A Carmania és a Cap Trafalgar tengeri ütközete

Hogy is zajlik a filmekben a párbaj? Két (általában) férfi összetűzésbe kerül, egy félreeső - vagy éppenséggel zsúfolt – helyen találkoznak, háttal egymásnak állnak, majd néhány lépéssel eltávolodnak egymástól, és tűz. Csak ketten vannak, és a párbaj valószínűleg valamelyikük halálával, vagy súlyos sebesüléssel végződik. Mivel is szokták vívni a párbajokat? Szablyával, katanával, pisztollyal, ritkábban késsel, de (most így utána olvasva) voltak macsétával vagy puszta kézzel vívott párbajok is. Már ez a téma is nagyon érdekes, de most nem erről lesz szó. Ma olyan párbajról olvashattok, amit nem 9 milliméteres pisztollyal vívtak meg, hanem 120 milliméteres ágyúkkal. A szereplők nem 50-100 (150?) kilósak voltak, hanem 30 ezer tonnásak. Az egyik résztvevő 9 éves volt, a másik viszont alig 5 hónapos. És nem is férfiak, hanem (elvileg) nők. Ajaj, mi lesz itt…

Magyar netes haditechnika-kedvelő körökben nem sokat lehet olvasni erről a nagyon különleges ütközetről, amely abban különbözött a klasszikus párbajoktól, hogy itt két hajó volt a főszereplő, és nem két ember. Utóbbinál a hangsúly a kettőn van, ugyanis a szóban forgó ütközetben kettőnél sokkal több ember vett részt. És sajnos kettőnél sokkal több is veszett oda. Az alábbiakban az I. világháború egyik legfurcsább ütközetéről, az 1914 szeptemberében lezajlott Trindade-i csatáról olvashattok.

A Trindade-i csata (Battle of Trindade) az I. világháború egyik első hajóscsatája volt. Különlegessége abban állt, hogy mindössze két hajó vívta meg, amelyek ráadásul nem igazi hadihajók voltak, hanem korábban személyszállítóként szolgáló ún. felfegyverzett segédcirkálók (angolul armed merchant cruiser vagy auxiliary cruiser, németül Hilfskreuzer). A csata az angolok és a németek között zajlott a Brazíliához közeli kicsiny Trindade-szigetnél (nem összetévesztendő a jóval északabbra, a Karib-tengeren fekvő Trinidad és Tobagóval) 1914. szeptember 14-én. Az ütközet két résztvevője brit részről a korábbi Cunard-gőzös, az RMS Carmania, német részről pedig a háború előtt a Hamburg-Südamerikanischen (Hamburg Süd) társaság tulajdonában levő Cap Trafalgar óceánjáró volt. Leírhatnám, hogy mi lett a csata kimenetele, de inkább olvassátok el az írást.

Előzmények

Éppen szombaton volt 100 éve, hogy egy bizonyos szerb fiatalember lelőtt egy bizonyos osztrák főherceget, amely incidens aztán egy bizonyos véres konfliktus kirobbanásához vezetett. A konfliktus neve később Nagy Háború lett, de mi inkább I. világháborúként emlegetjük.

1914 augusztusát írtuk, amikor Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. A hadüzenet egyik kiváltó okát a tengereken kellett keresni. A németek ugyanis ekkoriban készültek el a 7 éve tartó szélesítési és kotrási munkálatokkal a Jütland-félszigetet átszelő Kieli-csatornán. A vízi út elkészülése lehetővé tette, hogy a legnagyobb hajók is kijuthassanak az Északi-tengerre Dánia megkerülése nélkül. A brit hadvezetés első lépése ezért a hírhedt tengeri blokád kialakítása volt. A zár olyan jól működött, hogy a császárságba a vízen semmi nem jutott be, és ki sem jutott onnan. A német hajók, amelyek ekkor nem tartózkodtak a hazai kikötőkben, a háború végéig nem is tudtak hazatérni.

A Carmania testvérhajója, a Caronia hadihajóvá átalakítva „dazzling camouflage”-zsal, azaz zavaró álcafestéssel ellátva

A világháború érdekes volt abból a szempontból, hogy milyen nagy volt a szerepe a békeidőben utasszállításra használt nagy óceánjárók hadihajóként való alkalmazásának. Mindkét részről bevett módszernek számított, hogy az új óceánjárókat úgy építették meg, hogy azok hadiállapot esetén viszonylag gyorsan átalakíthatók legyenek csapatszállításra, vagy akár komoly fegyverzet felszerelésére. A csapatszállítóvá vagy kórházhajóvá átalakított brit hajókról szerintem többen olvastatok már: Mauretania, Olympic, Britannic, Aquitania, mind-mind nagyon fontos eszközei voltak az új típusú háborúnak. Voltak azonban olyan óceánjárók is, amelyeket nemcsak csapatszállításra, hanem (viszonylag) komoly harci tevékenységre is alkalmassá tettek. Brit részről például ilyen volt a „Pretty Sisters”-nek nevezett Cunard-hajópáros, az RMS Caronia és a Carmania, vagy a White Star „Big Four” kétkéményesei, a Celtic és a Cedric (Előbbi kiejtése „Keltik” és nem „Szeltik” ). Német részről a korábbi legnagyobb négykéményeseket is átalakították. Hadihajóvá minősült át a korábbi sebesség- és méretrekorder Kaiser Wilhelm der Grosse, a Kronprinz Wilhelm, a Deutschland, a kisebb (de még mindig nagy) hajók közül pedig például az SS Berlin és a Cap Trafalgar.

A Carmania

A brit ellenfél az ütközetkor már nem számított éppenséggel új hajónak. Az 1905-ben elkészült RMS Carmania kétkéményes, kétárbocos konstrukció volt, és az amúgy nem túl gyakori három hajócsavaros meghajtást alkalmazta. 198 méteres hossza, illetve 30 ezer tonnás vízkiszorítása egy évtizeddel korábban a legnagyobb hajó címéhez is elegendő lett volna, azonban az századfordulón átadott német, illetve a rivális brit társaság, a White Star Line legnagyobb óceánjárói nagyobbak voltak nála. A Carmania fontos mérföldkő volt a hajózás történetében. Ez volt az első olyan óceánjáró, amely kizárólag gőzturbinát használt meghajtásnak. Mivel az új találmány alig 8 évvel korábban mutatkozott be, két kézen össze lehetett számolni az ilyen meghajtást alkalmazó hajókat, de a többi gőzturbinás mind hadihajó vagy kishajó volt, sokkal kisebbek, mint a Carmania. Még a híres Dreadnoughtot sem kezdték el építeni, amikor a Carmaniát vízre bocsátották. Testvérhajója, a Caronia leginkább abban különbözött tőle, hogy azt nem gőzturbinák, hanem sima négyszeres expanziójú dugattyús gőzgépek hajtották, és az csak két hajócsavarral rendelkezett. A működtető Cunard a Carmaniát használta arra, hogy kiderítsék; a már épülő későbbi rekorderek – a Lusitania és a Mauretania – gőzturbinás, vagy dugattyús gőzgépes hajtást alkalmazzanak-e (vagy esetleg vegyesen mindkettőt). A teszt kimutatta, hogy az ugyanakkora szénfogyasztású gőzturbinákkal a Carmania több mint 1 csomóval nagyobb sebességre képes, mint a Caronia. A Carmania akár 20,5 csomóval is tudott haladni, míg a Caronia csak 19-cel (bár mindkettőnek 18 csomó volt a szolgálati sebessége). Mindkét hajó gyorsnak számított mérettársaihoz képest, a nagy négykéményesek mögött persze elmaradtak. A Carmaniát három hajócsavar hajtotta, a középső csavart a nagy-, a két szélső csavart a kisnyomású egységek (plusz a hátrameneti turbinák). A gépek összteljesítménye 21 ezer lóerő volt. A hajó egy helyen, és (közel) egy időben készült a híres Lusitaniával, a skóciai Clydebank-ben, a John Brown hajógyárban. Jó pár – a gyártás idején készült – fényképen együtt látható a nagyobb Cunard-gőzössel. A Carmania 1905 februárjában került vízre, és 1905 decemberében tette meg az első útját.

Az RMS Carmania

A Carmania nem luxushajónak, inkább a szegény bevándorlók szállítására épült, ezt alátámasztja a különböző hajóosztályokon kiadható férőhelyek aránya: 300-an fértek el az első-, 350-en a másodosztályon, és 1000-1000 utas osztozott a harmad- és negyedosztályon. A 450 fős személyzettel együtt a hajón 3100-an utazhattak egyszerre, ami igen sok volt ebben a méretosztályban.

A hajó szolgálata a háború kitöréséig többé-kevésbé eseménytelennek mondható. A Lusitaniával és a Mauretaniával, valamint a Caroniával kiegészítve New York és Liverpool között szállította az utasokat, főként az ír, angol, skót és walesi kivándorlókat az Újvilágba. Kelet felé pedig általában a már állampolgárságot kapott bevándorlók utaztak haza családtagjaikhoz. 1910-ben volt egy nagyobb tűzeset a fedélzeten, de a legnagyobb esemény a hajó szolgálatában az volt, amikor 1913 áprilisában megmentette a süllyedő angol gőzös, a Volturno utasait, amiért a legénység több kitüntetésben részesült.

A Carmania szürke festése, amit a háború kitörése után kapott

1914 nyarán a háború kitörése miatt a Carmaniát szárazdokkba rendelték, és átalakították felfegyverzett segédcirkálóvá. Ahhoz képest, hogy eredetileg nem volt hadihajó, egész komoly fegyverzetet kapott. 8 darab 4,7 hüvelykes ágyúval szerelték fel, ezek hatásos lőtávolsága 7000 yard, azaz kb. 6,5 kilométer volt (állítólag még a 15 évvel korábbi búr háborúból származó egységek voltak). A legkomolyabb hadihajóktól persze elmaradt ez a fegyverzet, a páncélzat hiányáról nem is beszélve, de akkoriban úgy gondolták, hogy a személyszállító óceánjárókból átalakítható „könnyű” és gyors hadihajók komoly tényezők lehetnek a tengeri hadviselésben, és akár az iszonyatosan drága csatahajókat is kiválthatnák bizonyos tekintetben.

Nagy-Britannia 1914 augusztusában üzent hadat Vilmos császárnak, és azonnal megkezdődött a felfegyverzett korábbi személyhajók bevetése mindkét félről (néhány héttel a háború kezdete után a híres SS Kaiser Wilhelm der Grosse el is süllyedt egy csatában – hogy pontosan hogyan, az külön cikket érdemelne.)

A Carmania és a Cap Trafalgar csatájához némileg hasonló volt a világháború egyik első hajóscsatája, a Kasier Wilhelm der Grosse és a brit HMS Highflyer cirkáló csatája 1914. augusztus 26-án. A német óriásgőzöst Nyugat-Szahara partjainál támadta meg az ellenséges hadihajó, az ütközet a Grosse felborulásával végződött. A németek és az angolok a mai napig nem értenek egyet abban, hogy miért süllyedt el.

1914 szeptemberében a Carmaniát Bermudába irányították Liverpoolból, onnan pedig Trinidad és Tobagóba ment szénfelvételre (ez még nem a csata helyszíne ). A kis karibi szigetcsoprortról Dél-Amerika partjai mentén haladt tovább a későbbi csata helyszínéül szolgáló Trindade-szigetre, mert ott a németeknek titkos támaszpontjuk volt. A feladat az út közben észrevett ellenséges teher- és a kisebb hadihajók elsüllyesztése volt.

1914. szeptember 14-én délelőtt 11 órakor a 16 csomóval haladó Carmania egy másik, hasonló méretű kétkéményes gőzöst, és két kisebb hajót (szénszállítókat) vett észre. A személyzet tudta, hogy egy hozzájuk hasonló méretű ellenféllel, azaz vagy a Cap Trafalgarral, vagy a Berlinnel van dolguk…

A Cap Trafalgar

A Carmaniával ellentétben a Cap Trafalgar vadonatúj hajó volt. Mindössze 4 hónappal a háború kezdete előtt készült el Németországban, az AG Vulcan hamburgi hajógyárában. A Cap Trafalgart a Hamburg-Süd hajótársaság használta (volna) a Németország és Dél-Amerika (főleg Uruguay, Brazília és Argentína) közötti személyforgalom kiszolgálására. Ugyan közel sem számított nagy hajónak (kb. feleakkora volt, mint az akkor a világ legnagyobbjának számító – nem mellesleg szintén német, és szintén vadiúj – SS Vaterland), méreteit tekintve a déli féltekén szolgáló óceánjárók legnagyobbjai közé tartozott. A Cap Trafalgar által kiszolgált kikötők közül sokban meg sem fordult ekkora (és ilyen nagy luxust kínáló) hajó azelőtt.

A német óceánjáró méreteit tekintve ugyan kisebb volt, mint a Carmania, de nem sokkal. 187 méter hosszú volt, vízkiszorítása 24 ezer tonna, 6 ezerrel kevesebb, mint a brit gőzösé. A Cap Trafalgar szintén a három hajócsavaros meghajtást alkalmazta. A két szélső hajócsavart négyhengeres, háromszoros expanziójú dugattyús gőzgépek, a középsőt pedig az ezekből kiáramló fáradt gőzzel táplált kisnyomású gőzturbina hajtotta (ez a megoldás egy az egyben ugyanaz, mint a Titanicon, persze kisebben). Ezzel az elrendezéssel a Cap Trafalgar 18 000 lóerőt tudott kifejteni, és 17 csomós utazósebességre volt képes (maximális sebesség 18 csomó). A hajónak három kéménye volt, de ezek közül csak az első kettő volt igazi. A harmadik csak a gépház szellőzéséért felelt, illetve a kinézetet javította. A fedélzeten 400 első-, 280 másod- és 900 harmadosztályú utas fért el.

Az SS Cap Trafalgar német háromkéményes, kétárbocos, három hajócsavaros gőzhajó

Amikor a háború 1914. augusztus 4-én kitört, a Cap Trafalgar akkor is éppen Dél-Amerikában volt. Azonnal Montevideóba irányították (egy hadihajó kíséretében), ahol lefoglalták, és elkezdték átalakítani hadihajóvá. Szürke festést kapott, és eltávolították a harmadik kéményét. Utóbbira azért volt szükség, mert egy terv részeként a Carmaniára amúgy némileg hasonlító Cap Trafalgart úgy alakították át, hogy még jobban emlékeztessen a brit gőzösre. Így nagy távolságból egy ellenséges hajó esetleg összetéveszthette vele. Mindezek egyébként „véletlenek” voltak, arra, hogy néhány héten belül a Cap Trafalgar nemhogy összetalálkozik, hanem össze is csap „hasonmásával”, senki nem gondolt (ekkor a Carmania még Liverpoolban volt). A Cap Trafalgar a Carmaniához hasonló fegyverzetet kapott. 2 darab 4,1 hüvelykes ágyút, és hat darab egyfontos (a hangja miatt „Pom-pom”-nak becézett) gépágyút. A majdani ütközet azért is volt különleges, mert a szembenálló hajók szinte egyforma méretűek voltak, és (közel) egyforma tűzerővel rendelkeztek.

Mivel a Cap Trafalgar mindössze néhány hetet töltött átalakított hadihajóként, alig van olyan fotó, amely így ábrázolná. A képen már két kéménnyel, Argentína partjainál horgonyzás közben látható

1914. szeptember 13-án a Cap Trafalgar szintén a Trindade-sziget felé vette az irányt, ahol titkos szénkészletek voltak elrejtve. A feladat az volt, hogy szénfelvétel után ellenséges hajókra vadásszon a Dél-Atlanti-óceánon. Az odaúton azonban a füst elárulta a hajó helyzetét, és a Carmania észrevette az akkor még nagy távolságra levő Cap Trafalgart.

A csata

A Carmania – miután észrevette – teljes sebességgel elindult a Cap Trafalgar felé. A két hajó egy ideig egymással közel párhuzamosan haladt, mert megfelelő helyet kerestek a „birkózáshoz”. A csatához ugyanis nagy hely kellett, több kilométer széles vízfelület, a kicsi sziget kikötője tehát nem felelt meg erre a célra. Amikor a Carmania 8500 yardra (kb. 8 kilométerre) megközelítette a német hajót, 12 óra 10 perckor tüzet nyitott.

A Carmania egyik 4,7 hüvelykes ágyúja

Az első lövedék célt tévesztett, ráadásul túl messze is voltak még egymástól. Ezután a Cap Trafalgar lőtt rá a Carmaniára az egyik tatfedélzeten elhelyezett ágyúval. Az első német lövések túl magasak voltak, csak a brit hajó kéményét, kötélzetét és árbocait találták el. Eközben a két hajó már elég közel került egymáshoz, és mindketten teljes tűzerővel lőni kezdték a másikat. A Cap Trafalgar egyik lövése eltalálta a Carmania navigációs hídját. A lövedék gyakorlatilag megsemmisítette, ráadásul fel is gyújtotta a helyiséget, így a személyzetnek a hajó hátuljánál levő segédkormánykerékkel kellett irányítania a Carmaniát. Aki nem a tűz eloltásával foglalkozott, az a géppuskákkal az ellenséges hajón tartózkodókat lőtte. A csata elején a Cap Trafalgar vitt be több találatot. A Carmania igen súlyos sérüléseket szerzett, több találat érte a vízvonal alatt is (szerencsére nem súlyosak), a becsapódó lövedékek több nagy tüzet is okoztak, ráadásul a tűzoltó-berendezések sem működtek. Ahogy egyre csökkent a két hajó távolsága, a brit ágyúk egyre pontosabb és súlyosabb találatokat vittek be a Cap Trafalgarnak. Mintegy 70 percnyi ágyúzás után, fél 2 körül a német hajó fegyverei elhallgattak, ahogy kezdett egyre jobban megdőlni. A Cap Trafalgar menthetetlen volt, és orral előre, jobb felé dőlve süllyedni kezdett. Több súlyos találat érte a vízvonal alatt, a lemezelés néhány helyen szétnyílt a találatok mentén, és a fenékszivattyúk nem tudtak megbirkózni a bezúduló vízzel. A csata „egyenlőségére” jellemző, hogy mindkét hajó nagyjából 400 lövést adott le az ellenfelére. 1 óra 50 perckor a Cap Trafalgar felborult, és elsüllyedt.

A csatáról számos festmény készült, a fenti képen a Carmania van az előtérben, a háttérben a Cap Trafalgar, amely már éppen süllyed

A Carmania sem volt sokkal jobb állapotban, a német ellenfél gyakorlatilag szitává lőtte a brit segédcirkálót. A későbbi javítások során 79 közvetlen találatot, és 304 lyukat számoltak össze a kétkéményesen. Az egyik gépházban tűz ütött ki, de azt szerencsére sikerült eloltani, és 4 óra alatt elfojtották a többi fedélzeti tüzet is. Szerencsére a hajó mozgásképes és irányítható maradt. A szó szoros értelmében szerencsére, mert a Cap Trafalgarnak a süllyedés előtt még sikerült leadni a helyzetét, és az ütközet tényét a közelben járó óriás segédcirkálónak, a korábbi sebességrekoder SMS Kronprinz Wilhelmnek. A Carmaniánál jóval gyorsabb, erősebb, az övénél komolyabb fegyverzettel felszerelt, és persze nem épp az elsüllyedés szélén álló ex-óceánjáró 120 és 88 milliméteres ágyúival, illetve géppuskáival valószínűleg néhány lövéssel a Cap Trafalgar sorsára juttathatta volna a gőzöst. Már lehetett látni a négy kéményéből kitörő füstöt, amikor a Carmania Brazília felé vette az irányt. Szerencsére a Kronprinz Wilhelm kapitánya azt hitte, hogy a menekülő segédcirkáló csapdába akarja csalni, és más ellenséges hajók is vannak a környéken, így nem kockáztatta meg a támadást.

A Trindade-i ütközetben/ről nagyon kevés fénykép készült. Ezen a ritka fotón a Cap Trafalgar látható felborulva

A csata után

A hivatalos adatok szerint a csatában 5 ember veszítette életét a Carmanián, és 16-51-en a Cap Trafalgaron. A német hajó adatai ezért ilyen pontatlanok, mert a pontos veszteségeit a mai napig nem tudjuk, a sérültek számát egyik hajó esetében sem ismerjük. Nem tudjuk azt sem, hogy a Cap Trafalgaron hányan haltak meg a csatában, és hányan a süllyedés következtében. A csónakban levő 280 tengerészt a korábban említett német szénszállítók vették fel, és Buenos Airesbe vitték őket.

A Carmania személyzete másnap a romok eltakarításával volt elfoglalva. A sérült hajó ekkor találkozott két brit hadihajóval, a HMS Bristollal és a HMS Cornwall-lal. A Cornwall egészen a brazíliai Pernambuco kikötőjéig kísérte a Carmaniát (az út során még 4-en haltak bele sérüléseikbe, így az áldozatok száma 9-re emelkedett – 2 halottat a tengeren temettek el). A hajó 19-én érkezett meg Pernambucóba, ahol a sérülteket ellátták.

A Carmania kiégett, megsemmisült parancsnoki hídja a Trindade-i ütközet után. Jól látható a három elégett géptávíró (a 3 géphez)

A Carmania ezután Gibraltárba ment, ahol 2 hónap alatt hozták rendbe. A háború későbbi éveiben főként csapatszállítóként szolgált. A világháború után brit(-kanadai) katonákat szállított vissza Kanadába, majd 1918 decemberében visszaszolgáltatták a Cunardnak. 1923-ban felújították a Carmaniát, amelynek során az alsóbbrendű osztályokat megszüntették; a 2650-es befogadóképesség 1440-re esett vissza. A hajó kazánjait átalakították olajtüzelésűvé, gépeit kicserélték. A Carmania így még 9 évig szállította az utasokat Liverpool és New York között, végül 1932-ben a világválság és az utasszám megcsappanása miatt az amúgy is már nagyon öreg hajót leselejtezték. A világháborús veterán gőzöst az óceánjárók egyik hírhedt „elefánttemetőjében”, az északkelet-angliai Blythe-i hajóbontóban bontották le.

A két „hasonmás” óceánjáró csatáját a még épp csak elkezdődő háború későbbi borzalmai, valamint a konfliktus során elvesztett nagyobb és híresebb hajók katasztrófái (pl. Lusitania, Britannic) elhomályosították, a Trindade-i ütközet ezért a frontokon lezajlott nagyobb hajóscsatákhoz képest alig ismert. Az egyik ilyen csata, amely a világháború alakulása szempontjából fontosabb volt, már néhány nappal később lezajlott. Szeptember 22-én ugyanis az addig komolytalan fegyvernek tartott tengeralattjáró „kimutatta a foga fehérét”, amikor Otto Weddigen sorhajókapitány egy óra alatt elsüllyesztett három brit cirkálót, az Aboukirt, a Cressyt és a Hogue-ot. Az incidensben 1200 ember halt meg, de még ennél is nagyobb pánikot keltett a brit hadvezetés körében, hogy a nagy és erős hadihajók milyen védtelenek az új fegyverrel szemben. Ez azonban már külön történet.

A csatáról angolul nagyon sok helyen lehet olvasni (a Carmania hajónaplója a források között), de magyarul csak igen kevés forrás lelhető fel a neten. Az egyesek szerint a 100 évvel korábbi napóleoni háborúkban vívott vitorláshajó-csatákra emlékeztető ütközet mégis a világháború elejének egyik különleges eseménye volt, ezért minden haditechnika-rajongó számára érdekes fejezet.

A Carmania és a Cap Trafalgar jellegrajzaiért óriási köszönet jár Dr. Balogh Tamásnak, a TIT Hajózástörténeti-, Modellező és Hagyományőrző Egyesület (TIT HMH) elnökének.

A LEMIL blog szerkesztősége köszöni az alapos gyűjtőmunkát és nem különben a remek cikket walter sobchak barátunknak, a Techstory blog alapító atyjának, e poszt szerzőjének.