”Egyszer már véget kell vetni a magyarok irreális és hamis szentimentalizmusának a lengyelekkel szemben!” Fogalmazta meg a nácik véleményét a Berliner Börsenzeitung még a háború első heteiben, tükrözve a német felháborodást a lengyel – magyar

fegyverbarátság

újbóli fellángolásán. Nagyon úgy néz ki, hogy sem akkor, sem azóta nem sikerült véget vetni a szentimentális barátságnak, a baráti kapocs egy alig ismert fejezetét vázoljuk fel a következőkben.

1944-ben a mind gyakrabban veszteségeket vereségeket szenvedő német csapatok lassan nyugat felé hátráltak, a velük szövetséges magyar hadosztályok észak-ukrajnai és belorusz területeken vívták csatáikat. 1944. nyarán a Magyar Királyi Honvédség VIII. hadtestjének hat hadosztálya közvetlenül a német Közép Hadseregcsoport alárendeltségében már (az 1939-es határ szerint) lengyel földön, Breszt térségében vette fel a harcot a Konyev és Rokoszovszkij marsallok vezette vörös haderővel. A nyár végi nagy szovjet offenzíva visszavonulásra késztette a német Közép Hadseregcsoportot, velük együtt a magyar erők is Varsó térségéig vonultak vissza. A felkelés kitörésének napján magyar alakulatok nem tartózkodtak Varsóban, az 5., a 12., a 23. hadosztály (a bugi csatát követően a hat hadosztály maradékából átszervezett, három gyalogezredből álló tartalék hadosztályok) hátországi biztosítási feladatokat látott el a

Kampinosi erdő

térségében, az 1. lovashadosztály pedig a 9. német hadsereg tartalékaként állt Varsó mellett. Augusztusban, a felkelés kitörése után a főváros térségébe Lengyel Béla (nomen est omen) ezredes vezérőrnagy, a korábbi varsói magyar katonai attasé parancsnoksága alatt cca. 25.000 fős nagyságrendű honvéd haderőt csoportosítottak, de a magyar alakulatok kezdettől fogva nem bírták a német parancsnokok bizalmát, mert a felkelők elleni harcra és a Varsóba vezető utak teljes lezárására vonatkozó parancsnak a magyar alakulatok nem tettek eleget. Később a magyar területtel szomszédos területre vezényelt SS csapatok (orosz és ukrán önkéntes csapatok) gyakran panaszkodtak arra, hogy a honvédek átengedték a menekülő felkelőket, sőt, orvosi ellátást is nyújtottak a sebesülteknek. Az ilyen panaszok jogosak voltak, a honvédek nem voltak hajlandóak fegyvert használni a lengyelek ellen, a semleges zónán át akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek, egyes esetekben a lengyelek fegyvert, ruhát és élelmiszert is szerezhettek a honvédektől. A németek szeme láttára történt, hogy az összecsapás után a lengyel sebesülteket magyar kocsikon

kötözőhelyre

szállították, ott ellátták a sebeket, majd a sérült harcosokat a honvédek útjukra bocsájtották. A magyar zónában a templomokban a lengyelek saját himnuszukat is elénekelhették, amíg ezt a németek szigorúan, halállal büntették. Ezeket a segítő tetteket a semlegességre hivatkozva tűrték meg a magyar parancsnokok. Kapronczay Károly szavaival élve: ”A magyar parancsnokok többsége is úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Magyarország kezdettől fogva semleges magatartást tanúsított a lengyel–német háború kirobbanásakor, így Varsó térségében sem térnek el ettől.” A legenda szerint Bór-Komorowski tábornok közvetlenül tárgyalt Lengyel Béla ezredessel a honvédség átállásáról, de ez nagy valószínűséggel nem felelt meg a valóságnak, ilyen alkura egyetlen parancsnok sem volt felhatalmazva, de ennek ellenére alsóbb szinten gyakoriak voltak a bajtársi megállapodások. A magyar katonák annyira kívülállónak érezték magukat ebben a harchelyzetben, hogy harcállásaikon háromnyelvű – magyar, német és lengyel – felirat díszelgett:

„Semleges Terület”.

A németeket rettenetesen foglalkoztatta a magyarok bajtársiassága a felkelők felé, ezt nagyfokú kockázati elemként kezelték. Vormann tábornok 1944. augusztus 21-én így jelentett a térségi főparancsnoknak a magyar veszélyről: „A Kampinosi erdő nyugati térségében a nemzeti bandák tartalékaiból friss erők érkeztek a varsói felkelőkhöz. Különös erőt igényelt ezek szétverése, nehogy Varsóba betörjenek. Szükséges felhívni a figyelmet a magyar hadsereg itt tartózkodó egységeire, amelyek felelőtlen magatartásukkal veszélyeztetik a súlyos védelmi harcainkat.” A felkelők parancsnoka 1944. augusztus 23-án a másik oldalról is megerősítette ezt a magatartást: „A Motokówtól délre elhelyezkedő magyar alakulatok jó szándékkal viseltetnek a lengyel lakosság iránt, figyelmeztetik őket és nem akadályozzák akcióikat. A magyaroktól tájékoztatást kapott arról is, hogy a Sluzew - Wilanów körzetében a németek támadásra készülnek, így a felkelőknek idejük volt erőiket átcsoportosítani és súlyos harcokra kényszerítették a németeket.”

A magyar parancsnokok gyenge

konspirációs tevékenysége

miatt a németek – tűrőképességüket elvesztve – egyre többször kerültek összetűzésbe, fegyveres konfliktusba honvédekkel. Érdekes harci helyzet, a szövetségesek egymást lövik, miközben a magyar alakulatok parancs ellenére nem harcolnak a lengyel felkelőkkel.

Az 1939-ben hazánkban befogadott Zdzisław Antoniewicz: Igaz barátok között (Rozbitkowie na Węgrzech – Wspomnienia z lat 1939-1946.) című művében leírja, hogy a magyarországi lengyel internáltak számára nyomtatott Słowo újság harmadik száma így nyugtatta meg a menekült lengyeleket: ”Külföldi rádióadók nemrég azt közölték, hogy a magyar parancsnokság a Lengyelország területén, a szovjet fronton harcoló magyar csapatok egyes alakulatait bevetette a varsói lengyel felkelők ellen. Szerkesztőségünk kérdésére mértékadó helyen közölték, hogy ilyen parancsot nem adtak ki a magyar parancsnokság alatt lévő csapatoknak. A két nép hagyományos jó kapcsolata kizárja azt a lehetőséget, hogy magyarok lengyelek ellen fegyvert használjanak.”

A helyi harcokról Józef Krzyczkowski

Találkozásaim a magyarokkal

című regényében így emlékezik a Kampinosi erdőségbe visszavonulásról, a Laski – Izabelin – Lipkow – Sierakow – Truskaw körzeti kivonási kérelemről: ”Az Ön egységei által elfoglalt helységek közelében vannak a lengyel Földalatti Hadsereg egységei, speciális feladatokkal megbízva … Megengedni, hogy lengyel, vagy magyar vér ömöljön, bűn volna, amelytől visszatart bennünket közös történelmünk … Jóindulatú magatartásának bizonyítékául fogom tekinteni, ha a magyar egységeket Sierakow – Truskaw térségéből visszavonja.” Bár a honvéd parancsnoknak írt levél nem ért célt, a magyar tiszt válaszolt, valamint visszaadott a lengyelek által elvesztett nyolc nyerges lovat és négy puskát. Ezen kívül létrejött egy tűzszüneti megállapodás, amelyet mindkettő fél végsőkig betartott, a lengyelek még akkor sem tüzeltek magyar csapatokra, ha azok német egységekkel együtt léptek fel. Annyi

magyar zászló

és piros, fehér, zöld festék még sohasem volt használatban csatatéren, mint a varsói harcokban. A Józef Krzyczkowski vezette Kampinos csoport – miután előzetesen bejelentette áthaladási szándékát – gond nélkül átkelt a magyar folyosón (Semleges Terület) és Zoliborzban, majd az Óvárosban nyújtott segítséget a felkelőknek. Augusztus utolsó napjaiban, a Kampinos csoport szétzúzásakor magyar egységek biztosították a felkelők menekülését Jaktorow és Zyrardow felé, egy egész zászlóalj maradékának nyújtottak segítséget fegyverekkel, orvosi ellátással, magyar egyenruhába bújtatással és élelemmel. Ugyanez az eset néhány nappal később Baranow közelében is megismétlődött. A csapat maradékának parancsnoka végső megoldást javasolva így írt a magyar parancsnoknak: ”… javasolom, hogy a magyar királyi hadsereg egységei mérjenek csapást a Varsóban állomásozó németekre meg kozák és ukrán zsoldosaikra …” Érdekesség, hogy Andrzej Munk 1958-ban Eroica című filmjében (az egyik rész a Wegrzy Magyarok címet viseli) vászonra viszi a magyar alakulatok átállási kísérletét, a történet valóságalapja a Kampinos csoport sztorija (a film lényege: 07’43” és 19’52”). Az alakulat működését összekötőként nagyban segítették Kovács Pál, Darvas István és Jakab Miklós honvédek, valamint Garami István munkaszolgálatos, akik a háború után Szymon parancsnok (Józef Krzyczkowski) javaslatára Partizán Érdemkeresztet kaptak elismerésül. Természetesen a Szymon általi átállási javaslathoz a magyar egységek nagyobb számban nem csatlakoz(hat)tak, legalábbis nem alakulat szinten, azonban néhány kisebb csoport átállt a felkelők oldalára. Az áttért honvédeknek állít emléket a felkelés idején a varsói ellenállók oldalán harcoló és hősi halált halt

Vonyik József őrmester

(a síron: százados) és hat társának sírhelye (Molnár Irma fényképe, balra) a varsói Okęcie temetőben. Ezen kívül több magyar sír is fennmaradt Konstancinban (az ismeretlen magyar honvéd sírja) és Podkowa Lesnában (Tóth Antal, Véner József és Hunyadi Pál sírjai, képünkön jobbra), ezeket a hadisírokat csak tiszta, ápolt mivoltukban lehet látni, mindig gondozzák az ottaniak. A németek szemét már nagyon szúrta az egyre szemtelenebb magyar szembefordulás, nyílt lázadásra is lehetett számítani, esélyes volt egy román átálláshoz (azokban a napokban történt az esemény) hasonlító magyar kiugrás is. A megbízhatatlannak tartott magyar alakulatok ellen már a terv is megszületett, hogyan és kiknek kell átállás esetén kiiktatni (hát persze, Kaminski és Dirlewanger Gruppenführer próbaidős büntetésüket töltő német, valamint önkéntes orosz és ukrán legénységű brigádjai) a magyar csapatokat, amikor váratlanul megszületett a kivonásról szóló parancs. Ez 1944. szeptember elején történt, azonban a magyarok a

kivonulás

során is folyamatos segítséggel látták el a lengyel harcosokat és civileket. A parancs szerint az 1. lovashadosztály egységeit vonaton szállították haza, magyar huszáregyenruhába bújva ötszáz lengyel sebesültet is kimenekítettek a gyűrűből. A kivont alakulatok egyenesen a (Dél-Erdély felől) betörő szovjet és román csapatok elleni fronton találták magukat, itt már fegyveres harctudásukat is bemutatva.

Az utókor már világosan látja, hogy a felkelés leverésére küldött honvédség a "szentimentális fegyverbarátság" elvére hivatkozva nem a németek célja szerint, hanem a bajtársi tisztesség szabályai szerint viselkedett. Az a tény, hogy a felkelés és Varsó milyen gyászos véget ért és az, hogy a Királyi Magyar Honvédségnek a felkelés során mutatott egyenes magatartását sehol sem vették figyelembe a londoni és moszkvai körök, az már igazán nem rajtuk múlott.