A nagyformátumú betyárok igazából nem voltak sokan, világhírre kevesen tettek szert, talán csak Rózsa Sándor, Billy a Kölyök, Jesse James, Rinaldo Rinaldini és egy szemüveges fiatalember Brazíliából, Lampião magyarul a "Lámpás". Nehéz a hírhedt banditák kegyetlenségi versenyében dobogós helyezést elérni, de Lampião simán vert (ölt) mindenkit, feleségével a "Szép Máriával" a nép minden (ál)szeretete ellenére igazi ámokfutásban kegyetlenkedtek a brazil sztyeppéken évtizedeken át. 

Nemcsak brazil filmek és dalok tucatjai szólnak a haramiáról, de a magyar szépirodalomban is helyet kapott Molnár Gábor "Holdárnyékban az őserdő" és az "Ahol az ösvény végetér" című könyveiben. Brazil ügyekben példaképemet, Molnár Gábort már csak azért sem lehet eleget emlegetni ezügyben, mert nemcsak kortársa volt a banditának, de bandájának aktuális szétverésekor valóban felfogadott több, a hatóságok elől menekülő cangaço-t (magyarul tökéletesen illik rájuk a betyár kifejezés), mert ők értettek a legjobban ahhoz, ami Molnár fő feladata volt, a vadászathoz Észak-Kelet Brazília néhol erdős, néhol szörnyű sivatagos tájain.

Érdemes bemutatni egy kicsit ez a tájat, azaz a brazil nordeste (észak-keleti) régió pusztáit, portugálul úgy hívják, hogy sertão. Az Atlanti-óceán partvidékén még ma is megtalálhatók nyomokban az  egykori őserdő nyomai, amelyek elválasztották a  sertãot, a sztyeppét a nagy víztől. Van itt mindenfajta növényzet, tehát kezdődik az őserdővel, majd jön egy kicsit a magyarországihoz hasonló ligetes rész, aztán mindenféle kaktuszos és bozótos övezet, végül a sivatag. Nagyon száraz vidék ez a bozótos, ahol tulajdonképpen csak marhapásztorok (vaqueirok) élnek, a maguk évszázadok alatt kialakult kultúrjában. Nem gaúchokról van szó, a dél-brazil és argentín pampák pásztorairól és cowboyairól, ezen a környéken jóval többet kellett (kell) teljesíteni a túlélésért. Per pillanat (2012. július) a brazil tél ellenére óriási a szárazság, a megszokott évi 600 mm helyett 12 mm csapadék esett, nincs víz a falukban, nemhogy fürdeni, de inni és főzni sem. A hatalmas marhacsordák a szomjúságtól szenvedve kergetik az utolsó pocsolyákat, emiatt a nagybirtokosok embereinél ugyanúgy előkerülnek a fegyverek, mint száz évvel ezelőtt. Vannak olyan családi leszámolássorozatok, amelyek több, mint száz áldozattal jártak (járnak), de erről majd később.

Szóval a kis Virgulino Ferreira da Silva 1897-ben született kisparaszti családban  Serra Telhada-ban, ez egy kis falu bent a semmi közepén, illetve attól egy kicsit még messzebb, Pernambuco államban. 21 éves koráig rendes bőrdíszműves volt és megtanult írni-olvasni is (meg kezelni a nyúzókést), ami azért ma sem olyan egyértelmű arrafelé (errefelé), döbbenetesen magas az analfabéták aránya, lehetne ezzel viccelődni, de a valóság elég szomorú. Családja folyamatos ellenségeskedésben élt a környékbeli szomszédokkal, nagybirtokosokkal, rendőrséggel. Egy összecsapás során a Virgulino édesapját a rendőrök megölték. A fiú bosszút fogad és ráadásul, ahogy illik: kegyetlent. Lampião ahogy látni fogjuk ura a szavának, emiatt szinte azonnal körözni kezdik a macaco-k, azaz majmok, ahogy becézni szokta a törvény őreit.

A következő 19 évben  Lampião vérbe borította a “nordestet”. Bandája sosem volt nagyobb egyszerre, mint 50 fő, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy lecsapjon, gyilkoljon és eltűnjön, ráadásul nem a trafikokat fosztogatta. Bűnlajstroma mutatja, hogy igazi ínyencről volt szó: gyilkosság, fosztogatás, emberrablás, kínzás, gyújtogatás, csonkítás, nemi erőszak, stb. Vájta ki emberek szemét késsel, de egy szerinte szószátyár asszony nyelvét is levágta. 1925-ben egy lövöldözés során megvakul a jobb szemére, ekkor kezd szemüveget hordani, merőben szépészeti okok miatt.

1930-ban csatlakozott a bandához barátnője a "Szép Mária" (Maria Bonita), aki egy fekete hajú, igéző szemű, bögyös leány volt. Szerelem az első látásra, sőt több annál. Amikor a banda belovagolt egy kisvárosba, Mária odament a banditavezérhez és rámutatott egy férfira:
"Az a férjem, lődd le", és lőn, a gáláns haramia elővette a pisztolyát és hidegvérrel lelőtte a férfit. A banditák kilovaglásakor már Marcsi is nyeregben ült talpig cangaceiro szerkóban, azaz bőrruhában, bőrsapiban, nagy puskával és a vállain keresztben átvetett töltényövekkel, a nyúzókés persze szintén alaptartozék. Együtt is maradtak a happy endig, már ami brazil társadalmat illeti, nem őket.

Lampião vagy ahogy ő szerette hívatni magát, Virgulino kapitány nem szűkölködött az ellenségekben. Ott volt kezdetnek a rendőrség, akikből mégiscsak húsz éven át hülyét csinált. Aztán a helyi és állami politikusok, akik ugyan néha adtak neki némi piszkos munkát (ma sincs ez másképpen Brazíliában), de tudjuk hogy a sokat tudó nagyszájú banditák egy idő után terhessé válnak. A nagybirtokosok egyenesen rettegtek a bandától, mert nemcsak el és kirabolták őket, de Lampião szeretett a szegények védelmezőjének szerepében is tündökölni, már csak ezért szűköltek a gazdagok, ha megjött a hír, hogy sok bőrkalapos galoppozik a környéken. Ettől függetlenül azért nekik is dolgozott néha, a pénz jobban érdekelte, mint a társadalmi igazságosság.

Lampiãonak azonban sok barátja is volt, nemcsak a szegények között, így igen jól informált volt mindig, köszönhetően a jól fizetett kémeinek, nem is szólva a már akkor sem a jó fizetésükről és megbízhatóságukról ismert brazil csendőröknek és katonáknak. Bandájának sok olyan "alvó" tagja is volt, akik csak egy-egy balhéra aktivizálódtak, addig azonban többé-kevésbé polgári foglalkozásokat űztek és várták a jelet.

Hogy mennyire volt kegyetlen Lampião? Néhány rövid történettel illusztrálnám, kisgyermekek és élénk képzeletűek lehetőleg ne olvassák tovább, javallok inkább néhány Vidróczki féle kondásnótát. A következő történetek João Souza Lima híres helytörténész gyűjtéséből származnak:

Herék a fiókban
Két gyújtogató Lampiaora akarták kenni tettüket, de vesztükre, mert a banditavezér elfogta az egyiküket. Mivel játékos kedvében volt a következőt eszelte ki. A férfi heréit egy asztalfiókba záratta kulcsra. A fájdalomtól örjöngő gyújtogatónak adott egy kést, majd közölte:
"Tíz perc múlva visszajövök, ha itt talállak meghalsz"

A rendőrök taktikája
A "majmok" a fennmaradt források szerint azzal ijesztegették a falusiakat, hogy Lampião feldobálja a kisgyerekeket a levegőbe, majd az alájuk rakott tőrrel kapja el őket.

A sós étel
Lampião bandájával betért egy szegény tanyára és arra kérte a háziakat, hogy főzzenek nekik. A családfő annyira megijedt, hogy elfelejtette megsózni az ételt. Amikor ezen az egyik haramia felháborodott, Lampião megetetett vele egy tányér sót. A haramia még azelőtt meghalt, hogy befejezte volna az evést.

Molnár Gábor könyvében is szerepel a történet, amikor a haramiavezért eláruló család birtokán tartott esküvőre torpantak be a bűnözők, majd az összes meghívott férfit kiherélték (egyes források szerint 50 embert!), a nőket pedig mind megerőszakolták.

A brazil történetírás hagyományaihoz hozzátartozik a sztori, hogy az 1960-as években egy cég próbafúrásokat tartott a vadonban, gázt kerestek. Ahogy teltek az évek, a sikertelen feltárás helyét majdnem teljesen benőtte a természet. A hetvenes évek végén aztán járt egy, a cangaçok életét kutató történész, aki megtalálta a helyszínt és megírta, hogy "Lampião focipályát csináltatott az erdőben, ő maga védő poszton játszott a csapatban".

Lampião több komoly csatát vívott a rendőrséggel/katonasággal, talán az 1927-es volt a leghíresebb, a helyszínt ma is Riacho em Sangue-nak, azaz torgyánosan "Patakvérnek" hívják. Moisés Figueiredo Ceará államból érkezett őrnagy vezetésével 400 katona támadt a szokás szerint ötven cangaço kísérte banditavezérre. A rendőrök győzelme egyértelműenk tűnt, amikor Lampião azt parancsolta az embreienk, hogy egyenként hagyják abba a tüzelést, mintha megsebesültek vagy meghaltak volna. A rendőrök bevették a cselt és ostoba módon rohammal akarták elfogni a gonosztevőket. Amint közelértek Lampião emberei a biztos fedezékből tüzet nyitottak és rengeteget megöltek közülük.

Még ugyanabban az évben megtámadják Mossoró városát, de visszaverik őket, ez karrierje egyik legnagyobb kudarca.

1936-ban ráveszik Lampiãot, hogy filmet forgathassanak róla és bandájáról. Ritka dolog ez, de legalább láthatjuk, hogyan éltek és mulattak a haramiák, illetve hogyan rohamoztak tréfából.

A sivatagi Bonne és Clyde története persze nem túl szépen végződött. Az egyik elfogott bandatag a rendőrségi kínzások hatására elárulja a vezért. A rendőrök elbújnak egy házban, ahová Lampiãot várják, Sergipe államban Grota de Angico-ban, 1938. július 28.-án. Mindösszesen negyedórás összecsapás után a José Bezerra hadnagy vezette egység 11 halott bandita testét gyűjti össze. Mindegyiküket lefejezik, köztük Lampiãot és Maria Bonitát is. A fejeket több városban állítják ki a vándorkiállítások legszebb hagyományait követve, de a legtöbb időt Pernambuco állam fővárosában, Recifében töltik. Csak harminc évvel később engednek a családtagok kérésének és a bahiai Nina Rodrigues múzeumban kiállított fejeket eltemetik.

Lampiãoból persze nemzeti hős lett, van múzeuma, emlékháza, neveztek el róla pálinkát és hamburgersütőt. Az érdeklődők számára adnék néhány linket, ahol további érdekességeket találhatnak. Ez például  Chico Science és a Nação Zumbi zenéje, részletekkel a különféle filmekből, amelyek a banditáról készültek.

Ez az első úgynevezett "forró" dal, a nagy Luiz Gonzaga énekelte Asa Branca, ez a sertão zenéje, júniusban egész régiónk ilyesmire ropja.

Ez a riport egy jelenleg is folyó családi vitáról szól Paraiba államban. Harminc év alatt több, mint száz gyilkosság, csak 2011-ben 15 ismert bérgyilkosság. Nem csoda, hogy annyira élénk Lampião emlékezete, hiszen semmi sem változott, talán a fegyverek lettek kicsit pontosabbak, illetve platós kisteherautóról jobban lehet célozni, mint öszvérhátról.