Az előző - hasonló tárgyú - írásban pár kiemelkedő emberi teljesítménynek szenteltünk hangsúlyt, a folytatásban a katonasorsok alakulását kísérhetjük figyelemmel. Prohászka Zoltánnak és kitűnő írásának átadom a terepet.

Lengyelország jövője szempontjából alapvető fontosságú volt, hogy az 1939. őszi vereség után a hadsereg újjászervezve felvehesse a harcot a németek ellen, ehhez reményt jelentett az, hogy a 180 km hosszú magyar – lengyel határt számos ezred zárt alakzatban lépte át.

"Egy kis kiegészítés innen: 1939. szeptemberében átjutott a határon:
10. Motoros Lovas Dandár
3. Hegyi Dandár
Tartalék központok: 52. Gyalogos Ezred
11. Könnyű Tüzér Ezred
3. Nehéz Tüzér Ezred  
5. Podhale Lövész ezred
4. Utász Ezred
2. és 9. Szurony Ezred tartalékos egységei

Az egységek parancsnokságának személyzete érkezett továbbá Poznan, Varsó, Przemyśl, Lwów és Krakkó körzetéből.

Katonák csoportja a 49. és 53. Gyalogos Ezredbõl, Vasúti Utászok Zászlóalja  
11. Légelhárító Ezred egy része,
5. Távíró Zászlóalj,
egy szakasz felfegyverzett katona Brześć-ből, 
6. Podhale Lövész Ezred egy része,
9-es számú páncélos mobil egység

9-es számú Katonai Kórház.

Droga wiodła przez Węgry... / Az út Magyarországon át vezetett..."  

1940. elején már nyilvánvaló volt, hogy az addig regionális háború folytatódni és kiteljesedni fog, a nyugati hatalmakat is bevonva. A lengyel emigráns kormány megalakulásának kezdetétől fontosnak tartotta egy önálló, a nyugati hatalmakkal szövetségesként harcoló lengyel hadsereg létrehozását, amelynek parancsnokává

Władysław Sikorski tábornokot

nevezték ki.

A Magyarországon tartózkodó nagyszámú, harcolni akaró lengyel katona nyugatra történő kijuttatása, kijutása a lengyel ügy számára létfontosságú volt, ezért Magyarország – a civil menekültek gondozásán kívül – ebben az akcióban nyújtotta a legfontosabb segítséget.

1939. szeptember 17-én lengyel ezredes jelentkezett a kárpátaljai Ökörmező kerületi rendőrkapitányság vezetőjénél, Jakó Károlynál azzal a kéréssel, Magyarország befogadja-e a lengyel katonai menekülteket. Jakó konzultált a belügyminisztériummal, 

Keresztes-Fischer Ferenc miniszter

a kormányfő hozzájárulásával beleegyezett a határ megnyitásába. A Magyarországra menekült lengyel katonákat először lefegyverezték, majd a genfi konvencióknak megfelelően internálótáborokba irányították, illetve a tiszteket különválasztották a közlegényektől. A táborok létszáma 1939 késő őszén érte el a csúcspontot – ekkor Andrzej Przewoźnik, a 2010-es szmolenszki repülőgép-katasztrófában elhunyt lengyel történész kutatásai szerint 141 katonai tábor működött Magyarországon. A lengyel katonák számára létrehozott internálótáborok az ország különböző régióiban helyezkedtek el, de legtöbbjüket a Dunakanyar és Sopron környékén, Észak-Magyarországon (A Felvidéken nagyon sok helyen, Komáromban, Párkányban, és ezeken a településeken is: Ipolyszalka, Ipolypásztó, Ipolyság, Tesmag, Ipolyvarbó, Ipolyhídvég, Ipolybalog, Kóvár, Nagcsalomija, Kalonda, Rimaszécs, Csízfürdő, Sajólénárdfalva, Szentkirály, Naprágy, Sajószárnya, Özörény, Pelsőc, Szilice, Perény, Királyfa, Érsekújvár, Léva, Osgyán, Jolsva, Kassa, Garany, Rétimajor, Pusztafödémes, Ógyalla. Kieg: TPU)  illetve a Dunántúlon alakították ki. A táborok igazgatásáért magyar parancsnokok voltak felelősek, akik

magyar őrség

felett rendelkeztek, ugyanakkor a táborlakók saját soraikból önkormányzatot alakíthattak, amely képviselte érdekeiket. A katonák elhelyezése speciális figyelmet igényelt, ezért az internáltak ellátására, koordinálására számos szervezetet hoztak létre mind lengyel, mind magyar közreműködéssel.

1939 őszén megalakult az Internált Lengyel Katonák Képviselete a Magyar Királyságban nevű szervezet Stefan Dembiński tábornok vezetésével, amely nemcsak a lengyel katonák képviseletéért és érdekvédelméért volt felelős a magyar hatóságok irányába, de közvetlen kapcsolatban állt a nyugat-európai emigráns lengyel főparancsnoksággal. A szervezet szorosan együttműködött a budapesti lengyel nagykövetség katonai attasé irodájával is, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a lengyel katonák külföldre szöktetésében.

A lengyel Külügyminisztérium egyetértésével magyar részről a Honvédelmi Minisztérium hozott létre külön ügyosztályt

Baló Zoltán ezredes

vezetésével, amely koordinálta az internált lengyel katonákat, és felügyelte képviseletük működését. (Baló emlékét Varsó Ursynów kerületében, Kabaty-ban utca őrzi.) Dembiński visszaemlékezésében kiemeli, hogy a magyar politikai és katonai vezetés Lengyelországhoz való baráti hozzáállása nélkül nem lehetett volna megvalósítani a katonai menekültek fogadását, ellátását.

A magyar hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával a táborokba internáltak amint tehették, sokszor kalandos úton, de lényegében szabadon folytathatták útjukat külföldre, az emigráns lengyel hadseregbe. A Magyarországra menekült lengyel katonák elsődleges úti célja Franciaország, illetve a Közel-Kelet volt. Evakuálásuk szervezett keretek között folyt: Leon Orłowski budapesti lengyel követ, és

Jan Emisarski alezredes,

lengyel katonai attasé (akik a hivatalos lengyel államigazgatás megszűnése után is képviselték kormányukat a magyar fővárosban) részletesen bemutatják visszaemlékezéseikben, hogyan folytathatták útjukat a lengyel katonák Nyugat felé. A követségre kezdetben óriási terhet rótt a katonák továbbjuttatása, de a magyar civilek segítségének és a hivatalos magyar szervek jóindulatának köszönhetően az evakuációt hamarosan hatékonyan sikerült megszervezni. Felmérték az internálótáborok helyét, szervezettségét, és ahol probléma merült fel a külföldre távozással kapcsolatban, ott segítettek a szervezésben (például átmeneti szállások biztosításával). Az emigráns kormányból érkező utasításokat a budapesti lengyel főkonzulátuson megszervezett evakuációs iroda kapta kézhez. Az iroda a katonák "Nyugatra" juttatásának minden mozzanatát megszervezte, szoros együttműködésben többek között a vízumokkal ellátott útleveleket kibocsátó főkonzulátussal. A szervezet útlevelet, vonatjegyet, készpénzt és némi élelmet is biztosítottak a továbbutazók számára. Emisarski a kapott parancs értelmében hivatalos kérést intézett a vezérkari főnökség 2. osztályának vezetőjéhez,

Ujszászy István ezredeshez,

hogy a magyar hatóságok járuljanak hozzá a Magyarországon tartózkodó lengyel katonák Franciaországba való evakuálásához. 

Bár Ujszászy hivatalosan nem járult hozzá az akcióban való segédkezéshez, a szóbeli ígéretnek a magyar hatóságok eleget tettek, lehetővé téve a lengyel szervek munkáját. Emisarski, mint katonai attasé az emigráns lengyel kormánytól kapott utasítások szerint járt el, mégpedig úgy, hogy a lehető legtovább működhessen Budapesten, elkerülve a kiutasítást. Az evakuálás a kitűnően szervezett akciók keretében folyamatosan zajlott. Az internálótáborok egy részét eleve a jugoszláv határ közelébe telepítették, így könnyebb volt az ott lévő lengyel katonák külföldre szökésének megoldása.

Orłowski

memoárjában leírja, hogy kezdetben a magyar kormány egyforma polgári öltönyöket szabatott a lengyel katonák számára, akik ezeket viselve, „turistaként” utaztak harmadosztályú kocsikat megtöltve Jugoszláviába. Miután az akció kiszivárgott és a németek tudomást szereztek róla, magánszemélyek szállították a lengyel a katonákat a határ közelébe, ahonnan gyalog jutottak át Jugoszláviába. Onnan már lényegében háborítatlanul utazhattak tovább, többnyire Zágráb, Milánó és Torino érintésével Franciaországba, Párizsba. Emisarski szerint 1940 őszéig az emigráns lengyel hadsereg igényének 90%-át sikerült az evakuálásokkal fedezni, több mint 26.000 lengyel katona külföldre szökését téve lehetővé.

A menekültek alig leplezett támogatása nem kis bonyodalmat okozott a magyar kormánynak. Az a tény, hogy Németországgal szövetséges országként a németek által elfoglalt ellenséges állam jelentős számú katonáját Magyarország nemcsak, hogy befogadta, de fel is készítette a harc folytatására, semmilyen külpolitikai rációval nem magyarázható. A magyar vezetés, és mindenekelőtt gróf

Teleki Pál miniszterelnök

részéről e gesztus a két nemzet közötti évezredes baráti viszony természetes megnyilvánulása volt. A budapesti vezetés, ameddig tehette, visszautasította, illetve kitért a németek arra vonatkozó követelései elől, hogy a lengyel katonák kijutásának lehetővé tételét szüntessék be. A magyar hatóságok részéről tanúsított egyértelmű szimpátia mellett, egyes németbarát körök akadályozni igyekezték a lengyel evakuációt, voltak például olyanok, akik attól tartottak, hogy a lengyel katonák Magyarországot is belerántják a háborúba. A magyar kémelhárítás által gyűjtött bizonyítékok alapján letartóztatásokra is sor került, ennek következtében a lengyel katonai képviselet 1940 közepén ideiglenesen kénytelen volt szüneteltetni működését. Egyes visszaemlékezések szerint a magyar hatóságok a németek követeléseire néhány, nagy visszhangot kiváltó letartóztatással igyekeztek választ adni, ugyanakkor az evakuációban döntő szerepet játszó lengyel tiszteknek segítettek biztonságos helyre jutni.

Dembiński tábornok visszaemlékezése szerint is, esetenként előfordultak ugyan a magyar hatóságok részéről kellemetlenkedések, vagy az akciók akadályozása, de magyar kollégáival való viszonya mindvégig baráti volt.

Miután 1940 júliusában a németek leleplezték a Budapestről irányított evakuációs akció részleteit, Berlin Emisarski katonai attasé távozását követelte. Azzal is meggyanúsították, hogy segédkezett az evakuáció egyik legfontosabb szervezője,

Dembiński tábornok 

1940. áprilisi Nyugatra távozásában is (valójában Dembińskit a kormányzóhoz és a miniszterelnökhöz közel álló körök figyelmeztették, hogy letartóztatása küszöbön áll). A magyar hatóságok végül 1940. augusztus 17-én kiutasították a katonai attasét. A döntésre tekintettel Emisarskinak fel kellett számolnia budapesti hivatalát, raktárban elhelyezni bútorait. Az attaséi levéltárat Belgrádon keresztül diplomáciai úton Londonba szállították. Az evakuációs sejt itt maradt, és tovább működött. A rádió adó-vevőt a követségen hagyta, a számjeleket a belgrádi lengyel katonai attasénak adta át. Emisarski kiemeli visszaemlékezésében, milyen sok magyar támogatta önzetlenül a lengyel katonák továbbjutását, nem egy esetben az ezzel járó veszélyt is vállalva.

A második világháború lengyel története szempontjából kiemelkedő fontosságúnak tekinthető Magyarország segítsége a lengyel katonai menekültek befogadásában. A magyar kormány nem csak menedéket, de lehetőséget nyújtott a lengyel katonáknak, hogy felkészüljenek a

németek elleni harc

folytatására. A magyar hatóságok – a folyamatos német rosszallás ellenére nyújtott – aktív közreműködése nélkül nem valósulhatott volna meg annak a lengyel katonának a Nyugatra szöktetése (Varga Béla balatonboglári plébános 55.000 katonát említ a kiadott igazolványokra hivatkozva), akik így Franciaországból, később

Nagy-Britanniából 

folytatták harcukat hazájuk függetlenségének visszaszerzésére. Mondhatjuk, hogy példa nélkül áll Magyarország ezen segítsége, amely semmilyen politikai érvvel, csak az évezredes barátsággal magyarázható.

Felhasznált irodalom

Antal László (szerk.): Barátok a bajban. Európa, Budapest, 1985.

Davies, Norman: Lengyelország története. Osiris, Budapest, 2006.

Kapronczay Károly: Lengyel katonák magyar földön. Zrínyi, Budapest, 1994.

Łubczyk, Grzegorz: Három nemzet elfeledett hőse: Henryk Sławik. Széphalom Könyvműhely,

Budapest, 2009.

Przewoźnik, Andrzej: Polacy w Królestwie Węgier – Lengyel menekültek Magyarország

területén 1939–1945. K.n., Budapest, 2006.

Szenyán Erzsébet (szerk.): Menekült-rapszódia. Lengyelek Magyarországon 1939–1945.

Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.

Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi, Budapest, 1996.

Thassy Jenő: Posztumusz interjú. (Hangarchívum) Balassi, Budapest, 2004.

Újpétery Elemér: Végállomás Lisszabon. Magvető, Budapest, 1987.

Varga E. László: Jan Emisarski vezérkari alezredes, budapesti lengyel katonai attasé működése, 1938–1940. In: Aetas, XV. évf. 2010/1. szám, 113-130. o.