1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd. A lövések eldördülnek, s a művésznevén Mata Hariként ismert táncosnő holtan esik össze.



Margaretha Gertruida Zelle a hollandiai Leeuwardenben született, 1876. augusztus hetedikén. Szülei már egészen korán elkényeztették: édeasapja, aki egy kalapkészítő manufaktúra boldog tulajdonosaként nem keres rosszul, a szó szoros értelmében isteníti egyetlen lányát, s annak minden kívánságát teljesíti. Feljegyezték, hogy a hatodik születésnapjára egy olyan díszes kis hintót kap, amelyet két szelídített, idomított kecske húzott.

Az öreg Adam Zelle azonban telhetetlen pali lehetett, mert nem elégedett meg a frízek fejfedők iránti közmondásos rajongásából fakadó üzleti haszonnal. Mindenféle kétes buliba is befekteti megtakarított pénzét, amelyek – ahogyan az a színes, szélesvásznú amerikai filmekből is ismert módon történni szokott – csődbe kergetik. A kis Greetje már nem is annyira kicsi (13 éves is elmúlt), amikor szülei elválnak; egy távoli nagybácsi veszi magához, és a következő hat évet Hágában tölti (aki már járt ebben a városban, az tudja, hogy nem lehetett egy fesztivál). Vannak források, amelyek szerint zárdában nevelkedik, de ezeknek ne higgyetek; protestáns, középosztályhoz tartozó holland lányokat nem küldtek zárdába, bármennyire költőinek és izgalmasnak is tűnik ez a forgatókönyv.

19 éves, amikor egy helyi újság (a Nieuws van den Dag) apróhirdetéseit lapozgatva a következő szövegűre bukkan:

Egy, az ázsiai gyarmatokon szolgáló tiszt - Hollandiában töltvén szabadságát - neki megfelelő feleséget keres; vagyontalanság nem akadály.

Greetje szeme kikerekedik, szíve hevesen kezd el verni, tollat ragad és azonmód válaszol is. Egy héten belül meg is van az első randi a skót származású holland századossal, Rudolf Campbell MacLeoddal. A kapitány a maga 39 évével kereken egy huszassal idősebb és hat centivel alacsonyabb, mint hősnőnk, kopasz is, szúrós és őszülő bajusszal bír – de egyrészt nagyon frankó az egyenruhája (Greetje sohasem bírt ellenállni az uniformisba bújt férfiaknak, de ne szaladjunk előre…), másrészt biztos egzisztenciának tűnik, s így alig két és fél hónappal megismerkedésük után, 1895. július 11-én össze is házasodnak, majd felkerekednek és visszaindulnak az indonéziai (közelebbről: jávai) helyőrségbe, ahol Rudolf szolgál.

Az első két év tűrhetően telik: az ifjú pár első gyermeke (Norman) 1896 februárjának elején meg is születik, és nem kell hozzá sem orvostudományi egyetem, sem felsőfokú matematikai előképzettség, hogy kisakkozzuk: Greetje (azaz Madame MacLeod) semmit nem bízott a véletlenre. Hamarosan (1898. áprilisában) megérkezik a kislány, Louise is – minden adott, hogy egy kiszámítható, kispolgári holland család eseménytelenül élje az indonéz hétköznapokat, esetenként megspékelve egy-egy helyi rijsttafel nyújtotta gasztronómiai örömökkel.

De az élet egy ribanc, bazmeg! – ahogy tanult kollégám és egykori mesterem, bizonyos Kaczúr zászlós mondta úgy húsz évvel ezelőtt, jobb kezének mutatóujját figyelmeztetően az ég felé emelve a Garai utca egyik borozójában a hatodik és a hetedik kisfröccs között.

Hiába léptetik elő 1897-ben MacLeod barátunkat őrnaggyá, a ködös skót Felföldről magával hozott gének bizony nem hagyják átvágni magukat holmi tojáslikőrök által: eltökélt emberek whiskyt Indonéziában is be tudnak szerezni, és Rudolf bizony eltökélt ember (na meg a helyi cukornádpálinka sem utolsó), ráadásul érzékeny, ideges és sértődékeny is, mint egy kóristalány, közvetlenül az első menzesz előtt.

Hogy érzékenységének, idegességének és sértődékenységének, valamint lassan, de biztosan kulminálódó alkoholizmusának mi volt az oka, soha nem fogjuk megtudni. Az viszont konkrét tényhalmaznak tűnik, hogy Greetjét egyetlen, Batávián szolgáló katona nem vágta csak gerincre az ott töltött unalmas évek alatt: az ezredkonyhán dolgozó Haasje-Willems Van Dijk tizedesről van szó, aki egy konyhai baleset következtében 18 éve erekció-képtelen volt.

És azt sem hallgatjuk el, hogy a családi programok egyre többször végződtek úgy esténként, hogy Rudolf előkapta kis lovaglóostorát és előre kitervelten, alaposan és módszeresen úgy megverte Greetjét (és néha a gyerekeket és a háziszolgákat is), hogy az egész holland gyarmati világ beleremegett. Biztosan katonai lelke frusztrációjának következménye volt az is, hogy hites holland feleségén kívül volt neki egy állandó (bennszülött) élettársa, egy (ugyancsak holland) stabil szabadidőpartnere, továbbá alkalomszerűen (maximum hetente kétszer) meg-meglátogatta a helyi bordélyházakat is, ahol nem volt túl válogatós.

Ezt csak azok a rosszindulatú civilek nem értik, akik képtelenek átérezni egy hivatásos katona polgári kikapcsolódási formák iránti kiáltó igényeit.

A fentebb felvázolt családi idill következő tragikus állomása egy tisztázatlan mérgezéses eset, amikor is az öt éves Norman fiuk belehal a tenger gyümölcseiből készült saláta elfogyasztásába, s a három éves Louise sem épül fel teljesen az ezt követő anyagcsere-sokkból. Greetjének itt szalad tele a zsákja Indonéziával, Rudolffal, háziasszonyi, feleségi és anyai státuszával: visszatérnek Hollandiába, ahol 1902 novemberében hivatalosan el is válnak. 

Egy jó fél év hollandiai tengés-lengés után (mialatt a fizikai sebek begyógyultak, a lelkiek elhalványultak) Greetjében megérett az elhatározás: táncos- és színésznő lesz, méghozzá nem is akárhol: Párizsba utazik. Naná, hogy Párizsba - tehetjük hozzá -, majd Novoszibirszkbe!

A legfontosabbat, vagyis a művésznevet már régen kinézte magának: Mata Hari; az egyik jávai dialektusban így neveztek valami lokális istennőt, aki hajnalonta meztelenül szokott fürdeni holmi vízesésekben, két dugás között. Maga a név máskülönben annyit tesz: A Hajnal Szeme. Greetje úgy érezte: ez a név egyrészt szerencsét hoz neki, másrészt pedig milliók fogják ismerni, még évtizedekkel a halála után is.

Nos, azt kell mondanunk, 50 százalékban bejött neki.

Párizsi tartózkodása első évében festők és szobrászok műtermeiben áll modellt, általában aktokhoz. Két szülés, valamint a Rudolffal töltött hét év után teste meglepően jól nézett ki, de ettől függetlenül az annyira áhított színpadi karrier egyáltalán nem akart körvonalazódni. Hiába tanul meg hosszú és nehéz szerepeket, hiába ábrándozik klasszikus darabokról, ha minden színházigazgató, rendező meg kellékes maximum harmadik kérdése az, hogy [moderálva]? Lehetőleg itt és most!

Ebből lesz elege 1904 végére, amikorra elhatározza: hát ha ez kell nektek, akkor ezt fogom nyújtani.

Szépen leül és mérnöki precizitással kidolgoz magának egy életvezetési legendát, egy teljesen légbőlkapott (de annál izgalmasabb és egzotikusabb) mesterséges múltat.

A történet szerint ő egy dúsgazdag indiai maharadzsa gyermeke, aki hosszú évekig tanulta a távoli Ázsia különféle kultúráinak táncait és a férfiak erotikus szórakoztatásának tudományát, s egy magasrangú (ámde azóta sajnálatos módon és tisztázatlan körülmények közepette hősi halált halt) holland tengerésztiszt jegyeseként került Európába, ahol küldetésének érzi a szerelem és a távoli tájak mozgáskultúrájának ötvözését.

Szép, mi? Fantáziadús, érzelem- és cselekménygazdag történet. És Mata Hari bízvást nevezhető az önmegvalósító üzletasszonyok egyik első prototípusának. A keresletet felmérte: megvolt; ő nyújtotta a kínálatot.

Mondanom sem kell, a párizsi nagypolgárság, a művészi körök, valamint a politikai és katonai körök rácuppannak a csalira. A teljesen felszabadult, emancipált és a szemérem leghalványabb jeleit is határozottan elutasító művésznő mesterien ötvözi az Indonéziában felcsipegetett táncfigurákat az arab és török hastáncból származó, valamint egyéb, Európában akkoriban még jórészt ismeretlen, buja mozdulatokkal és koreográfiával. Fellépésein többek között jelen vannak a diplomáciai testületek vezetői, akik csillogó szemekkel mustrálják az ugyancsak saját tervezésű ruhákból fokozatosan kibontakozó másodlagos női nemi jellegek rafinált felbukkanását.

A fellépéseiért kapott (és exponenciális módon növekvő összegű) honoráriumokat alkotó módon egészítette ki a rövid- és középtávú barátai, illetve partnerei által bőkezűen kifizetett apanázsokkal. 1910-re hírneve eljutott addig a pontig, hogy az az európai szalon vagy (tánc)színház, amelynek legalább egyszer nem szerepelt a műsorán, lehúzhatta a redőnyt, és az a francia, német, orosz, olasz vagy spanyol arisztokrata, aki nem tudta felsorolni, hogy melyik intim testrészén hol találhatók anyajegyek, férfitársaságban nevetségessé és párbajképtelenné vált.

Négy-öt nyelven folyékonyan társalgó, művelt és viselkedni tudó profi kurtizán volt, és aki ezt kurvának hívja, az a brutális nyelvi leegyszerűsítés olyan mély bugyraiban találja magát, mint az a polgártársunk, aki a Guinness-t egyszerűen sörnek, vagy a Moszadot simán biztonsági szolgálatnak nevezi.

1912-től hírneve (melleivel együtt) kicsit megereszkedik, ezért egyre kevesebb táncos fellépést vállal, s energiáinak jelentős részét… khm… társadalmi tőkéjének növelésére fordítja. Meghódítja például Xavier Rousseau párizsi bankárt és Szergej Gyagilevet, a világhírű cári Orosz Balett atyját és főigazgatóját (itt jobbra).

1914-ben kitör a világháború, de Mata Hari holland állampolgárként (hazája semleges maradt) nyugodtan járkálhat a lassan tűzbe boruló Európában. A háborús pszichózisban egyre több embernek szúrja a szemét egy olyan nő, aki egyik héten a német koronaherceg ágyában ébredt, majd pár nappal később a francia vezérkari főnök főszárnysegédje rezidenciáján tért nyugovóra. És ahogyan az lenni szokott, a fekália határozott mozdulatokkal történő kavarásában a titkosszolgálatok jártak az élen.

A legelterjedtebb forgatókönyv a következő:

Az olasz intelligens szervíz 1915-ben arról tájékoztatja francia társszervét, hogy információik szerint Mata Hari a németek ügynöke, aki magas beosztású szövetséges tiszteket elcsábítva, érzékeny katonai információkat szállít Berlinbe. A csigaevőknek nem kellett kétszer mondani: lecsapnak a táncosnőre, majd nem bírnak ellenállni a kísértésnek és ők is becsavarják, hiszen egy ilyen kapcsolatokkal rendelkező társasági ember elsőosztályú forrás, illetve kiváló futár lehet. A nő beleegyezik és elmondja, hogy a hollandiai német főkonzul, bizonyos Karl Kramer szervezte be, évi 20 ezer frank fizetésért (ennek feléért párizsi házat – nem lakást: házat! lehetett akkoriban venni). Állítólag azt is bevallja, hogy a H-21-es fedőszámot kapja, és azt, hogy ügynöki kiképzését bizonyos Elisabeth Schragmüller (fedőneve: Fräulein Doktor) végezte.

Rögtön ki is próbálják, és vizsgafeladatként visszaküldik Németországba, azzal a küldetéssel, hogy a német trónörökösről gyűjtsön kompromittáló információkat, valamint a Központi Hatalmak várható csapatmozgásairól is szedjen össze ezt-azt.

A következő részben meglátjuk, hogyan sikerült ez neki.