Észak-Korea a biztonságpolitikai szakértők kedvence, hiszen ha elemezni való nem lenne ezen a Glóbuszon, ez a kommunista ország mindig tudna munkát adni nekik. Az utóbbi hetekben eléggé el voltunk látva hírekkel, elemzésekkel, és a nemrég tiboru alapító atya mutatott egy linket, amin egy remekbe (és óriásiba) szabott infografikában próbálták szemléltetni, mekkora is az északi haderő, mivel élezik az osztályharcot, és mivel fokozzák a nemzetközi helyzetet. A haditechnikában jártasaknak igazi csemege, de a laikusok is bátran nézegethetik. A legfeltűnőbb adatsor a légierőre vonatkozott. Nem is a számok voltak érdekesek, hanem a technika. Arra gondoltam, érdemes számba venni, hogy az észak-koreai légierő milyen haditechnikai eszközökkel zúzná miszlikre az imperialista USA és a dél-koreai csatlós bábállam légierejét.
Mielőtt belefognánk az észak-koreai légierő eszközeinek rövid bemutatásába, pár dolgot meg kell említeni. Észak-Korea nem a világ legfejlettebb állama, sem iparilag, sem gazdaságilag. Ezt a hendikeppes helyzetet nehezíti pár embargó is, és az sem könnyíti az ország helyzetét, hogy azért akad még ország, akivel gazdasági-katonai kapcsolatokat ápol, ugyanis ezeket az országokat is vagy nemzetközi embargó sújtja, és/vagy polgárháború. Észak-Korea éves GDP-jét 28-40 milliárd dollárra becsülik, ez igen alacsony szám, ráadásul ennek kb 25%-át költik a hadseregükre. Ez viszont igen magas arány, de tudni kell, hogy az északi haderő 1200000 (egymillió-kétszázezer) fős, ezt ruházni, etetni elég költséges dolog, még akkor is, ha felszerelésben (pl egyenruha) fejlesztés láthatóan nem történt az elmúlt 40 évben. Tehát az alábbi felsorolás azért is lesz érdekes, mert nem valószínű, hogy az abban említett eszközök üzemképesek, sőt szinte biztos, hogy pár típus már csak a papíron meg a betonon létezik. Sok szép és látványos videón lehet látni, hogy a katonai díszszemléken hogy parádézik szárazföldi haderő színe-virága, de én bizony hiányolni szoktam a nagy légi kötelékek áthúzását a tribün fölött. Hogy azért a haditechnikában kevéssé járatosaknak is legyen némi támpontjuk, a felsorolásban meg fogom említeni, mikor is tervezték az adott repülőgépeket, és ha volt ilyen a Magyar Néphadsereg/Honvédség állományában, akkor azt mi mikor használtuk aktívan, és mikor vontuk ki a rendszerből. Szóval ne tessék mindenre kiterjedő típusismertetést várni, csak egy érdekes virtuális díszszemlét. (Érdemes megnézni az iménti két képet: az elsőn Kim Dzsongun pilótákkal parolázik, de a pilóták felszerelése, sisakja, ruhája az 50-es évek hagyatéka. A díszszemléken gyalog vonuló pilóták pedig szerintem az űbergáz és a vérciki kategóriájába esik)
Kezdjük a legmodernebbel: MiG-29 (NATO kód: Fulcrum). Ez a két hajtóműves, negyedik generációs vadászgép a szovjet aerodinamika mesterműve. Noha a 70-es évek tervezése (első felszállás 1977) modern elektronikával és korszerű hajtóművekkel még ma is a világ élvonalában repül. 35 darab együléses, és 5 darab kétüléses változatról beszélnek, de kétséges, hogy ennyi repülne belőlük. Egyrészt az embargó miatt nem kap(hatná)nak alkatrészt, másrészt már ezekért is valutával kell fizetni, nem elég a ginseng-gyökér. Valutából viszont kevés van. A legmodernebb északi vadászgépeket Phenjan légvédelmére osztották be. A Magyar Légierő 28 darabbal rendelkezett, de 2010 december 31-i kivonásukkor már csak elenyésző példány volt repülőképes. Fegyverzete egy 30mm-es GS-301 gépágyú 150 db lőszerrel, és légi célok ellen 6 db irányított légiharc rakéta.
Szintén nem tartozik még igazán az elaggott típusok közé a Szuhoj Szu-25 (Frogfoot) csatarepülőgép. A kifejezetten földi csapatok támogatására kifejlesztett gépből az északi légierő elvileg 34 darabbal rendelkezik. A prototípus 1975-ben repült először, de Afganisztánban már bevetésre került, de még a legutóbbi grúz-orosz balhéban is bevetették. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a gép az északi légierő legütőképesebb repülőgépe. A típus lényegében alkalmatlan a légiharcra, viszont tetemes mennyiségű fegyverrel lehet felszerelni. A négytonnányi függesztett fegyverzet mellé szériatartozék a duplacsövű GS-30-2 30mm-es gépágyú.
A MiG-23 (Flogger) igazi hidegháborús termék. Ránézésre az ellenség réme, azonban igencsak rossz statisztikákkal „büszkélkedhet” szerte a világon. A MiG-21 váltótípusának készült elfogó vadászgép állítható
szárnynyilazással, akkoriban korszerű radarral készült, viszont egyetlen háborúban sem bizonyította, hogy igazán jó lenne arra, amire kitalálták. Számos háborúban bevetették, de bizony a legtöbbször a 23-as lett lelőve. Csapnivaló üzembiztonsággal és bonyolult, karbantartásigényes szerkezettel rendelkezett. Észak-Koreának elvileg papíron (amerikai műholdfelvételen) 56 darab van ebből a típusból. Angola, Kuba, Etiópia, Líbia, Srí Lanka, Szudán, Szíria, Jemen és Zimbabwe elvileg még rendszerben tartja és használja a Floggereket. A felsorolásból kitűnik, hogy nem a világ legfejlettebb és leggazdagabb államai tartják hadrendben. A magyar légierőben 16 darab MiG-23-as szolgált 1979-től 1997-es kivonásukig. Fegyverzete egy duplacsövű GS-23 gépágyú 200 darab lőszerrel, és légiharcra 4-6 darab rakéta. (A fenti képen egy magyar MiG-23 látható, még az átkosban használt felségjellel)
MiG-21. Ez a típus a világ legelterjedtebb sugárhajtású vadászgépe, a 70-es évek végén a szovjet légierőnek több MiG-21-ese volt, mint a NATO-nak összesen vadászgépe. A Fishbed kódnevű gép az 50-es években lett kifejlesztve. Hírnevét a vietnami háborúban alapozta meg. Az évek során a típust fokozatosan korszerűsítették. Ennek ellenére ma már meglehetősen elavultnak tekinthető, főleg ami az elektronikáját és a fegyverzetét illeti. A források szerint Észak-Korea 150 darab körül rendelkezhet ezzel a típussal, de ebbe már benne vannak a MiG-21 kínai klónjai is, amiket Chengdu J-7 néven kell kérni a fegyverpiacon. Bár a darabszám jelentős, biztos hogy a jó részük már röpképtelen. A MiG-21 különböző változatai eltérő fegyverzettel rendelkeznek, van olyan változat, ami két rakétán kívül mást nem is hordozhatott (gúnyneve: békegalamb). A Magyar Légierőben 1961-től 2000-ig szolgáltak 21-esek.
A következő gép a MiG-19 (NATO kód: Farmer) és annak kínai gyártású változata, a Shenyang J-6. A típus fejlesztése az 50-es évek elején zajlott, első felszállása 1953-ban volt. Ez a típus lett a szovjet légierő első szuperszónikus vadászgépe. Az előd MiG-17-es volt a tervezés alapja, de már két hajtóművel, jelentősen nyilazott szárnyakkal és hosszabb törzzsel rendelkezett. Számos helyi háborúban harcolt, így a vietnami háborúban is bizonyított. Bár elektronikája már akkor elmaradt az amerikai harci gépekétől, kiváló manőverező képessége és az a tény, hogy akkoriban a jenki gépek némelyikéről hiányzott a gépágyú, sokszor megmentette a pilótáját. Ez a típus lett a Magyar Légierő első hangsebesség feletti repülőgépe. A fegyverzete 3 darab NR-30-as 30mm-es gépágyú. A radarral felszerelt változatok 4 darab légiharc rakétát hordozhattak. A Magyarországon 12 darab volt rendszeresítve 1960-1973 között.
A megbonthatatlan észak-koreai-kínai barátság és a kölcsönös gazdasági segítség elemeként került az észak-koreai légierőbe 40 db kínai gyártású Nanchang A-5 (NATO kód: Fantan) típusú vadászbombázó. Talán első ránézésre nem tűnik fel, de ez nem más, mint egy orr-részében áttervezett MiG-19-es. Az áttervezésnek köszönhetően az A-5 több földi csapatok elleni fegyvert tud szállítani, de amúgy semmi jelentős képességgel nem rendelkezik. Az első darab 1965-ben repült, és a fejlődő világ országaiban sikerrel exportálták. 2 db 23mm-es gépágyút és 2 tonna egyéb fegyverzettel küldhető harcba.
A MiG-19 elődje a MiG-17 (Fresco) szintén rendszerben van még az északi repülőcsapatoknál. A gép tervezése még a 40-es évek második felében megkezdődött, a prototípus 1950-ben szállt fel először. A szovjet légierő 1952-ben rendszeresítette. A típus fő fegyverzete 2 db 23mm-es NR-23-as és egy 37mm-es N-37D gépágyú. Ezek közelharcban veszedelmes fegyverek, de tűzgyorsaságuk és lőszerjavadalmazásuk messze elmarad a mai modern gépekkel szemben. A MiG-17 szubszónikus típus, tehát hangsebesség alatti tartományban van a maximális sebessége. A gép egyáltalán nem felel meg a modern harcászat követelményeinek. A vietnami háború mellett az arab-izraeli háborúk állandó résztvevője volt. Az északi légierőben használják még a típus kínai másolatát is, ennek Shenyang F-5 a becsületes neve. A Magyar Néphadsereg 1956 nyarán rendszeresítette a típust.
Igazi repüléstörténeti csemege a Szuhoj gyár Szu-7BMK (NATO kód: Fitter) típusú vadászbombázója. Ha tényleg van belőle Észak-Koreának repülőképes példánya, az szenzációszámba menne. A gépet az 50-es években tervezték, bár a BMK alváltozatot a 60-as években gyártották. A BMK ráadásul a BM változat exportra gyártott butított verziója, és 1971-óta nem gyártják. Elsősorban földi csapatok támogatására tervezték, két NR-23-as 23mm-es gépágyúval és 2500 kg bombateherrel repült. Légiharcra csak korlátozottan képes. Ebből a típusból fejlesztették ki a Szu-22-est, ami kicsi hunyorítással még ma is megállja a helyét. Nálunk a Szu-22-ből (tehát még egyszer: a Szu-7-nél fényévekkel modernebb gépből) 15 darab állt rendszerben 1983-tól a (botrányos) 1997-es kivonásig. (A fenti képen egy szovjet Szu-7 látható földi célok elleni nem irányított rakétákkal a szárnya alatt)
Az észak-koreaiak egyik igazi repülő matuzsáleme a szovjet Iljusin Il-28 (Beagle) kínai gyártású változata, a H-5 két hajtóműves sugárhajtású könnyűbombázó. Ha minden hírszerzési infó igaz, akkor ebből még 80 db van az északiaknál rendszerben. A szovjet változat első repülése 1948-ban történt, akkor még a brit Rolls-Royce Nene hajtómű hazai liszencváltozatával. A sorozatgyártott gépekbe már erősebb hajtómű került. Maga a gép viszonylag jól sikerült konstrukció volt. A gépbe 2 db NR-23-as 23mm-es gépágyú lett beépítve, amivel a földi célpontokat lehet támadni, a gép farkába pedig önvédelmi célból szintén két NR-23 került, forgatható toronyban. Összesen 3 tonnányi bombaterhet szállíthatott. A sugárhajtás ellenére a sebessége nagyjából akkora volt, mint a második világháború végén hadrendbe állított légcsavaros vadászgépeké. A Magyar Néphadseregben 1955-től 1967-ig volt rendszerben.
A kifejezetten harci típusok után vegyük számba, mi jelenthet még veszedelmet az imperialista szövetségesek csapataira. A Nanchang CJ-6 a szovjet Jakovlev Jak-18 (NATO kód: Max) típusú kiképző-gyakorlógép kínai liszence. A szovjet eredeti változat 1946-ban repült először. A légierő pilótanövendékei ezen a gépen sajátították el a repülés alapjait, de a DOSzAAF (a helyi MHSZ) színeiben is sok repült. Egyszerű szerkezete, és jó repülőtulajdonságai tették népszerűvé, és a megfelelő korszerűsítéseknek köszönhetően sok ország jelenleg is használja kiképzésre. A kínai változatot elvileg fel lehet szerelni két darab 7.62mm-es géppuskával. Szintén elvileg ebből a gépből Észak-Korea 180 darabbal rendelkezik. A Magyar Légierőben 7 (hét) darab román gyártmányú Jak-18 van (még) rendszerben.
Szintén öreg darab a MiG-15UTI (Midget) harci-gyakorló repülőgép. Ez a legendás MiG-15 (Fagot) sugárhajtású vadászgép kétüléses oktató változata. A negyvenes évek végén fejlesztették ki, és pont a koreai háborúban vált az ENSZ légierejének legfélelmetesebb ellenfelévé. Igaz, sok északi felségjelű gépet kínai és szovjet „önkéntes” pilóták vezettek. A világ első(?) űrhajósa, Jurij Gagarin is egy ilyen repülőgéppel zuhant le. Az UTI változat feladatköréből adódóan éles harci bevetésre nem igazán alkalmas, még úgy sem, hogy rendelkezik egy beépített nehézgéppuskával. Hivatalosan 30 darab áll rendszerben Észak-Koreában. A Magyar Néphadsereg 1951-től 1975-ig tartotta rendszerben, és ez volt az első magyar sugárhajtású katonai típus a haderőben. 2011-ben egy kétüléses példányt sikerült idehaza repülőképes állapotba hozni, amit aztán az év nyarán egy felszállásnál össze is törtek.
Az Antonov An-2 (Colt) típusú szállítógép már ránézésre sem egy modern harceszköz, Észak-Korea mégis jelentős mennyiséggel rendelkezik belőle. 200 és 300 darab közé teszik az Ancsák darabszámát. Maga a géptípus 1947-től 2004-ig volt gyártásban, tehát mondhatjuk, hogy jól sikerült konstrukció. Bár külső borítására még vásznazást is használtak, kétfedelű szárnymegoldása miatt elég lomha is,azonban egyszerű mint a szög, és rövid kifutópályát, vagy ennek megfelelő legelőt igényel csak. Könnyebb lenne felsorolni azokat a feladatokat, amiket nem láttak el An-2-essel. A lényeg, hogy katonai felhasználásban teherszállításra és ejtőernyősök kiképzésére használták leginkább. Mivel az Észak-Koreai Népi Felszabadító Hadseregnek van leghosszabb neve a világon a legnagyobb létszámú különleges rendeltetésű alakulata, valamivel szállítani is kell őket, és erre pont megfelel az a párszáz Ancsa. Állítólag az a terv, hogy a diverzáns kommunista special forces egységeket ilyen Ancsákba pakolják, és a déli radarokat kijátszva lassan és alacsonyan repülve hatolnak be az ellenség mélységébe. Ismerve a modern kor haditechnikai vívmányait, különös tekintettel a dél-koreai és amerikai légvédelmi rendszerekre, valamint az An-2 alig több mint 250km/h-s végsebességét, kijelenthetjük, hogy ez a terv felérne egy kollektív öngyilkossággal.
Térjünk most át a forgószárnyas flottára. Helikopterből az északi haderő elvileg rendelkezik pár olyan típussal, ami a mai viszonyok között is korszerűnek számít, de legalábbis veszélyt jelenthetnek. Ilyen típus a Mil Mi-24 (Hind) harci helikopter, amiből a hivatalos adatok szerint kereken 20 darabbal rendelkeznek. A két gázturbinával hajtott, részben páncélozott, 8 fő szállítására is alkalmas gép jelentős fegyverzettel rendelkezik. A helikoptert a szovjetek az afganisztáni háborúban tesztelték, de sok egyéb helyi konfliktusban és a Die Hard 5-ben is szerepelt. A koreai példányokon az orrban egy forgatható négycsövű 12,7-es géppuska van beépítve és a fegyvertartóin nem irányított rakéták, bombák, gépágyúkonténerek, irányított páncéltörő rakéták lehetnek, maximum 1500kg össztömegben. A Magyar Honvédség is rendelkezik a típussal, de jó magyaros szokás szerint a gépek karbantartását és üzemidő hosszabbítását sikerült elbénázni, így jelenleg ha minden igaz, nincs repképes hazai példányunk. Nem csodálkoznánk, ha Észak-Koreának is csak pár olyan repképes példánya lenne, amit a többi gépből kannibalizált alkatrészekkel tartanak hadrendben. (A fenti grafikán a megszüntetett szentkirályszabadjai Bakony harcihelikopter-ezred egyik Mi-24D-je látható)
A Mil Mi-8 (NATO kód: Hip) szállító helikopter egy igazi sikersztori, hiszen a típus 1961-es első felszállása óta gyártásban van. Természetesen folyamatosan korszerűsítették a gépek egyéb rendszereit, de a törzs kialakítása, formája az évtizedek alatt alig változott. Minden földrészre sikerült exportálni, és rengeteg háborúban vett részt.Igazi igásló, 3 fős személyzettel 24 embert, vagy 3 tonna terhet tud szállítani. A felfegyverzett változatokra 1.5 tonna fegyvert lehet felrakni. A hírszerzési adatok szerint 15 darabbal rendelkezik az északi légierő, de tekintve, hogy ezeket a gépeket használják a legtöbbet, emiatt gyorsan kopik a üzemidejük is, így ha csak nem konzerválták le a gépeket, kicsi az esély, hogy van még belőlük hadra fogható példány. A magyar Légierő is rendelkezik a típussal, valamint a Mi-17 jelű továbbfejlesztett példányokkal. Sajnos rájuk ugyanaz vonatkozik, mint a Mi-24 flottára, így nem tiszta, mennyi gépünk tudna segíteni, mondjuk a mostani tavaszi árvízi védekezésnél.
A Mil tervezőiroda Mi-4 (Hound) helikoptere szintén a hidegháború első felének terméke. A szovjetek nem sokat törték a fejüket, hanem az amerikai Sikorsky cég (akinek névadója egy emigrált ukrán mérnök) H-19 helikopteréről –mondjuk így- vettek mintát, és készítették el a Mi-4-est. Ezt pedig a szintén szorgalmas, de nem épp kreatív kínaiak kezdték el gyártani Harbin Z-5 néven, ebből rendelkezik Észa-Korea 48 darabbal. Ezt a helikoptert persze még dugattyús csillagmotor hajtotta, viszont 16 katonát, vagy másfél tonna terhet tud rakterében szállítani. 1952-es debütálása óta több mint 3000 darabot gyártottak belőle. A mára tökéletesen elavult gépből az 50-es évek második felében a Magyar Néphadsereg is beszerzett 3 darabot, de a rendszerbe állítás elmaradt. Kettő balesetben megsemmisült, a maradékot a lengyeleknek adtuk.
1961-ben szállt föl először a Mil Mi-2 (Hoplite) nevű helikopter. Ezt a kis gépet számtalan alváltozatban gyártották, ami érdekes, hogy nem a Szovjetunióban, hanem Lengyelországban. Alapvetően ez a gép is szállító feladatokra lett kitalálva, bár néhány országban felfegyverzett változatokkal is próbálkoztak. Észak-Korea igen jelentős, papíron 140 darabos flottával rendelkezik ebből a típusból, bár nyilvánvaló, hogy ennyi üzemképes példánnyal nem rendelkezhetnek. Két kisméretű és igen hangos gázturbinás hajtóművel maximum 220 km/h-ás sebességre képes. 8 személyt, vagy 700kg terhet szállíthat. Magyarországon 1977-től van jelen a típus, előbb a rendőrség, később a mentőszolgálat kapott belőle, a hadsereg 36 darabbot állított rendszerbe. Jelenleg már csak a rendőrség használja.
Az utolsó említésre méltó típus igazi kakukktojás. A McDonnell Douglas MD-500-as gépről van szó. Ez a kis szemrevaló és fürge helikopter is hidegháborús dizájn, bár nem katonai feladatokra tervezték, mégis a seregben lett híres. 1963-ban repült először az ős még Hughes Model 500 néven, és a seregben az OH-6 Cayuse nevet kapta. A vietnami háborúban vált igazán híressé, a továbbfejlesztett változatai azóta is rendszerben állnak, és ez az amerikai különleges erők egyik kedvenc típusa. 1985-óta már az észak-koreai különlegesek is gyakorolhatnak a típussal és biztos legyűrték az imperialista gyártmánnyal szembeni megvetésüket. Történt ugyanis, hogy a Dél-Koreában gyártott 87db gépet a Német Szövetségi Köztársaságon (ifjaknak: ez a megboldogult NSZK, vagy Nyugat-Németország) keresztül juttatták el Észak-Koreának, kijátszva a már akkor is életben lévő valamelyik embargót. A dolog nem világos, egy posztot megérne a dolog erről a fegyverszállításról, de akinek bővebb infója van, ne habozzon, a kommentek közé írja be bátran. Az viszont szinte biztos, hogy az azóta csak szigorított szankciók miatt nem sok üzemképes MD-500 lehet hadrendben. (a képen az Egyesült Államok Hadseregének OH-6 helikoptere látható)
Eddig tartott a rendhagyó, könnyed szemle a teljesség igénye nélkül. Látható volt, hogy darabszámra elég tekintélyes légierőről van szó. Ha valakinek eszébe jutna a „sok lúd disznót győz” mondás, az emlékezzen az arab-izraeli háborúkra, vagy az első Öböl-háborúra, ahol is a világ akkori 5. legnagyobb hadseregének légiereje lett
leradírozva az égről. Természetesen léteznek még Észak-Koreában matuzsálemi korú katonai gépek, de ezek egyrészt leginkább teher- vagy személyszállítók, másrészt csak pár darab van belőlük rendszerben, azok is papíron, tehát semmiféle reális veszélyt nem jelentenének egy esetleges katonai konfliktusban. Végezetül álljon itt egy híradófelvételből kimerevített kép, amin az ifjú Kim Dzsongun megszemlél egy MiG-19-est. Vajon az a tócsa a gép alatt egy futó zápor emléke, vagy hidraulikafolyadék? Netán kerozin?
Az utolsó 100 komment: