Azt már a Horthy-trilógia óta tudjuk, hogy régi olvasónk és vendégszerzőnk, mr nemo nem az a kapkodós típus. Mostani posztja sem a hebehurgyaság jegyében készült: alsó hangon is három hónapja várunk rá :-)

Sebaj; a lényeg, hogy az írás elkészült és olvasható itt lent. Rajongóinak mondom, hogy szerzőnk új posztokra vonatkozó megrendeléseket már csak a harmadik negyedévre vesz fel :-)




Először is szeretnék elnézést kérni a késés miatt, különösen Titus Pullo Urbino-tól. Tőle duplán is, hisz ez nem kimondottan egy második világháborús honvédhuszáros cikk, de van hozzá némi köze. Ez a poszt is később jött a vártnál – talán ez lesz a védjegyem –, de végül csak elkészült.

A kis Tóni 1891-ben született, akkor még Vetter családnévvel, és csak az 1930-as vitézzé avatáskor vette fel a Vattay nevet, de az egyszerűség kedvéért maradok a Vattay Antal megnevezésnél. Nos, a kis lurkó igen pedigrés családból származott, hisz rokonai között tudhatta a 1848/49-es szabadságharc egyik hősét, Vetter Antal altábornagyot, de az édesapja, Vetter Károly Pál sem volt semmi. Pali bá’ ugyanis „filoxéra-biztosként” mentette meg Moson és Sopron vármegyék minden szőlőjét a járvány idején. Áldassék az ő neve is. No, de ne kanyarodjunk el a témától.

Vattay Antal egészen korán – 10 évesen – került a hadsereg szerető kötelekébe, pontosabban katonaiskolába. Itt papok és tisztek okították a fiatalokat rendre és fegyelemre; meg egymást is megpokrócozták, ha úgy hozta szükség. Hősünk igen jól boldogult ebben a közegben, társai kedvelték, tanárai ismerték, eredményeinek köszönhetően egyre jobb és jobb intézményekbe került. Így esett, hogy 1912-ben Wiener Neustadt-i ifjú Leutnant-ként érkezett Nyíregyházára a K.u.K. Hussarenregiment No. 14 soraiba. Először, de nem utoljára.
1914. június 26-án 28-án megölték a trónörököst és a feleségét, július 26-án a 14-esek mozgósítási parancsot kapnak, július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Legényünk és bajtársait vonatra rakják, hogy szétrúgják a se… baráti csevelyt csevejt folytassanak szeretett déli szomszédainkkal. A vonaton vannak, amikor változik a terv; Galíciába mennek, mert mégsem kicsi, hanem Nagy Háború lesz.

A hely hiánya – és hiányos műveltségem – okán nem megyek nagyon a részletekbe, csak úgy nagyjából veszem ezt az időszakot. Parancsőr-tisztként, illetve dandárvezérkari beosztásokban harcol a keleti fronton, de ez nem gátolja meg, hogy „Utánam!” felkiáltással lovasrohamot vezessen a túlerőben lévő kozák dzsidásokra. Részt vett a románok ’17-es megfuttatásában is. Több egység között dobálták, folyamatosan változó megbízatásokkal, s volt idő, amikor Horthy István lovassági tábornok alatt szolgált. Meg lehettek vele elégedve, hisz 1918-ra, mikor Olaszországba vezénylik, már háromszor kitüntetett huszárkapitány!  

Ez már nem volt olyan mókás idő, hisz a Piave melletti lápokban, tisztes fedezék és lovak nélkül kellett a magyar virtust bizonyítaniuk, miközben az osztrák tábornokok előszeretettel használták őket ágyúgolyó-fogóként. Ennek ellenére – Vattaynak köszönhetően – a morál kitűnőnek volt mondható. Szenvedéseik eme szakaszának bersaglierik vetettek véget, jött az olasz hadifogság. Persze előtte még szükség volt a kapitány minden olasz tudására és lélekjelenlétére, hisz a taljánok osztrákoknak nézték eleinket, és épp azon perlekedtek, hogy halálra verjék, vagy egyszerűen agyonlőjék őket. Amikor kiderült, hogy „Ungheresi” foglyaik vannak, úgy megörültek, hogy még enni is adtak nekik! Amivel máris többet tettek értük, mint a sógorok.

Vattay számára a hadifogság nem volt túl megerőltető: egy dél-olasz kolostorban volt, ahol az olasz parancsnoknak gondja volt rá, hogy elegendő bort kapjanak a tiszt urak, ha túlságosan erőt venne rajtuk a búskomorság és a honvágy. Lassan véget ért a háború, gyűjtőtáborba vonult, ahol a többi frissebb sorstársától értesült a hazai hírekről. Nem volt túlságosan elragadtatva a bolsevikoktól, az ország feldarabolásának híre sem javított számottevően közérzetén. Még örült is, hogy ABC-sorrendben viszik őket haza, legalább volt ideje felkészülni.

Hazatérése után hírszerző és vezérkari beosztásokat látott el, közben 1921-ben elvette Szeppesy Eleonórát (később egy lányuk – Nóra –, valamint egy fiuk született). Egy évre rá Horthy Miklós egyik szárnysegédje lett. Itt nem dolgozta halálra magát, és a hat év alatt volt ideje mindenféle tanulmányokra, letette a vezérkari tiszti vizsgát is. Senkit sem ért meglepetésként, amikor 1929-ben hivatalosan is a vezérkari állomány tagja lett, őrnagyként, frissen avatott vitézként.
Amolyan szorgos bocsként dolgozott teljes erőbedobással, minek folyamatos előléptetések, kitüntetések – köztük pár külföldi is – és újabb szolgálati beosztások lettek a következményei. 1939-ben, Kárpátalja visszafoglalásakor már Lovassági Szemléző és a Katonai Iroda ezredese.

Lovassági Szemléző – Többedmagával az volt a feladata, hogy észrevételeket tegyen a lovasság fejlesztését illetően. Ebben az esetben a reformok a tényleges harcképesség növelését szolgálták, és nem a látszatintézkedéseket. Javaslatokat tettek, illetve ellenőrizték az intézkedések végrehajtását.

Katonai Iroda – A Honvédelmi Minisztérium mellett működő intézmény a Kormányzó közvetlen felügyelete alá tartozott. Rajta keresztül az országgyűléstől függetlenül is irányította a hadsereget békében és háborúban egyaránt, illetve ők öntötték Horthy elképzeléseit is valós katonai tervekbe.

1940 karácsonyán kinevezik a m. kir. 1. Honvéd Lovasdandár (4. Hadik András és 3. Nádasdy Ferenc huszárezredek) parancsnokává, és visszatér Nyíregyházára; ekkor még nem tábornok, csupán vezérkari ezredes.

1941-ben végre sort kerített a 27 évvel azelőtt elmaradt délvidéki kiruccanásra, és hogy ne unatkozzon, mindjárt vitte az egész dandárt is… vezérőrnagyként tért haza.

Majd nyáron a keleti fronton mutatta meg ismét a magyar virtust. Jól teljesítettek a fiúk, hisz a dandárt hadosztállyá fejlesztik, és az új beosztása mellé kinevezik még Lovassági Felügyelőnek is, csak hogy ne unatkozzon.

Lovassági Felügyelő – Lovassági főhajjakend lett! Innentől kezdődően ő határozta meg a fejlesztési irányelveket; minden szemléző (lásd előbb) a felügyelő alá tartozott.

1944-ben ő lett a Katonai Iroda vezetője (érthetetlenül sok megbízatása volt, sokszor több is egy időben, nagyon tudhatott valamit). Köszönte szépen a megszavazott bizalmat, de úgy gondolta, mielőtt beülne a kényelmes bőrfotelbe, előbb még szeretett huszárai élén a Pripjaty mocsarak vadregényes tájain hullajtja vérét, akkora már nagyon szeretett szövetségeseinkért. Ja, és közben előléptették altábornagynak. 

Egyes források szerint az ekkor a mocsarakba indított szablyás lovasroham volt az utolsó ilyen jellegű sikeres támadás a hadtörténelemben!

Az itteni harcokban a németek persze magasról tettek a csapatainkra, és nem adták meg nekik a szükséges támogatást, a Káplár miatt erőltetett harci taktikájuk pedig eleve kudarcra volt ítélve. Ezen különösképpen nem lepődtek meg, volt már ilyen a történelemben, és némi vállhúzogatás után dolguknak láttak. Derekasan helytálltak, ameddig futotta a lőszerből, benzinből és lóból. Amikor tarthatatlanná vált a helyzet, vissza akartak vonulni, de nem nagyon volt hová, a németek ugyanis már megfut.. akarom mondani taktikailag visszavonultak, így nem volt mit tenni, ki kellett törni a szovjetek nem túl barátságos gyűrűjéből. Ha élt volna akkor Pataky Attila, és ismerik a híres számát: Kör közepén állok… , nos, akkor biztosan nagyot bólintottak volna soraira.

Amikor elérték a hátráló németeket, nem sokat örömködtek, mert megtudták, hogy ők lettek az új utóvéd. Willkommen! Amint tisztult kicsit a harci helyzet, Harteneck altábornagy (OKW-s íróasztal-tábornok) megpróbálta Vattayra verni a balhét (valahol érthető, hogy nem volt kedve elismerni, hogy az árja hadak futottak meg, a koszos magyarok meg kitartottak), de azt valahogy megúszták. A hadosztály Roman tábornok alárendeltségébe került, ahol ugyanúgy utóvédharcokat folytattak, de a változatosság kedvéért itt már kaptak egy kis támogatást is.

Tóni Bá' – ahogy öregkorában szólították - végig a frontvonalról irányított, helyettese: vitéz Makay István vezérőrnagy hősi halált halt. Emberséges parancsnok volt, akit beosztottjai a rajongásig tiszteltek; egy alkalommal tábornoki köpenyével takarta be a sebesülteket, mert nem volt takarójuk.
Ezután Vattay elhagyta a huszárhadosztályt, aminek a vezetését Schell ezredes vette át. Őt magát hadtestparancsnoknak nevezték ki, és emellé kormányzói hadsegéddé is. A varsói felkelésnél Sztálin leállította csapatai támadását, így a környéken időző V. tartalék hadosztálynak nem akad túl sok tennivalója. Nem lesz ez így jó, gondolta Vattay, ezért a hadtest parancsnokának utasításba adta, hogy ugyan nyisson már egy-két útvonalat lengyel barátainknak. A lengyelül beszélő magyar honvédek és a varsói utcákon fel-feltűnő m. kir. sorozatszámú fegyverek persze idővel szúrni kezdték a szemét a fritzeknek, ezért le kellett állniuk.

Októberre el is foglalta az oly régen felkínált irodai helyét, mint a Katonai Iroda vezetője és a kormányzó főhadsegéde. Sajnos itt már nem sok mindent tudott kezdeni, hisz pont belecsöppent az elhíresült sikertelen kiugrási kísérletbe. Ez utóbbi dolog annyira összetett és szövevényes, hogy egy külön posztban is necces elmagyarázni, ezért csak annyit mondok: nem jött össze. Ennek folyományaként nem kívánt ismeretséget kötött Otto Skorzeny Sturmbannführer-el és ennek géppisztolyos legényeivel.

Először Weilheimbe került, ahol az SS átadta a Gestapónak, de volt neki nyilas „hadbírósági tárgyalása” is, vallatással meg mindennel. Az amerikai hadifogság is elég kemény volt, nem bántak vele kesztyűs kézzel. Hazatérte után alig négy nyugalmas éve volt – jószerivel az elvesztett súlyát és megrokkant egészségét sem tudta visszanyerni –, mert a népbíróság 10 év börtönre ítélte koholt vádak alapján – gondolom, azért csak ennyire, mert azt hitték, úgysem éli túl. 1956-ban, hat év után amnesztiával szabadult.

Élete utolsó éveiben is dolgoznia kellett, noha már csak mankóval tudott járni. A volt altábornagy papírzacskót ragasztott, majd kelmét festett. Végül a volt tábori lelkésze szerzett neki irodai munkát, ahol az egyházmegye számláit intézte, gyűjtötte a perselypénzt és szedte az egyházi adókat. 1966. november 2-án este jól nevelt férfiemberként sorra elköszönt az ügyeletes nővérektől és lehunyta a szemeit. Álmában, párnák közt hunyt el 75 éves korában az utolsó magyar huszár.