A titkos műveletek világában egy jól elhelyezett, megtévesztő információ profi módon történő kiszivárogtatása gyakran eredményesebb, mint számos más erő, eszköz vagy módszer, arról nem is beszélve, hogy mennyivel olcsóbb és rizikómentesebb az összes többi, számba vehető lehetőségnél. 1947-ben a kanadai elhárítás egy viccesnek induló, de villámgyorsan tömeges méreteket öltő tiltakozássorozat méregfogát húzta ki egy mesteri ötlettel, még azelőtt, hogy komolyabb problémát okozhatott volna. A poén poénja pedig az, hogy még az is lehet: valójában nem is dezinformációról volt szó, hanem tényközlésről.

Elismerem: ez most elég zavarosnak hangzik, de ha elolvassátok a posztot, érteni fogjátok.

Azt hiszem, még itt, a Lemilblogon is el kell ismernünk: nem kell Gombóc Artúrnak lennünk ahhoz, hogy szeressük a csokoládét, s különösen igaz ez a gyerekekre, akik köztudottan rajonganak az édességért. Nos, a kanadai gyerekek hetvenegy évvel ezelőtt megmutatták, hogy kedvenc csemegéjükért képesek az utcára menni.

1947 áprilisának egyik borongós reggelén az észak-amerikai ország arra ébredt, hogy az addig szinte egységesen 5 centért árusított csokoládészeleteket (azokat, amelyeket ma olyan neveken ismerünk, mint a Snickers, Crunch vagy Coffee Crisp) hirtelen 8 centért kínálják a kereskedők. Akárhogy is nézzük, ez bizony 60%-os drágulás, amit a kiskorú, de öntudatos British Columbiai-i édességfogyasztók nem hagyhattak szó nélkül. Elsőként egy pár ezer lakosú kisváros, Ladysmith általános és középiskolásai hallatták a hangjukat, amikor molinókkal és házilag készített plakátokkal felszerelkezve vagy harmincan kimentek a helyi édességbolt elé és az újságokból és a mozihíradókból ismert módon elkezdték a tiltakozást. A szószólójuk, az akkor 17 éves Parker Williams bojkottot is hirdetett a bolt valamennyi termékére, s felszólította a nagykorú szimpatizánsokat (szülőket és más hozzátartozókat), hogy ők is álljanak melléjük a Szent Ügy érdekében.

A helyi újság természetesen beszámolt a történtekről (a Ladysmith-i közélet olyan sok lokális szenzációval nem igazán bírt szolgálni), s a légvonalban mindössze 70 kilométerre fekvő nagyváros, Vancouver újságírói is felfigyeltek a szokatlan tüntetésre. Nosza kiküldtek egy lelkes gyakornokot, aki természetesen egy színes kis hírt rittyentett róla a The Vancouver Sun másnapi számába. Ezt a lapot sok százezren olvassák, arról nem is beszélve, hogy a csoki Vancouverben is drágult, úgyhogy az ottani diákság is felkapta a fejét. Néhány nap múlva az egész tartományban megmozdulások voltak, amelyeken néhány tucattól néhány száz gyerek vett részt, majd a velük rokonszenvező felnőttek is csatlakoztak a tüntetésekhez, a bojkotthoz és a fő követeléshez, ami roppant egyszerű volt: a csokirudak árát állítsák vissza 5 centre.

Elkezdődött tehát a Candy Bar War. Május legelején az édességkereskedők 20-30 százalékos forgalomcsökkenésről számoltak be, s a tüntetők egyik különösen aktív, 200-250 fős csoportja még a tartományi törvényhozás működését is megzavarta British Columbia fővárosában, Victoriában. A csokiháború lassan átterjedt a többi provinciára is: Manitoba fővárosában, Winnipegben például a nyolcszáz tüntető elérte, hogy az akkor 220 ezres városban egy hét alatt 40%-kal csökkent az édességek eladása.

A kereskedők és a gyártók kétségbeesésükben egész oldalas fizetett hirdetésekben és interjúkban próbálták elmagyarázni, hogy az alapanyagok (a tej, a cukor, a vaj, a mogyoró és a csokoládé) drágulása miatt nem volt más választásuk, de mindez nem hatotta meg az egyre hangosabban tiltakozókat. Az eredetileg kizárólag az édesség drágulása ellen szerveződő tiltakozások lassan más témákat is napirendre tűztek: munkanélküliség, üzemanyagárak, szociális biztonság, stb. A hozzáértő tanácsadók pedig a két éve befejeződött háborúban bevezetett, a csokoládéra és a cukros üdítőitalokra kivetett extra adók megszüntetését követelték, ami több tízmillió dolláros kiesést jelentett volna a kanadai költségvetés bevételi oldalán. A politikai döntéshozók és a rendvédelmi szervek egyre gondterheltebben vakarták a fejüket, mert hát gyerekkorúak ellen mégse vethetnek be rohamrendőrséget. Május másodikán már Torontóban és a szövetségi fővárosban, Ottawában is az utcára vonultak a tiltakozók.

És akkor valakinek az RCMP politikai elhárító osztályáról (Kanadában 1984-ig a lovasrendőrség ezen különleges szerve volt a belbiztonsági teendők felelőse) zseniális ötlete támadt.

1947. május harmadikán (az addigi legnagyobbra tervezett tüntetés előtti napon) a The Toronto Telegram nevű, meglehetősen konzervatív nézeteket valló napilap (amelyről köztudott volt, hogy kiváló kapcsolatokat ápol a rendészeti szervekkel, különösen a már említett titkosszolgálattal) megjelentetett egy „roppant megbízható forrásból származó”, első oldalas hírt, mely szerint a csokitüntetések hátterében valójában „a Moszkva zsoldjában álló kommunisták állnak, akik a világméretű bolsevik összeesküvés zászlaja alatt ily módon is alá akarják ásni a kanadai demokratikus berendezkedést és káoszba akarják taszítani az országot”.

Vessünk csak egy pillantást a naptárra: egy évvel vagyunk Churchill híres fultoni beszéde után, amelyben a vasfüggönyről beszél, s amelynek elhangzásától számítjuk a hidegháborút. Az USA-ban már körvonalazódik a később McCarthy-korszaknak nevezett kommunistavadászat, s Truman már néhány hete kiadta a 9835-ös Elnöki Rendeletet, melyben az állami alkalmazottak átvilágítását írta elő, különös tekintettel ezek esetleges kommunista érzelmeire. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy az újságcikk megjelenését követően a nagy tüntetés elmaradt, a csokiárak ellen tüntető tömegek gyakorlatilag eltűntek a kanadai városok utcáiról, az őket addig támogató szakszervezetek hirtelen felszívódtak és a gyerekek ott maradtak egyedül, mindenféle erkölcsi és anyagi támogatás nélkül.

Aztán megunták és hazamentek, hogy klasszikust idézzek.

Így ért véget a nagy csokitüntetés-sorozat, azt pedig, hogy a szovjetek és a komancsok tényleg fel akartak-e kapaszkodni erre a vonatra, vagy valamelyik kreatív elhárítótiszt ötlete volt ezt a dezinformációt bedobni a köztudatba, talán sosem fogjuk megtudni. Személy szerint én egyik verziót sem tartom lehetetlennek. Mindenesetre akár igen, akár nem, a cikk megjelentetése ügyes befolyásolási művelet volt, őszinte elismerésem. Remélem, az ötletgazdát előléptették. Megérdemelné.