A Lemilblog sem tudja kivonni magát az általános szilveszteri elvárások nyomása alól: egy könnyed, rajzos, jópofa témával búcsúzunk olvasóinktól (és a 2010-es évtől), bízva abban, hogy a holnapután kezdődő 2011-es sem lesz sokkal getvább, mint az idei volt.

Jockey11 az amerikai hadsereg tagjainak szóló, a múlt század közepe táján oktatási célból készült képregényekről értekezik mai posztjában. Ezzel kívánunk mindenkinek boldog, és fejfájástól legalább részben mentes új esztendőt!

Amerika – mint képregény-nagyhatalom – nem hagyhatta ki a műfajból a hadi témákat sem, főleg nem háborús időkben. Megszámlálhatatlan füzetecske született, melyekben az aktuális hősök (All rights reserved, TM, ©) segítenek lenyomni az ellenséget. Ezekből olyan sok van, hogy nem is mernék vállalkozni az összegzésükre egy poszt keretei között. Figyelmünket inkább az olyan egyedi művekre irányítanám, amelyekben valamilyen speciális problémára kínálnak megoldást. Példaként említhetnénk a „Katonai tiszteletadás” vagy a „Ratyik Homoszexuálisok a seregben” című eposzokat.
Azonban még csak nem is ezeket választottam mai posztunk témájául, hanem két olyan alkotást, amelyek inkább a „rajzos útmutató” kategóriájába illenek:

Egy szenátusi vizsgálat a 60-as évek végén megállapította, hogy annak idején a Pentagon tervezői és kivitelezői jó munkát végeztek. Főleg a födém lett igen ellenálló, mert nem esett az ArmaLite és a Colt főnökeinek fejére, amikor úgy egy évtizeddel korábban, arról győzködték az Army illetékeseit, hogy az M16 (itt balra) minden tekintetben jobb, mint az AK-47-es, így megbízhatóbb is annál, mert szerkezete öntisztuló. Azt azonban „elfelejtették” hozzátenni, hogy e megbízhatóság feltételekhez kötött. Az M16 igen biztosan működik, ha fedett lőtéren használják, amit csak váltócipőben lehet látogatni, mint a jobb bowlingtermeket, és minden lövészet előtt alaposan felporszívózzák a lőállásokat.

Az éppen aktuális vietnámi hadszíntér azonban messze nem teljesítette ezeket a higiéniai elvárásokat, és a „fekete puska” hamarosan legendássá lett arról, hogy mindig a legélesebb (ebből fakadóan a legsz*rabb) helyzetben mond csütörtököt. Nem volt mit tenni, bele kellett sulykolni a katonákba, hogy a fegyver állandó karbantartást igényel, és ha életben akarnak maradni a dzsungelban, akkor ez meg kell előzzön evést, alvást, ba… - minden mást. Márpedig ez nem egyszerű feladat, ha olyan bakák tömegével van dolgunk, akiknek a hócipője már réges-rég tele van az egész háborúsdival, és akiknek – egy-egy őrjáratból hullafáradtan visszatérve – az utolsó gondolatuk lenne a fegyverpucolás.

Ehhez először is kellett egy könnyen áttekinthető, de azért elég részletes útmutató, aminél az sem hátrány, ha némi figyelemfelkeltő többlet is előfordul a lapokon. A választás nem volt nehéz: Will Eisner (itt jobbra) ismert képregény-rajzolóként, már 18 éve szerkesztette a PS Magazine sorozatot a hadseregnek, mely füzetek rövid képregények, és egy-egy hadfelszerelés karbantartási útmutatójának sajátosan amerikai egyvelegei voltak. (Mivel kellően érdekesnek találtattak, még az is lehet, hogy egyszer poszt készül belőlük…) „Az M16A1 puska kezelése és karbantartása” című füzetecskét 1969. július 01-én adták ki, és a fegyvertisztító készlet részeként megkapta minden katona. (Az őrmester szavai ramaty fegyverű újoncához: „Tégy meg nekem egy szívességet, tigris… Ellenőrizd a puskád, mielőtt ellentámadnánk!”)  

Mivel a 60-as évek végét írtuk, mindenféle női beszivárgók nem fertőzték a harcoló alakulatok tiszta (hímsoviniszta) vérvonalát, ezért Eisner a PS-nél már bevált, enyhe erotikus felhangot vette elő, mint a figyelemfelkeltés (és fenntartás) eszközét. A karbantartási feladatok jó részén egy leányzó vezet bennünket végig, és a fegyverből is „Sweet 16” lesz, a harcos „vas menyasszonya”.

(A csajra nézve az a Füzesy-Peterdi mondat juthat eszünkbe, miszerint: „Olyan arca volt, mint egy görög szobornak… abból az időből, amikor puhafa vésővel munkálták meg a márványt.”)

Aki volt már katona (meg az is, aki nem) az tudja, hogy a pucoláshoz először illik szétkapni a puskát, így mi is ezzel kezdünk: „Hogyan vetkőztesd le a csajodat?” - teszik fel a kérdést, miközben gondos kezek az erotika jegyében már a harisnyát húzzák lefelé, és a szövegből egy női szempár figyel, határozott arcú vezetőnk pedig azzal bíztat bennünket, hogy „Ha tűzharc jön, az M16A1-esed a legjobb barátod, az tuti!” Egy rendes lány azonban az első randin tudja, hogy meddig mehet el, és határozottan megálljt parancsol, ha kell.

Márpedig kell, mert aki a harctéri körülmények között jobban szétszedi az M16-osát, mint amennyire engedélyezett, az azzal játszik, hogy soha a büdös életben nem fogja tudni újra összerakni.         

Ha a szétszereléssel készen vagyunk, akkor át kell néznünk, hogy mi kell a tisztításhoz, ami az amerikai rohampuska esetén nem kevés. Szükségünk lesz tisztítóvesszőre, fegyverolajra (LSA – Lubricant, Small Arms), külön kefére a csőhöz, és a töltényűrhöz, furattisztító peckekre, csőtisztító folyadékra és természetesen rongyokra.
 
Most már minden készen áll a tényleges munkához, amihez katonaleányunk adja a további tanácsokat, melyek posztunk szempontjából teljesen érdektelenek, így nem is részletezzük őket.

Az erotika viszont fokozódik. Egyrészt a csaj hirtelen lengére vált, másrészt egy pajzán gondolatokat ébresztő, pirossal jelölt, „kupakot” húznak a jobb sorsra érdemes puska csövére, de „ez nem mentesít a mindennapos – vagy gyakoribb – tisztítástól és «síkosítástól»!”. (Mondjuk mindez az óvszer használata esetén is igaz, legalábbis bizonyos kultúrákban.)

Az amerikai hadsereg a Csupasz pisztolyból ismert Védd magad mozgalom tagjaira is gondolt, amikor rendszeresítette az FSN 1005-809-2190 számú műanyag zsákot, mint az egész fegyvert befedő „neglizsét”, ami természetesen szintén nem váltja ki a karbantartást.


Újabb szereplő lép a színre, ő pedig nem más, mint Maggie, a tölténytár (itt jobbra).

Az már-már mangába (animébe) illő momentum, amikor: „Védj meg, te nagy és erős fiú!” felkiáltással az alkatrész ölelő kezeit a baka felé nyújtja, aki erre kéjesen nyalogatja a száját (itt alul).

Felhívnám a figyelmet a vízi átkelés 1-essel jelölt módszerére, ami különösen a kopoltyúval rendelkezőknek ajánlott. A 2-es pedig jelzi azt a – dzsungelban néha előforduló – helyzetet, amikor a felszerelés vizes lesz: „Ha szárazra érünk, és természetesen a ’kong sem zavarog éppen, akkor vegyük elő a tárakat és a víz nagyját rázzuk ki belőlük.”  

Következő tablónk arra hívja fel a figyelmet, hogy az üres tárakat se dobáljuk el, mert hitvány arcú sárga hadtáposok képesek összeszedni azokat.
A végére már csak egy-két biztató szó, és a búcsú maradt. Higgyük el a jóságos arcú őrminek, hogy fegyverünk az egyik legjobb, amit valaha is gyártottak, könnyűsúlyú, egyszerűen kezelhető, és csak úgy köpi az ólmot.

Kalauzunk pedig még egyszer felhívja a figyelmünket, hogy tartsuk tisztán – az a legfontosabb.

A liberális utókor a következő kiadványt szégyellni valóan rasszistának bélyegzi, de ebben szerintem nagyot téved.   

A „Hogyan szúrjuk ki a japót” című rövidke útmutató a katonáknak kiadott 1942-es kínai útikalauz részeként látott napvilágot, és az adott történelmi helyzetben arra a nagyon is valóságos problémára kereste a (lehető legegyszerűbb) választ, hogy a fehér ember hogyan különböztesse meg a kínaiakat a japánoktól.
Az alapvetés szerint a járőr a szövetséges kínai területen elfogott két személyt: egy kínai őslakost (C-vel jelölve a továbbiakban) és egy – a helybéliek közé vegyült – japánt (ő a J betűs). Az első összehasonlítási alap a külső: a kínai egy átlagos amerikai magasságával bír, míg a japó alacsonyabb, és úgy néz ki, mintha a lábai egyből a mellkasából nőnének ki. Eltér a színük is: a kínaié tompa bronz, a japáné világosabb, olyan citromsárga. Előbbi szemei olyanok, mint az amerikaiaké vagy európaiaké, de láthatóan bandzsít, míg az utóbbié az orra felé „dől” (ezért is hívjuk őt ferdeszeműnek).

A kínai arca sima, fogsora szabályos és sokszor mosolyog, míg a japcsi borostára hajlamos, kapafogú és cseppet sem boldog, mivel főbelövésre számít (főleg, ha tiszt). Hogy az ellenséget kiszűrjük a keleti szövetségeseink közül (ahova előszeretettel szivárognak be) utasítsuk őket, hogy sétáljanak fel és le pár lépést. A kínai határozott, hosszú léptekkel jár, míg a nippon csoszog (bár elég okos lehet hozzá, hogy a rendes járást imitálja). Vetessük le velük a cipőt és a zoknit, már ha van rajtuk ilyen… 

Az ázsiaiak nagy részének többé-kevésbé normális a lába, de a japán fából készült szandált („getát”) hordott, mielőtt bakancsot húzott volna, és annak pántja miatt jellegzetesen megnőtt a hézag a nagy- és a második lábujja között. Most jön a baj: a császári tisztek néha egyik jellegzetességet sem mutatják az eddigiek közül, beszélnek angolul, sőt még az amerikai szlenget is ismerik… de tuti, hogy sziszegnek minden „s” hangnál, és „r”-nek tudják csak kiejteni az „l” hangot. „Ismételtesd meg vele, hogy Lalapalooza… egyből pánikba esik!” .

Japán kémnők esetében erre a „Honolulu” ajánlott, míg a bátrabbak a „Kamcsatkát” ismételtethetik.

Egyetlen japóban sem bízhatsz meg; kemény csávók, és dicsőségnek tekintik, ha úgy halhatnak meg, hogy ellenségüket is magukkal viszik a másvilágra. Ágyékkötőt még akkor is hordanak, ha a dzsungelharchoz nekivetkőznek. Ezt mindenképpen vetessétek le, és mindkét oldalát kutassátok át alaposan. „Nem azért áll ellen, mert olyan kis szégyenlős; á,  meg is van, miért…” 

Szerintem, mert két fickó fogdossa, azért.

Az ágyékkötő mindkét oldalán belül több zseb is  ki lehet alakítva, amiben tőrt, vagy kis pisztolyt rejtegethet, a „becsület őrzőjét”. Ha csak a ruhán keresztül motozod meg, akkor elveszítheted a foglyot, és a saját életedet is. Ne csavard le a nála talált töltőtoll kupakját, és ne nyúlj semmi olyan cuccához, amiben sav vagy robbanóanyag lehet. A kabátujjba rejtett pisztolytól kezdve, bármilyen képregény-kütyüre számíthatsz, mert szakértői ezeknek.

Összefoglalva az eddigieket, három fő (japánokra jellemző) részletet kellett észben tartania az éber GI Joe-nak:

1.) a megjelenést;
2.) a lábfejet;
3.) a kiejtést.

Alacsony, zömök, szinte derék nélküli, citromsárga ferdeszemű, meglehetősen erős arcszőrzettel, aki ágyékkötőt visel. Első- és második lábujja között nagy a hézag. Nem tudja kiejteni az „L”-t és sziszeg az „S”-nél.
A végső figyelmeztetések pedig: emlékezzetek rá, hogy a japán kémek még a kínaiakat is átverték, és a színlelt megadás után is bármilyen trükkre képesek. Mindig a helyi lakosokat utánozzák. A nyelvük maga is egy kód, és bármit mondjanak vagy írjanak egy másiknak, az a te nevedet is jelentheti a veszteség-listán.

Azoknak, akik teljes terjedelmükben kívánnák megtekinteni a vizsgált műveket, vagy a hasonlóakra kíváncsiak, ajánlom figyelmükbe ezt az oldalt, ahol e szösszenetekre magam is rábukkantam. 

Szolgálati közlemény: ezzel a poszttal mai szerzőnk, Jockey11 megkapta a szerkesztői státuszt, tehát mostantól jogosult egyedül megbírkózni a blog.hu admin-felületével, s a saját neve alatt publikálni. Arról meg nem is beszélve, hogy a következő lemilbulin a névtábláján már büszkén viselheti a két csillagot! Gratula Jockey11-nek, jó munkát!