Komoly, vagyonbiztonságot érintő problémák (háború, forradalom, népvándorlás, Soros György) esetén a körültekintő embernek évezredeken keresztül két lehetősége volt biztonságba helyezni értékes ingóságait. Az egyik az, hogy elrejti ezeket és imádkozik, hogy a rabló vagy a tolvaj lehetőleg ne bukkanjon rájuk: elássa a kert végében, leereszti a kútba, esetleg kiviszi az erdőbe és bízik abban, hogy ha túlélte a veszélyt, majd felismeri azt a tölgyfát, melynek odújában ott pihen a családi ezüst. A másik lehetőség, hogy körülnéz és keres egy megbízhatónak tűnő szomszédot, szövetségest vagy barátot, akinél átmenetileg elrekkenthető a cucc, s akiről alappal feltételezhető, hogy a dúlás elmúltával mindezt vissza is adja jogos tulajdonosának. Az államok hasonlóképpen cselekednek, mint az emberek.

Hát van, amikor bejön a számítás, de van, amikor nem. Mai posztunkban egy olyan esetről mesélünk egy kicsit, amikor ez utóbbi forgatókönyv érvényesült.

1916 végén járunk, az első világháború derekán. Néhány hónappal korábban (a rájuk jellemző diplomatikus kivárás után, na és azért, mert a nyugatiak beígérik nekik Erdélyt) Románia hadat üzen a Monarchiának, s ezzel az Antant oldalán folytatja a balhét. Bukarest azonban egy kicsit elszámítja magát: a németek besegítenek az osztrák-magyar csapatoknak, a bolgárok is átkelnek a határon, s amikor August von Mackensen tábornagy csapatai már Bukarest kapuin dörömbölnek, a román politikai vezetés úgy dönt, hogy a fővárost áthelyezik a moldovai Jászvásárba (Iași). Ezzel párhuzamosan a Román Nemzeti Bank teljes aranykészletét, valamint gyakorlatilag minden értéktárgyat, ami húsz tojás áránál többet kóstál, felpakolják vasúti szerelvényekre és átviszik az új fővárosba.

Mivel román szempontból a katonai kilátások még Moldovában sem tűntek valami fényesnek, hosszas hezitálás után az a döntés születik, hogy a kimenekített kincseket (az aranytartalékon kívül műtárgyakat, értékpapírokat, részvényeket, zálogjegyeket, egyházi és világi múzeumok teljes készletét, a királyi család ékszereit, stb.) megőrzésre átadják a cári Oroszországnak. 1916 decemberének közepén az első transzport (17 vasúti kocsin) átgördül a román-orosz határon és meg se áll Moszkváig. Ennek a szállítmánynak az anyagi értékét (mai árakon) úgy 4 milliárd euróra becsülik, az eszmei és muzeális értékről most ne is beszéljünk.

Fél év elteltével a román kormány zabszem-effektusa nem csökken, továbbra is attól rettegnek, hogy jön az osztrák-magyar mumus és ráteszi a mocskos mancsát a még Jászvásáron található értékekre. Újabb kapcsolatfelvétel az immáron cármentes Oroszországgal, s 1917 júliusában Nicolae Titulescu (minden idők egyik legravaszabb és legtehetségesebb román politikusa), akkori pénzügyminiszter javaslatára újabb vasúti szerelvény indul Moszkvába, ezúttal a Román Nemzeti Bank még meglévő összes értékével, valamint a Román Országos Takarékpénztár teljes vagyonával a 24 vasúti kocsiban. A második szállítmány anyagi értéke nagyjából 3 milliárd mai eurót tett ki.

Őszre komoly változások következnek be Oroszországban, az októberi/novemberi forradalom végigsöpör az országon. A moldovai határ mellett állomásozó orosz csapatok körében is felüti fejét a bolsevizmus, a polgári kormányhoz hű alakulatok összecsapnak a vörösökkel. A királyi Románia természetesen az előbbiek mellé áll, amivel elég méretes fekete pontokat gyűjtöttek Leninék szemében. 1917 decemberében még van egy vérszegény próbálkozás a román kormány részéről, hogy az USA bevonásával a tengeren túlra vigyék legalább az aranykészletet, de 1918 januárjában Trockij (akkori külügyi népbiztos) bejelenti a diplomáciai kapcsolatok megszakítását Romániával, valamint felmutatja középső ujját a román kormánynak: „a moszkvai román kincsek a román proletariátus tulajdonát képezik, a népelnyomó burzsujok ne is álmodjanak arról, hogy a szovjethatalom nekik fogja visszaadni a dolgozó népet megillető javakat.”

Világos beszéd. Kemény, férfias, egyértelmű.

A cuccot egyben utoljára 1918 szeptemberében látják nem-orosz szemek, amikor az egykori átadás-átvételi jegyzőkönyveket és a hajdani szerződést lobogtató utolsó román diplomaták is elhagyják Szovjet-Oroszországot, a szovjetek harsány röhögése közepette.

A háború után létrejövő Nagy-Románia átlagosan kéthavonta intézett diplomáciai jegyzéket Moszkvához, amelyben emlékeztette a nagy keleti szomszédot, hogy Bukarest nem felejt, de az oroszok a fülük botját sem mozdították. 1935-ben aztán a Szovjetunió puhulni látszik: júniusban begördül az egyik bukaresti pályaudvarra egy vasúti szerelvény, amelyen 1500 láda várja a kirakodást. A ládákban szinte kizárólag dokumentumok vannak, a 19 évvel korábbi első szállítmányból: részvények, kötelezvények, szerződések, amelyek jelentős része már értékét vesztette, illetve lejárt. Ugyancsak visszaadtak egy halom, azóta már a forgalomból kivont román bankjegyet, festményeket, régi kéziratokat, a Román Királyi Könyvtár köteteinek mintegy 20%-át, padló- és faliszőnyegeket, illetve három havasalföldi kolostor szentképeit és más kegytárgyakat.

A második világháború, illetve az 1946 novemberi bukaresti kommunista hatalomátvétel után sokáig kuss volt, Groza Péter 1948-ban aláírja a román-szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt: Románia fegyelmezetten betagozódik a kommunista tömbbe. Aztán 1956 nyarán – sokak meglepetésére – egy újabb szovjet gesztus tanúi vagyunk: most már néminemű ékszeradag is megjelenik Bukarestben, kábé harmincezer aranypénz, további festmények, vallási kegytárgyak, ikonok, régészeti leletek, régi könyvek és kéziratok, amiket egy hatalmas kiállítás keretein belül be is mutatnak a főváros lakosságának, „a baráti Szovjetunió önzetlen, nagyvonalú gesztusának” bizonyítékaként. Az oroszok (és román csatlósaik) finoman azt kommunikálták, hogy ez itt az összes, egykoron rájuk bízott kincs, de a jegyzőkönyvek bizony makacs dolgok; hogy mást ne is említsünk, az aranytartalékból egy gramm nem sok, annyi se tért vissza.

1965-ben Nicolae Ceaușescu moszkvai látogatása során halkan felvetették a problémát Brezsnyevnek, de a dús szemöldökű úriember két mondatban elintézte a kérdést: egyrészt – mondta – a cári Oroszország és a királyi Románia közötti 1916-os megállapodás ötven év elteltével nem igazán kötelezi a Szovjetuniót és a szocialista Romániát semmilyen szempontból semmire, másrészt pedig a második világháborúban a román csapatok akkora károkat okoztak a szovjet népnek, hogy azokat semmiféle aranytartalék nem tudja kompenzálni. És részéről a témát lezártnak tekinti.

A mindeddig utolsó érdemi lépés 1994-ben történt, amikor az oroszok 12 (tizenkét!) aranyérmét adtak vissza. A románok lélegzete is elállt a pofátlanság láttán. Annyira leblokkolta őket a parádés orosz lépés, hogy a hivatalos átvételi procedúrára 14 évet kellett várni: a Román Nemzeti Múzeum csak 2008-ban vette (újból) nyilvántartásba a 77 grammot nyomó „nagyvonalú ajándékot”.

A román nemzeti kincsek visszaadása tárgyában az utóbbi 25 évben gyakorlatilag semmi sem történt. Megalakult ugyan egy közös vizsgálóbizottság, amelyben orosz és román történészek, politikusok és gazdasági szakemberek próbálnak közös nevezőt találni, de a nagyon ritka együttes üléseken csak a gittet rágják és elbeszélnek egymás mellett. Román becslések szerint még úgy 3-4 milliárd eurónyi érték (a kábé 95 tonnányi aranyon kívül rengeteg muzeális tárgy és a román nemzeti örökség szerves részét képező egyéb tétel) várja Moszkvában (és találgatások szerint más orosz városok trezorjaiban), hogy mi lesz a sorsa.

Már ha egyáltalán még létezik.