A hadsereg mindig is a csúcstechnika, az újdonságok sok pénzzel rendelkező támogatója és felhasználója volt. Nem meglepő tehát, hogy az első számítógépek, mint az ENIAC vagy a COLOSSUS is (az USA, illetve a brit) katonaság támogatásával jöttek létre. Ez eléggé közismert, de arról már jóval kevesebbet lehet tudni, hogy a Magyar Néphadseregbe mikor és hogyan kerültek be a számítógépek, mire használták őket, és milyen eredménnyel. Ez persze nem csoda, mert akkoriban minden titkos volt, és hogy ez érvényesüljön is, árgus szemekkel figyelt a BM III/IV. csoportfőnökség (belső katonai elhárítás, nem azonos a VK 2. csoportfőnökséggel). Ezek az idők már régen elmúltak, így érdemes megemlékezni a hazai hadsereg-számítógépesítés hőskoráról. A következő, kicsit személyesebb hangvételű sorokban apám, Öreg Papírzsepi emlékszik vissza ezekre az időkre. Amennyiben olyasvalaki olvassa ezeket a sorokat, aki részese is volt az eseményeknek, szívesen várjuk a kiegészítéseit. (Köszönet Párdiné Zsófinak a kiegészítésekért és a fényképekért, valamint mindenkinek, aki segített a poszt összehozásában.)

Az 1960-as években már alkalmaztak számítógépeket Magyarországon is, de ezek még nem a mai értelemben számítógépnek tekinthető eszközök voltak. Az elsők között volt a magyar gyártású M3, a Bull Gammák, a Volánnál üzembe helyezett UNIVAC, vagy Magyar Tudományos Akadémián üzemelő (a KSH tulajdonában lévő) URAL-2 típusú gépe. Ezek jellemzően még elektroncsövesek (vagy mechanikusak) voltak, igen korlátozott képességekkel; az érintkezési hibákat pedig gumikalapácsos ütögetéssel javították (1960-ban mindössze 5 számítógép volt hazánkban). Emellett voltak már harci eszközökbe épített analóg számítógépek is, például tüzérségi tűz vezetése vagy lokátor vezérlés céljából (mint pl. a Gamma-Juhász-féle lőelemképző). Működtek még az anyagellátás területén hagyományos Hollerith rendszerű, 80 oszlopos, 10 karakteres lyukkártyás adatfeldolgozó rendszerek is, de ezek akkor már kifutóban voltak. Lehettek volna nekünk is jobb gépeink (hisz a tudás és a szakértelem megvolt), de abban az időben embargó alatt álltunk, a KGST meg nem tudott eléggé korszerű alkatrészeket gyártani.

1960 második felében a hadsereg felső vezetése (a Vezérkar) úgy döntött, hogy nálunk is létre kell hozni egy számítástechnikai feladatokat ellátó szervezetet. Így jött létre 1966-ban az MN Számítástechnikai Központ (MNSZK), mely egy, a saját korában jónak számító MINSZK-22 típusú, tranzisztoros, elektronikus számítógépet kapott. Ez a szervezet az akkori Haditechnikai Intézetnél (ami később HM Technológiai Hivatal néven működött) lett elhelyezve a II. kerületi Szilágyi Erzsébet fasor 20.-ban (a számítógépterem épülete ma is megvan, a villamos megállónál lévő kerítés mögött áll). Alapvető feladata azoknak a szakembereknek a felkészítése volt, akik később már igazi katonai feladatok megoldására is alkalmasak lettek. A Központ parancsnoka Majdán Pál alezredes volt.

Az állomány eleinte igen vegyes volt, hiszen célirányosan kellett megkeresni azokat a tiszteket, akik érdeklődtek a számítástechnika iránt és képesek is voltak azt elsajátítani. Voltak köztünk matematika tanárok, volt fizikus, matematikus, közgazdász és mérnök, a gépet üzemeltető személyzet pedig egy-két villamosmérnökből és technikusokból állt. A többsége hivatásos katona volt, kisebb része polgári alkalmazottként dolgozott. Mindenki fiatal volt: vagy akkor jött ki az egyetemről és minden katonai szolgálat nélkül kapott tiszti rendfokozatot és egyenruhát, vagy sorkatonai szolgálatot és csapattiszti szolgálatot is teljesített tiszt volt. Ez utóbbiak általában matematika tanári végzettséggel rendelkeztek, így könnyen megtanultak programozni, de katonai ismeretekkel és tapasztalattal is bírtak, így meg tudták érteni, majd továbbítani a katonai vezetés igényeit.

A MINSZK-22 számítógépre már valószínűleg kevesen emlékszünk.

Szavas szervezésű gép volt, 128 bit szóhosszúsággal. Ebből 2 decimális karaktert foglalt el a műveleti kód (tartozott hozzá egy előjelbit), 2 karakteren lehetett indexelni a ciklusszervezéshez, és kétszer 3 karakter adta a műveletben résztvevő rekeszek címét. Ebből azonnal látszik, hogy a közvetlenül címezhető operatív memórianagysága 2 a tizenkettediken, azaz 4096 szó volt (és természetesen még ferritgyűrűkből épült fel). Ha ennél nagyobb tárterületre volt szükség, több részre osztva mágnesszalagon tároltuk (korabeli virtuális memória). Az egész gépterem két nagy légkondicionált helyiségben fért el.

Semmilyen programnyelv nem volt hozzá. Simán gépi kódban programoztunk, saját magunk ültünk a vezérlőpultnál és kezeltük a gépet. Dömölki Bálint dolgozott ki egy szubrutin gyűjteményt, majd később egy kezdetleges assemblert, ami könnyebbé tette a munkát (Ő nem volt katona, nem is tartozott hozzánk, csak gépidőt kapott és oda járt dolgozni - cserébe átadta az eredményeket). Külső tárolóként mágnesszalagok szolgáltak, a programokat és adatokat 5 csatornás lyukszalagról vittük be, a végeredményt pedig ki lehetett nyomtatni. A mai programozó - gondolom - elszörnyed, hogy ilyen feltételek mellet hogyan lehetett dolgozni. Nos, lehetett, sőt élveztük is, mert megadatott az a lehetőség, hogy minden bit helyét és szerepét ismertük. A program futása során az irányító pulton a szummátor (~akkumulátor) és a főbb regiszterek állapota követhető volt, és persze be is lehetett avatkozni.

Miután a Központ munkavégzésre képessé vált és mindenki megtanult programozni, meg kellett keresni az elvégzendő feladatokat is. Abban az időben a hadsereg különböző vezetési szintjein lévő parancsnokok nagy többsége el sem tudta képzelni, hogy a vezetése alatt álló szervezet munkáját miként tudná a számítógép segíteni. A törzsek rengeteget dolgoztak numerikus számítási feladatokon, amihez csak klasszikus számológépek álltak rendelkezésre; de amit a Központ ajánlott helyette, azt sokan csak úri huncutságnak vagy játéknak tekintették. Az anyagi-technikai szolgálatok (ma logisztika) viszont elég hamar felismerték a lehetőséget, és tervezési, nyilvántartási, optimalizálási (főleg lineáris programozási, hálótervezési és tömeg kiszolgálási) feladatokat adtak. Ugyanakkor csak azok a vezetők voltak partnerek a gépesítésben, akik számításigényes területeket irányítottak és szívesen ismerkedtek új dolgokkal.

A harcászati-hadműveleti vezetés lassabban ugyan, de végül felismerte, hogy a csapatok mozgatásának megtervezése és megszervezése jól kezelhető számítógépes feladat. Gondoljuk csak végig: nem egyszerű dolog 20-30 kilométer hosszúságú katonai menetoszlopok 100-300 kilométeres mozgatását megtervezni közönséges számológépekkel úgy, hogy közben ne álljon le az ország közúti és vasúti közlekedése. Az első ilyen program megírása 10 menetoszlopra, 500 kilométerre, négy-hat vasúti kereszteződéssel és az előírt katonai szabályok betartásával (pihenők, étkeztetés stb.), idő szerint optimalizálva például egy éves munkámba került; de végül használták a programot és nemzetközi bemutatók tárgya is lett. Kedvelt feladat volt a hálótervezés is, mert jól lehetett feladatok ellenőrzésére és beszámoltatásokhoz használni. Az eredményeket tehát lassan kezdték elismerni, így tovább lehetett lépni.

A hálótervezés:  olyan hatékony módszerek, eljárások, algoritmusok keresése, alkalmazása, melyekkel egy gazdasági (pl. logisztikai, projekt-ütemezési, erőforrás-tervezési stb.) feladat a lehető leghatékonyabban végrehajtható.

A VK 2. Csoportfőnökség (katonai felderítés és elhárítás) matematikusai ekkor még ugyanezen a gépen, de már a kezdetektől fogva a többiekkel párhuzamosan dolgoztak; sajátos feladataikat is önállóan oldották meg. A csoportfőnökség matematikai osztályát abban az időben Dr. Reimann József ezredes, egyetemi tanár (BME) vezette. Később aztán saját számítógépet kaptak és üzemeltettek.

A katonai szakmai feladatok gépesítése viszont nagyon lassan haladt, mert a megrendelő szervezet pontatlanul tudta csak megfogalmazni a kívánságait (gyakran meg sem tudta), így elég sokszor előfordult, hogy a már elkészült programokat újra kellett írni. (Ma sincs ez nagyon máshogy…) Általában az derült ki, hogy a működés peremfeltételeit elfelejtették megadni, vagy az egyébként ritkán előforduló eseteket nem vették figyelembe. Olyan is akadt, aki megsértődött, mert az algoritmusok kialakítása során olyan kérdést tettünk fel neki, amire nem tudott egyértelmű választ adni és el kellett mennie a főnökéhez döntést kérni.

A Vezérkar közben felismerte, hogy ez az egész rendszer fordítva működik, mint kellene: mi, programfejlesztők jártunk a feladat után, pedig azt a vezető szerveknek maguktól kellett volna prezentálniuk.  Ám a katonai szervek nem rendelkeztek számítástechnikai ismeretekkel bíró tisztekkel (ekkor még a katonai akadémián nem is volt ilyen tantárgy), így általában nem tudták megfogalmazni (tisztelet a kivételeknek), hogy mire és hogyan volna szükségük. Gyakran azt sem tudták, hogy az adott feladatot gépesíteni lehetne. Emiatt az egész rendszert úgy kellett átalakítani, hogy legyen egy olyan szervezet, ahol a katonai szakterületek képviselői és a feladatok kidolgozói is egy helyen vannak, ezáltal a feladatok hasznosíthatóak, a megfogalmazás (specifikáció) pedig egyértelmű lehet.

1973-ra az MNSZK és más szervek állományából megalakult az MN Rendszerszervezési Vezetésgépesítési és Automatizálási Szolgálat (REVA), a Vezérkar alárendeltségében működő szolgálatfőnökséggel és a REVA Intézettel (valamint a vele párhuzamos MN Adatfeldolgozó Központtal). A Szolgálatfőnökséget dr. Berkics László ezredes, az Intézetet Kiss Juhász József ezredes vezette. Előtte mindketten a ZMKA katonai akadémia tanárai voltak. (Berkics László munkájának elismeréséül a ZMNE-n 2010 februárjában emlékszobát rendeztek be. A képen balról jobbra: Damó László vezérőrnagy, vezérkari főnök helyettes, az intézet egyik képviselője. Mellette Kertai István ezredes, szolgálatfőnök-helyettes. A jobb oldalon Öreg P.ZS.)

Az Intézet szakmailag specializálódott osztályokból állt: harcászati-, légvédelmi és repülő-, anyagi technikai rendszerszervező-, valamint programtervezési és szoftverfejlesztési-, illetve programozó osztályok alakultak. Egy MINSZK-32-es számítógép is érkezett, ami a maga korában igen jónak számított. Ez már byte-os szervezésű gép volt, és egyidejűleg 4 program futhatott rajta. Kitűnő assemblerrel és egyéb, a programozót jól segítő segédprogramokkal látták el. A régi MINSZK-22-est megkapta a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, oktatási célokra. Amúgy MINSZK-32-es számítógépet a polgári életben is több helyen használtak, pl. a Könnyűipari Minisztériumban. Ezek némelyike nekünk háttérgépként volt betervezve rendkívüli helyzetben.

A REVA Intézet különböző szervezési osztályai nevük szerint illeszkedtek az akkori hadsereg vezetési szerveihez (pl. a csapatok képviseletét és kisebb gépekkel történő ellátását a harcászati osztály végezte), az onnan érkezett szakemberek pedig a katonai szakmai ismereteiket próbálták ötvözni a rendszerszervezés követelményeivel. Érkeztek Lengyelországban frissen végzett, számítástechnikai képzettségű tisztek is. A programtervező osztály egy része a megszüntetett Számítástechnikai Központból áthozott, gyakorlott szakemberekből állt, más részét az egyetemekről frissen kijött matematikusok, matematika tanárok, mérnökök és közgazdászok alkották. Az osztály összetételénél fogva (a 23 főből csak a gépírónő nem végzett egyetemet) teljesen önálló munkára is képes volt, de a más osztályok felől érkező kívánságokhoz is biztosította a matematikai modellt és a megoldási algoritmust.

Az intézet eleinte évente-kétévente új épültbe költözött. Sehogy sem sikerült neki állandó helyet találni, míg végül a Lehel út 41.-ben kötött ki, a képen látható épületben.

Az eredeti elgondolás, mármint hogy a harcászati-hadműveleti tervezést gépesítsük (az amerikaiaknál már működtek akkor ilyen modellek) nem volt teljesíthető. A harc modellezése egymással is korrelációban lévő sztochasztikus folyamatokkal írható le. Ehhez olyan programok és számítógépek kellettek volna, amilyenekkel akkor még a KGST és a Varsó Szerződés nem rendelkezett (az embargó „véletlenül” pont az ilyen eszközökre terjedt ki…). Például Moszkvában a Frunze Katonai Akadémia még 1979-ben is csak egy MINSZK-32-es számítógéppel rendelkezett (amúgy akkorra Magyarországon már 600-nál is több nagyszámítógép dolgozott, és javában zajlott az ESzR program is (lásd később)). Így a következő években inkább a nagytömegű adatok nyilvántartására, adatbázisba szervezésére és az adatigények lekérdezéses biztosítására kellett fókuszálni. Ezek elsősorban személyi adatokat jelentettek (még híre-hamva sem volt a személyiségi jogok védelmének), de jelentős nagyságrendet képviseltek a készletgazdálkodási és pénzügyi vonatkozású adatok is.

Az ilyen rendszerekre, megoldásokra igen nagy kereslet jelentkezett a pénzügyi, az anyagi és a személyügyi szolgálatok részéről. Ez teljesen érthető is, mert az akkori néphadsereg 200 ezer körüli létszámmal rendelkezett (az ország legnagyobb vállalata volt); csak a sorkatonák ellátása (élelmezés, elhelyezés, ruházat, egészségügy, kiképzési anyagok, gyakorlatok stb.) optimalizálása sok millió (akkori) forint megtakarítást eredményezett. Fontos volt az a gyorsaság is, ami a manuális feldolgozások során elképzelhetetlen volt.

Ebben az időben Magyarországon több mint 2,5 millió hadköteles volt, így a VK Mozgósítási és Hadkiegészítési Csoportfőnökségnek elemi érdeke volt ezek naprakész nyilvántartásának, és az ebből eredő adatszolgáltatásnak a gépesítése. Dr. Patai Endre vezérőrnagy, csoportfőnök, szívügyének tekintette a gépesítést. Ehhez „MN Hadköteleseket Nyilvántartó és Információs Központ” (HANYIK) néven külön szervezetet is létrehozott (utód szervezete MH KIAK néven ma az egyetlen, ezzel a témával foglalkozó katonai szervezet).  A képen a HANYIK-csapat 1979-80-ból.

Később Patai erősen szorgalmazta az akkoriban szerveződő Állami Népesség Nyilvántartó Hivatal - ma lakcímnyilvántartó - létrehozását is, ahol egy katonai főosztály is működött. Nagyon sok segítséget biztosított még Kelemen József altábornagy, vezérkari főnök-helyettes (később helyettes államtitkár) és Kurucz Zoltán  vezérőrnagy, csoportfőnök is. (A képen Kelemen bal szélen áll, mellette Kurucz.) 

Az anyagi-technikai területeket, a pénzügyet, a hírközlést, a közlekedést és a szállítást vezető főnökök (többsége tábornok) is igényelte és segítette a számítógépek alkalmazását. Ez a támogatás természetesen nem minden területen működött így.

Alkalmanként lehet hallani visszaemlékezések során, hogy a számítógépek felhasználását a magyar tábornoki kar akadályozta, mert az ismeretlen terület volt a számukra. Ez csak félig igaz. Aki átlátta a fejlődés szükségességét és igazodott a kor követelményeihez (ekkor már az amerikaiak széles körben alkalmaztak számítógépeket, pl. alak-felismerési rendszerek felhasználásával elemezték a légi felvételeket a célmegjelöléshez) az segítette a számítógépek térnyerését. Aki meg még mindig a II. világháborús tapasztalatokon alapuló vezetés híve maradt, az inkább közömbös volt a témával szemben. Tudok olyan tábornokról, aki abban az időben egyáltalán nem volt a gépesítés híve, és játéknak tekintette az egészet. Ma viszont már nyugdíjasként megismerkedett a számítógéppel, szereti és rendszeresen használja is.

A számítógépek használata rohamosan terjedt. Hamarosan még a Néphadseregi Pártbizottság is velünk készíttette el a tagnyilvántartása gépesítését. Ez olyan jól sikerült, hogy hamarosan az MSZMP Központi Bizottsága Párt- és Tömegszervezetek Osztálya is felkért az akkoriban közel 800 ezres pártagság adatainak számítógépre vitelére, és az adatszolgáltatás megszervezésére, minden pártvezetési szinten. A feladatot kétévi munkával (aminek nagy részét az adatok beszerzése, ellenőrzése és pontosítása tette ki) sikerült megoldani. Akkor még MINSZK-32-n működött, de később már R-40-es gépen futott, egészen a párt széteséséig (ez egy komoly adatbázis volt, melyet mágnesszalagokon tároltak. Több, mint 8 tekercs szalagról volt szó, nem is beszélve a rajtuk lévő adatok titkosságáról).

Az Intézet polgári szervek részére is végzett szervezési és programozási feladatokat. Többek között ilyen volt az akkoriban Keserű Jánosné vezette Könnyűipari Minisztérium, ami igen sok pénzt kapott fejlesztésre. Ezeknek a fejlesztéseknek a figyelésére és ellenőrzésére készítettünk programokat. Ezek aztán mindaddig futottak is, amíg túl sok nem lett a be nem tartott határidő és az időben félig sem elkészült épület (a többi nem ismert).

Az 1970-es évek második felében már a KGST is kezdett számítógépeket gyártani, egy külön erre a célra létrehozott program keretében. Ez volt az R sorozat (10, 15, 20, 25, 30, 35, 40, 55), melynek gyártása szét volt osztva a tagállamok között. Az NDK-ban készült a már említett R-40, amiből több is üzembe állt hazánkban. Magyarországnak egyébként a legkisebb gép fejlesztése, az R-10 jutott, amit a Videoton állított elő. 

Az R-szériájú gépek fejlesztése 1968-ban indult. Ekkor jött az a remek ötlet, hogy a KGST országok közösen hozzanak össze egy számítógép-családot, amit közösen is gyártanak, és egységesen mindenhol ezeket használják. Ez fontos előrelépés volt, mert addig a Szovjetunió (Sztálini örökségként) áltudománynak tartotta a számítástechnikát (a "kibernetikát"). Megalakult hát a Számítástechnikai Koordinációs Intézet, és ezzel el is indult az ESzR program, az Egységes Számítógép Rendszer fejlesztési program. Kiindulási pontnak az IBM System 360-as gépcsaládját szemelték ki (bár az R-10 alapja egy francia gép volt, az utolsót, az R-55-t pedig már az IBM System 370-ese „ihlette”. A legnagyobb gép, az R-60 végül már el sem készült, pedig nagyon versenyképesnek ígérték...)

Az IBM-et nem kérdezték meg a dologról, egyszerűen csak lemásolták a gépcsaládot. Így jött létre az R-20 – R-40 széria, aminek minden tagját már-más ország gyártotta, nem is beszélve a kiegészítő perifériákról (szalagegység, lemezegység, stb.).

A másolás olyan szintű volt, hogy a System 360-as programok simán mentek az R-gépeken is. Viszont a minőséget már nem sikerült olyan jól lemásolni. Az eredeti IBM gépek rendkívül megbízhatóan működtek, napokon, heteken át mentek hiba nélkül. Az R-gépeknél viszont teljesen más volt a helyzet. Sok helyen már eleve nem is a hozzájuk tartozó operációs rendszert (BOS-t, később DOS-t) használták, hanem az IBM-ét, mert az sokkal jobb volt. De az akkor úgy 60-100 millió forintba kerülő gépek így sem működtek valami stabilan. Ha egy napot hibátlanul kibírtak, a technikusok már pezsgőt bontottak, pontosabban nem is pezsgőt… Ezek a gépek sok-sok kártyából álltak, így rengeteg aranyozott érintkező-felületet tartalmaztak. Ezek tisztítására tiszta etil-alkoholt használtak, aminek volt még egy alternatív felhasználási módja…

A hivatkozott R-40-es gépnek amúgy alapban 128 kbyte ferritgyűrűs memóriája volt, amit 24 biten címzett (elvben bővíthető volt). Bájtos szervezésű gép volt, 32 bites regiszterekkel. A gépi ciklus órajele 16.7 MHz volt. Nyolccsatornás lyukszalagról, vagy standard lyukkártyáról tudott dolgozni; de voltak lemezegységei (akkor még csak 5-7 megabyte) és szalagolvasói is. A fő bemenetei eszköz egy módosított villanyírógép volt (pedig már akkor sem gyártottak szőrös villát), az eredményeket 132 karakteres sornyomtató vetette (pontosabban kalapácsolta) papírra. Ez egyébként a maga korában igen gyors nyomtató-fajta volt, de igencsak zajos. Kezelte a sokrétegű indigós leporellókat is, de kicsit girbe-gurba sorokat nyomtatott. A fő betűhengere (ehhez nyomták hozzá a papírt a kalapácsok a megfelelő pillanatban) volt vagy 100 kg, és háromfázisú villanymotor forgatta. Csak a nyomtatót 12 darab WC-szellőztető ventilátor hűtötte, magáról a számítógépről már nem is beszélve (ventilátorok terén mondjuk egy mai szerverteremnek sem kell szégyenkeznie…). Az egész rendszert késleltető kapcsolóórák indították, különben az indulási árama kivágta volna a biztosítékokat. 

Programozni Fortranban, COBOLban, PL/I-ben lehetett. A programot kártyára kellett lyukasztani (kártyalyukasztó géppel, majd vigyázni, hogy a kártyacsomagot nehogy elejtse az ember...). A gép a kezelőpulton állandóan mutatta a belső állapotát, amit álló program mellett módosítani is lehetett. Így lehetett hibát keresni, de főleg a gép hardver hibáit…

Minden esetre az ESzR program (a már 2 Mbájtnyi félvezetős memóriával szerelt R-55 kiadása után), 1985-re teljesen leállt. Ma már csak kevesen emlékeznek ezekre a gépekre.

[Van egy nyílt forráskódú project, a Hercules. Ez régi IBM mainframeket, többek között a System 370-es gépeket (és valamennyire a 360-ast) tudja emulálni. Többféle platformon is futtatható. Tehát bárki kipróbálhatja, hogy milyen volt ezeket programozni - igaz, ma még egy mobiltelefonon futó emulátor is több nagyságrenddel gyorsabb, mint az eredeti volt.]

A Videoton már hamarabb is kísérletezett kisteljesítményű számítógépek készítésével. A VT-20-asból a hadsereg csapataihoz elég sok került, mert alkalmas volt csapatszintű számvetések elvégzésére, magukkal tudták vinni a gyakorlatokra, programozó pedig bőven akadt. A bevonultatott sorkatonák között mindig voltak ilyen szakemberek, és ők nem teljesen véletlenül pont oda vonultak be, ahol szükség volt rájuk. Ez a későbbiekben is működött, amikor már zárt felépítésű teherjárművekbe szerelve, mobil R-10-es gépek kerültek rendszeresítésre. Csapat szinten főleg a Commodore-64 és a hasonló képességű gépek voltak akkortájt népszerűek. 

Ebben az időben már mindenki számítógépet akart gyártani.

Volt olyan is, melyet egy belvárosi pincében barkácsoltak össze, de szerették volna az MN-nek nagy tételben eladni…. (gondolom csak egyetlen egy bemutató példány készült a gépből)

Ennek az lett az eredménye, hogy minden szolgálati ág vezetője saját, célirányosan működő számítóközpontot akart, megkérdőjelezve a túlméretezett és túlközpontosított REVA Intézet létjogosultságát. (1980-ban az Adatfeldolgozó Központ beleolvadt a REVA Intézetbe, ahol így már csaknem 500 ember dolgozott). 

A REVA Intézet fő erejét alkotó programtervező osztály ebben az időben már széthullóban volt. Többen polgári cégekhez mentek el dolgozni, mert ott lényegesen jobbak voltak a fizetések. Volt, aki egy még ma is jól működő céget alapított. [Különlegességnek számít az a kolléga, aki a Hobó zenekarba ment gitározni, elhagyva a szakmát.] A hivatásos katonák egy része más katonai szervezetekhez került, mert tapasztalataikat és tudásukat ott magasabb beosztásban hasznosíthatták.

Itt is volt egy érdekes eset: Nagy Sándor kollégám -meredek váltással- meteorológusként folytatta pályáját. Előbb az MN főmeteorológusa, majd a Magyar Honvédség meteorológiai szolgálatának főigazgatója lett, ezredesi rendfokozattal (sajnos túl korán halt meg). Én is szakmaelhagyó lettem (de nem megtagadó!), mert más területre hívtak. A Vezérkar haderő szervezési osztályát, majd a minisztérium elvi, tervezési osztályát vezettem. Végezetül, már nyugdíjasként, segítettem a katonai vonatkozású jogszabályok beépítését a JOG KOMPLEX névre hallgató adatbázisba.

A hetvenes évek végétől a REVA Intézet már egy R-40-es számítógépen dolgozott, ami akkor még modern számítógépnek minősült. Az alsó képen az Intézet R-40 gépének vezérlőpultja látható a HM-2 épületben, a Lehel úton (előtérben két technikus, a gép mellett pedig Zsófi látható). 

Komoly előrelépés volt, amikor a központi géphez terminálokat csatlakoztattak, amelyeken adathordozóra rögzítve készülhettek a programok. Ez nagyban segítette a munkát. Igaz, még nem az íróasztalokon volt a terminál, hanem egy pici szobában a nagy gépterem mellett, ahova külön bebocsátást kellett nyerni. Emellett a papíron megjelent eredményeket is a gépkezelők adták ki.

Addig a rendszer az volt, hogy a programot meg kellet írni papíron, ezt valaki egy lyukasztógéppel lyukkártyára írta. A kártyacsomagot megint másvalaki beetette a gépbe, a fordítóval együtt. Az eredmény a nyomtatón keletkezett („Szintaktikai hiba a 48. sorban”), ezt megkapta a programfejlesztő. És kezdhette elölről. Egy ilyen átfutás akár napokig is eltarthatott, élmény lehetett így dolgozni. A gépterem melletti fülképben lévő terminálok ezt a folyamatot nagyon felgyorsították.

Erre az időre a személyi számítógépek megjelenésével lejárt a nagy számítóközpontok ideje, át kellet alakítani az addigi szervezeteket, hogy felkészüljenek a hálózatba szervezett gépek, majd a NET használatára. Természetesen ekkor is bőven akadtak ellenzők, akik szerint a PC-k nem alkalmasak nagytömegű adatok kezelésére, a PC-k teljesítménye túl kicsi, hiba a folyamatokat ebbe az irányba módosítani.

Amúgy minden paradigmaváltás ellenállást szül. A korabeli titkárnők például nem feltétlenül örültek a szövegszerkesztők megjelenésének. Volt, aki inkább felmondott, de nem volt hajlandó a jó öreg írógép helyett fejlettebb eszközöket használni.

Pedig igazi forradalmi változás volt, amikor az irodákban az íróasztalokra került egy-egy személyi számítógép. Természetesen ekkor még szó sem volt hálózatról! Ezek a számítógépek DOS alatt futottak, a hagyományos nyelveken lehetett programozni őket (ASSEMBLY, PL/I és COBOL). A további fejlődést a személyi számítógépek tárolókapacitásának növekedése és a processzorok sebességének emelkedése jelentette. Persze fontos volt az is, hogy a számítógépek memóriája is növekedett, így egyre fejlettebb szoftvereket lehetett használni. Mérföldkő lett a hálózat megjelenése. Ugyanakkor, ahogy a számítástechnika fejlődött, úgy egyre bonyolultabb feladattá vált az adatok védelme. A hadsereg ugyanúgy működik ugyan, mint minden nagyvállalat, de a kezelt adatok döntő többsége nagyon nem elérhető a nyilvánosság számára. Ez aztán ugyanúgy külön védelmi hardver- és szoftverfejlesztéseket kívánt meg, mint például a bankok esetében.

A REVA Intézet R-40-es géptermébe vezető úton 3 ellenőrző pont volt, fegyveres őrökkel – nem számítva az épület (HM-2) saját őrségét. Egy mai modern banki adatközpont sem marad le ettől: olyanok ezek, mint egy erőd, igen komoly technikai és mechanikai védelemmel.

Bár amit adatvédelem terén mostanság az amerikaiak csinálnak, az néha már vicc (betörés biztonsági- és fegyverkutató cégekhez, feltört robotrepülő-adás, keylogger vírusok, stb…) de ez már egy másik kor másik története.

A REVA Intézet 2000 októberében beleolvadt az újonnan megalapított MH Híradó-parancsnokság szervezetébe, mely ugyanúgy a Lehel úton működik. Az épület ma is ugyanúgy néz ki (kívül-belül), mint a hőskorban. 

A volt REVA-dolgozók Facebook-csoportja itt érthető el.
 
 

-->