Káin és Ábel óta ismerjük az egymás mellett élőkben dúló szeretetet, de nem vagyunk állatok, hogy puszta körmökkel és fogakkal tépázzuk meg társainkat, elő hát a ”vasakkal”!

Ősidők óta kínzó kérdés, hogy mivel lehet elpusztítani a nálunk nagyobb, vagy erősebb, illetve gyorsabb ellenfelet? Az első kőbalta és ősíj készítői nagy szerencsének örvendtek, mert a prototípusokat senki sem viszonyította az előd fegyverekhez. A

Kőbalta.2.0

projekt megvalósítóját már csak az vezérelhette, hogyan csináljon működő- és ütőképesebb verziót a fegyver funkciójának elvesztése nélkül. 

Amikor a vadászok mellett a törzsi előkelők is a bőrszíjukra akasztották a fegyvert, holmi díszelgési, vagy pozíciójelzési célokból, már lehetett tudni, hogy a fegyvernek nem kizárólag ölési, hanem kultikus  feladata is van. Nézzük hát az ősöktől kezdve a kultikus vasak nem rövid történetét, nyilván a sokezer múzeumi és gyűjteményi darab bemutatását most hanyagoljuk, csak a főbb fejezeteket érintjük. A Bibliában és a hinduk szent eposzában ugyanúgy, mint a skandináv Eddában, a görög mítoszokban és az ősmagyar mondakörben is az első oldalakon találkozhatunk már a viszálykodások leírásával, valahol Odin lándzsája, valahol Heléna almája, valahol pedig

Attila kardja

a főszereplő.

A Könyvek Könyvében Mihály arkangyal fegyvere az említett első kultikus kard, a hatalmas fegyver, amellyel a középkori ábrázolásokon mindig legyőzi a Sátánt, a gonoszt. Mihályhoz hasonlóan a bibliai arkangyalok és kerubok általában szárnyat is viselnek, hogy kellőképpen gyorsak legyenek a gonoszság elleni harcban, ehhez persze páncélzatul harci öltözék, lábvért, kard, pajzs és lándzsa is járul. Persze a hívők körében köztudott, de azért az átlag Lemilblog olvasó kedvéért mégis kinyitjuk a titokzsákot, Mihály arkangyal hatalmas kardjának ereje a hit és a szilárd lélek legyőzhetetlenségéből eredő varázserő. Aki a kultikus kardot magához vette, derekára kötötte

Mihály arkangyal kardját,

azt a kard ereje megoltalmazza minden sátáni beavatkozástól. Mihály mellett Gábriel arkangyal is többször megjelent karddal a kezében, Isten Bajnoka beavatkozásaként, mint hírvivő, mint bajnok, mint paradicsomi kiűző és mint a bűnösök védelmezője is. Csodája, hogy mindhárom világvallás szent könyvében szerepel, megtalálható az Ótestamentumban, az Újtestamentumban és a Koránban is, sőt, a mohamedánok hite szerint Dzsibril (Gábriel) volt az, aki fülbesúgta az elrendelés és megvilágosodás éjszakáján Mohamednek a Korán szavait. A mennyei szereplők fegyvereinek legendás ereje néha átszáll a földi szereplők fegyvereibe. Mi is szeretnénk olyan tulajdonságokkal bírni, mint ők, nekünk is lehet csodakardunk, nem csak nekik. E mottó jegyében a mitológiai kultikus kardok után nézzük meg egyet a legendás földi vasak közül. 

Attila, alias Etele, minden hunok hatalmas királya híres fegyveréről,

"Isten kardjáról”

legendák születtek, amelyek máig köztünk élnek. Móra Ferenc - aki egyébként rendíthetetlenül hitt Attila kultuszában - olyan regét szerkesztett a kultikus vas köré, ami gyermekek által is könnyen fogyasztható, így nem jelenthet túl nagy fejtörést, egyszerű motívumok, egyszerű történettel. A nagy király éppen világhódító terveit szövögette fejedelmi sátrában, amikor az égiek egy bűbájos erejű karddal jutalmazták olyaténképpen, hogy a nagy király egy pásztorfiú kezéből vehette át a súlyos erejű kardot. A földből kinövő kard, amely emberfölötti hatalommal bír, az Isten kardjáról szóló monda régiektől megtalálható a nomád népek legendavilágában.

A kard tisztelete régi szkíta szokás Hérodotosz írásai szerint, ezen kívül megvolt a rokon szarmatáknál is, akiknek egyik ágáról, az alánokról irja Ammianus Marcellinus, hogy "náluk nincs egyház vagy hasonló szent hely, csupán meztelen kardot szúrnak

barbár szertartások

közt a földbe s azt tisztelik Mars gyanánt." Mint minden őstudatból eredő jelenség (özönvíz, legendás kard, 7 szűk esztendő) közös legendákat szül és minden legenda kezdete, hogy egy pásztorfiú észreveszi, ahogy egyik jószága lesántul. Itt is így történt, a fiú a vér nyomába eredve a kiálló kardra akadt, amelyet kihúzott a földből és mint becsületes megtaláló, elvitt urának, Attilának.

A kézbesítési cselekedet magyarázata, hogy a pásztornép körében tudvalévő, hogy az értékes kincset a fejedelemnek kell beszolgáltatni. Máskülönben hogyan lenne Attila a világ ura, "Isten Ostora" ha nem a legendás erejű kard segítségével? Egyébként nemcsak a mondavilág, a hiedelmek erősítik meg ezt a verziót, a kortárs Priskos rétor és Jordanes történetírók is említik, hogy "Attila feltalálta a had istenének szentelt és sok század óta elveszett kardot."

Móra Ferenc a megtalálás jóleső örömét így írja le: "Attila pedig fölnézett az égre, suhintott a karddal keletre, nyugatra, észak felé, délnek, és azt mondta hozzá: 

Csillag esik, föld reng:

jött éve csudáknak! 

Ihol én, ihol én pőrölyje világnak! 

Sarkam alá én a nemzeteket hajtom: 

Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!"

E versike alaposabb megvizsgálása után három tényt kell leszögeznünk:

1. Irodalmi Nobel díjért a -nak -nak és -tom -tam rímpárok miatt biztosan nem indulhatott volna sikerrel a szerző.

2. Móra ismerte azt a szkíta legendát, hogy a Földre hulló csillagok (vagyis a meteoritok) ugyanolyan erővel bírtak, mint egy földből kihúzott kardlegenda. 

3. Attila a kard erejét uralmának kiterjesztésére kívánta használni.

Nemcsak Móra Ferencet ihlette meg a kard legendája, más, magyar forrású leírások szerint: "Attila átvette a kardot a pásztorától, aki neki ajándékozta, megmarkolta, suhintott vele a világ négy tája felé, és azt mondta: Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem. Én leszek Isten ostora!”

Az Istenostoraságról, a Nagy Faltól a Rajnáig terjedő birodalomról, a félmillió harcosból álló hun seregről, hadi sikerekről, Róma bajuszának meghúzgálásáról most nem ejtünk szót, vizsgáljuk inkább meg a legendát és a kardot. Illetve az állítólagos Attila kardot.  A laikusok a Bécsben őrzött kardot fogadják el Attila fegyveréül, azonban - most a gyengébb idegzetű Lemil olvasók ugorjanak pár sorral lejjebb - a császárvárosban őrzött kard nem lehet Attiláé, ugyanis sokkal későbbi és talán nem is hun motívumú kimunkálást mutat. A történetírás lejegyzései szerint a kardról egy későbbi német krónikás, aschaffenburgí Lambert azt mondja, hogy a "magyar királyok birtokában volt, Salamon király anyja azonban 1071-ben a bajor Ottónak ajándékozta, mert a

kard szerencsétlenné

tette, aki viselte." Ezzel a leírással nem értenek egyet a mai történészek, valószínűtlennek tartják, hogy egy ilyen értékű kardot egy második vonalas anyakirálynő csak úgy elajándékozhatott volna, saját döntéssel, babonaságból. 

A gyengébb idegzetűek most ismét ugorjanak pár sorral lejjebb, iszonyatos megállapítás következik:

ez a fegyver nem is kard.

Persze a laikusoknak kard, de az igazi műértők tudják, hogy a kardnak mindkettő éle kifent, itt pedig ilyen nem található. Akkor ez mi?

Szablya,

mivel csak egy vágóéle van, mint ennek itt balra és ívelt a pengéje.

Mivel azonban az Attila szablyája nem hangzik olyan fennkölten, mint az Attila 
kardja, ezért - elnézést kérve a hozzáértőktől - mi a továbbiakban is a kard (mint jobbra) szóval illetjük e nemes fegyvert.

Móra Ferenc: "Különös kard volt ... aranymarkolatú." Na igen, a múzeumi tárgy szintén ilyen (Móra már tudta, hogy arany) de hogyan került oda? 

Az első variációt már hallottuk az előbb, "Salamon király anyja azonban 1071-ben a bajor Ottónak ajándékozta", így került ki a hős magyarok kezéből, Endre királyunk özvegye, Anasztázia királyné elkótyavetyélte holmi bőrnadrágos bajoroknak Attila csodafegyverét, a magyarság kincsét. 

Ezzel szemben a kincstár régészei azt a verziót ismerik, hogy e díszkardot Harun al-Rasid kalifa ajándékozta Nagy Károlynak, vagyis az egésznek semmi köze Isten Ostorához. Melyik variáció lehet igaz, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy valószínűbb? A díszkard kultuszához hozzátartozott az az alapvetés, hogy a kard csak a kiválasztott tulajdonosát szolgálja, ha idegen célokért küzdő személy forgatja, annak halálát okozhatja. Hogy is írták a krónikások? "Salamon király anyja azonban 1071-ben a bajor Ottónak ajándékozta, mert a kard szerencsétlenné tette, aki viselte." Ez a szerencsétlenség konkrétan azt jelentette, hogy Lipót herceg, aki a kardot az oldalán hordta, lováról lebukván saját kardjába esvén, hős piros vére kifolyván, utolsó lehelete elszállván, ... szóval meghalt.

Mivel ez az eset a sokadik volt már, amelyben a kard vesztét okozta gazdájának, ezért a szent gyermeket felnevelő anyakirályné megszabadult tőle.

Vajon ez az a kard volt, amelyet Béla herceg a

korona helyett

választott, amikor Endre királyunk válaszút elé állította? Nem tudhatjuk.

Egy biztos, 1071. után senki sem ment vele csatába, csendes emléktárggyá szelídült. A történetírók feljegyzései szerint a fegyver a XIII. századtól a német császári jelvények között szerepelt, olyannyira, hogy a koronázások helyszínén, mint koronázási kellék is feltűnt. A leírások szerint a kultközpontban, Aachenben õrizték 1794-ig, a középkori német koronázási jelvényekkel együtt, innen vitték el a francia és a napóleoni harcok idején a biztonságos Bécsbe 1800 körül.

Attila kardja ez, mi más lehetne? Hát..

Mellette szól, hogy a történetírók több ízben leírják, kitől és hogyan került oda, kár, hogy 1071. előtti életéről csak találgatások vannak. Az aranyveret mutatja a gazdagságot, királyi, vagy fejedelmi urat gondolhatunk e tárgy gazdájának. Nem éppen csataszerszám kinézetű, sok páncélt nem vágtak vele, földben biztosan nem volt, szinte kifogástalan, ötvöstermi állapotban van még ma is. Bár néhány kopásnyom arra enged következtetni, hogy szabdalkoztak vele, igaz, nem sokat. Mellette szól az is, hogy nincsen rajta arab motívum, az ebből a korból származó Harun al-Rasid kard más, bagdadi, vagy még jellegzetesebb motívumokkal lenne díszítve, nem pedig a magyar tarsolylemezhez hasonló díszekkel. A szablyanyél markolati törése sem arab, inkább hun módi. A végső ütőkártya: a Kárpát-medencében több tucat olyan kardot találtak, amely megszólalásig hasonlít a bécsi kardra, tehát magyar eredetű a kard, akár lehetne Attila kardja is. 

Mi szól ellene?

A hunok általában egyenes pengét használtak, egyenes markolattal, ez meg egy markolatban megtört, ívelt szablya. A kard hossza 90,5 cm, ez egy hun lovas harcos számára túl hosszú. A pengehossz 73 cm, ez sem túl hun jellegű, figyelembe véve a hunok alacsony termetét és az átlagos 55 cm hosszú hun pengéket. A másik bibi, a markolat díszítése leveles, indás amely a IX. századra jellemző (a galgóci tarsolylemezhez hasonló minták), tehát honfoglalás kori, 500 évvel Attila utáni. Ellene szól az is, hogy sok forrás egyértelműen Nagy Károly kardjaként ismeri a fegyvert, így szerepel a múzeumban is, ennyi muzeológus nem tévedhet. Egy néprajzkutatónk, Hunfalvy megfogalmazása szerint Attila kardját, egy ilyen legendás kardot a nemzet legszentebb ereklyéjének tekintettek volna s nem igen hihető hogy a mondákban emléke ne maradt volna, az meg, hogy elajándékozzák, biztosan nem életszerű, ha valóban Attila kardjáról lett volna szó. A végső ütőkártya: a Kárpát-medencében több tucat olyan kardot találtak, amely megszólalásig hasonlít a bécsi kardra, miért pont a bécsi lenne Attila kardja? 

Egy biztos, történészeknek, régészeknek, néprajzosoknak, amatőr és profi fegyverszakértőknek választaniuk kell, legenda, vagy a tények makacs cáfolata? Sokan vallják a mai napig, hogy Attila király legendás kardját őrzik Bécsben a labancok, elrabolva a közös

magyar - hun múlt

egy jelentős emlékét és bizonyítékát. László Gyula szerint Árpád-házi fejedelem hatalmi jelvénye - tehát honfoglalás kori dísztárgy -  lehetett a szablya, amelyet Attila kardjaként emlegetnek. El fogunk még vitázni rajta jó sokáig. 

Visszatérve a földbeszúrt kardra, az ősi szkíta és alán szokásra emlékeztetnek legalább azok a XIII - XIV. századbeli kardok, amelyeket a

székelyföldi erdőségekben

rejtettek el titokzatos gazdáik és a XIX. században kerültek elő a helybéliek dák őslakók legnagyobb csodálkozására. A Pallas Nagy Lexikona forrásokra hivatkozva lejegyzi, hogy Bodzán, Páván, Dálnokon a földbe szúrva találtak ilyen emlékeket. Ezek a kardok úgy léteznek, mintha utolsó maradványai lennének a régi kardtiszteletnek, amely a szkítáktól, szarmatáktól, alánoktól és egyéb ősi törzsektől származnak. 

A következő kultikus kard az Excalibur lesz, türelem.