Néhány órával azután, hogy 1969. július 19-én kora délután egy jól öltözött, 38 éves úriember bekopogott a párizsi brit nagykövetség ajtaján és védelemért, valamint néminemű aprópénzért cserébe információkat kínált fel az MI5 kihelyezett irodavezetőjének, Bukarestben megszólaltak a vészcsengők. A Securitate külföldi hírszerzésért felelős főigazgatóságának, a DGIE-nek a vezetője, Nicolae Doicaru vezérőrnagy sebzett oroszlánként felordít és magához rendeli a NATO elleni hírszerzésért felelős főosztály vezetőjét. Az ezredes szóhoz sem jut, erejéből csak annyira futja, hogy némán bólogat és egy-egy bátortalan „Értettem!”-mel reagál a tábornoki dühkitörésre. Öt perc elteltével visszatér irodájába, páncélszekrényéből elővesz egy dossziét, s megszeppent titkárságvezetőjének elkezd diktálni egy rejtjelezett táviratot. Minden idők legeredményesebb román hírszerzési művelete 11 év után véget ért.

A 38 éves úriembert Ion Dan Iacobescunak hívták, s hivatalosan Románia UNESCO-hoz, vagyis az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetéhez rendelt diplomáciai testületének harmadtitkára volt. Kevésbé hivatalosan a DGIE századosa, aki a román hírszerzés megbízásából egy kémhálózat vezetőjének, bizonyos Mihai Caraman nevű alezredesnek volt a jobbkeze, legalábbis addig a forró júliusi délutánig. Iacobescu és családja villámgyorsan politikai menedékjogot kapott az Egyesült Királyságban, viszonzásként mindent (?) elmondott a Caraman-hálózatról a briteknek és a franciáknak. A történet, amit a mai posztban elmesélünk, egy klasszikus hírszerzési sztori, amelynek minden részletét a mai napig nem hozták nyilvánosságra, de ettől függetlenül megér egy misét.

Lássuk először a kémhálózat névadójának, Mihai Nicolae Caramannak a pályafutását.

Mihai barátunk 1928-ban született egy Galac megyei faluban, apja bírósági írnok, anyja tanítónő volt. A háború után leérettségizik, majd (származása ellenére) elfogadják jelentkezését az akkor már a kommunisták által uralt Belügyminisztérium tisztiiskolájába (a mi fogalmaink szerinti csendőrtiszti főiskolába), s 1950-ben megkapja az alhadnagyi rendfokozatot. Első munkahelye egy Tulcea-i karhatalmi rendőrszázad, ahol szakaszparancsnokként tölti az első néhány hónapot, de vitathatatlan intellektuális képességei miatt elöljárói gyorsan felfigyelnek rá, s alig tölti be a 23-at, amikor beiskolázzák egy katonai elhárítói tanfolyamra. Évfolyamelsőként végez, s 1953-tól már ő a megyei kémelhárítás helyettes vezetője.

A hírszerzés 1956 elején teszi rá a kezét. Intenzív francia nyelvtanfolyam (és természetesen egy ezzel párhuzamos ideológiai képzés) veszi kezdetét, aminek befejezését követően először a bukaresti központba helyezik, annak is az egyik legfontosabb részlegére, a NATO-titkok megszerzésére szakosodott főosztályra. Alig hat hónap múlva osztályvezetőként már az őrnagyi csillagra ürítheti a cujkás poharat. 1957-ben Moszkvában kap egy hathónapos szakmai továbbképzést a KGB I. Főigazgatóságán (egyes források szerint ekkor szervezik be az oroszok), majd visszatér Bukarestbe, de nem sokat időzik az anyacégnél: 1958 decemberében átveszi diplomata-útlevelét, s fedőállását elfoglalva a párizsi román nagykövetség kereskedelmi tanácsosa lesz. Ekkor éppencsak betöltötte a 30. életévét, s a rendelkezésére bocsájtott 12 további román hírszerzővel azt a feladatot kapta, hogy minél mélyebben épüljön be a NATO-ba, melynek székhelye akkoriban a francia fővárosban volt. És persze ne csak beépüljön, hanem minél több (és minél fontosabb) katonai és más titkot szerezzen meg a Nagy Ellenségtől.

A fiatal, nőtlen, sármos külkereskedő hamarosan bejáratos lesz nem csak a párizsi diplomáciai testületek által adott fogadásokra, hanem a francia fővárosban székelő nemzetközi szervezetek és a francia minisztériumok kulturális és egyéb rendezvényeire is. Kiváló francia nyelvtudása, pallérozott és udvarias modora mellett nagyszerű mesélő hírébe is kerül: senki nem tudott olyan érdekfeszítően, már-már lenyűgözően mesélni az ókori egyiptomi Újbirodalomról, III. Thotmesz fáraó katonapolitikai reformjairól és hódításairól, mint Mihai, aki olyan színvonalra fejlesztette egyiptológiai ismereteit, hogy a Louvre Egyiptom-szakértői is szívesen cseréltek vele eszmét szakmai kérdésekben.

Caraman nem csak az elméjét pallérozta előszeretettel, hanem a testét is. Rendszeresen járt úszni, s már akkor reggeli futással kezdte munkanapjait, amikor ez még távolról sem volt annyira elterjedt, mint napjainkban. Jó francia szokásokhoz híven odafigyelt arra is, hogy ízlésesen öltözzön, kozmetikumokat és illatszereket használjon, s nem mulasztotta el a virágcsokrot és a díszes csomagolású finom csokoládékat sem, ha hölgyekkel találkozott.

Ha már hölgyekről beszélünk: egyes (talán rosszindulatúnak minősíthető) feljegyzések szerint Mihai kolléga nem korlátozta érdeklődését a gyengébb nemre. Hogy gyakorló biszexuális volt-e, vagy simán csak megtanulta bájait a homoszexuális férfiak irányába is kamatoztatni, nem tudom, mindenesetre első áldozata, egy Robert Van de Wielhe nevű, flamand származású francia NATO-tisztviselő volt, aki szabadideje jelentős részét melegbárokban töltötte (már amikor nem olyan prostiknál időzött, akik a szadomazo játékok szakértői voltak). Robert (aki a tréfás Caramantól a „Nina” fedőnevet kapta) a NATO-központ Nyilvántartási Osztályán dolgozott, s szeretett úgy tekinteni önmagára, mint békeharcosra. A román hírszerző néhány hét alatt behálózta, s fokozatosan, a szakma valamennyi szabályát betartva először kisebb jelentőségű dokumentumok átadását kérte tőle (csakis a világbéke szent jegyében), majd egyre komolyabb iratok következtek, mígnem a közép-európai hadszíntér teljes mozgósításának terveit is megszerezte, több NATO-tagállam haditechnikai fejlesztési elképzeléseivel és a szervezet szovjet támadáskor életbelépő riadóterveivel egyetemben. Van de Wielhe békeharcos volt ugyan, de a készpénztől sem undorodott: esetenként 2-5 ezer frankot kapott Caramantól „a költségeire”.

Robert idegei 1961-ben felmondták a szolgálatot és otthagyta a NATO-t, de még ezelőtt bemutatta Mihai-nak jó cimboráját és munkatársát, Francis Roussilhe-t, aki fordítóként és tolmácsként dolgozott a katonai szervezetnek. Francis már nem gatyázott holmi ideológiai dumával; az első perctől kezdve nyilvánvalóvá tette, hogy őt kizárólag a lóvé motiválja. Hét évig szállította a román hírszerzésnek (és hát rajtuk keresztül a KGB-nek) a titkosabbnál titkosabb anyagokat, többek között a Katonai Tanács jegyzőkönyveit, a miniszteri és államfői szintű megbeszélések hanganyagát, a mozgósítási terveket, a tagállamok hadseregeinek pontos létszámával és felszerelésével összefüggő minősített iratokat, egyszóval mindent, ami a keze ügyébe került. Együttműködésük hét éve alatt Francis több, mint egymillió frankot szakított a Securitate-tól, s a kooperációt akkor is folytatták, amikor a NATO 1967-ben Párizsból átköltözött Brüsszelbe. Az egykori párizsi központ, a Palais de Chaillot itt alul látható, mostanában múzeumok és más kulturális intézmények működnek benne.

1961-ben megszerezte a török légierő épülőfélben levő, földalatti, atombiztos főhadiszállásának a teljes tervrajzát, a legfontosabb paraméterekkel együtt. A DGIE előbb értesült például arról, hogy a törökök milyen típusú riasztókat fognak vásárolni az USA-tól, mint maguk az amerikaiak, de a rendelkezésükre állt például az is, hogy a főhadiszállás saját erőművének merre vezetnek az álcázott szellőzőjáratai, s hogy a kapuk és ajtók mekkora nyomásig biztosítják a hermetikus záródást. Egy másik akciója során megkaparintotta annak a legmagasabb (CTS = cosmic top secret) minősítésű kézikönyvnek a másolatát, amelyben a NATO saját kémelhárítási szolgálata feltüntette azokat az eszközöket és módszereket, amelyekkel a tagállami ellenőrzések után a náluk munkát vállalni szándékozó katonákat és civileket mégegyszer lecsekkolták, így csökkentve a minimumra az ellenséges kémek behatolásának esélyét.

Azt hiszem, a legjobban azzal érzékeltethetem a Caraman-csoport által beszerzett információk mennyiségét és minőségét, ha elmondom, hogy például 1966-ban a DGIE éves jelentése (amit az állami és pártvezetés felé benyújtottak) 62 oldal volt, amiből 41 csak a Mihai Caraman által irányított csoport működéséről és eredményeiről szólt. 

Bőbeszédűen folytathatnánk a sort a Mihai Caraman által beszervezett és különféle motivációk alapján foglalkoztatott emberek neveivel és beosztásaikkal is, de most csak röviden: Pierre Rocheron (a francia külügy alkalmazottja, akit még akkor is futtatott, amikor ezt a washingtoni francia nagykövetségre helyezték), Brigitte Legrand (NATO Dokumentációs Központ, irattáros), Sylvie Daguin (NATO Nukleáris Tervező Csoport, pénzügyi elemző), Jacques Edelmann (NATO Védelmi Tervező Bizottság, értékelő), Charles de la Salle ezredes (francia Védelmi Minisztérium, stratégiai értékelő tiszt), Antoinette Joubert (NATO Nemzetközi Titkárság, irodavezető). Azt, hogy ő szervezte volna be az akkoriban feltörekvő fiatal francia politikust, Charles Hernu-t, akiből 15 évvel később nemzetvédelmi miniszter is lett, s akiről 1996-ban derült ki, hogy a KGB ügynöke volt, nos, ezt csak találgatni lehet, de nem zárható ki.

A Caraman-hálózat bukását a bevezetőben említett Iacobescu-árulás okozta ugyan, de a bomlás bő fél évvel korábban elkezdődött. 1968. szeptember 12-én a brüsszeli NATO-főhadiszálláson tettenérnek egy (már hetek óta titokban megfigyelt) 55 éves török alkalmazottat, amint irodája magányában szigorúan titkos dokumentumokat fényképezget. Nahit Imre (itt jobbra, az Imre a családneve!) nem kisebb beosztásban dolgozott, mint a katonai szövetség Pénzügyi Ellenőrzési Osztályának vezetője. A nyomozás megállapította, hogy Nahit úgy 10 éve dolgozik „idegen hatalmaknak”, de mivel az általa a megrendelőnek szállított dokumentumokat és az ezekért cserébe kapott pénzt is úgynevezett tárgyi postaládákon keresztül adta, illetve vette át, fogalma sincs, hogy kik is a gazdái. Nahitot végül átadták a török hatóságoknak, akiktől 25 év szigorított börtönt kapott. Amikor a belga elhárítás megállapította, hogy az egyik küldeményét egy Brüsszelben akkreditált román diplomata, bizonyos Mihail Tincu szedte elő az egyik parkban előkészített rejtekhelyről, a figyelem a Securitate, illetve ennek ügynökei felé irányult. Innen kezdve Caraman óvatosabbá vált ugyan, de a véget már nem tudta elkerülni. És Iacobescu fellépésével meg is pecsételődött a sejt sorsa.

1969 augusztusában szép sorban lekapcsolják a románok által irányított francia kémeket, a hálózat „diplomatái” is hazarepülnek Bukarestbe, utoljára pont Mihai Caraman, aki augusztus 29-én int búcsút a francia fővárosnak. Odahaza magas kitüntetésben és előléptetésben részesül, a bukaresti szovjet nagykövetségen még dísztőrt is kap a KGB főrezidensétől a proletár internacionalizmus győzelme érdekében végzett kiemelkedő munkájáért. 1971-től két évig pihentetik egy belügyi adminisztratív elfekvőben, majd 1973-ban Ceaușescu átadja neki tábornoki kinevezését és újra felelős beosztásba kerül a hírszerzésnél. Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire jó szemmel nézték, mint az a körülmény, hogy a Pacepa tábornok 1978-as disszidálása utáni nagy állambiztonsági tisztogatások alkalmából őt is leszerelik ugyan, de tábornoki járandóságait érintetlenül hagyják, s mellette még valami középvezetői beosztást is kap az idegenforgalmi minisztériumban.

Az 1989 decemberi román „forradalom” után a 61 éves Caramant reaktiválják és ő lesz az 1990-ben frissen megalakuló CIE, majd SIE (román polgári hírszerző szolgálat) első főigazgatója. Ezt a pozícióját csak két évig tartja, 1992-ben lemondatják, mert Manfred Wörner (a NATO akkori főtitkára) ettől teszi függővé romániai látogatását. Az öreg Manfred gyomra nem tudta bevenni, hogy egy olyan ország csatlakozási kérelméről tárgyaljon, amelyik hírszerzését olyasvalaki irányítja, aki 11 éven át a NATO ellen dolgozott. Mihainak tehát mennie kellett; igaz, távozásakor fájdalomdíjul megkapta a vezérezredesi váll-lapot.

Mihai Caraman az idén, egy hónap múlva tölti be 90. életévét. Tudomásom szerint korához képest jó egészségnek örvend, s egy kis faluban él Prahova megyében, több millió eurósra becsült műkincsgyűjteményét nézegetve. Itt alul látható egy két-három évvel ezelőtt készült fotón. Ezen a linken pedig megnézheted magadnak a jelenlegi román külföldi hírszerzés honlapját.

És mivel tudjuk, hogy igazi kémsztori nem képzelhető el konteók nélkül, mindenféle kommentár nélkül két érdekességgel zárom a posztot:

1.) Caraman CIE-vezetői kinevezését követő napokban (1990 legelején) hirtelen, minden betegség-előzmény nélkül meghal Gheorghe Moga tábornok, aki a hírszerzés belső elhárításáért felelős vezető volt, s aki először vetette fel azt a lehetőséget (még annó Ceaușescunak), hogy Caramant beszervezték a szovjetek, s párizsi tartózkodása alatt egy Vlagyimir Arhipov nevű KGB-rezidens volt a tartója. A halottkémi vizsgálat infarktust állapított meg.

2.) 1990 februárjában egy vadászaton meghal Nicolae Doicaru, a hírszerzés egykori parancsnoka (lásd jelen poszt bevezetője), aki Caraman CIE-vezetői kinevezését követően azonnal jelezte az új állami illetékeseknek, hogy az új kémfőnök a KGB/GRU ügynöke. A vadászbaleset pikantériája az volt, hogy noha minden résztvevőnek csak sörétes puskája volt, Doicaru fejében egy igazi lövedéket („golyót”) találnak. A hivatalos verzió öngyilkosság lett.

Mit is mondhatnék: ilyen ez a szakma.