A kor hadiflottáinak fejlesztése: torpedónaszád, vagy tengeralattjáró?

A vitorlás sorhajók korát követően a flották gerincét az acélépítésű páncélozott hadihajók alkották. Ezek a hadihajók felépítménye egyre erősebb páncélzatot kapott, amelyet ún. páncélövekben helyeztek el. Ez az egyensúly, illetve a stabilitás biztosításán túl a hajótest különböző fontosságú részeinek a védelem terén való differenciálási lehetőséget is biztosított. A páncélos hadihajók védelme első sorban a tüzérségi tűz elleni védekezésre koncentrált, így a vízvonal alatti részek nem voltak ellátva jelentős páncélzattal – ezáltal egy esetleges torpedótalálat könnyen elsüllyeszthette őket.

A torpedó egy új hajótípust teremtett a hadiflottákban. Ez a kisméretű, de igen gyorsjáratú torpedónaszád, melynek feladata lehetőleg észrevétlenül megközelíteni a csatahajókat s alkalmas pillanatban kilőni a torpedót. Az ezek ellen való védekezés ismét létrehozta a torpedóvadász- és torpedózúzóhajókat, [torpedónaszádok és torpedórombolók] melyek feladata kellő időben elzavarni vagy elpusztítani a támadó torpedónaszádokat s megakadályozni azok akcióját. A torpedónaszádok támadóképességének növelése a gyorsaság fokozását, ez ismét a hajók nagyobbítását vonta maga után, amivel természetesen együtt járt a torpedóvadász- és zúzóhajók gyorsaságának s ezzel a nagyságának is további fokozása - írja 1915-ben Gonda Béla A tengeralattjáró hajók című könyvében. [1]

 A képen az Adler torpedónaszád látható

A páncéloshajók elleni harc új eszközöket követelt, s mivel ez a kívánság találkozott a gyors technikai fejlődés által fellendített fém- és gépipar új lehetőségeivel, lehetővé vált egy új vízi harci jármű megalkotása. Elméletben ugyan már jóval korábban kialakult, ám a technikai lehetőségek sokáig nem voltak megfelelőek a megvalósításhoz – ez volt a géphajtású tengeralattjáró.

A korszak szakirodalmát vizsgálva meg kell állapítani, hogy a tengerbe merülő naszád, vízalatt járó naszád névvel jelzett hajókat mindig hadihajó elleni bevetésre szánták. Az újabb páncéloshajók elleni harcban nem bíztak a korabeli tüzérségben, amely éppen hogy megkezdte az áttérést az elöltöltő lövegről a hátultöltőre, s a lőszerek és lövegzárak sem voltak tökéletesnek mondhatók.

A francia és brit szerzők egyaránt a partvédelmet, a kikötőt blokád alá vevő ellenséges hadihajók elleni támadás lehetőségeit fejtegették. Az akna mellett ekkoriban a gyors torpedónaszád volt a fő védelmi fegyver. Ám ezek nem távolodhattak el a parttól nagyobb távolságra, viharos vizeken nem voltak bevethetők, s az 1870-1880-as évek torpedói műszakilag még kezdetleges szerkezetek voltak sok hibával és rövid hatótávolsággal.

 A képen az Aligator torpedónaszád látható

Ezért azzal kísérleteztek, hogyan tudná a víz alá merült hajó a torpedóit jóval közelebb vinni a páncéloshajókhoz, és 1000 m-nél nem nagyobb távolságról indítani. Ezzel a korabeli elhárító tüzérség ellentámadása kivédhető lett volna, a fő nehézség a megbízható üzemű tengeralattjáró megépítése volt, s ez nem is ment könnyen - írja Sárhidai Gyula a Tengerek szürke farkasai című munkájában.[2]

A torpedónaszádok alkalmazásának koncepciója azonban számos előnnyel is kecsegtetett különösen azon államok haditengerészetei számára, amelyek nem rendelkeztek elegendő anyagi erőforrással nagy hadihajók, így különösen a csatahajók és páncélos cirkálók nagyszámú építéséhez. Mivel a flottaépítés nagyon drága, többen voltak az olyan országok, amelyeknek jobban be kellett osztani a pénzt...

Az Osztrák-magyar Monarchia flottaépítési költségeit figyelembe véve, míg egy Tegethoff[3] osztályú dreadnought csatahajó megépítési költsége 60,6 millió korona volt, egy tengeralattjáró 1,2 – 5 millió korona, egy torpedónaszád kb. 1 millió korona költséget tett ki. Jól látható ezekből a számokból, hogy egy modern csatahajó árából 12-50 tengeralattjáró, vagy 60 torpedónaszád volt megépíthető, amelyek képesek voltak konkurálni a legnagyobb ellenséges hajókkal is, és harci értékük jelentősen meghaladta a költségükből megépíthető csatahajókét.[4]

  Az SMS Szent István [5], 20.000 tonnás csatahajó a Tegethoff osztály negyedik tagja
(3D modell)

A torpedónaszádok térnyerését nem csak alacsony építési költségük okozta, hanem kis számú kezelőszemélyzet-igényük, illetve az, hogy nagy sebességüket kihasználva képesek voltak az ellenséges hajókötelékeket gyorsan megközelíteni, majd torpedóikat kilőve azonnal megkezdeni az elszakadást a támadott hajóköteléktől. E művelet közben a védő tüzérségnek csak kis, egyúttal gyorsan mozgó célpontot nyújtottak, amellyel igen megnehezítették az ellenük való védekezést. A védő tüzérség gyorstüzelő fegyverei – páncélzatuk nem lévén - találat esetén azonban jelentős kárt okozhattak bennük, ezért különösen fontos volt a váratlan, rajtaütésszerű támadási manőverek alkalmazása és a gyors menekülés.

Narval francia tengerbemerülő hajó vázlata,
ahogy  Gonda Béla könyvében szerepel

A Narválról készült felvétel

A váratlanság, ezen belül az, hogy a támadott hajóköteléket minél kisebb távolságra közelíthessék meg észrevétlenül, valamint a mind kisebb célpont nyújtása vetette fel a torpedónaszádok részben, vagy egészben történő víz alá merülésének szükségességét. A fejlesztés egyik iránya az ilyen hibrid képességekkel rendelkező torpedónaszádok voltak, amelyek gőzturbina meghajtásuknak köszönhetően nagy sebességet voltak képesek elérni, egyben a hajótestbe épített ballaszt tartályok elárasztásával képesek voltak felépítményük jelentős részét a felszín alá süllyeszteni. Végül azonban a hibrid torpedónaszádokat, mint fejlesztési irányt elvetették és visszatértek a felszíni torpedónaszádok és a tengeralattjárók különálló elképzeléseihez.

A történelem bizonyítja az elgondolás helyességét: nagy, drága és kevés helyett kicsi, olcsó és sok

Az előbb említett torpedónaszád-taktika helyességét bizonyította, hogy az olasz haditengerészet  16 tonnás torpedóvető motorcsónakja a MAS 15-ös süllyesztette el a hajnali szürkületben Luigi Rizzo korvettkapitány vezetésével nagy merészséggel és még nagyobb szerencsével az Osztrák-Magyar haditengerészet Szent István dreadnougtját. A 15-ös mellett egy másik MAS hajó, a 21-es is részt vett a műveletben. A szintén ugyanabba a hajóosztályba tartozó Tegethoff csatahajót vette célba, de torpedói nem találtak.

A magyar hajóépítés legnagyobb alkotása mind a mai napig a Szent István csatahajó, melyet 1914. január 18-án bocsátottak vízre a Ganz - Danubius Hajó- és Gépgyár Rt. fiumei hajóépítő telepén. A hajó 151 m hosszú, 20.000 tonnás, legvastagabb páncélzata 28 cm. Fő fegyverzete 12 db. 30,5 cm-es löveg, 4 forgatótoronyban elhelyezve, melyek oldalsortűzben egyszerre 5400 kg gránátot lőttek ki.

A Szent István csatahajó 1918. június 9-én kezdődött bevetése a háború sorsát - vagy legalább a várható békekötési feltételek kedvezőbbre fordítását célzó utolsó háborús erőfeszítések része volt. Horthy Miklós, mint flottaparancsnok, vezérkarával kidolgozta a „Korfu” tervet, melyben a Szent István és három testvérhajója: a Viribus Unitis, a Tegetthoff, a Prinz Eugen és kísérő hajóik szétzúzták volna az ottrantói tengerszoros blokádját.

A flottaegység második csoportját 1918. június 10-én hajnalban 3 óra 37 perckor gyorsnaszádok megtámadták és a Szent Istvánt végzetes torpedótalálatok érték. Két és félórás küzdelem árán sem sikerült a hajót megmenteni és a Rövidi Maxon Róbert elsőtiszt vezetésével a hajófenékben hősiesen dolgozó, túlnyomórészt magyar fűtő személyzettel a hajó elsüllyedt. Az 1.200 főnyi személyzetet - 89 fő kivételével - a kísérő torpedórombolók megmentették. A hajó Premudától délnyugatra 10 tengeri mérföldre, 65 méter mélyen fekszik a tengerfenéken, a hajófenékkel felfelé fordulva.

Rizzo kapitány pedig háborús hős lett. Hajója ma is látható Rómában a Hadtörténeti Múzeumban kiállítva. A fenti képen is látható, hogy nem fukarkodtak a kitüntetésekkel sem, sőt a Haditengerészet a szívébe zárta a szerencsés Rizzót, amit a hadtörténeti kiállítás mellett az is bizonyít, hogy egy fregatt osztályt is elneveztek róla az 1960-as években. Aki nem hiszi, katt ide.

---

[1] Gonda Béla: A tengeralattjáró hajók, Magyar Adria Egyesület, 1915, pp4

[2] Sárhidai Gyula: Tengerek szürke farkasai, Maecenas Könyvkiadó, Bp. 1989, p13-14

[3] A Monarchia haditengerészeténél megépített legnagyobb hajóosztály – 4 egységet építettek összesen: Viribus Unitis, Tegethoff, Prinz Eugen, Szent István

[4] Dr. Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete, Kossuth Kiadó, Bp.2001. p13-15. (adatok)

[5] SMS = Seiner Majestat Schiff (Őfelsége Hajója).