Peter Shark folytatja az első világháborús kísérleti harckocsikról írt sorozatát, ezúttal az angolszász szövetségesek két izgalmas tank-tervezetével.

2.1.) A "Flying Elephant" szupernehéz harckocsi

Az első brit szupernehéz tank-tervezet, ám sohasem készült el.
1916 áprilisában még korántsem volt biztos, hogy a tank működő fegyverré fog válni és lesz értelme további energiát fordítani a fejlesztésekre. Minden az eljövendő valós harci tapasztalatoktól függött.

E bizonytalan légkörben William Tritton (a Mark I egyik tervezője) továbbgondolta a dolgot, hiszen jól ismerte a Mark I legfőbb gyengeségét, a vékony páncélzatát. Akár egy kisebb kaliberű ágyúból leadott, közvetlen találat is átütötte, a közepes űrméretű tüzérségi gránát pedig teljesen megsemmisíthette. Tritton tehát – saját szakállára – egy olyan tank tervezésébe fogott, ami egyszerűen sérthetetlen a közepes tüzérséggel szemben. Ennek egy módját látta: a páncélvastagság drasztikus növelését. Kenneth Symes hadnaggyal karöltve alapos teszteket folytatott zsákmányolt német ágyúkkal két hüvelyk (inch) vastag páncéllemezre, mely megfelelő ellenállást mutatott, különösen döntött kivitelben. A sikeres lőteszteket látva a Tank Supply Comittee megrendelést adott egy prototípusra, aminek augusztus végére nagyjából véglegesedtek a körvonalai.

A tankot rövid idő alatt négyszer is radikálisan áttervezték a rajzasztalon, a kezdeti és végső változatok már nem is hasonlítottak egymásra. (jelen írás a legvégső változatot ismerteti) Ezek a változtatások sokáig késleltették a tényleges munka megkezdését, ráadásul a hadvezetés sem lelkesedett nagyon; a rendelkezésre álló erőforrások szűkösek voltak.
 A kocsitest 8,36 méter hosszú és 3 méter széles volt, s magassága is elérte a 3 métert; ez nem sokkal nagyobb, mint a Mark I-es méretei. A tömege viszont elérte volna a 100 tonnát. Páncélvastagsága a homlokfelületen 3 hüvelyk, oldalt és felül 2 hüvelyk volt.

Fő fegyvere az orrba épített rövid csövű löveg volt, amit a legtöbb forrás 6 fontosnak ír le (57 mm), de más forrás 13 fontosra emlékszik (75 mm). Egy korábbi variáció két 6 fontos löveggel és öt géppuskával tűzdelte volna tele a tank orrát. További két-két géppuska került az oldalakra és a hátsó fertályra is.

A futómű két pár Holt lánctalp volt, melyekből a külsők érintkeztek normál esetben a talajjal. Ezek szélességét 61 cm-re növelték. A belső lánctalpak keskenyebbek voltak és 6 hüvelykkel magasabban voltak felfüggesztve. Hosszuk a külső lánctalpak kétharmada volt. Ezek akkor kerültek meghajtásra, amikor a tank buckákkal szabdalt terepen haladt, hogy a fő lánctalpak közé eső emelkedőn is legyen „fogás”, hogy ne tudjon a hasán fennakadni a jármű. Ilyen elrendezésű lánctalpat később sem terveztek sehol.

Erőforrása két darab, egyenként 105 lóerős Daimler benzinmotor volt.

Eredetileg csak Foster’s Battle Tank néven emlegették, a Flying Elephant becenév eredete ma sem tisztázott. Valószínűleg a nagy, gömbölyded homlokból ormányszerűen kiálló löveg ihlette, némi skót whisky elfogyasztása után…

A prototípus építését megkezdték, ám a munkát sosem fejezték be. 1917 márciusára készült volna el az első példány, de január végén a programot törölték, mondván: a harckocsiknál a mozgékonyság fontosabb a védelemnél. A Mark I-esek sikere nyomán pedig végleg elvetették egy „vastagabb bőrű” tank szükségességét, hiszen a harctéren a Mark széria típusai is megfelelő eredményt nyújtottak és a gyártásuk is olcsóbb volt.

A fejlesztés egyébként is súlyos gondokkal küzdött: a tank borzalmasan erőtlen volt, a számítások szerint mindössze 2 mérföld/óra sebességgel lett volna képes haladni úton. Sáros terepen pedig egyszerűen saját súlya miatt elsüllyedt volna. Gondolatok ugyan születtek az Elephant tankrombolóvá való átalakítására (arra az esetre, ha a németek is előállnak a saját tankjaikkal), megfelezett vastagságú páncélzattal, de ebből sem lett semmi.
A befejezetlen prototípust szétbontották, ma csak egy kisméretű makett látható a Bovingtoni múzeumban a britek első szupernehéz tankjáról.

 
2.2.) A "US 150 ton Field Monitor"

Az első amerikai tervezésű, szupernehéz harckocsi. Csak papíron létezett, 1916-ban szándékozták megépíteni.
Eredetileg Mexikóban tervezték bevetni a mozgékonyság taktikájára építő fegyveresek ellen. Jack Pershing azonban ezt megvétózta; ahogy mondta: ezt a háborút a lovak is meg tudják nyerni!

Közvetlen elődje a Holt gőzkerekes tank volt, ugyanis komolyan hittek a nagy kerekes futóműben, annak ellenére, hogy addigra már a lánctalpas ipari járművek szinte minden terepen és szerepkörben elterjedtek és jól helyt is álltak.

A futómű két pár, 20 láb (kábé hat méter) átmérőjű kerékből állt volna, melyeket két külön gőzgép hajt meg. A gőzgépek (a Holt és a Doble közös konstrukciói) a kocsi közepén foglaltak helyet. A kormányzás az első kerekekkel történt volna; a kerekeknek különálló meghajtó szerkezete van, amik a közös váltóműhöz kapcsolódnak. Tömege körülbelül 150 tonna lett volna, legénysége 20 fő.

Fő fegyverzetét két darab 6 hüvelykes hajóágyú alkotta, amelyek egymás mellett lettek elhelyezve a kocsi orrában. Ez az ágyú egy erős, megbízható és nagy mennyiségben gyártott típus volt, mint az amerikai hadihajók standard másodlagos lövegei (a partvédelmi tüzérségtől a felesleg leszerelésével azonnal rendelkezésre állt volna több, mint 100 darab, ha a gyártás megindul). A haditengerészeti készletből származó ágyúk csövét lerövidítették (azaz egyszerűen levágták) volna, viszont a partvédelemtől származókat nem, mert a háború után azokat vissza szándékoztak telepíteni a partvédelemhez… vagyis akkor a megmaradt Monitorok maradtak volna fegyver nélkül… logikus, ugye? A lövegek átalakított bölcsőjével a tesztek rendben lezajlottak, 1917 szeptemberében készen is álltak a sorozatgyártásra.

Másodlagos fegyverzete 10 darab Colt Model 1895 géppuskából állt volna, amely szintén a mexikói harcokban kipróbált, sorozatgyártott típus volt. Két-két géppuska került volna a két elülső toronyba, szintén kettő a hátsó toronyba. Feltehetően a kocsi oldalában is kialakítottak volna tüzelőállásokat, mivel a tornyok tüzelési zónáját nagyon korlátozták a kerekek.

A programot azonban még a háború vége előtt törölték a lánctalpas tankok javára. Még a prototípus építésébe sem kezdtek bele; ez a szörnyeteg csak a rajzlapon létezett. Ha el is készült volna, minden valószínűség szerint teljes kudarc lett volna a bonyolult és alacsony hatásfokú, elavult erőforrása, a kerekes futómű talajnyomásához túl nagy tömege és az erősen korlátozott irányzási szögtartományú fegyverzete miatt.