Hazánk első nagy uralkodódinasztiájáról, az Árpádokról mindannyian tanultunk a történelemórákon, haladóbbak még egyik-másik haditettükre is emlékezhetnek, hiszen Koppány legyőzésétől Búvár Kundon át a muhi csatáig igen sok minden megtörtént az alatt a 300 év alatt, amíg a keresztény Magyarországot Árpád utódai kormányozták. Az aktív külpolitika feltétele viszont a jól működő hadsereg volt- na, erről már jóval kevesebbet tudunk. Részben sajnos azért is, mert a korabeli források szűkös volta miatt maguk a történészek is sokszor a sötétben tapogatóznak a témát illetően. Ebben a cikkben megpróbálom röviden összefoglalni azt, ami az Árpád-házi királyok hadseregéről így, vagy úgy, de mégis nagyjából tudható. Az első rész a sereg szervezéséről és felépítéséről fog szólni, a második részletesebben ismerteti majd a katonák felszerelését is.

Age of Empires

       Aki ezt a cikket fordító nélkül olvassa, annak nemigen kell összefoglalni az előzményeket, a rend kedvéért gyorsan szaladjunk át rajtuk. Hunor és Magor vadászott, Emese álmodott, lovat cseréltünk földre és vízre, 896-ban modellt álltunk a Feszty-körképhez, 907-ben Pozsonynál három napos lakásavató bulit tartottunk az új szomszédokkal, akiknek látogatását aztán sokszor viszonoztuk, de végül aztán úgy döntöttünk, hogy üljön mindenki inkább a saját vackán nyugodtan, és kisebb megszakításokkal azóta is ott ül mindenki. Mindez azonban nem ment zökkenőmentesen, a zökkenőkön pedig akkoriban főleg a hadsereg segített át bennünket, és ezzel el is érkeztünk a cikk témájához.

         Minden hadseregre igaz, hogy tükörképe annak a társadalomnak, amely létrehozta, illetve amelyet szolgál. Ez az előző ezredforduló tájékán se volt másképp, a korszak nagy társadalomelméleti konfliktusa pedig a keleti lovasnomád és a nyugati feudális társadalmak viadala volt. A nomád népek általános jellemzője, hogy (majdnem) minden férfi katona, éspedig főleg katona benne. Ez igen impresszív méretű hadseregeket eredményezett, és, életmódjukból adódóan ezek a katonák a világ legjobb könnyűlovasságát alkották. Ezzel azonban a pozitívumoknak a végére is értünk, hiszen ez a társadalom nem képes magasabb szintű szerveződésre, általában csak laza szövetséget alkot, és, mivel szinte mindenki katonáskodik, az élet egyéb területein igen gyengén teljesít. Ennél is nagyobb baj talán, hogy mivel a hadsereg maga a férfitársadalom, ezért a nép mindig csak egy nagyobb vereségnyire van a teljes pusztulástól- ha a férfiak elesnek, a hátramaradt nők, gyerekek és öregek már nem tudnak ellenállni a győztesek nem is feltétlenül erőszakos alávetési törekvéseinek. A keletiek tudatosan alkalmazták is a clausewitzi alapvetést: a csata lényege az ellenség megsemmisítése, különben csak egy véres, de felesleges tornamutatvány. A magyarokról fel is jegyezték, hogy milyen kitartóan üldözik ellenségeiket, Nyugaton a vereség elbátortalanító hatása általában elegendő volt a háború lezárásához..

         A nyugati társadalmak egészen máshogy szerveződtek. Először is: szerveződtek. A harcolás itt nem mindenki dolga volt, hanem egy kiválasztott harcos kaszt űzte: Rómában zsoldosok, korszakunkban a lovagok (+barátaik és üzletfeleik). Katonai szempontból a többieknek csak támogató szerepe volt. A hadsereg így kisebb volt, azonban a többiek gazdasági tevékenysége jelentősen növelte a minőségét: a katonák válláról levette a létfenntartásért való munka terhét, így figyelmüket csak a fő feladatukra koncentrálhatták. Emellett olyan fegyvereket adott a kezükbe, amikről a nomádok nem is álmodhattak. Korszakunkban ez a lovagi felszerelés volt: Sólyomszem a sátorban eljuthatott az íjig és a szablyáig, de fémvértet és dextrariust már csak egy fejlett társadalom produkálhatott: bányászok, kovácsok, és persze parasztok tömege, aki szorgos munkájukkal alátolták vitéz uramnak a bányászok és kovácsok munkájának ellenértékét. És ha vitéz uram mégis fűbe harapott, hát az egyrészt csak az ő baja volt, másrészt mindig volt elég jelentkező a helyére: miért vágjuk a búzát kevés pénzért, ha vághatjuk az ellenség fejét sokért?

         A magyarok sikerének a titka az volt, hogy társadalmuk, és így hadseregük már jóval a honfoglalás előtt elkezdett túlnőni a lovasnomádok korlátain, azok előnyeit azonban egyelőre még megőrizte- így jóval életrevalóbbnak bizonyult például a nagyobb létszámú, ám még mindig a  régi világban élő besenyőknél. A magyarok már hűségesen követték Álmost, illetve Árpádot (Bölcs Leó éppen az egységes vezetést látta legnagyobb erősségünknek a környező népekhez képest) és lelkesen foglalkoztak olyan, civilizált népekre jellemző dolgokkal, mint a  luxuscikkek és a rabszolgák kereskedelme. Hadseregünk mérete az összlétszámhoz mérten nem volt nagy (néhány tízezer lovas), mindebből arra következtethetünk, hogy már megkezdődött a harcos kaszt kiválása is. A honfoglalók hadserege mindezeknek köszönhetően iszonyúan fegyelmezett és jól szervezett volt, és taktikailag is magasan ellenfelei fölött állt olyan, Nyugaton elképzelhetetlen mesterfogásokkal, mint pl a tartalékok elkülönítése.

         A kalandozások kora viszont sajnos visszalépést hozott ezeken a területeken. A Nyugat egyelőre a leggyengébb arcát mutatta felénk, ami hamarosan el is kényelmesítette a magyar vitézeket, utóbb még az a hihetetlen eset is előfordult, hogy a felderítésre korábban oly nagy gondot fordító magyarokon sikerült rajtaütnie az ellenségnek. Az sem véletlen, hogy Árpád fiáról és unokájáról olyan keveset tudunk: a kalandozások sokszor a nagyobb hatalmú magyar alvezérek magánakciói voltak, sőt, ha egyelőre erőszakos eseményekre nem is került sor, de soraikban már a rivalizálás is felütötte a fejét. Közben sikerült Nyugat-Európa kb összes méhkasába belevizelnünk, ami egészen addig jó mókának tűnt, amíg a ,,sagittis Hungarorum" elkerüléséért imádkoztak, később azonban magukra találtak és a gyengeséget is megszimatolták, így az imáik egyre inkább arról szóltak, hogy valaki vezesse őket végre a magyarok ellen. I. Ottó német (akkor még csak) királyban meg is találták ezt az embert, így a X. század közepére már rendesen ki volt kövezve az utunk a bukás felé. Gyermek Lajos még kevés volt Nagy Károly avarirtó hadjáratának megismétléséhez, de I. Ottó már nagyobb pályán focizott: Augsburg csak egy enyhe ízelítő volt abból, hogy mi következik hamarosan...

         ...azaz mi következne, ha a Magyarok Istene nem könyörülne meg rajtunk. A megerősödött Németország figyelme átmenetileg a zsírosabb konccal kecsegtető Itália felé fordult, Árpád vére pedig kitermelte azokat az embereket, akik képesek meglátni és megragadni a lehetőségét annak, hogy a lejtőn lefelé történő haladás lendületét a jövő építésének szolgálatába állítsák. Említettem, hogy a kalandozások legtöbbször alacsonyabb rangú magyarok saját akciói voltak- öröm az ürömben, hogy ezzel legalább a társadalom differenciálódásának és a harcos kaszt kiválásának útján is komoly lépéseket tettünk. Géza és Vajk pedig látta ezt, és elgondolkozott: egy kis keresztvíz itt, egy kis hűségeskü ott, egy kis felnégyelés az érzés kedvéért, és ezekre a fiúkra tulajdonképpen már egy egész fasza kis feudalizmust lehetne építeni. A gondolatot tett követte, sor került az István a király első bemutatójára még Vikidál nélkül, Koppánynak pedig alkalma nyílott egyszerre négy várost is meglátogatni. A többi pedig már történelem.

         Krisztus hitére tért népünk Európa elég különleges helyén talált végleges letelepedési helyet. A Magyar Királyság három világ határán állt, három különböző világgal barátkozott, illetve harcolt folyamatosan (néha felváltva, néha egyszerre). Nyugatra a nyugati keresztény, feudális államok voltak, élükön a Német-Római Császársággal. Mi alapvetően ehhez a civilizációhoz csatlakoztunk, de ez nem jelentett mindig békés viszonyt a többiekkel: a pápaság és a császárság több évszázados háborújában például nekünk is állást kellett foglalni. Keleten és délkeleten ugyanolyan lovasnomád épek éltek, mind amilyenek mi is voltunk 1-2 évszázaddal korábban, ezeknek hont foglalni végül nem sikerült, de természetesen ez csak több évszázados folyamatos próbálkozás után derült ki, addig meg boldogították a foglalásra kiszemelt hon környékén élő népeket, így minket is. Délen pedig ott volt a Bizánci Birodalom, Róma örököse, a korszak teljesen saját kultúrával és óriási befolyással rendelkező szuperhatalma, melyet azonban sokszor gyöngítettek belső viták, így egy résen levő szomszéd, például mi, mégis komoly külpolitikai sikereket érhetett el ellene. (A németek államát akkoriban egyébként Szent Római Birodalom néven ismerték, Bizánc pedig simán csak Római Birodalom, illetve Rhómánia néven futott, az általam használt neveket az utókor aggatta rájuk az egyértelműség miatt. A lényeglátó magyarok a bizánciakat sokszor már akkor is csak görögöknek nevezték.). Az őshazából magunkkal hozott magyar kultúra így folyamatosan bővült a sokrétű szomszédság hatásaival, illetve az ártó befolyásukra adott válaszokkal. Ezek a folyamatok formálták a magyar haderő képét is.

Posse comitatus

A krónikák szerint az Árpádok Magyarországa 30000 fős hadsereget tudott kiállítani, de ennek a létszámnak nagyjából csak a fele működhetett tábori hadseregként, a többiek különféle helyőrségekben állomásoztak, illetve a határokat őrizték. 15000 katona még így is tekintélyes hadsereg volt, az Anglia sorsát eldöntő hastingsi csatát összesen vívták ennyien. A korszak végére már 40000-esre becsülik a magyar had létszámát, árnyalja a képet, hogy ennek csak mintegy negyede a király harcosa, a másik negyede segédnépekből toborzott (főleg kun), a fele pedig már a bárók saját serege volt.

A magyar sereg, mint a középkori hadseregek általában, összességében elég sokfelől lett összeszedve, derékhadát azonban a vármegyék katonasága adta. Mint tudjuk, Szent István államszervezetének alapját a megyerendszer jelentette. Az országot vármegyékre osztották, a vármegyék egy-egy vár köré szerveződtek, vezetőjük az ispán volt, aki a várban szolgáló várjobbágyokat kommandírozva igazgatta azt. Az ispán legfontosabb feladata az volt, hogy szükség esetén katonákkal segítse a hazát: amikor a király háborúba hívta a népét, az országban körbehordozták a véres kardot, az ispánok pedig a katonáikkal a megadott gyülekezőhelyre sereglettek. Egy ispán egy átlagos vármegyéből nagyjából zászlóaljnyi erőt, 3-400 főnyi katonaságot tudott kiállítani. Ezt a számot a történészek sajnos csak későbbi példákból (a nemesi bandériumok voltak kb. ekkorák), illetve a fenti összlétszámból visszaszámolva állapították meg, és nem volt könnyű dolguk, hiszen voltak megye nélküli várakat irányító ispánok (a megyerendszer határai eleve kicsit máshogy néztek ki, mint történelmünk jobban dokumentált korszakaiban), és egyes nagy hatalmú személyek megye nélkül is képesek voltak katonákat állítani, 1-200 katonát például a főpapok is bármikor összeszedtek.

Később a vármegye népének helyzete differenciáltabbá vált, a tehetősebb várjobbágyok 150 hektár körüli földeken gazdálkodva már inkább tisztek, illetve a vármegyei sereg harmadát-negyedét kitevő elit gárda voltak, a legénységet pedig az alacsonyabb jogállású ,,keltjobbágyfiúk" szolgáltatták. Könyves Kálmán reformjai az (anyagilag) önállóan katonáskodásra képes embereket felmentették az adózás alól, a többiek 8-10-enként állítottak ki egy harcost.

,, Nomad- you're the spirit that men fear in us"

A sereg másik felét a Magyarországon élő egyéb, illetve betelepült népek alkották. A magyar királyok nekik általában kiváltságokat adtak cserébe azért, hogy a magyar hadseregbe katonákat küldjenek. Egy részük (hospesek) nyugatról érkezett: voltak köztük egyszerű zsoldosok, de lovagok is, akik később magyar nemesekké váltak. Ők sokat tettek a nyugati lovagi harcmodor és kultúra itthoni elterjesztéséért: ez szinte robbanásszerűen jelent meg itthon Szent István idejében, és a még modernebb hozzáállás megjelenéséig velünk is maradt

A jövevények másik része keletről érkezett: besenyők, jászok, kunok, illetve itt említsük meg a székelyeket is, akiknek az eredete tisztázatlan (lehet, hogy később érkeztek, de lehet, hogy a hunok/avarok utolsó túlélőiként  már a honfoglaláskor itt várták a magyarokat). Ők szinte kivétel nélkül könnyűlovasságként szolgálták Magyarországot. A korszak vége felé ez egyre fontosabbá vált, hiszen ők nem az urak emberei voltak, hanem a törzseik/csoportjaik a királynak közvetlenül tartoztak engedelmességgel.

Sőt, az Árpád-házi királyoknak még dzsihadistái is voltak! Máig nincs megnyugtatóan tisztázva, hogy ők hogyan keveredtek ide, az arab utazó, Abu-Hamid al-Garnáti írásában hazája, a nyugati mór területek törzseivel azonosítja őket, de ezt lehet, hogy csak a váratlan helyen talált hittestvérek miatti örömében írta meg így. Valószínűbb, hogy valamelyik keleti birodalmacska aktuális (polgár)háborújának száműzött vesztesei lehettek, akik itt adták be CV-jüket a gyakorlott harcosokat mindig szívesen látó magyar királynak. Voltak köztük olyanok, akik a magyarok felé eljátszották, hogy keresztények, egy másik csoportjuk nyíltan hirdette, hogy dzsihádot folytatnak itt, mert a magyarok oldalán hadakozva a próféta ellenségeit aprítják- ami annyiban igaz is, hogy Bizánc az alvégen a szeldzsuk-törökök esküdt ellensége volt, a nyugati civilizáció a másik oldalán pedig a mórokat igyekezett Dél-Európából elkergetni.

Egyéb fegyveres szervek

A határok védelmére szolgált az úgynevezett gyepű, ezen a határszéli földterületen műszaki akadályok nehezítették az átkelést, a környékbeliek pedig katonáskodásra voltak kötelezve. A magyar határőröket ekkoriban lövő, vagy a soproniak/Volt Fesztivál-látogatók számára ismerősebben csengő lővér néven ismerték, a név értelemszerűen kedvelt fegyverükre, az íjra utal.

A navosoknak is megvoltak az Árpád-kori megfelelői, a vámszedés fontos, és egyre fontosabb kiváltság volt. Kezdetben csak darabra szedtek sápot a szekerekért, később rájöttek, hogy a sokkal értékesebb árut szállító kelmekereskedők által használt szekértípusért több pénzt is be lehet gyűjteni. Korszakunk végére pedig már részletes, árufajtánkénti listák alapján ment a sarcolás- ez persze nem csak a vámosok okosodását, de a távolsági kereskedelem fejlődését is mutatja.

A vármegyék közrendjét is az ispán katonái szavatolták, és természetesen ha nem volt otthon a macska, a középkorban is cincogtak az egerek. A hosszú hadjáratból hazatérő katonákat megérdemelt pihenés helyett gyakran várta a távollétükben otthon kialakult vadnyugati viszonyok felszámolásának feladata.

Kiképzés(?)

A meglehetősen primitív (mondjuk a névre szóló jegyzéket vezető Bizánccal összehasonlítva) szervezési elvek ellenére a rendszer jól működött, a magyar hadsereg összegyűjtésével a feljegyzések szerint nem nagyon volt gond, az ispánok fegyelmezetten teljesítették kötelességüket. A sereg kiképzéséről sajnos semmi információnk nincs, központilag irányított kiképzésről aligha lehetett szó. A magyar katonák viszont mindig megállták helyüket, ellenségeink visszaemlékezései is félelmetes, ütőképes haderőként írják le az Árpádok hadseregét- ez legalábbis megfelelően felszerelt, motivált és fegyverforgatáshoz értő harcosokat, illetve a kompetens vezetőket feltételez.

Kedvelt harcmodorunk (erről később) pedig igen nagy gyakorlatot kívánt mind egyéni, mind csapatszinten, így semmiképpen nem kerülhettek normális kiképzés nélkül a harcmezőre. A legközelebb talán akkor járunk az igazsághoz, ha azt feltételezzük, az ispánok maguk gondoskodtak zászlóaljuk kiképzéséről és gyakorlatoztatásáról valami vár melletti mezőn. Hiszen Szent István egész rendszerének ez volt a lényege: ,,van egy vármegyéd, oldd meg.”.

Ami az előkelőbbeket illeti, a középkori lovagok kisgyerekkoruktól a háborúra készültek különböző test- és fegyvergyakorlatokkal, ez valószínűleg a magyaroknál sem volt másként. Kedvenc békeidőbeli szórakozásuk pedig a főúri vadászat volt, amire a vadban gazdag Magyarország bőven nyújtott is lehetőséget. Éppen a dolog katonai jellege miatt lehetett, hogy az utolsó középkori jellegű lovas hajtóvadászatokat a Ludovika akadémia rendezte Magyarországon- akkor Gödöllőtől több ízben a Dunáig hajtották a szarvasokat. Aki ilyen hosszúságú, nyaktörő tempójú tereplovaglásokon megállta a helyét, annak edzettségén és lovaglótudásán már semmilyen csata nem múlt. (A vad elejtéséhez a középkorban lándzsát és íjat használtak, ráadásul az akkori fauna a mainál jóval veszélyesebb fajokat is tartalmazott. A korabeli Angliából ismert Robin Hood-féle ,,leszarták a vaskirály lövőjét”-jelenetekre nálunk nem kerülhetett sor, a vadászat ugyanis mindenki számára szabad volt. Sőt, kötelező: volt, hogy a jobbágyok kötelességei között bizonyos mennyiségű vadhús beszolgáltatása is szerepelt. Az első vadászati tilalmakat csak Dobzse László vezette be. A vadhúsra vágyó középkori magyar viszont a ma megszokottnál jóval gyakrabban használt különféle csapdákat fegyver helyett/mellett). A lovagokról emellett már a kisgyerekeknek is  lovagi torna jut eszébe először- és ez sem véletlen, bár a műfaj igazi virágzása későbbi századokra tehető, az első magyar lovagi tornákat már az Árpád-korban megrendezték.

A lovasnomádok felkészítése szintén gyerekkortól kezdődött- a lábbal hajtós futómotor korabeli megfelelője a birka hátára tett gyereknyereg volt, ahonnan a magyar hon későbbi védelmezője játék íjacskával vadászhatott a középkori pokémonokra. A nomád férfiak szinte egész életüket lóháton, a nyilazást gyakorolva töltötték, sőt, az asszonyok is ügyes lovasok voltak.

Command&Conquer

Az Árpád-kori magyar hadsereg elsősorban lovas hadsereg volt. A nehézlovasság aránylag kis létszámú volt, a sereg tömegét az úgynevezett közepes lovasság adta. Ezt egészítették ki a segédnépek könnyűlovas csapatai, a gyalogság szerepe elhanyagolható volt, sokszor valószínűleg egyszerűen a tábori személyzethez számolták őket. Önállóan csak várak védelmében és ostrománál szerepelhettek.

Bár a középkor nem a kifinomult hadművészetéről híres, általában elmondható, hogy a vezérek is értették a dolgukat- az Árpád- házi királyok általában rátermett hadvezérek voltak. A hadműveletek előtt nem hanyagolták el a felderítést (ide értve a helyi lakosok kikérdezését), az erősebb ellenfélnek nem rohantak neki vakon, a gyengébb ellen viszont aktívan keresték a döntő csata lehetőségét. Feltűnő, hogy milyen sok csatát vívtak folyók mellett: a folyón átkelő ellenség csábító célpont volt, hiszen a manőver közben szétszakadt, sorai szétzilálódtak. Nem hanyagolták el a pszichológiai hadviselést sem: a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés az ellenség megijesztését, a zsákmány és a foglyok látványos felvonultatása a saját morál megerősítését szolgálta. Gyakran vívtak a sereg előtt párviadalokat is. Nem annyira, mint az ókori Rómában, de a kedvező és kedvezőtlen előjelek értelmezésének is megvolt a hagyománya még, ezek általában önbeteljesítő jóslatokként működtek, így a kevésbé babonás hadvezérek kezében is jó eszközök voltak a lelkesedés növelésére. Emellett az imádkozásnak és a keresztény hitnek is nagy szerepe volt a csatára való felkészülésben: ,,A király pedig egész seregével Istenbe veté bizodalmát és rendezett csatasorban (ordinatis agminibus) megindult ellenségei ellen. A jelen volt papok mind alázatos lélekkel és törődött szívvel könyörgött az Úr Jézus Krisztus segítségéért és a szent an-angyalok oltalmáért, kiváltképen pedig az Isten Anyja, Szűz Mária kegyelméért, kinek pártfogásába ajánlotta különösen Szent István király Magyarországot. Miután pedig a királyt karddal felövezték, az Úr dicsősége tündöklék fölötte, szíve pedig isteni ihlettől megbátorodott s mintha erősebbé vált volna, mint azelőtt volt, kiderült ábrázattal, nagy vidáman ment bele az ütközetbe."-olvassuk II. Gézáról az 1146-os Lajta-menti ütközet (Bécsi képes Krónika általi) leírásában.

A csatában általában vonalban álltak fel, ez akár több kilométer hosszú, 3-4 lovas mélységű, sűrű alakzat volt, ezen belül tagolódtak csapatokba az egyes zászlóaljak, nemzetségek. A rohamot általában a jobb oldal kezdte, lassú tempóban indultak az ellenség felé, hogy az alakzatot megőrizzék, majd folyamatosan gyorsulva az ellenség előtt érték el a csúcssebességet. Ha valami miatt nem sikerült az első rohammal elsöpörni őket, akkor visszavonultak, rendezték a soraikat és újra támadtak. Természetesen sok függött a körülményektől is, néha különálló jobb- és balszárny is volt, ha nagy volt a sereg, egy másik vonalat is állítottak 10 méterrel hátrébb. Az alkalmazott taktika az ellenségtől is függött, hiszen ebből több fajta is volt: a bizánciak erős gyalogsággal, a nyugatiak páncélos lovagokkal, a keletiek pedig lovasíjászokkal törtek hazánkra (vagy védték tőlünk a sajátjukat). A könnyűlovasság ellen a magyar hadvezérek általában a nehézlovasság rohamával kezdték a csatát: ha ők odaértek, iszonyatos iramban gyártottak darált húst a könnyű felszerelésű pusztai vitézekből. A bizánciak ellen is ezt a taktikát alkalmazták legtöbbször: az egy tömegben felálló lovasságot a bizánciak a magyarok jellemzőjének találták, szemben a saját hadseregük tagoltabb hadrendjével- az bizánciakénál nagyobb létszámú magyar nehéz (~nehéz)lovasság fölénye viszont így, egy tömegben rohamozva tudott érvényesülni igazán. Nehezebb fegyverzetű ellenség, nyugati lovagseregek ellen viszont éppenhogy a saját könnyűlovasságot állították a magyarok az első sorokba: nyílzáporuk megpuhította kicsit a konzervet, amit utána könnyebben nyitottak ki a többiek. Ha az ellenség előbb támadott, akkor pedig a roham első lendületét fogták fel, az ilyenképpen lendületét vesztett és szétzilált ellenség már kevésbé tudta a hátrébb álló fősereg ellentámadását kivédeni.

A páncélos lovagok általában összeszokott, kisebb csapatokban harcoltak, szorosan egymás mellett álló, legfeljebb két lovas mélységű csatasorokban zúdultak az ellenségre. A célpontként kiválasztott szerencsétleneket igyekeztek oldalról, vagy a pajzzsal nem fedett jobb oldaluk felől megtámadni, egy ilyen roham mindent elsöpört, azonban elég rugalmatlan volt, a fordulás és az összerendeződés sok időt vett igénybe, és csak nyílt terepen érvényesült igazán. A szoros alakzat tartása természetesen komoly gyakorlatot és fegyelmet kívánt, a lovagi harcmodor mindenképpen több volt néhány forrófejű páncélos vitéz egyéni dicsőséget hajhászó fegyelmezetlenségénél.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a feudális állammá váló Magyarország pogány ősei harcmodorát is elfelejtette, erről viszont szó sincs. Fontos látnunk, hogy az átmenet sokkal lassabb volt, mint amit pl az István, a király lovagok vs nomádok színpadképei sugallanak: a magyarok pusztai lovas öröksége csak nagyon lassan enyészett el, nem volt hirtelen váltás a kereszténység felvétele után, a folyamat évszázadokig tartott. Bár a nomád életmód elhagyása nyilván meglátszott a dolog begyakorlottságán, de a magyarok az egész Árpád-korban imádtak lóhátról íjászkodni, az íj minden magyar lovaskatona felszereléséhez hozzátartozott. IV. Béla egy rendeletében a felvidéki városoktól páncélos lovasokat követelve az elvárt felszerelés listájában az íjászfelszerelést is említi, így joggal következtethetünk arra, hogy nálunk még a lovagi nehézlovasság (legalábbis a magyar etnikumú fele) is használt íjat.

A magyarok lovasíjász harcmodora nemcsak a kalandozások korában tett nagy hatást a kortársakra. A pusztító nyílzápor szétzilálta az ellenség hadrendjét, a gyorsan mozgó lovasok pedig mindig a megfelelő helyen csaphattak le. A főnyereményt akkor ütötték meg, ha az ellenség üldözni kezdte a lovasíjászokat- a menekülést színlelő magyar lovasok folytatták a nyilazást, az előrenyomuló ellenség így végképp könnyű prédává vált (szerintem a hátrafelé nyilazás egyébként kicsit túl van dimenzionálva a közgondolkodásban, olyan sokszor azért biztos nem lehetett ezt a trükköt megetetni az ellenfelekkel, a lovasnomádok, és az őket zsoldosként előszeretettel felfogadó bizánciak például eleve jól ismerték). Az elv persze nagyon egyszerű, de a gyakorlatban ez komoly körültekintést és felkészülést igényelt. Először is, tudni kellett íjászkodni- ez alapból nem egyszerű. Aztán ezt lóhátról is tudni kellett (a lovasíjászok lóhátról is ügyes céllövők voltak, de amíg a csata egységek harcáról szólt, addig inkább tömegtüzet lőttek), végül pedig az egészet meg kellett tanulni csapatban is végrehajtani. A csapat rugalmas manőverezése ugyanis kulcsszempont volt, ha neki tudták őket szorítani egy másik osztagnak, netán terepakadálynak, akkor az ellenség idejekorán visszaütött, ez pedig komoly egészségügyi problémákat okozott. A lovasíjász taktika egyik hátránya éppen ebből adódott, nagy, nyílt térség kellett hozzá, ezt pedig nem mindig sikerült biztosítani (például a Balkán erdős völgyeiben). De persze volt olyan is, amikor a bátor és jól vezetett könnyűlovasság egyszerűen frontális támadással ért el sikert: az 1278-as morvamezei csatában Habsburg Rudolffal szövetségben harcoló IV. László magyar/kun könnyűlovassága két rajtaütéssel kényszerítette előnytelen pozícióba túlerőben lévő ellenséges sereget, majd Ottokár seregének jobbszárnyán hősiesen áttörve döntötte el a csatát.

A korszak gondolkodásában mindezek ellenére egyértelműen a páncélos nehézlovasság szerepelt az első helyen. A lovagok pl sose vonultak háborúba egyedül, a lándzsának nevezett kis csapatban a lovag szolgái és néhány fegyveres kísérője is helyet kapott. A hadseregek létszámába őket azonban a korszak vége felé már egyáltalán nem vették bele, csak a páncélos lovasokat számolták A magyar hadsereg ellenfeleink, főleg keleti ellenfeleink visszaemlékezéseiben is alapvetően mindig nyugati típusú, lovagi hadseregként jelenik meg. A könnyűlovasság értékével ugyan gyakorlati szempontból tisztában voltak, de ennek ellenére csak olyan ,,jobb híján"-megoldásnak tartották és bizonyos lenézéssel kezelték. Ahogy az előbb idézett csataleírás folytatásában is olvashatjuk: ,,A gaz besenyők és hitvány székelyek, akik rendes szokásuk szerint a magyarok csatasorai előtt jártak, egytől-egyik megfutottak mint a juhok a farkasok elől. " Természetesen az ellenérzésekben lehetett némi etnikai-vallási elem is (a magyar-kun viszony pl sokszor nem volt felhőtlen, egyes nyelvtörténészek ősi kutyafajtánk, a komondor nevét is a ,,kunocska" szó régies alakjából eredeztetik, összhangban azzal a szokással, hogy a kutyákat, Szultánt, Burkust, Magyarországon sokszor szokás az ellenségről elnevezni), de összességében mégis inkább a lovagi harcmodor felsőbbrendűségének felismeréséről lehet szó. A magyarok rettegett nyilai és trükkös harceljárásai ugyanis remekül megfeleltek arra, hogy az ellenséges sereget kifárasszák, szétzilálják és demoralizálják, de tűzerővel csatát nyerni majd csak a  XVII. század puskával harcba küldött gyalogostömegei fognak, a középkorban előbb-utóbb kardot kellett rántani. Az ellenség azonban nem átallott egyre jobban szervezett hadseregeket csatába küldeni, ráadásul ezek egyre nagyobb számban álltak fémpáncélos lovasságból- a nyilak ellen páncéljuk védelmet nyújtott, nehéz fegyverzetükkel szemben pedig közelharcban nehezen állhatott meg a könnyűlovasság- ahogy végül az 1146-os csatát is a Belos bán vezette magyar nehézlovasság pusztító rohama változtatta fényes magyar győzelemmé.

A második honalapító

A Szent István által létrehozott hadszervezet fölött azonban a XIII. század közepére eljárt az idő. Az alapját jelentő vármegyeszervezet átmenetileg meggyengült, és, ahogy az előző fejezet végén írtam,egyre inkább eljárt az idő az ősök harcmodora felett is.  A hadsereg ellenséget szétzúzó öklét a XIII. században már egyértelműen a páncélos lovasság adta, a könnyűlovasság kisegítő szerepbe kényszerült. Komoly változásokra volt tehát szükség Magyarországon is- és persze egy emberre, aki végrehajtja őket.

IV. Béla királyunk igen jellegzetes egyéniség volt. A korabeli forrásokból egy távolságtartó, akaratos és akaratát vaskézzel keresztülverő ember képe bontakozik ki, aki ráadásul az Árpád-ház talán legbénább hadvezére is volt egyben. Sajnos uralkodása első éveiben hatalmas lendülettel dolgozott a II. András előtti állapotok helyreállításán, amivel csak rosszabbá tette a helyzetet: a földvisszavételekben érintett bárókat, és az örökös szolgaságba visszapofozott népet is maga ellen fordította, miközben egy idejétmúlt helyzetet próbált visszaállítani. Tehetségtelennek vagy butának azonban semmiképpen nem nevezhetjük- az a részleteiben és egészében is lenyűgöző szervezőmunka, melyet sokszor saját korábbi nézeteinek hibáit is belátva a tatárjárás után végzett, méltán emeli legnagyobb királyaink közé. Az újjáépítés vezérfonala pedig a tartárok visszatértétől rettegő ország védelmi képességének fokozása volt, ezért szenteltem neki külön fejezetet. (A tatárjárás nagy sokk volt Magyarországnak, és nem csak a tatárok által fizikailag legyilkolt emberek miatt, az áldozatok közé tartoztak azok is, akik a kétszeri elmaradt vetés miatt haltak éhen. Ráadásul, csak hogy ne végezzünk félmunkát, 1243-ban még egy sáskajárás is pusztított az országban, mindezek következtében pedig járványok törtek ki. Az Alföldön voltak szinte teljesen elnéptelenitett területek, a Dunántúl és a hegyes vidékek azonban jobban megúszták, összességében olyan 20-25%-osra tehetjük az akkori kétmilliós Magyarország emberveszteségét ebben a három évben. Figyelemreméltó azonban, hogy ezt 10-20 év alatt teljesen regenerálta az ország, mégpedig nagyrészt belső forrásokból. IV. Béla ügyes politikája mellett ebben persze benne volt a mezőgazdaság nagy európai forradalma is, ami éppen ekkor kezdett Magyarországra is begyűrűzni)

Először is, IV. Béla igyekezett szövetségesekkel körülvenni magát, a tatárjárás után Lengyelországtól a Balkánig nyúló ütközőállamzónát épített ki Magyarország körül. A tatárok, mint az ismert, belső problémáik miatt visszavonultak Magyarországról, aztán pedig birodalmuk oszlásnak is indult, érdeklődésük pedig végül Kína felé fordult, így a nyugati terjeszkedést a továbbiakban nem erőltették nagyon. (Egyszer még bepróbálkoztak komolyabban, de akkor visszavertük őket). A kelet-európai keresztény népek ennek ellenére ugyanolyan elkeseredett harcokat vívtak ellenük, mint mi, csak a Kárpátoktól keletre valamivel tovább tartott a buli. Különösen sokat hadakoztak a tatárok az orosz fejedelemségekkel, ezeket általában véres csatákban legyőzve adófizetőikké tették, hogy aztán a kellően bosszúszomjassá vadított következő fejedelemgeneráció újra fellázadjon ellenük. Itt nem sokáig kellett házalni a tatárellenességgel, hogy barátokra leljen az ember, kár, hogy a politikai helyzet ingatag volta miatt ezek a barátságok ritkán tartottak sokáig.

Azután kezdeni kellett valamit a páncélos lovasság hiányával is. A legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy felbérelünk valakit, aki jól ért ehhez- kapóra jött, hogy a szentföldi természetes élőhelyükről pont ekkoriban kezdtek kiszorulni a keresztes háborúk lovagrendjei. Az ispotályos (johannita) rend erdélyi területeket kapott, cserébe azok igazgatásáért és védelmezéséért: 100 lovaggal a keleti végek, 50, háború esetén 60 lovaggal a nyugati végek védelmét kellett volna megerősíteniük. Sajnos ez a projekt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a lovagok hamarosan továbbálltak, hogy aztán csak Károly Róberttel térjenek vissza. (Utódszervezeteik, a protestáns johanniták és a Máltai Szeretetszolgálat ma is működnek hazánkban).

IV. Bélára általában jellemző volt, hogy egy probléma megoldása céljából több dologgal is párhuzamosan próbálkozott (a középkor területileg és gazdaságilag is nagyon széttagolt társadalmában nem sok babér termett volna a XVIII-XIX. században szokásos nagy lendületű átalakításoknak, annál inkább szükséges volt a helyi viszonyok felmérésének aprólékos munkája és iszonyúan sok kompromisszumkészség), úgyhogy természetesen voltak még más lehetőségek is.

A nehézlovassággal az alapvető probléma, hogy igen drága. Már a XI. század végén is jelentősen drágább volt egy lovag egy ,,normál" lovaskatonánál: ekkortájt 40 pensa volt az utóbbi, 100 az előbbi felszerelése (egy pensa egy bizánci arany, elég sok pénz volt- a pénz szavunk ebből jön amúgy). A páncél növekedésével ez a különbség tovább nőtt.

Egy teljes lovagi felszerelés (hogy az hogy nézett ki, arról később lesz szó) ára IV. Béla idejében 30 márka volt, ez egy 12 ekealja, azaz 600 hektár méretű birtok teljes éves jövedelmének felel meg. Ez akkoriban eléggé csajozós birtokméretnek számított, csak hát ugye nem sok embernek volt ilyenje. De gond egy szál se, egy meg egy a középkorban is kettő, majd összeállnak ezek a jóemberek többen, és úgy már össze tudják rakni a pénzt. Megkezdődött az eddig néptelen királyi birtokok betelepítése, ahol az új telepesek földért cserébe katonáskodási kötelezettséget vállaltak, mégpedig úgy, hogy 4-6 családnyi, már megfelelő méretű birtok után, közösen kell kiállítaniuk egy jól felszerelt páncélos lovast. Én mindig úgy képzeltem, hogy a közösen kistafírozott szerencsétlennek ők csak megkönnyebbülten integettek, mikor megjött a behívó, de nem, páncélos lovasként a királyi zászlók alatt harcolni iszonyatosan menő dolognak számított akkoriban, az érintett családok tagjai felváltva öltötték magukra a közösen megvásárolt felszerelést. És meg is érte, ezek az emberek eleinte még nemes szolgákként, de később egyre inkább nemesekként szerepelnek a királyi forrásokban- tulajdonképpen belőlük jött létre az a köznemesség, ami aztán a XIX. század második feléig a magyar politikai lét alapját jelentette. Ezek a telepesek egyébként nem külföldiek voltak, nagyrészt Magyarország más tájairól jöttek, egyszerűen azért, mert az örökös szolgálatot jelentő vármegyei függésnél sokkal jobb volt a saját birtok, rendesen lepapírozott jogokkal és kötelezettségekkel- a jobbágynak levés később lett a szopóroller szinonimája, ekkor még a szabaddá/nemessé válás felé vezető fontos lépcsőfok, nagy becsben tartott kiváltság volt.

IV. Béla városalapításai is híresek, és természetesen, amellett, hogy bevételt biztosítottak a királynak, a hadügyi erőfeszítésekbe is bevonták őket. Általában 15 telkenként kellett egy lovaskatonát kiállítaniuk, ez városonként 10-12 páncélos lovast jelentett. Ezeknél a városoknál egyébként ne a ,,tipikus” középkori városokra és polgárokra gondoljunk, a magyar városi polgároktól ekkoriban még se a földművelés, se a lovagi hadviselés nem állt távol. Sok város jött létre eredetileg az ispáni várak tövében (hiszen ezek voltak a hatalmi központok), de a XIII. században már inkább a gazdaságföldrajzi viszonyok rendezték át a városrendszert, és IV. Béla tudatosan inkább segítette, mint gátolta ezt a folyamatot.

És persze ott voltak azok az emberek is, akiknek bőven tellett nehézlovas hadviselésre. IV. Béla az ország nagyjaival is igyekezett jó kapcsolatot ápolni, és vigyázni, hogy a reformok ne sértsék az ő érdekeiket. A bárók puszta léte is a vármegyerendszer és így a vármegyei alapú hadsereg ellen hatott, megvolt azonban az anyagi alapjuk ahhoz, hogy egy korszerű hadsereg felállításához hozzájáruljanak. IV. Béla jól megtalálta a hangot ,,hű báróival”, a korabeli királyi hadseregek soraiban mindig ott láthatjuk a nagy neveket és több százas bandériumaikat. (Ezek a nagy nevek sajnos később még felbukkannak majd, fiaik, unokáik már csúnyán elpofátlanodtak. A feudális fejlődés egyik lépcsője, hogy a bárók a királyi hatalom gyengülésével ámokfutásba kezdenek- mígnem egy erős király őket is szabályos feudális esküre kötelezi)

És végül ott voltak a kunok is. Őket a rövidlátó magyar politika nem sokkal a tatárjárás előtt elűzte az országból, de aztán visszaédesgették őket, a magyar István királyfi kun szertartás szerint vette feleségül az egyik kun vezér (Erzsébetnek keresztelt) lányát, a boldog apa pedig megírta a pápának, hogy Szentatyám, miután a tatárellenes kereszteshadjárat útnak indításáról szóló ígéreteid többedjére is kamunak bizonyultak, jobb híján így vagyok kénytelen megvédeni a kereszténységet- azt már csak hozzágondolta, hogy ,,és a királyi hatalmat is a báróktól”. A kunok, kb 40 ezren, pedig betelepedtek az Alföldre, öröm az ürömben, hogy a tatárjárás után itt bőven volt hely nekik a nomád állattartást gyakorolni, amit egyébként már a kortársak is durva anakronizmusnak tartottak, de hát mindent a szent célért. Ők aztán hűségesen szolgálták a koronát, bár egyszer még meg kellett regulázni őket (IV. László a kunokra és az alakulóban lévő köznemességre támaszkodva, a magyar egyház egyetértésével épített jól működő hatalmi ellensúlyt a bárók ellen, de a legrosszabbkor érkezett egy túlmozgásos pápai követ, aki kiátkozással fenyegette meg a pogány kunokkal való barátkozásért, ami rövid úton anarchiához és a király személyes leépüléséhez vezetett, a vége pedig egy brutálisan eltiport kun lázadás lett) és évszázadokba telt, mire a megmaradtak teljesen integrálódtak a társadalomba (hébe-hóba még Mátyás király idejében is voltak pogány kunok Magyarországon!), de egyébként azóta is itt élnek- a képen látható karcagi szobor IV. Béla és Kötöny kán kun vezér találkozását örökíti meg.

A másik, amit IV. Béláról minden általános iskolás tud, hogy rengeteg várat építtetett szerte az országban. Erre is a tatárok miatt volt szükség természetesen, hiszen a lovasíjászok nem sokat tudnak tenni a magas kőfalak ellen. A tatárjárás során a megerődített várak, városok akár hónapokig is képesek voltak ellenállni a támadóknak, így logikus döntés volt ilyeneket építeni. (A Magyarországra betörő tatár sereg nem csak gyorsan mozgó lovasíjászokból állt, a mindenfelé portyázó lovasok után nyomuló fősereg, akikkel IV. Béla Muhinál megütközött, minden földi jóval el volt látva. Többek között kínai ostrommérnökökkel is, akik munkaszolgálatra kényszerített foglyok segítségével viszonylag gyorsan képesek voltak műszaki és várostromokkal kapcsolatos feladatok megoldására- nagy hajítógépeket például még a muhi csatában is bevetettek! A málhával megrakott tatár fősereg viszont ugyanolyan lassú volt, mint egy európai lovagsereg.) IV. Béla a várépítés feladatát is kiváltságolt jobbágyok/köznemesek közösségeire akarta bízni, de sajnos ez a rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, egy vár egyszerűen túl drága és nagy ahhoz, hogy kalákában lehessen építeni és üzemeltetni. Így a kelleténél jobban kellett a bárókra támaszkodni ebben is- nem mintha ők nem építkeztek volna lelkesen, csak aztán az utolsó Árpádok és Károly Róbert alig tudták őket a váraikból kifüstölni.

-----------------

Jövő héten innen folytatjuk majd, a következő részben a hazánként harcoló sereg fegyverzetéről lesz szó.