2000. január 15-e: Belgrád még a juliánus-naptár szerinti újév-várás fáradalmait piheni. 17 óra tájban az illusztris Intercontinental szállodában lövöldözés tör ki. Merényletről van szó, melyben a helyszínen életét veszti egy személy, az elszenvedett sebesülések következtében pedig hamarosan elhunyt Dragan Garić, a szövetségi – ne feledjük: ekkor még a Szerbiából és Montenegróból álló, úgynevezett Kis-Jugoszláviában vagyunk! – belügyminisztérium munkatársa, és – három golyóval a fejében – az Arkan néven ismert Željko Ražnatović, belgrádi cukrászdatulajdonos.

A cukrászmesterek munkaköri leírásában ritkán szerepelnek olyan feladatok, amelyek miatt később esetleg erőszakos halált halhatnak, ezért érdemes megvizsgálnunk: ki is volt valójában ez a Željko Ražnatović?

A kis Željko jugoszláv állampolgárként, 1952-ben Brežicében (ma: Szlovénia) látta meg a napvilágot, ahol apja – Veljko Ražnatović – a Jugoszláv Néphadsereg légieréjének ezredeseként szolgálta a szocialista hazát. 

A Ražnatović-házaspár négy gyermeke közül (egyedüli fiúként) Željko az apa kedvencének számított, ezért kamaszkori csínytevései fölött rendre szemet hunytak. A szülők hamarosan elváltak, de az apa aurája még sokáig jótékonyan borult a tékozló fiúra... (Ne felejtsük el, hogy a többi szocialista országhoz hasonlóan, az egypártrendszerű Jugoszláviában is voltak az egyenlőknél is egyenlőbbek: elsősorban a párttagok, de a rendőrség és hadsereg tisztjei – különösen a főtisztek – még ezen belül is külön kasztot képeztek, akikre a törvények nem voltak érvényesek...)

Bűnözői pályafutását suhancként kezdi: klasszikus módon, sétáló hölgyek kezéből tép ki retikülöket. 1969-ben bukik le először: három évre bevarrják a fiatalkorúak börtönébe, ahol az ifjú bűnöző sajátos „főiskolai” képzésen esik át. Szabadulását követően testben és lélekben megedződve, zsebében a jugoszláv világútlevéllel külföldre távozott szerencsét próbálni.

Emlékeztetőül: az 1960-as évek vége, az 1970-es évek eleje az az időszak, amikor a titói rezsim a határok megnyitásával, továbbá az utazási lehetőségek liberalizálásával próbálta stabilizálni a szocialista rendszer nyikorgó gépezetét: külföldre távozhattak a gazdasági emigránsok, de a bűnözők előtt is megnyílt az út; ha akartak, mehettek a Nyugat nyakára…

A keménykötésű, fürge és ravasz Ražnatović jól feltalálta magát: Európa-szerte ékszerüzletek és bankfiókok bánták találékonyságát, rámenősségét. Rablásai során kokettált a romantikával is: ezt bizonyítja, hogy Svédországban a „rózsás rabló”  nevet kapta – a rablások során egy-egy szál piros rózsát hagyott a pénztáros hölgynek...  Előszeretettel használt hamis útleveleket, több személyazonosságot kreálva magának. Ebben az időben használt például egy török utazási okmányt is, amelyből az Arkan név ráragad, és amely aztán végigkísérte egész életében.

1975-ben Belgiumban tűnik fel, ahol egy rablás során elfogják. A belga bíróság tíz év szabadságvesztésre ítéli. Négy évet leül, majd gondol egyet és megszökik. A közeli Hollandiában folyatja pályafutását. Itt is elfogják: hét évet kap, de kilenc hónap után – találjátok ki! – ismét megszökik. 1981-ben Frankfurtban (hát persze, hogy am Main!) egy ékszerüzlet rablása során megsebesül, de a börtönkórházból megszökve hazatér Jugoszláviába – gyógykezelésre. A svájci rendőrségnek 1983 februárjába sikerül őrizetbe vennie, de két hónap után innen is megszökik.

1983 novemberében olyan esemény játszódik le Belgrádban, amely megpecsételi Arkan további sorsát: a belgrádi rendőrség – egy Zágrábban elkövetett bankrablással kapcsolatban – megpróbálja őrizetbe venni. Az akció során lövöldözés tört ki, melynek során Arkan megsebesít két rendőrt. Elfogják, de a vizsgálati fogságból 48 óra múlva szabadon engedik mondván, hogy félreértés történt, hiszen a szövetségi belügyminisztérium munkatársáról van szó.

Mi is történt valójában? Id. Ražnatović belátván, hogy fia eltévelyedett, megkérte országos cimboráját, Stane Dolancot – aki akkor törénetesen jugoszláv belügyminiszter –, hogy egyengesse már a „gyerek” útját. Dolanc látott benne fantáziát, hogy a „tehetséges” ifjú adottságait az Államvédelmi Szolgálatnál (Državna Bezbednost), az ellenséges emigráció elleni harcban kamatoztassa.

Hogy ezek után Arkan pontosan milyen munkát végzett a Szolgálat számára, azt a mai napig jótékony homály fedi…

De az együttműködést bizonyítja a következő story is: 1984 januárjában Göteborg külvárosában a svéd rendőrség megállít egy gyanús autót, négy utassal. Az egyik utas – akit Arkanként azonosítanak – lövöldözni kezd, néhány rendőr megsebesül, a gyanúsítottak olajra lépnek. Néhány nappal később – svéd elfogatóparancs alapján – a német rendőrség letartóztatja, de a jugoszláv hatóságok közbelépésére hamarosan szabadon engedik.

Ezt követően Arkan „lenyugszik”: cukrászdát nyit Belgrádban, amelyben – a törzsvendégek szerint – a baklava különösen finom volt.  Érdeklődést mutat a sport iránt is, hamarosan a Crvena Zvezda fociklub szurkolóinak, a hírhedt Delijáknak lesz a vezére.

Persze, a „szolgálati” vonal is megmaradt, amit szorgalmasan ápolt.

1990-ben gyökeres változások következtek be Jugoszláviában: valamennyi tagköztársaságban többpárti választásokat tartottak, amelyeken rendre a nacionalista pártok arattak győzelmet, s a Jugoszláv Kommunista Szövetség (Savez Komunista Jugoslavije) 45 éves egyeduralma megtört. Ezzel megroggyant a szocialista állam egyik fontos tartópillére; a föderáció egyedüli letéteményese immáron a hadsereg – a Jugoszláv Néphadsereg (Jugoslovenska Narodna Armija) maradt, melynek tisztikarában erős szerb dominancia valósult meg.   Mindez előrevetítette Jugoszlávia közeli felbomlásának valószínűségét.  

A demokrácia „beütése” a délszláv térségbe kedvezett az Arkan-féle kétes egzisztenciájú embereknek önazonosságuk megvalósításában. „Hősünk” a szerb belügy hathatós segítségével – ami fegyverzet, katonai felszerelés, kiképzők és kiképzőtáborok rendelkezésre bocsátásában nyilvánult meg – megkezdi a Szerb Önkéntes Gárda (Српска добровољачка гарда) szervezését. Az állomány jelentős részét az ultrák soraiból, más hányadát pedig az alvilági körökből, sőt: egyenesen a börtönökből toborozza. Ennek következtében a kiképzés, és az alakulatban uralkodó fegyelem is brutális volt. Arkan – aki egyébként antialkoholista volt, és nem dohányzott – például nem engedélyezett emberei számára egyetlen csepp alkoholt sem.    

Szerbia legfelsőbb politikai vezetésében – a Vožddal az élen – felismerték, hogy a „Nagy-Szebia” fedőnevű projekt megvalósításához hamarosan égető szükség lesz egy ilyen katonai szervezetre. A kitűzött cél alapvetően a Virovitica-Karlovac-Karlobag nyugati szerb határok megvalósítása volt.

Arkan 1990 novemberében sajátos incidensbe került. Egy felderítőút végén társaival Kninből – ahol majd a szakadár horvátországi szerbek 1991-ben kikiáltják a Krajinai Szerb Köztársaságot (Република Српска Крајина) – Belgrád felé autóztak. Dvor na Uni településen – természetesen állig felfegyverkezve – gyanútlanul a horvát rendőrség karjaiba futottak. Željko – rá nem jellemző módon – meglehetősen nyugodtan és hidegvérűen viseli sorsát: nem tanúsít semmiféle ellenállást. Letartóztatják, majd Zágrábba szállítják őket, ahol az ügyészség a törvényes horvát jogrend elleni lázadással, valamint a horvát állam elleni fegyveres felkelés előkészítésével vádolja meg. A zágrábi bíróság 1991 április végén hirdetett elsőfokú ítéletet, és – mivel a büntetésül kirótt szabadságvesztés nem haladta meg az öt évet – szabadlábra helyezte Arkant…

Talán mondanom sem kell: Belgrádból repülőgépet küldtek érte, ily módon Arkan búcsút inthetett a horvát fővárosnak! Belgrádban – ahol 1991. március 9-én tömeges, utcai összetűzésekbe torkoló tüntetések törtek ki Milošević hatalmának megdöntésére, sikertelenül – már nagyon várták! Valójában Arkan sorsáról – akár csak Bosznia felosztásáról is – egy Tuđman-Milošević eszmecserén döntöttek…

A Szerb Önkéntes Gárda alakulatai – Arkan „Tigrisei” – 1991 nyarán megjelentek Kelet-Szlavóniában, majd Baranyában és Nyugat-Szlavóniában is. Megelőzi őket félelmetes hírük, miszerint válogatás nélkül gyilkolnak és rabolnak – ez „megelőlegezte” számukra több település harc nélküli elfoglalását, hiszen senki sem volt bolond bevárni őket. A gazdag horvátországi falvak kirablását „ipari” méretűre fejlesztették: a belgrádi bolhapiacot elárasztották rabolt technikai cuccal, a vendéglőkben finom – természetesen ugyancsak rabolt – horvátországi borokat mértek.

Rövid pihenő után Arkan a Gárdát – amelynek állománya soha nem haladta meg a néhány száz főt – a boszniai határ közelébe telepíti át.

1992 áprilisában Bosznia-Hercegovinában is kitört a polgárháború. A boszniai szerbeket támogatva Arkan útja Zvornikon, Bijeljinán keresztül át Brčkóig vezet.  Valamennyi településen ugyanaz a forgatókönyv: a bosnyák és/vagy horvát polgári lakosság egy részének lemészárlása, a maradék bosnyák és/vagy horvát lakosság elüldözése, az üresen maradt lakások, intézmények módszeres kirablása, a hatalom átadása a Karadžić-féle nacionalista-soviniszta Szerb Demokrata Párt helyi szervezetének – aztán nyomás tovább!

A boszniai akciói során a Gárda különösen a bankok, posták és rendőrállomások „felszabadítására” összpontosított: előszeretettel gyűjtötték össze – „valamire még jó lesz” alapon – a kitöltetlen, biankó szolgálati-rendőr igazolványokat, személyi igazolványokat, útleveleket, fegyverviselési és vezetői engedélyeket, csekkönyveket és hitelkártyákat. Arkan az „elnyomott” szerbek felszabadítójának szerepében tetszeleg és lubickol a népszerűségben: teátrálisan pusziszkodik a boszniai szerbek „nagyasszonyával”, közben gárdistái muszlim civileket gyilkolnak halomra.

A boszniai „hadjáratot” követően Erdődre (ma: Erdut, Horvátország) helyezték át a Gárda központját és kiképzőtáborát. A „Tigriseket” hivatalosan 1995-ben, a délszláv háborúkat lezáró daytoni egyezmény aláírását követően oszlatták fel.

Közben Arkan a politikában is szerencsét próbál: független jelöltjeként 1992-ben bejut a szerbiai képviselőházba, de ott nem izgágáskodik: szigorúan a hatalmon lévő Milošević-féle Szerbiai Szocialista Párt (Социјалистичка партија Србије) szekerét tolja. A politika megtetszik neki, ezért 1993 őszén pártot alapít magának: a Szerb Egységpártot (Странка српског јединства), és nagyszabású választási kampányba kezd – de a választásokon elbukik, és nem jut be a parlamentbe. 

Mítingjein rendre feltűnik későbbi neje – Svetlana Veličković énekesnő –, a nemzet Ceca néven ismert csalogánya, a szerbiai/balkáni turbófolk koronázatlan királynője. A lagzit, szó szerint nagy csinadrattával, 1995 februárjában tartották meg.

1993-tól Arkan emberei megjelennek Koszovóban is, ahol a cigaretta- és üzemanyag-csempészetben, valamint a valuta-üzérkedésben szereztek jelentős részesedést főnökük számára. Az ügyletek látszólagos legalizálása céljából Arkan cége pékségeket nyit Koszovó-szerte, és a Priština (ma: Prishtina, Koszovó fővárosa) focicsapatát patronálja. A csapat – csodák csodájára – mindössze egyetlen szezon alatt feljut az akkori kis-jugoszláv NB I-be… Mondhatnánk: kis pénz, kis foci – nagy pénz, nagy foci!

Amikor a koszovói albánok kirobbantották a fegyveres felkelést, fokozatosan visszavonta érdekeltségeit. A „Tigrisek” – egységes alakulatként – nem is vettek részt a koszovói háborúban. 

Belgrádban is jól ment az üzlet: a cigi, a benzin és a valuta pörgette a tőkét – a rendőrök meg a fináncok pedig semmit (hangsúlyozom: semmit!) sem tehettek ellene. Tisztázzuk le: olyan nagyon nem is akartak, hiszen mindenkinek és mindennek megvolt az ára – az életét pedig mindenki féltette. Egy ősi szerb közmondás szerint: čist račun, duga ljubav, vagyis "tiszta számla, hosszú szerelem" (magyarul is van valami hasonló: a hosszú barátság titka a szoros elszámolás). Mindenki értse, ahogy akarja. A konkurencia – a belgrádi nehézfiúk – pedig valahogy sorra elbuktak: váratlan baleset, vagy váratlan betegség végzett velük, amit az orvostudomány ólommérgezésként diagnosztizált…

És persze itt is vett magának egy fociklubot, az FK Obilićet. Ez a csapat egyébként a rigómezei csata hőséről, Miloš Obilićről kapta nevét, aki megölte I. Murád szultánt.

Nos, régi igazság, hogy senki gyertyája nem éghet hajnalig – és ez vonatkozott Arkanra is. A sötét felhők már ott tornyosultak a szépen kiépített alvilági birodalom és annak főnöke felett, és ezt ő maga is érezte. Egyrészt a Hágai Nemzetközi Törvényszék mutatott élénk érdeklődést személye iránt (amit elfogatóparancs formájában nyomatékosított), másrészt immáron a honi bűnözői és/vagy politikai körök is terhesnek ítélték személyét. A Szolgálatnál bekövetkező személyi változások sem kedveztek neki: elvesztette patrónusait, akik háborús tevékenységének fő megrendelői voltak. Megvolt a lehetősége, hogy felszámolja szerbiai érdekeltségeit: pénzzé tegye, amit lehet és angolosan egy baráti országba – Oroszország, Fehéroroszország jöhetett számításba – települjön át. De nem ezt választotta; bizonyára nem szerette a hosszú teleket…

Egyes források szerint 1999 nyarán – közvetlenül a Kis-Jugoszlávia elleni NATO-bombázás befejezését követően – ügyvédje útján kapcsolatba lépett a legfőbb belga ügyésszel. Belgiumban egyébként elfogatóparancs volt ellene kibocsátva. Vélelmezhetően Hága irányába keresett kapcsolat, és a szerb politikai és katonai vezetőséget terhelő információkért büntetlenséget kért, kérhetett cserébe. Ez az üzlet – pechjére – nem köttetett meg.

Ezt már nem nézhették tétlenül ellenségei: Heckler által veszett el, ki Hecklert ragadott – valójában egy CZ 99-essel oltották ki az életét.

A merénylők négyen voltak. Az eset pikantériája, hogy a közvetlen végrehajtó – Dobroslav Gavrić – egy rendőr volt, a belgrádi rendőrdandár beosztottja. A merénylet során Arkan testőre súlyosan megsebesítette Gavrićot, de tettestársai kimenekítették, és néhány nappal később Loznicán tartóztatták le.

Ražnatović gyilkosainak pere kilenc évig tartott: az elsőrendű vádlottat – Gavrićot – távollétében 35 évre ítélték, mivel 2006-óta szökésben van. Hogy kik voltak Arkan gyilkosságának megrendelői, talán sohasem derül ki. A belgrádi napilapokban csak néhány napos késéssel jelentek meg a hatalmas, egészoldalas gyászjelentések. A belgrádi alvilág így üzent: ideje volt már, hogy elmenj!
Halálának pillanatáig Arkan (48 évesen) a belgrádi/szerbiai alvilág koronázatlan császára volt, legalább három világnyelvet beszélt folyékonyan, minimum tíz évet töltött börtönben, és kilenc gyermek apja volt. Nos, hogy ki volt ő valójában: bűnöző, az Államvédelmi Szolgálat munkatársa, háborús hős és/vagy háborús bűnös, esetleg valóban cukrászmester? Döntsétek el ti!