És nem a cárok bombája - mint azt Jockey11 vendégposztjából látni fogjuk. Azt hiszem az orosz nyelv szépségeivel, illetve hasonló birtokviszonnyal foglalkoztunk már a Царь-пушка vonatkozásában. De itt kérem nem erről lesz szó, hanem néhány réges régi emberi tulajdonságról. A versengésről, a félelemről meg a gigantomániáról. Hogy végül kinek lett a legnagyobb és mindezt mire tudta felhasználni, a következő posztból megtudhatjuk.

Még egy oly nagy szervezet, mint a Pentagon életében is vannak olyan napok, amikor a kaki belecsap a ventillátorba. Valószínűleg ilyen lehetett 1949 szeptember elseje is.

- Uram! Azt hiszem baj van! – rontott be a fiatal segédtiszt főnöke irodájába, alig várva ki az öreg engedélyét.
- Mi van már megint? – a sokat látott tábornok kissé ingerült volt, hogy megzavarták reggeli újságjában.
- Az oroszok atomot robbantottak!
- Fiam, figyelembe veszem, hogy eddig kiváló munkát végzett, és azt is, hogy a múlt hónapban házasodott, ami búskomorságra adhat okot, de ha még egyszer ittasan jelenik meg a szolgálati helyén, hadbíróság elé állíttatom! Megmondták a nagyokosok, hogy legalább 15, de inkább 20 évbe telik, mire utolérnek bennünket, és ez jól is van így, mert azt a grúz hegyirablót csak az atom tarthatja vissza attól, hogy lerohanja a szabad világot.
- De uram, most szóltak át az Atomenergia Bizottságtól, hogy a Japánba telepített légkör-ellenőrző csoport a begyűjtött mintákban atomrobbantás maradvány izotópjait találta! A légköri adatok alapján néhány napja (augusztus 29-én), valahol a belső-ázsiai területeken (Szemipalatyinszk, akkori Kazah SZSZK) történt a dolog.
- Atyaisten, akkor végünk!
- Uram, ha szabadna megjegyeznem: van ez a Teller nevű fickó…
- Az meg ki a franc?
- Állítólag nagy koponya. Valami fizikus. Most éppen a Chicagói Egyetemen tanít, de részt vett a Manhattan Projektben, és már akkor valami hidrogénbombáról magyarázott, aminek a sima atomhoz képest akár ezerszeres lehet a hatóereje.
- És megbízható a pacák?
- Valami amerikás magyar, de Joszifot meg a rendszerét azt szívből utálja.
- Akkor ő a mi emberünk. A feladat a következő: leporoljuk a tanár urat,  meg a dossziéját, aztán meggyőzzük az Elnököt, hogy kell nekünk ez az izé…
- Hidrogénbomba.
- …az, és megbízzuk ezt a Tellert az elkészítésével. Ha tényleg lesz egy ezerszer erősebb bombánk, mint az oroszoknak, akkor megint sakkban tudjuk tartani őket pár évig.

Hogy a beszélgetés így zajlott-e le arra persze nincs semmi bizonyíték, de tény, hogy a hivatalos lajstromszáma szerint RDSZ-1 jelű (Amerikában, Sztálin után „Joe 1” - „Első Jóska” néven emlegetett) szovjet plutóniumbomba (képünkön) felrobbantása új lökést adott az USA nukleáris fegyverfejlesztésének, mely Teller Ede irányítása alatt immár a magfúzión alapuló bomba elkészítésére irányult.

A jelentős tudományos (és még sokkal inkább etikai) viták kereszttüzében zajló fejlesztést végül siker koronázta. 1952. november 1-én az USA a csendes-óceáni Marshall-szigetekhez tartozó Enewetak-atollon felrobbantotta „Ivy Mike”-ot, a világ első termonukleáris eszközét.

Hogy eszközről és nem fegyverről beszélünk annak egyetlen oka, hogy a cucc a beépített hűtőberendezéssel együtt majd 74 tonnát nyomott, és ahogy az alul lévő képen is látható méreteinél fogva sem volt olyan szállítóeszköz, amellyel katonai alkalmazása kivitelezhető lett volna.
Amiben viszont átütő sikert ért el a kísérlet, az a robbanás 10.2 Mt-ás (más források szerint: 12 Mt-ás) pusztító ereje, ami tényleg úgy 500-szorosa lett a Nagaszakira ledobott, kb. 21 kilotonnás „Fat Man”-nek.

(Ezt mindenki tudja, így csak az ismétlés kedvéért: már a Manhattan Terv során világossá vált, hogy a készítendő nukleáris fegyver ereje – már ha egyáltalán működni fog – sokmilliószorosan meg fogja haladni az azonos súlyú, kémiai robbanóanyagból készült bombákét. Mivel a korábbi ipari (és katonai) balesetek során néhányszor előfordult, hogy egyszerre több ezer tonna robbanóanyag szállt el, így ezek hatása a környezetre már ismert volt. Ebből adódott, hogy a még el sem készült bomba hatásának mértékegysége a katonáéknál akkor már igen népszerű trinitro-toluol – TNT – ezer tonnájának felrobbanása során felszabaduló energia, tehát 1 kilotonna (1 kt) legyen. A legnagyobb hidrogénbombák azonban eggyel magasabb nagyságrendet képviseltek, ezért vezették be később a megatonnát (Mt) mint mértékegységet, amely egymillió tonna TNT erejével egyenértékű pusztítást jelöl.)

Amivel viszont képzeletbeli beszélgetésünk tábornoka (és az amerikaiak jelentős része) nem számolt az az volt, hogy a szovjet kémek és a kutatók (balra Szaharov: a hidrogén-, jobbra Kurcsatov: az atombomba atyjai) már lendületben voltak. 1953 augusztus 12-én felrobbantották az RDSZ-6 jelű, igaz „csak” 400 kt-ás bombájukat (balra lent), ami viszont legalábbis részben magfúzión alapult, majd 1955 november 25-én, már az első megatonna feletti (eredetileg 3 Mt-s, de a kísérlethez 1.6 Mt-re csökkentett erejű), RDSZ-37 jelű bombát dobták le a szemipalatyinszki kísérleti telep felett. (balra a második bomba) Ráadásul mindkét fegyver – ami a méretüket illeti, Ivy Mike-hoz képest – maga volt a szállítók álma. Ki mondja, hogy nem volt sikeres a szovjet miniatürizálás?!

Persze az amerikaiak se álltak le: 1954 március 1-én szintén a Marshallhoz tartozó Bikini-atollon felrobbantották a 15 (egyes források szerint 22) Mt-ás „Castle Bravo”-t, az USA valaha kipróbált legerősebb nukleáris fegyverét. Mindenki nagyon örült. A többség azért, mert a csajok végre bikinire vetkőzhettek , a katonák meg azért, mert a fegyver 4.5 méteres hosszával, 1.4 méteres átmérőjével és 10.7 tonna súlyával, már a célba juttatható kategóriába tartozott. A nagy örömködésből csak a közeli szigetek lakói és a „Daigo Fukuryū Maru” („Szerencsés sárkány 5”)  japán halászhajó nem annyira szerencsés legénysége maradt ki: a radioaktív csapadék kiszóródási területe a kétszerese lett az előzőleg számítottnak, így a felsoroltak kaptak belőle jócskán.
Az oroszok viszont nem oroszok – pontosabban Hruscsov nem Hruscsov  – lett volna, ha nem kell neki(k) mindenből a legnagyobb.

Nyikita Szergejevics utasítására, Arzamasz-16 kies városában a tudósok („Iván” fedőnéven) már 1955-ben nekiláttak a később RDSZ-220 típusjellel ellátott fegyver tervezésének. A kutatások helyszínéül szolgáló városka persze – a kor szokásainak megfelelően – annyira kies volt, hogy a térképekről is lemaradt. Megérdemelt helyét a Nyizsnyij Novgorod-i terület térképén csak 1991-ben foglalta el, de akkor már (a kolostora után felvett) Szarov néven. Mint ahogy a mellékelt (kissé eklektikus) címere is jelzi: a vallási vonatkozásokon kívül híres még gímszarvasairól, no meg arról, hogy az összes szovjet (majd orosz) nukleáris fegyvert itt fejlesztették, illetve fejlesztik ki napjainkig. 

A jelenlegi városvezetés feketehumorát példázza a legalábbis kétértelmű jelmondat: „A város, amelyben szeretnél élni”.

Az elvtársak eredetileg kerek 100 Mt-ban gondolkodtak, de aztán (rájuk cseppet sem jellemző módon) arra jutottak, hogy ez még tőlük is barokkos túlzás lenne. Hogy csökkentsék a radioaktív szennyeződés mértékét, a bombában felhasznált 238 uránt ólommal helyettesítették, így a várható hatóereje úgy 50 Mt környékére csökkent.

Bár a 8 méter hosszú, 2 méter átmérőjű „bébi” eredetileg 40 tonnát nyomott volna, ami az áttervezés után „mindössze” 25 (egyesek szerint 27) lett, de még így is meglehetősen macerás volt a ledobása. Némi tanakodás után az akkor fejlesztés alatt álló Tu-95 nehézbombázó átalakítása mellett döntöttek. A bomba persze akkora volt, hogy még az e célra létrehozott (Tu-95V típusjelű) gép testébe is csak félig (inkább negyedig) fért be.  A technológiai akadályokat végül leküzdötték, és 1959-re készen állt az ember által valaha készített legpusztítóbb fegyver. Egy minden tekintetben élethű modell (lenti kép) és az átalakított gép segítségével végeztek néhány próbadobást, melyek során semmilyen különösebb probléma nem adódott, így már csak a párt szavára vártak a végső bevetést illetően.

A főtitkár viszont nem kapkodta el a dolgot. Az ötvenes évek végének viszonylag enyhébb légkörében még nem látta értelmét az erőfitogtatásnak, de később a „nemzetközi helyzet fokozódott”. Az állhatatlan kelet-németek migrációs motivációjának csökkentése érdekében 1961 augusztus 13-án Nyugat-Berlin körül megkezdődtek a kőművesmunkák, amik eredményképp a kelet-nyugati kapcsolatok hőmérséklete minden korábbinál mélyebbre zuhant. Egy ilyen bombasztikus eseményt azonban nem lehetett csak a nyugathoz igazítani: kapóra jött az SZKP éppen folyamatban lévő XXII. Kongresszusa.

A bombát és a gépet már 1961 nyarán áttelepítették a Kola-félszigetre, így az 1961 október 30-i bevetésre minden készen állt. A legfelsőbb szintről érkező parancsra ezen a napon felszállt a Tu-95V a bombatárból félig kint lévő RDSZ-220-al a fedélzetén (egy megfigyeléseket végző Tu-16 kíséretében), hogy helyi idő szerint fél tizenkettő előtt egy-két perccel a Novaja Zemlja, Szuhoj Noz C jelű kísérleti telep felett  10200 m magasságban kioldja azt. A történtekről álljon itt egy, némi előzménnyel is fűszerezett video a neten fellelhető több százból.

A bomba tehát a kioldás után a beépített (önmagában is 800 kg tömegű)  ejtőernyő-rendszerrel ereszkedett, melynek 1600 m2-es főernyője 20-25 m/s-os függőleges sebességre lassította, hogy a robbanás előtt a gépeknek legyen idejük a biztonságosnak tekintett min. 45 km-es távolságot elérni. A beépített magasságmérő aztán 11 óra 32 perckor, a felszín felett 4000 m-rel detonálta a szerkezetet, amely azonnal felállította az „ember által létrehozott legnagyobb robbanás” máig is érvényes világrekordját.

A szovjet rendszer saját katonáival szemben (is) tanúsított teljes közönyének megfelelően az csak lábjegyzetet érdemelt a jelentésekben, hogy a távolság ellenére a bombázó legénysége enyhe fokú sugárfertőzést kapott, a gép pedig kisebb szerkezeti károkat szenvedett a hőhatástól. (Mondjuk így is szerencsésnek mondhatták magukat: a videón és az egyik fényképen is jól látható két antenna a fegyver orrán ahhoz a közelségi gyújtóhoz tartozott, mely az ejtőernyő meghibásodása esetén közvetlenül a talaj felett felrobbantotta volna a becsapódni készülő töltetet, hogy a teszt mindenképpen sikerüljön. Egyes számítások szerint szabadesésben ez kevesebb, mint 70 másodperccel a kioldást követően bekövetkezett volna, így a személyzetnek esélye sem lett volna a túlélésre.)

De vissza a világcsúcshoz: a robbanást még Finnországban is látni és érezni lehetett, a tűzgömb majd 6 km átmérőjű volt, a hőhatás pedig olyan intenzív, hogy a szabadban álló óvatlan megfigyelőnek 100 km távolságból is harmadfokú égési sérüléseket okozott volna. A jellegzetes gombafelhő 65 km magasra emelkedett, a szeizmikus lökéshullám pedig háromszor kerülte meg a Földet, míg a levegőben terjedő társa néhány ablakot még Finnország és Svédország északi részén is betört (nyilván orosz területeken is, de ezt nem tartották említésre méltó körülménynek). A külső észlelések alapján az USA Atomenergia Bizottsága (és ez alapján a világsajtó) 57-58 Mt-ra becsülte a fegyver TNT egyenértékét, amit persze Nyikita át is vett zengzetes szónoklataiban, holott pontosan tudta, hogy 50 az az 58…de hát a propaganda az propaganda: minél nagyobbnak hiszik, annál jobb.

Hogy azért az 50 megatonna sem kevés, arra álljon itt néhány példa. A már említett szeizmikus lökéshullám az epicentrumban a Richter-skála szerinti 7.1-es földrengést idézett elő, mindezt úgy, hogy - légköri robbantás lévén - a töltet energiájának nagy része a légkörbe és a világűrbe sugárzódott ki. Maradva a földrengéseknél: 2004-ben, az Indai-óceán alatt történt földrengés felszínre jutó ereje 26.3 Mt volt, amely egy 230000 ember halálát okozó szökőárat indított el. Az 1908-as Tunguzka-meteor (-üstökös,-UFO,-E.T. – tetszés szerint) által kiváltott légköri robbanás erejét 5 és 30 Mt közé teszik a különböző becslések, amely robbanás egyébként majd 2200 km2-nyi tajgát döntött ki. Ráérő fiatalok különböző városokra vetítették egy 50 Mt-ás fegyver lehetséges hatásait.

Így nézne ki London egy ilyen csapás után, bár a „kinézve” kifejezés képzavar, ugyanis a legbelső (legsötétebb) körben gyakorlatilag minden elpárologna, és még 50 km-re az epicentrumtól is az épületek legalább 50%-ának teljes pusztulásával számolhatunk.

A sajtónak persze kellett valami igazán frappáns név a világ legnagyobb bombájára. Hisz valljuk be, az „RDSZ-220” nem egy olyan főcím, amivel növelni lehetne az eladott példányszámot, arról nem is beszélve, hogy a bizalmatlan ruszkik még ezt a jelölést sem hozták nyilvánosságra. Adta magát a „King of the bombs”, ami viszont egy orosz cuccnál nem ül, hisz soha nem volt „king”-jük. Volt viszont cárjuk, így kapta a világ legerősebb atomfegyvere a Cár bomba” nevet, ami az oroszoknak is annyira megtetszett, hogy (igaz csak ’91 óta) maguk is előszeretettel használják. Van a névadásnak egy másik magyarázata is, mégpedig a Kremlben mai is látható két kiállítási tárgy:

a Cár-harang (valójában mint a bevezetőben szó volt róla: a harangok cárja)

és a Cár-ágyú (vagyis az ágyúk cárja)

saját kategóriájukban koruk legnagyobb eszközei. (Pontosabban a Cár-harang a maga 216 tonnás tömegével jelenleg is világrekorder a harangok között.)
Ez idáig mind szépen is hangzik, van azonban a Cár- előtagnak egy harmadik jelentése is, ami pont a két előd történetéből fakad. Az 1735-ben öntött Cár-harangból egy két évvel későbbi tűz során kitört egy több mint 11 tonnás darab, így soha sem lehetett megszólaltatni, míg az 1586-ban készült Cár-ágyút – a feljegyzések szerint legalábbis – soha nem sütötték el, sőt a jelenleg mellette látható golyók átmérője nagyobb, mint a csőé. Mindezekből tehát kb. az alábbi jelentés vezethető le: „komoly energiaráfordítással elkészített, látványosan nagy dolog, ami egyébként teljesen hasznavehetetlen”. És a Cár-bomba pontosan megfelel ennek a leírásnak!

Bár egyértelműen propaganda célokat szolgált, ezt legfeljebb odahaza tölthette be, hisz a nyugati szakértők már az első pillanattól pontosan tudták, hogy ez a fegyver nem más, mint egy túltáplált, 2 fázisú termonukleáris eszköz, ami 1961-ben már semmilyen technológiai újdonságot nem tartalmazott, ráadásul méreténél és súlyánál fogva katonai alkalmazása szinte kizárt volt. Még a korabeli célba juttató eszközök pontatlanságát figyelembe véve is – ebben az időszakban az USA-ban mindössze 3 olyan célpont (New York, Chicago, és Los Angeles) jöhetett szóba, amelyek kiterjedéséhez képest nem volt túlméretezve a bomba pusztító ereje, nagy területen elszórt, egyedi célok ellen pedig teljesen használhatatlan lett volna.

Egy-egy nagyváros, vagy kiterjedt ipari-katonai terület támadására még a 60-as évek nukleáris doktrínája szerint sem volt szükség 25 Mt-nál nagyobb fegyverre, amilyet az USA is elkészített, pl.: Mk-41 jelzéssel bár ki nem próbált soha. A kisebb hatóerővel végrehajtott tesztek során a technológiát ugyanis olyan megbízhatóra csiszolták, hogy erre nem is volt szükség. Később, a hordozó eszközök pontosságának fejlődésével, a doktrína a viszonylag kis kiterjedésű, elszórtan elhelyezett célok felé fordult, ami az atomfegyverek méretének drasztikus csökkentését tette szükségessé. Ennek egyik (és még csak nem is legkorszerűbb) példája a cirkáló rakétákba szánt (1981 és 90 között hadrendben álló) amerikai W80 jelű hidrogénbomba: a 30 cm átmérőjű, 80 cm hosszú és 132 kg tömegű eszköz szükség szerint 5 kt-ás atom-, vagy 150 kt-ás termonukleáris töltetként is bevethető.
Mindezek fényében nem mondhatunk mást a Cár-bombáról, mint azt, hogy egy – szerencsére – letűnt kor és mentalitás jellegzetes terméke, egy (hadi)technika-történeti kuriózum, egy bizarr világrekorder, melynek történetét időről időre a média is felkapja, hisz egy kis borzongás mindig jól eladható.

Bevallom őszintén csak az anyaggyűjtés során jöttem rá, hogy számos előadó adta a „Cár bomba”-címet egy-egy albumának, nekem mégis ez az „utód” tetszett a legjobban. Sajnos minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült megtalálnom a receptjét, de így ránézésre nem lehet rossz.