Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a Dunajecnél összegyülekezett egyesült osztrák-magyar-német seregek ellentámadást indítottak a Galíciát elözönlő orosz hadsereg ellen, és ennek során elérték a San folyót, felszabadítva az ostrom alól a San-vonalat őrző przemysli erődöt. Az ellentámadás első napjainak eufóriáját azonban csakhamar kétségbeesés váltotta fel...

1. Mein Herz brennt

...az északi frontvonalon ugyanis egyáltalán nem a tervek szerint alakultak a dolgok. Az oroszok északi csapatai jóval északabbra álltak, mint ahogy a németek feltételezték. Hipp-hopp, át is keltek a Visztulán, és átkarolták a Varsót ostromló németeket. A Monarchia megpróbált segíteni a helyzeten néhány tehermentesítő támadással, de ez sem sikerült. Amúgy nem mentek rosszul a déli rész hadműveletei, bár a 4. hadsereg nem tudott átkelni a Sanon, a 2. és a 3. Chyrownál hatalmas győzelmet aratott. Október 18-án az orosz védelem legerősebb pontja, a Magiera-magaslat is elesett (az osztrák-magyar hadvezetés súlyosan alábecsülte az itt álló oroszok létszámát, a győzelem szinte csak a 23. honvédhadosztály hősiességének és óriási véráldozatainak köszönhető), a Kárpátokban újonnan szervezett Pflanzer-Baltin hadseregcsoport (mind a két név egy emberé: Karl von Pflanzer-Baltin osztrák tábornok 7. hadseregét német alakulatokkal erősítették meg) pedig elfoglalta Strijt. A németek visszavonulása miatt azonban az egész frontnak vissza kellett húzódnia, október 21-én elrendelték az általános visszavonulást. A 4. hadsereg a megerődített Krakkóhoz vonult vissza, a többiek a Kárpátok irányába.

Hindenburg új tervet kovácsolt: egy támadás még északabbra, Thornnál (ma Torun), mindenkivel, aki él és mozog. Az egész keleti frontról ide csoportosították át a csapatok javát, a középső frontszakasz védelmét a Woyrsch-hadtestre, és az osztrák-magyar 1. hadseregre hagyták. Az orosz gőzhenger a visszavonuló német-osztrák-magyar csapatokat nem tudta utolérni, de a saját tempójában rendületlenül nyomult előre. Északon Below tábornok 8. német hadserege tudta csak megállítani őket.

Megindult a nagy támadás. November 11-én Mackensen tábornok 9. német hadserege Lódznál a 2. és a 3. orosz hadsereg 14 és fél hadosztályát kerítette be, de ők is be lettek kerítve. Szerencsére ki tudtak törni, sőt, egy csomó foglyot is magukkal vittek, de ez akkor is a vereséget jelentette. A Monarchia közben Krakkóból kiindulva támadta meg Romanov nagyherceg csapatait november 17-19 között, de az oroszok ezt a támadást is visszaverték, és Hosszú Nyikoláj diadalittasan rendelte el az utolsó osztrák-magyar kézen maradt galíciai nagyváros, Krakkó ostromát. Na, de kicsit előreszaladtunk, nézzük, mi történt ezalatt Przemyslben.

A német-osztrák-magyar erők természetesen a San hídjain, és így az erődön keresztül nyomultak előre, a harcokban megfogyatkozott készleteiket az erődből töltötték fel, a harcok sebesültjeit pedig itt rakták le (15000 sebesültet és, hogy Kusmanek öröme teljes legyen, 1000 kolerást is, később a 2. és a 4. hadsereg sebesültjei is ide kerültek). Mivel a 3. hadsereg utánpótlási vonalai megnyúltak, kézenfekvő volt, hogy készleteiket a várból töltsék fel. Emellett civilek is érkeztek a várba, ellenőrizetlen számban. A támadásban a vár védőire is számítottak: a 23. honvédhadosztály a 10-iki roham után nem térhetett vissza a várba, mennie kellett az oroszok után, a már említett Magiera-magaslat környékén vívott harcokban állományának felét el is vesztette. A várból a tábori tüzérség egy részét is igénybe vették a támadáshoz. Történt mindez annak ellenére, hogy tulajdonképpen az oroszok nem is voltak olyan messze, az első vonalaik a vártól egy napi járóföldre húzódtak, az említett Medyka magaslat is az oroszok kezében volt, ahol jól kiépített állások várták az osztrák-magyar támadást. (Balra, TPU fényképén Sánta János hagyományőrző őrmester Przemyslben, a XV. Fort egyik építményénél.)

Október végére sikerült a vasúti közlekedést helyreállítani: a felrobbantott északi San-hidat 23-án nyitották meg újra, az első utánpótlást (lőszert) szállító vonat két nappal később gördült be. Ezen a vonalon a sebesültek egy részét sikerült elszállíttatni, és némi utánpótlást is kaphatott a vár. Persze ez sem ment problémamentesen, a katonai szállítmányoknak osztozniuk kellett a przemysli kereskedők magánszállítmányaival, és olyan is előfordult, hogy a várba indított élelmiszer egy részét menet közben elrekvirálták, a nagy kapkodásban pedig senki nem állt le ezekben az ügyekben igazságot tenni. A várnak két fő vasútvonala volt, a Tarnówon át Krakkóba menő volt a nagyobb kapacitású, a forgalom nagy része ezen bonyolódott- amennyire tudott. A másik egy kicsi kapacitású hegyi vonal volt, amely dél felé vezetett, ezt csak 25-ére tudták helyreállítani (az első ostrom alatt az oroszok tönkretették), és mindössze november 3-áig járhattak rajta újra a vonatok. Na persze szállítani nem csak vasúton lehet, a közúti szállítás viszont még nehezebb volt: az őszi esőkben felázott utakon a megrakott szekerek tengelyig süllyedve okozták egyik forgalmi dugót a másik után, és persze még ezen az útvonalon is osztozni kellett a 3. osztrák-magyar hadsereg trénjével.

Amikor a központi hatalmak újra visszavonultak, harmadjára is átvonult a hadsereg a váron, sebesülteket hátrahagyva, a készleteket pedig lepusztítva. A 23-asok újra itt maradtak, és, ami később talán döntő jelentőségű hibának bizonyult, a civileket sem evakuálták: 120000 katona mellett 30000 (Szabó László szerint csak 20000 ) civil is volt a várban, akik nem harcoltak, csak ettek, 18000 fő egyáltalán semmi élelmiszerrel nem rendelkezett. Emellett 12000 (más forrás szerint 21484) ló is volt még, ez a tömeg napi 40 vagon élelmiszert igényelt volna- a hosszú ostromnak így igen rossz kilátásokkal vágtak neki. November 2-án 40 napra elegendőnek számolták az élelmiszert, az állatoknak pedig egyáltalán nem volt takarmány, a szalmát az átvonulók nem egyszer fekhelynek használták fel (persze ez az elszállásolást is minősíti). A munkásosztagok fele még mindig az elhasznált nyári ruhában volt, bakancs se volt elég, és, bár kötszer akadt, gyógyszerből sem volt elég. Hiányoztak az építőanyagok, a sáncok megerősítésére szolgáló felszerelés, és robbanóanyagból is kevés volt. A benzinkészleteket elegendőnek ítélték, lőszerrel a vártüzérség és a gyalogság el volt látva, de a tábori tüzérség számára nem voltak elegendőek a készletek, pedig emiatt már az első ostrom idején is szoptak. Hiány volt olyan hétköznapi cikkekből is, mint a szappan, vagy a tea. A gyufa szintén továbbra is kevés volt.

A védelem megerősítésére ismét a 23. honvédhadosztályt, a 97. népfölkelő gyalogezredet (a tisztikar súlyos veszteségeit feltöltötték), és a megbízhatatlan, ukrán katonákból álló 85. Landwehr-dandárt vezényelték a várba. Előbbi két alakulat, mint említettem, részt vett a támadó hadműveletekben is, így súlyos veszteségeket szenvedett. (A hiányos létszámot a munkásosztagok soraiból kellett pótolni.) Emellett az egészségügyi ellátásuk sem volt megfelelő, minek köszönhetően közöttük is megjelentek az első kolerás esetek. Nem voltak ellátva rendesen téli ruhával és élelemmel sem, ezeken a hiányokon az alacsonyabb rangú parancsnokok segítettek, ahogy tudtak. Sajnos nem nagyon tudtak, a 23. honvédhadosztály még tüllfüggönyöket is kénytelen volt fehérneműnek felhasználni, az élelmezést meg rekvirálással egészítették ki, ez a gyakorlatban nem egyszer a fagyott krumpli földből való kikaparását jelentette.

Kusmanek az első ostrom után egy percig sem hitte, hogy ennyivel megúszta, egyből nekilátott a védelem újjászervezésének. A nizankowicei vasúti hidat felrobbantották, és tábori erődítésrendszereket létesítettek az erőd délnyugati oldalán, az eddig be nem védett Pod Mazurami magaslatnál, északon, a szintén be nem védett Na Gorach magaslaton (az első ostrom idején az oroszok innen kémleltek be várba), a déli Zlota Ga magaslaton, Zurawicánál, valamint a sokat szenvedett I. számú erőd mögött, az itt futó utak védelmére. A munkák egy részét már csak az oroszok megérkezése után, ellenséges tűzben tudták befejezni. A csapatok elhelyezése nagy vonalakban megegyezett az első ostromnál alkalmazott felállással, a főtartalékot erősítették meg a 85. gyalogdandárral, a 4. honvédhuszárezred 1. osztályával, valamint a 2. honvéd tábori ágyús ezreddel. A vár védelmét egy páncélvonat is segítette, azt nem sikerült kiderítenem, hogy ez hogyan és mikor került a várba, és milyen szerepet játszott a harcokban.

Az orosz fegyveres erők képviseletében ezúttal Szelivanov tábornok 11. hadserege érkezett Przemysl alá. Andrej Nyikolajevics Szelivanov (balra) is öreg róka volt. Az orosz nemes 1847-ben született, és egész életében a hadseregben szolgált: pályáját a tüzérségnél kezdte, majd lovassági tiszt lett, a századforduló környékén pedig gyalogos magasabbegységeket irányított. Részt vett az orosz-török háborúban, és az orosz-japán háborúban is, utóbbiban kiérdemelte a Szent György-kereszt negyedik osztályát. Utána, 1906-tól Irkutszk kormányzója lett. Ezt 1910-ben hagyta ott, amikor bekerült az Államtanácsba, azaz az orosz parlament felsőházába.

A 11. hadsereg összetétele többször megváltozott, 4-6 lövészhadosztályból és egy lovashadosztályból, több, mint százezer emberből állt (más források szerint csak 80000-ből), és a tüzérségi anyaga sem volt korszerű, főleg régi hajóágyúk voltak, az ostrom vége felé kaptak korszerűbb lövegeket.

November 5-én észlelték az első orosz járőröket, akik a vár északi és keleti oldalát szimatolták körbe. A 11. hadsereg vastagja valamivel később érkezett, 9 és 11 között zárták körül a várat. Keletről az 58. tartalékhadosztály, északról a 82. tartalékhadosztály, délről a 12. gyalog- és a 81. tartalékhadosztály, nyugatról pedig a 9.lovashadosztály alkotta az ostromgyűrűt. Szelivanov tervei között nem szerepelt a szuronyrohamok erőltetése, úgy számolt, hogy az erőd kiéheztetése, és közben tüzérséggel való szétlövetése elég lesz, nem kell az embereit mindenáron vágóhídra küldeni. A körbezárás ennek megfelelően viszonylag csendben ment végbe, nagy rohamok sem voltak, így a védők azt sem tudták, hogy pontosan kikkel, milyen erőkkel is állnak szemben.

Ezért kitörések szervezését határozták el. Az ostrom során összesen 18 ilyen akcióra került sor. Az első már november 6-án megtörtént (jobbra), a 8. honvédezred a VII. védőkörletből kitörve, foglyokkal tért vissza. 8-án a 7. ezred ugyanitt tört ki, és zavarta a vár bekerítésére felvonuló oroszokat.

14-én a légi felderítés által két nappal azelőtt jelentett nagyobb orosz csoportosítás ellen indult támadás a III. védőkörlet térségében, 15 zászlóaljnyi erővel és nyolc üteggel, a IV. körletből egy, a IX-ből két zászlóalj biztosításával (lenti kép, a figurákon látható a bornyú, illetve a tiroli hátizsák is). A rövid tüzérségi előkészítés után meginduló támadást az oroszok előörsei lefékezték, majd az orosz tüzérségi tűz elől vissza kellett vonulniuk, az oroszok felvonulását nem sikerült komolyan megzavarni. Következő nap újabb kitörésre kerül sor, de még ennyit sem tudnak elérni.

November 19-én került sor első ízben a vár bombázására, ez nagy pánikot okozott a védők között, pláne, hogy az orosz repülőt először sajátnak nézték, a bombázás után pedig sértetlenül el tudott menekülni (pedig még a városi házak tetejéről pisztollyal is lőtték :P ). Ezután rendszeresen bombázták a várost, a ravasz vén ruszki róka természetesen az élelmiszerraktárak ellen küldte a repülőit.

20-a felé az oroszok mozgolódni kezdtek, a 12. hadosztályt a déli oldalon megpróbálták kivonni az ostromgyűrűből. A várparancsnokság megpróbálta megakadályozni ezt, természetesen egy kitöréssel (jobbra): a VIII. védőkörletből 14 zászlóaljat és 40 ágyút rendeltek ki a feladatra, akiket az erődök tüzérsége, illtve a szomszédos III. és VII. védőkörletek a szárnyakon két-két további zászlóaljjal támogattak. A támadás nagy sikert nem ért el, az orosz ostromállások ekkor már jól be voltak rendezve, és kitörés esetén azonnal tüzérségi támogatást rendeltek maguknak az előre belőtt pontokra (a várbeli tüzérség munkáját köd is akadályozta). A kitörők az orosz hadosztály kivonását csak megfigyelni tudták, utána visszahúzódtak a várba.

23-án egy orosz támadás következett a délnyugati oldalon, de ezt a honvédek visszaverték. Szelivanov értett a szóból, csapatait ezután pár napig a várvédő ágyúk (nem túl nagy) lőtávolságán kívül sorakoztatta fel

A következő akciót viszont megint az oroszok kezdték, céljuk a várba jó belátást (belövést:P) nyújtó Na Gorach magaslat, illetve az ez előtti, 249-es magaslat megszállása volt (balra). Ez már az előző csata idején is bevált helye volt az ostromlóknak, Kusmanek azonban tanult a hibájából, így az oroszokat jól kiépített védőállások várták itt- nagy nehezen, több roham után megkapaszkodtak a 249-esen, de a védők ellentámadásainak, valamint a X/a, XI/a és XI. erődök tüzében előrébb jutni nem tudtak.

Az étkezést az orosz támadásoknak köszönhetően kicsit feljavították, dec. 10-ig reggel feketekávé, rántott levessel, ebédre 30 dkg marhahús, 20 dkg főzelék, fél kiló kenyér és 40 dkg kétszersült, vacsorára pedig leves és húskonzerv járt. A kenyér minősége viszont egyre rosszabb lett, lisztlopások is előfordultak, az ellopott anyag pedig a helyi kereskedők boltjaiban kötött ki, ahol –természetesen- busás haszonnal adtak túl rajta. A védők számára hat sütöde sütött kenyeret, volt egy modern a városban, egy saját a 23-asoknak, és négy tartaléksütöde a környező településeken. Lóhús december 10-én szerepelt először a menüben, három nappal azelőtt kezdték el levágni az erőd lovait, az ostrom végéig összesen 10000 darabot. Az orosz propagandával ellentétben erre ekkor még nem az éhezés miatt volt szükség, hanem mert egyszerűen elfogyott az erődben felhalmozott lótáp, így amúgy sem várt sok jó a lovakra. A lovak májából konzervet készítettek, az első vonalban álló katonák élelmezésének feljavítására összesen 40000 darab helyi készítésű lómájkonzervet osztottak ki. December 10-étől megváltoztak a fejadagok, a tiszti étkezők és a kórházak kivételével 30 dkg lóhúst, 10 dkg főzeléket, 35 dkg kenyeret, 10 dkg kétszersültet és néha 5 dkg sajtot, vagy némi lókolbászt kaptak a katonák egy napra. Január elejére lóból hús helyett néha csak lófasz volt, ilyenkor 20 dkg marhahússal, vagy konzervekkel kárpótolták a katonákat, igaz, utóbbiból nem jutott mindenkinek egy egész, hárman osztoztak két darabon. A főzelék adagja 95 grammra csökkent, de sokszor ahelyett is csak 5 dkg kukoricakását adtak. (Random fun fact első vh-s lóevés témájában: a háború alatt a budapesti Állatkert ragadozóit is a Honvédség selejtezésre ítélt lovaival etették, az Állatkert saját vágóhídja naponta több ilyen lovat is feldolgozott). Mindenki próbált magán segíteni, Csirmaz István népfölkelő így emlékszik erre:

Kromplit szedtünk és hoztuk a vár elé, ott gödröket ástunk neki, és takarosan, mint odahaza, elvermeltük, és ez igen jó lett pótléknak, amikor a zászlóalj-irodától már csak fele részben tudták vételezni az élelmiszert, de még így is kevés volt. Hát úgy tettünk vele, hogy minél tovább tartson. Szűken bántunk vele, meg télen is kijártunk kromplit szedni, elhánytuk a havat, és a kis gyalogsági ásóval úgy ástuk újra a már kiásott földet, és boldog volt, aki talált egy tálkára való főzetet, de ezt is inkább úgy éjjel, mert nappal mindjárt odalőtt az ágyúval az a büdös muszka.

A vár ellátásában apró, de fontos szerepe volt a repülőknek, a nem túl nehéz küldemények légi úton be tudtak jutni: levelek, szacharin, gyógyszerek, vegyszerek, és kisebb mennyiségben konzerv is. Egyszer repülővel evakuáltak egy veszett kutya által megharapott embert. A repülőgépek fontos szerepével tisztában lévő oroszok persze lehetőségeikhez mérten igyekeztek ritkítani a légi flottát, az ostrom során 19 gépet tudtak így vagy úgy működésképtelenné tenni.

Közben odakint is zajlottak az események. A Krakkó felé támadó oroszok arcvonalán volt egy gyengébben megerősített szakasz, Roth altábornagy osztrák-magyar 4. hadserege pedig megpróbálkozott egy ellentámadással, hogy ezen a részen áttörve a támadók hátába kerüljön. A támadásban a Lengyel Légió csapatai is résztvettek (annak a Józef Pilsudskinak a vezetésével, aki a két világháború között a független Lengyelország vezetője lesz), de az oroszok visszaverték őket, sőt, a hátukba is kerültek. Az első világháború egyik legdicsőségesebb epizódja, a limanowai győzelem tudta csak megmenteni a helyzetet (balra, ez önmagában érdemes egy cikkre, itt volt az, hogy a magyar huszárok lóról szállva rohamoztak, és puskatussal verték agyon az oroszokat), de a sikeren felbuzdulva elrendelt újabb osztrák-magyar ellentámadás is kudarccal végződött. Az év vége így a Kárpátoknál találta a cár hadseregét, sőt, a Kárpátokon innen, mert újra betörtek Magyarországra, elfoglalva Bártfát, és a kulcsfontosságú Uzsoki-szorost. A magyar területekért folyamatosan nagyon kemény harcok folytak, a Duklai hágónál megismétlődött a történelem, legalábbis az a része, amikor az oroszok 1849-ben betörtek Magyarországra. Az események felidézésében segítségükre volt egy Kerekes Márton (jobbra) nevű 82 éves gazda is, aki Gábor Áron tűzmestereként részt vett az 1849-es eseményekben, most pedig ősz fejjel ismét rátámadt a cár katonáira (fellelkesített falujabeliek segítségével).

Rothék támadását viszont Kusmanek is támogatta (december elsején rádiózták meg neki, hogy mi készül), egy kitörés erejéig- a várvédők nagyon lelkesek voltak, a limanowai harcok ágyúdörejét Przemyslben is hallani lehetett. Ez a december 12-én induló akció volt a  legnagyobb kitörés, helyszíne ismét a VIII. védőkörlet volt, 20 zászlóalj és 14 üteg bevetésével, melyeket a IV., V., V/a, VI, VI/b, illetve VII.. számú erődök tüzérsége is segített. A cél a Sanok felé vivő út megtisztítása, és végső soron az áttörő saját csapatokkal való találkozás volt. A 7. és a 8. honvédezred lendületesen tört is előre, 18 géppuskát zsákmányoltak, és 700 orosz foglyot ejtettek (hurrá, úgyse tudunk mit csinálni a sok kajával) de a két szárnyon megakadt a támadás, a fő irányon pedig a saját tüzérség tüzébe futott bele, másnapra így le kellett fújni. A tüzéralakulat vezetősége egy bocsánatkérő vacsorával simította el a hibáját, ahol normális kaját szolgáltak fel, de ide csak a tisztek voltak hivatalosak- az egyszerű katonák meg baszódjanak meg... 800 fő került veszteséglistára egyébként.

December 15-én került sor az újabb kitörésre, ismért a VIII. védőkörletben, nyugati irányba, a támadás célja a Bircza felé menő út, illetve az itt fekvő 428-as magaslat volt. 24 zászlóalj és 15 üteg volt kijelölve a feladatra, 15-én meg is kezdődött a tüzérségi előkészítés. A támadások három nagyobb csoportban indultak meg, a legeredményesebb a 7. honvédezred volt. Ők délre beásták magukat az út két oldalán, majd estére rohamtávra megközelítették az oroszok állásait. Az első rohamot aztán az oroszok nagy veszteségeket okozva visszaverték, de másodikkal sikeresen elfoglalták a magaslatot. Következő nap a kitörők segítséget is kaptak, hosszú meneteléssel megérkezik az 5. honvédhadosztály (ők az V. védőkörletben voltak elhelyezve), és elfoglalja a Paportenka nevű magaslatot, biztosítva ezzel az utat. Azazhogy, majdnem biztosítva, van egy harmadik magaslat is, Kopystanka, melynek elfoglalása pedig a 2. honvédezred feladata. Ők el is foglalják, de megtartani csak rövid ideig tudják, nemsokára megérkezik az orosz ellentámadás, amely leszorítja őket innen.

Szelivanovnak kb ekkorra lesz elege, itt mi vagyunk a támadók b+, nehogy már a fika egye az óvodást. December 18-án (jobbra) egyszerre két helyen indít (ellen)támadást, az egyikkel a nyugati magaslatokat megszálló honvédezredeket szorítja vissza a várba, a másikkal pedig nagyon trükkösen a Na Górach magaslatot veszi célba, úgy számolván, hogy Kusmanek nem a zsebéből húzta elő a kitörő csapatokat, hanem azok valahonnan hiányoznak. A 82. orosz hadosztály a hajnali ködben rohanja meg a kritikus pontot, elfoglalja és meg is tartja, annak ellenére, hogy a védők a 8. honvédezredet és az 5. honvédezredet is bevetik itt (utóbbi egy újabb igen hosszú menet után indul hullafáradtan ismét rohamra). Az osztrák-magyar veszteség 2000 fő, a kritikus magaslat urai pedig az oroszok maradnak- Tamásy katonái csüggedten vonultak vissza a várba az iszonyatos hóviharban.

Az oroszok pedig csak ástak, fúrtak, faragtak, építkeztek. Ahogy Caesar katonái Alesia alatt, ők is egy befelé néző váron dolgoztak: farkasvermek, szögesdrótsövények néztek a vár irányába, az ágyúk számára jól kiépített fedezékek készültek, a lőszerszállítást tábori vasút könnyítette meg, a sok orosz katona pedig föld alá fúrt barlanglakásokba költözött be, ahol büdös, de meleg menedéket találtak a kinti hideg és az esetleges ágyúzás elől.

December 19-én nagy bulit tartottak az oroszok, náluk ekkor volt Miklós-nap, a cár nevenapja. A zene az osztrák-magyar előörsökig hallatszott. Mikor elég bátorra itták magukat, 4-500 fős csoportokban rohamot kíséreltek meg délről, a Wiar mentén, de a védők könnyedén visszaverték őket, sőt, egy orosz postakocsit is zsákmányul ejtettek.

Karácsonykor elhallgattak a fegyverek, a nyugati keresztények karácsonyát az oroszok is tiszteletben tartották. Miközben a védők karácsonyfákat állítottak, az ostromlók jókívánságokat tartalmazó nyomtatott leveleket küldtek be a várba. Egy jól látható helyen álló fára még egy feliratot is elhelyeztek, ezzel  szöveggel:

A vár hős védőinek
tiszta szívből kívánunk
nyugalmas és boldog ünnepeket !
Békesség a földön
a jóakaratú embereknek !
Teljesítse Isten minden kívánságtokat, ezt kívánjuk mindnyájatoknak !

Sőt! Kusmanek karácsonyi ajándéka egy kappan volt, amit repülőgépen küldtek be neki a várba. Ezt a repülőgépet viszont az oroszok lelőtték. Mikor az ajándékot megtalálták, egy fehér zászlós követtel beküldték a várparancsnoknak, aki a gesztust húsz lúddal viszonozta. Az ajándékozási kedv természetesen nem korlátozódott az oroszokra, a várvédők is kaptak ajándékot parancsnokuktól: a tisztek élelmiszercsomagot, az alacsonyabb rangúak kakaót, rumosteát és 30-30 szál cigit. A nélkülözéseket persze ez nem sokkal enyhítette. A karácsonyeste fényét Várkonyi Béla hegedűművész is emelte, aki két másik berlini zenésszel hangversenyt adott a várban.

27-én aztán Tamásy katonái ismét kitörésre indultak, hogy így könnyítsék meg az osztrák-magyar 3. hadsereg előretörését. A támadás az előző kitörés nyomdokain, délnyugat felé haladt, másnap viszont egy orosz ellentámadás visszaszorította őket, elsősorban az 5. honvédezrednek okozva súlyos veszteségeket.

Az oroszok szilveszterkor is hagyták a védőket békében ünnepelni, Kusmanek katonái a gesztust apró ajándékokkal köszönték meg az ortodox karácsony napján. Az orosz újévkor csak egy orosz bombázó zavarta meg az ünnepi hangulatot, egyébként az oroszok parlamenterek útján mondtak köszönetet az ünnepi nyugalomért.

A harci veszteségek mellett ekkor már a fagyás (-17 fok volt, normális téli ruha viszont nem mindenkinek), az élelemhiány és a kolera is sok katonát tett harcképtelenné. Ezek a bajok persze egymás hatását is erősítették. December elején 9600 katona szorult orvosi kezelésre ilyen-olyan okból, március elején már 15400. Kusmanek kétségbeesetten próbált úrrá lenni a helyzeten. A harci századok létszámát 85 főben határozták meg (emlékezzünk, ez hivatalosan 250), minden eddiginél jobban igénybe vették harci feladatra a munkásosztagokat is, és hátibőröndökből csináltatott mellényeket is kiosztottak a katonáknak. Akik persze magukon is igyekeztek segíteni, aki csak női téli alsót tudott szerezni, az azt hordta, a lerombolt települések faanyagát tüzelték, és a városból is szereztek takarókat, ha szar minőségűeket is. A tisztek egy része a városban vásárolt drága bundákat.

Ettől eltekintve egyébként magában Przemyslben viszonylag nyugalmasan teltek a napok- pláne, miután vízkeresztkor kitiltották a katonákat a város területéről. A szórványos tüzérségi párbajokból a városban nem sokat lehetett érezni, legfeljebb bombázás volt néha. A lakosság sétált, vasárnaponként katonazenekarok játszottak térzenét a piactéren, igyekeztek ragaszkodni a normalitásnak legalább a látszatához. (A civilek a katonákhoz hasonlóan bátran tartották magukat, kis könnyebbség, hogy ők is katonai fejadagokat kaptak.) A sok tiszt kaszinózott, tele voltak a kávéházak, töltötte mindenki az időt. A sebesültek javára még jótékonysági bálokat is szerveztek, ezek kiemelkedően sikeresek voltak, rengeteg pénz gyűlt össze. Az első jótékonysági hangversenyt február 2-án tartották (egy Erich Engel nevű hadnagy, civilben bécsi operaházi karmester vezényelt, más forrás szerint már az említett karácsonyi hangverseny is jótékonysági volt), ezt továbbiak követték. Összesen 60000 korona gyűlt össze a sebesültek gondozására, de a várból kiküldött összeg végül az osztrák-magyar hadvezetőség nagy, közös kasszájába került. Az adakozókedv persze nem kis részben annak is köszönhető volt, hogy a váron belül egyre kevesebb dologra lehetett a pénzt (háború miatt emelt zsoldot) értelmesen elkölteni, lassan a polgárok is éhezni kezdtek, már a városban is csak iszonyatos árakon lehetett élelmiszerhez jutni, ha egyáltalán: a libák ára pl meghuszonötszöröződött, a kevés tejből pedig csak a betegek kaphattak. Elvileg voltak hatósági árak, de virágzott a feketepiac, ami ellen érdemben nem sokat lehetett tenni.

A Przemyslről szóló cikkek a nehéz helyzetet általában Gyóni Gézával (balra) szokták illusztrálni, így teszek én is. A költő Áchim Gézaként, egy evangélikus lelkész fiaként látta meg a napvilágot, és eleinte nagyon lelkesen fogadta a háborút, 1914-es versei is erről tanúskodnak. Önként állt be katonának a háború elején, az iszonyatos pusztítást és pusztulást látva viszont megváltozott a véleménye, és költészetével immár a háború kritikusává vált. Az ő tollából származik az egyik legerősebb magyar háborúellenes vers, melyet katonaként, az ostromlott Przemyslben írt, 1914 novemberében:

Csak egy éjszakára...

 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

 ....

A többi itt, bocs, be akartam kopizni az egészet, de nem fér ki:P

A vers a Tábori Újság című újságban jelent meg először, melyet az ostromlott várban adtak ki. Eredetileg csak egy Kriegsnachrichten című lap volt (egy német és egy lengyel nyelvű oldalból állt), mely, mint neve is mutatja, a háború híreit közölte, legalábbis a híreknek azt a részét, ami a nagy hatótávolságú rádió, vagy légiposta útján a várparancsnokságnak is tudomására jutott. Emellé alapították aztán a 23. hadosztály törzsének ötletét megvalósítva a magyar nyelvű katonaújságot (az első szám még az első ostrom alatt, október 4-én 600 példányban jelent meg), amit a katonák nagy örömmel fogadtak, pláne, hogy a szokásos háborús hírek mellett idővel a várban katonáskodó költők, írók művei is helyet kaptak benne. Így Gyóni Géza versei is, sőt, a költő egy verseskötetet is kiadott az újság segítségével, mely 1000 példányban fogyott el, és 5000 koronát hozott jótékonysági célra. Gyóni maga egyszerű katonaként szolgált egy utászalakulatban, itt írta verseit is, melyeket a katonák mindig nagy örömmel olvastak, hiszen a hurráoptimista hivatalos közleményekkel ellentétben a saját életüket, érzéseiket látták viszont bennük. A várparancsnokságnak meg volt annyi esze, hogy ne tiltsa be ezt a szórakozási formát.

Közben azért a központi hatalmak sem pihentek: 1915 elején-1914 végén komoly újratervezésbe kezdtek. December 17-én Conrad jegyzéket küldött Falkenhaynhoz a keleti front megerősítésének ügyében. A németek is belátták, hogy Nyugaton a helyzet változatlan (tájékozatlanabbak szerint a híres könyv címe egyszerűen csak a slusszpoénra utal, de nem, éppen az a lényeg, hogy már 1915-ben is sokszor szerepelt a német hadijelentésekben pont ez a mondat, szó szerint) ezért az oroszokkal kellene kezdeni valamit. Akik, mint láttuk, a Kárpátok vonalán álltak, a Kárpátok vonalán túl pedig Magyarország fekszik. Magyarországra pedig nagyon nem kellene beengedni őket, egyrészt egyre inkább onnan eszik mindenki, aki németül beszél Európában, másrészt mégiscsak a Kárpátok a legkomolyabb természetes akadály Iván Ivanovics Ivanov közkozák nyolcmilliós baráti társasága és a bécsi Schatzkammer között (harmadrészt nem kellene pumpálni a háborús nehézségek miatt amúgy is szépen növekvő osztrákellenes magyar ellenzéket, mert afasztuggya, mire képesek ezek, volt már Ferenc Jóska trónfosztva). A németek így hát elhatározták a kárpáti hadszínér (és így az ostromlott Przemysl) felszabadítását.

Január 8-én megérkeztek a Kárpátokba egy új hadsereg, a német Südarmee első egységei. Ezt Linsingen német tábornok vezette, 2 osztrák-magyar és 3 német hadosztály, valamint egy osztrák-magyar dandár volt benne. Linsingen katonái a Kárpátokban, a Pflanzer-Baltin hadseregcsoport és az osztrák-magyar 3. hadsereg között kaptak helyet. A felvonulás 22-ére fejeződött be, másnap, január 23-án pedig megkezdődött a támadás, amely kárpáti téli csata néven vonult be (az igényesebb) történelemkönyvekbe.

...mondjuk nem az ,,eredményes harc” szócikkhez. Az északi irányú támadás ugyanis nagyon nehezen haladtcsak előre. Hiába küldtek újabb és újabb csapatokat a Kárpátok hóborította bércei közé, a hó, a hideg, hóolvadáskor a sár, aztán megint a hó, és persze a keményen védekező oroszok megakadályozták a komolyabb eredmények kivívását. Február közepéig erőltették a támadást, de csak néhány helyen sikerült kicsivel hátrébb nyomni Romanov nagyherceg arcvonalát. Persze közben a veszteségek meg óriásiak voltak, egyetlen kis eredmény talán csak az, hogy ez az oroszoknál is így volt.

A németek közben újabb hadtesteket állítottak fel, és, bár kétszer ugyanabba a folyóba állítólag nem lehet lépni, a mocsarakra ez a mondás úgy látszik, egyáltalán nem igaz: a mazuri téli csata néven ismert esemény során Hindenburg egy újabb óriási vereséget mért az oroszokra előző nyári tannenbergi győzelme színhelyén. A 10. orosz hadsereg teljesen megsemmisült, és Kelet-Poroszország felszabadult.

Hőseinken ez sajnos nem sokat segített, a téli offenzívák eredeti céljai között hiába szerepelt előkelő helyen Przemysl felmentése is, végül néhány kisebb csapatot vontak csak el az ostromló orosz seregből. Az erőd felmentésének így mindössze matematikai esélye maradt, hiszen a számítások szerint március 7-nél tovább nem tartanak ki a készletek, addig pedig lehetetlen lenne egy újabb nagy offenzívát szervezni. Ezt persze Kusmanekékkel nem siettek közölni.

A várban meg közben csak egyre fogyott az étel. A feketepiacon 1 kg szecskás kenyér 5 koronába, 1 kg cukor 24 koronába, 1 tojás 1,5 koronába, 1 liter tej 2 koronába, 1 fej káposzta 6 koronába, 1 kg só 80 koronába került. Az első, egyértelműen éhség számlájára írható halálesetek február elején történtek. Ekkorra már az ellenséges tűzbe másztak előre a katonák kiásni a földekről a krumplit, répát. Az erődövön belüli földeket a várparancsnokság maga ásatta fel, és persze a város minden zugát is átkutatták étel után. Február 21-étől napi 50 dkg cukorrépafőzeléket adtak, de márciusban már csak hetente kétszer, egyébként 10 dkg szárított répa volt helyette. Ilyen körülmények között persze rengeteg lopás is előfordult, néhányan pedig bajtársaikat rövidítették meg. A tisztek, ha tudtak, vadásztak a környéken. Kusmaneknek egyszer egy lelőtt postagalambot tálaltak fel, de ő a sebesülteknek adatta a húst.

A lovakat már forgáccsal etették, ez a lóhús minőségén is meglátszott (február közepén újabb 3500 ló levágására adtak engedélyt, amivel március 12-éig biztosították a húsellátást). A hónap közepén már mindennapos volt az éhhalál (orvosi nyelven: éhség okozta kimerüléses szívbénulás). Ekkorra már elfogyott a szalmazsákok szalmája is (a katonák a hideg földön aludtak, ez önmagában is nagyon megviselte a legyengült szervezetű embereket), így a lovak is csonttá soványodtak, sem a húsuk nem volt tápláló, sem dolgozni nem tudtak: az orosz tüzérség által okozott károk kijavítására így a legyengült katonák maguk szállították az építőanyagot (a vár napi 50-60 szekér tüzi- illetve építőfát igényelt, mégpedig teli szekeret, a katonák által vonszolt szekereket nem is tudták telerakni). Nem volt gyertya, mécses sem. Márciustól a kenyérbe 10-20% rozslisztet kevertek, később már nyírfakérget is. Nemsokára ez a kenyér is elfogyott, 19-étől lóhúson kívül más nem is volt, Kusmanek március 10-i jelentése szerint március 24-éig tartanak ki a készletek. Számos áldozatot szedett a kolera is.  Az utolsó napokban már napi kétszázra rúgott az éhség miatti halálesetek száma. Egy visszaemlékezés szerint: ,,Szegény, beteg népfölkelők, akik az úton összeroskadtak, megpróbálták a fölkelést és a tisztelgést, valahányszor egy tiszt ment el mellettük. A fegyelem és a nagyszerű katonai szellem ekkora fokát szóval nem is lehet elegendőképen dicsérni. “   Ettől függetlenül természetesen ez a csapatok majdnem teljes használhatatlanná válását jelentette, az ostrom végén 28000 ember feküdt kórházban (sok polgárházat is kórházzá alakítottak), tombolt a  tífusz és a vérhas.

A rengeteg veszteség (március 16-áig 25000 ember) miatt a vár védőseregét, azaz a Kusmanek-harccsoportot újra át kellett szervezni.

• -I. védőkörlet: 2., 5. honvédezred, 35. Landwehr ezred, 4. honvéd huszárezred 1. osztálya, 2. honvéd tábori ágyús ezred
• -II. védőkörlet: Nickl tábornok csoportja, 4 Landsturm-ezred 1-1 pótszázada, rendőrök, csendőrök, tűzoltók
• -III. védőkörlet: 18. és 25. Landsturm-ezred, két zászlóaljnyi aprólék szintén Landsturm alakulatokból, négy felfegyverzett munkásosztag
• -IV. védőkörlet: 85. Landwehr-dandár, 8. honvédezred, 19. Landwehr ezred, 35. Landsturm-ezred két zászlóalja, 8db munkásosztag
• -V. védőkörlet:: 17. Landsturm-ezred, 16. népfölkelő ezred két zászlóalja, hét munkásosztag
• -VI. védőkörlet: 9., 10. és 11. népfölkelő ezredek, két zászlóalj a 16.-ból és 12 munkásosztag
• -VII. védőkörlet: 108. Landsturm -dandár, 10. Landsturm-ezred, egy zászlóalj a 21. Landsturm-ezredből és 6 munkásosztag
• -VIII. védőkörlet: 7. honvédezred, egy zászlóalj a 8-adikból, két Landsturm- zászlóalj és 4 munkásosztag

Odakint az öreg Szelivanov meg csak dörzsölte a tenyerét: minden egyes kalória, ami a védők étrendjéből hiányzik, a 11. orosz hadsereg harcosainak a dolgát könnyíti. Miután a kárpáti csata kifújt, február közepén a Przemysl elleni támadások is megélénkültek. Szelivanov összébb szorította az ostromgyűrűt. A fő cél két kedvező helyzetű magaslat, Zalesie és Pod Mazurami elfoglalása volt. Az orosz 321. és 322. lövészezred tüzérségi tűzzel támogatott négy éjszakai rohamát rohamát a védők erejük utolsó megfeszítésével tudták csak feltartani: az itt védekező 7. és 8. ezred megsegítésére a teljes 23. hadosztályt be kellett vetni, és csak 19-ére sikerült a támadást visszaverni. Pod Mazurami védműveibe 260 orosznak sikerült is bejutnia, miután magukat megadni nem voltak hajlandóak, a Tabódy Zsolt vezette hadosztálynak rohammal kellett legyőznie őket. A szívósan küzdő orosz katonák közül alig páran maradtak életben.

Március 13-án a már sok vérrel öntözött Na Gorach magaslat ellen is megindult az oroszok támadása (azt nem tudtam kideríteni, hogy került vissza a központi hatalmak kezére a múltkori elfoglalása után), a 35. Landsturm-ezred megsegítésére az 5. honvédezredet küldték, de így sem tudták a támadást feltartani, a fontos magaslat az oroszok birtokába jutott.

Március közepére aztán már mindenki belátta, hogy nincs mit tenni, a várat fel kell adni. A legjobb, amit ebből a helyzetből ki lehet hozni, az a védősereg megmentése, Kusmanek tehát 16-án értesítette a főparancsnokságot, majd törzskarával nekilátott egy gigászi kitörés megszervezésének (ezek úgyis olyan jól mentek mindig:P) Az eredeti parancs szerint ezt nyugat felé kellene végrehajtani, de csavartak egyet a dolgon, és azt találták ki, hogy mivel az oroszok úgyis biztos ebből az irányból várják őket, célszerűbb a másik irányba, kelet felé menni, majd délnek fordulva a Kárpátok vonalát elérni. Ez ugyan hosszabb út (70 km helyett 170), viszont erre az oroszok csak gyengébb minőségű csapatokat tartanak, nem számítanak támadásra, és lehetőség nyílik a hátországbeli raktáraik kifosztására is. Ez utóbbi fontos motiváló tényező is volt- vagy legalábbis annak szánták.

A terv szerint éjszaka, csendben előrehaladva lepik meg az oroszokat, és nem ejtenek foglyokat (az elfogottakat a parancs szerint nem agyonlőni kellett volna, hanem felszereléstől megfosztva egyenként ,,hátrakergetni” random helyeken, hogy időbe teljen, mire egymásra találnak, illetve tisztjeik összeszedik őket), így mire Szelivanov értesül a szökésről, a Kusmanek-csoport már árkon-bokron túl jár. Aztán az orosz raktárakban gyorsan megtömik a hasukat, és hipp-hopp, pár napon belül jelentkeznek is szolgálatra a kárpáti arcvonalat tartó saját egységeknél, akik meg csak keresik az állukat a földön, hogy velük szemben előbb még egy daliás kozák állt, és nicsak, hirtelen előlépett mögüle egy szélesen vigyorgó Hermann Kusmanek. Talán ennyiből is átjött, hogy mennyire irreális volt ez a terv, ha egy frontáttörés így működne, az első világháború nagyon nem úgy zajlott volna, ahogy.

Március 18-án kiosztották a katonáknak a megmaradt ételt, ez fejenként két konzervet jelentett. Kusmanek szigorúan megparancsolta a készlet beosztását, a parancs megszegőire kivégzés várt- ennek ellenére sokan felfalták az összes kiosztott élelmet, nem egy közülük szívszélhűdésben halt meg, a legyengült szervezet nem bírta a hirtelen nagy mennyiségű ételt.

,,Előre! És mindig előre!”- szólt a parancs, melynek végrehajtása 19-én indult, hajnali egy órakor, mintegy 20000 emberrel. A VI. számú védőkörletből a jobbszárnyon a 23. honvédhadosztály (tartalékban mögötte egy vártüzér/népfölkelő dandár), középen a 97. dandár, a balszárnyon pedig az úgynevezett kombinált Landwehr/népfölkelő hadosztály (tartalékban mögötte a 108. Landsturm-dandár) támadott. A kitörőkhöz több száz önként jelentkező is csatlakozott.

A várparancsnokság ételszerzéssel biztató közelménye nem jutott el minden katonához, és már a kezdeteknél nehézséget okoztak a szögesdrót akadályok, amelyeken nem volt megfelelő szélességű rés nyitva, így csak lassan, egyesével haladhattak át rajtuk a katonák, ami két órás késést okozott. A 58. orosz tartalékhadosztály katonái pedig talán tényleg nem voltak II. Miklós legelitebb harcosai, de azért komplett idióták sem, a jól kiépített figyelőállásokban éber őrszemek vigyázták bajtársaik álmát. Jelzésükre előözönlöttek földalatti vackukból a többiek is, és a kitörőkkel szemben álló orosz alakulatok katonái nemsokára fáradtan és meglepetten, de többé-kevésbé harcra készen, és ami fontos, teljes létszámban az ostromállásokban nyüzsögtek. Kusmanek elcsigázott katonái ráadásul külső akadályoztatás nélkül is csak igen keservesen, hosszú pihenőket közbeiktatva tudtak haladni (a legyengült védők majdnem hét óra alatt tettek meg egy hét kilométeres utat!), így az oroszok máshonnan a helyszínre küldött friss csapatokkal is megerősíthették az 58-asok állásait (állítólag egy lehallgatott szikratáviratból tudtak is a védők szándékáról). A sikeres kitörés esélye így semmivé foszlott. A legnagyobb veszteséget a 2. honvédezred szenvedte, ősz parancsnokuk, Szathmáry (Szakmáry?, források eltérnek) Géza vezetésével bátran törtek előre, sőt, ők voltak azok, akik a legmesszebbre jutottak:

,,A kirohanásnál a honvédeket Szakmáry ezredes vezette. Vele együtt vonult ki egy landwher-gyalogezred Kralicsek ezredes paracsnoksága alatt. Ennek a két katonának a példája adhatta meg a legénységnek azt a már nem is földi erőt, amellyel a hétórás harcot a hétórás menetelés után megvívta. Mind a kettő mindenütt elől járt. Szakmáry honvédezredes minden fegyverét otthon hagyta és egy sétapálcával állt ezrede élére, mikor a honvédeket utolsó támadásra indította az orosz védőfal felé. Az egész úton biztatta, lelkesítette, bátorította, támogatta őket. Mikor harcvonalba fejlődtek és az első orosz tömeget meglátták, Szakmáry ezredes a levegőbe emelte sétapálcáját és ezt kiáltotta harsogó hangon honvédei felé Honvédek! Mind jöjjetek velem! Csak elibém ne menjen egy se! Amint ezt kimondta, az ellenség felé fordult és három gépfegyvergolyót kapott a szájába. Az ezredet tovább vezette. Rövid idővel azután ismét gépfegyvergolyó érte. Súlyos sebeivel elbukott, harcképtelenné vált.”

A túlerőben lévő ellenséggel a honvédek ilyen hősiességgel harcolva sem bírtak. A 7. és a 8. ezred az I/a erőddel szembeni magaslatokig jutott, a 97. dandár addig sem. A kombinált hadosztály az oroszok főállásait sem érte el, az orosz ellentámadás hatására visszamenekültek a várba, felkínálva bekerítésre a 97. dandár balszárnyát. Emiatt a 97.dandárnak is vissza kellett vonulnia, ami a jobb szárnyon küzdő 23. hadosztály sorsát is megpecsételte. A kitörni próbáló védőknek így vissza kellett vonulniuk a várba, ez délre be is fejeződött. A 23. hadosztály kitörésre induló 8500 katonájából csak 2660-an értek végül vissza, a többi alakulat viszonylag csekély veszteségekkel megúszta, összesen 6000 halott és sebesült, 107 tiszt és 3954 alacsonyabb rangú fogoly, 16 elveszett géppuska a mérleg osztrák-magyar oldalon. A felbátorodott oroszok két kilométerre megközelítették a várat, de a még mindig igen aktív vártüzérség tüzében nem tudták tovább üldözni a visszavonuló védőket (16 óra alatt értek vissza a várba!). A következő napon viszont már teljes erejükkel rohamozták Przemyslt- Szelivanov az eddigi nyugdíjas tempó után rákapcsolt, ki tudja, mire készülődnek a bentiek...

A védőknek a sikertelen kitörési kísérlet után nem maradt más választásuk, mint a megadás. A főhadiszállás ezt 20-án engedélyezte, Ferenc József megható szavakkal búcsúztatta hősiesen a végsőkig kitartó katonáit: ,,Bárha mély fájdalommal tölt el, hogy a przemysli helyőrség merészen megkísérelt áttörése az ellenség túlerején megtörött, mégis bánatos büszkeséggel látom hasonlíthatatlan áldozatkészségét azoknak a katonáknak, akiknek a siker nem jutott osztályrészül. Mindazok, akik itt harcoltak, fogadják a hős tettért legszívélyesebb köszönetemet. Áldom dicső emlékét azoknak, akik a becsület mezején életüket áldozták. A történelem még a messzi jövőben is hirdetni fogja azt, amit Ausztria-Magyarország háborúja a przemysli vár makacs védelmével teljesített. Önök állhatatosak és vitézek voltak egészen a legvégsőkig.”

Március 21-én megsemmisült az erőd rádióállomása (a források ellentmondanak: vagy az oroszok lőtték szét, vagy a védők maguk tették használhatatlanná), a külvilággal való kapcsolattartás így kizárólag a repülőgépek útján történhetett. A kitörést követő két napot a védők az erőd felszerelésének megsemmisítésével töltötték. A tüzérség március 22-én hajnali 5 óráig teljes erővel lőtte az oroszokat, elhasználva összes lőszerét, eközben elégették a pénzt (nyolcmillió korona volt a várban, a bankjegyek sorszámát tartalmazó jegyzéket repülőn küldték ki), az iratokat, a rejtjelkulcsokat, felrobbantották a hidakat, tönkretették az ágyúkat, meg amit az erődökben tönkre lehetett, feldarabolták a zászlókat (ezeket a darabokat a katonák vitték magukkal, volt olyan darab, amit az orosz hadifogságból való szabaduláskor hozott haza gazdája).

A megerősített állások felrobbantása előtt a legénységet kivezényelték az erődöket összekötő lövészárkokba- a legyengült, éhező katonák az erődökben robbanóanyagot elhelyező utászokat fedezve itt álltak ellen a nagy erejű orosz rohamoknak. Szelivanov tábornok épségben akarta a várat, mindenáron meg akarta akadályozni az erődök felrobbantását. Ráadásul ekkor már az osztrák-magyar tüzérség is elég esetlegesen működött, a jó ágyúk megsemmisítése elsőbbséget élvezett (21-én ezekkel kezdték), egy idő után már csak a rosszabbak voltak meg. A harmincésfeleseket egy gödörbe állították, a csövüket megtömték ekrazittal, homokkal bedugaszolták és úgy robbantották fel őket, az iszonyatos robbanás nemcsak a csövüket, de a talapzatukat is felismerhetetlen fémkupaccá változtatta. Más agyúkat szétszedtek, és csak alkatrészeiket rongálták meg, megint másokat elástak, vagy a Sanba süllyesztettek. A védelem ágyúinak a helyét a régi fekete lőporos ócskaságok, néhol pedig géppuskák vették át, ezek segítségével verték vissza az utolsó pillanatig bátran, fegyelmezetten küzdő védők az oroszokat.

Közben dolgoztak az utászok is. Gyújtózsinórból nem volt elég, ezért a robbantást végző önként jelentkezők úgy csinálták, mint a  filmekben, meggyújt és tipli, három perc alatt kellett kiérni a hatalmas detonáció hatóköréből. A robbantások hajnali ötkor kezdődtek, először a XI. (más forrás szerint a II/a ) erőd repült a levegőbe, majd a sokat szenvedett délkeleti I-es, ezt követte sorban a többi. Volt olyan erőd, amelyiknek a  felrobbantásához másfél tonna ekrazitot használtak fel! Az oroszokat meglepte a robbanás, majd nemsokára egy utolsó, kétségbeesett rohamot indítottak nyugat felől, melyet az itt álló magyar népfölkelők nem kevésbé elkeseredetten, de visszavertek.

Levegőbe repült a három San-híd is. A barakkokat, raktárakat simán csak felgyújtották. A civileket éjfélkor a rendőrök felébresztették, és, miután az épületek összes ablakát kinyittatták velük, a Tatárdombra evakuáltákőket, onnan nézték borzadva a nérói művet. A várban lévő 2000 orosz foglyot szintén egy közeli magaslatra vezették, hogy tisztjeik vezetésével itt várják be győztes bajtársaikat. 21-én semmisítették meg az erőd páncélvonatát és a repülőtér hangárjait is. Az oroszok közben dühödten lőttek minden csőből, a vár környéki erdők lángoltak, 4-500 méterrel a vár fölött áthatolhatatlan füstfelhő lebegett.

 Kijutni csak repülővel lehetett, az utolsó előtti gép 21-én indult a várból, a megmaradt három léggömb kíséretében. Ezeket a  megváltozott széljárás Breszt-Litovszk térségébe sodorta, így a rajtuk utazók orosz fogságba jutottak. A várból utolsóként Lehmann repülőkapitány (és Stanger hadnagy, pilóta, a repülőgép legénységének másik tagja) kapott engedélyt a távozásra. Ekkor már csak egy repülőgép volt működőképes, a többit szétlőtte az orosz tüzérség, amit egy, a repülőtérre jól rálátó ballonból irányítottak (Stanger visszaemlékezése szerint 2-300 srapnel és 138 darab 18 cm-es gránát jutott a reptérnek). Lehmann és Stanger körbejárta bajtársait, mindegyiküktől átvette a szeretteiknek írt utolsó leveleket, megrakták a repülőgépet ezzel, és néhány megőrzésre érdemesnek ítélt egyéb irattal, majd 22-én, egy át nem aludt éjszaka után hajnali háromkor felkelve, reggel hatkor felszálltak. Odafentről apokaliptikus látványt nyújtott az éppen saját védőinek kezétől elpusztuló hatalmas erőd, a kapitány visszaemlékezése filmforgatókönyvbe illik:

,,Olyan látványnak lettünk a tanúi, amely borzalmas és mégis oly páratlan szépségű, végtelenül szomorú és mégis oly fenséges nagyságú, hogy nagyszerűbb nem lehetett Herkulánum és Pompeji pusztulása sem. Mintha a vár helyőrsége csak éppen még a mi elrepülésünket várta volna, hogy megmutassa nekünk milyen kötelességtudással teljesíti a legutolsó parancsokat: amikör körülbelül száz méternyi magasságban voltunk, tűzoszlopok kezdtek fölcsapni a, városból, itt is, ott is és azután mindenütt megkezdődött a recsegés, ropogás, robbanás. Tűz és füst töltötte meg a levegőt, földtömegek, épületrészek repültek a magasba, ahol nagy porfelhőkké egyesüllek, amelyek még nem oszlottak szét, amikor már ismét új füst-, tűz- és földtömegek röpültek a magasba. A városon keresztül repültem és háromszáz méternyi magasságban éppen egy híd fölé érkeztem, amikor ez a híd rettenetes ropogással a szó szoros értelmében a levegőbe röpült. Nem túlzok, ha azt mondom; hogy a híd egyes roncsai felröpültek egész a mi gépünkig. Néhány pillanat múlva jobboldalt levegőbe röpült egy puskaporos raktár, amelynek fölrobbanását még rettenetesebb hatás kisérte. Miután rövid ideig a város fölött repültünk, ellenszél támadt, amely arra kényszerített bennünket, hogy magasabbra menjünk és a külső erődművek felé vegyünk irányt. Gsak néhány percig időztünk az elpusztuló város fölött és mégis az események olyan tömegét láttuk, a benyomások olyan gazdagságát szereztük, aminőre egész életünkben nem volt eset. Már a külső erődművek fölött voltunk. Még egyszer hátrapillantottam. A várost ekkor egyetlen, végtelennek látszó tűztengerbe láttam merülve. E lángokban, amelyek véresre festették a reggeli eget, halt meg a város és a vár, amely oly sokáig hősiesen dacolt az ellenség nagy túlerejével.”

A két repülőtiszt kis repülőgépével sértetlenül érte el az osztrák-magyar vonalakat, a külvilág először tőlük értesült az erőd végóráinak eseményeiről (a képen középen Lehmann). Miután a gép felszállt, a pilótáktól könnyek között búcsúzó Kusmanek szomorúan körbemutatott az égő várán:

 — Íme, ez az eredménye annak a hősies küzdelemnek, amely öt hónappal ezelőtt kezdődött és azóta éjjel-nappal pihenő nélkül tartott !

Utoljára a katonák egy része a kézifegyverét (puskáját, huszárok a kardjukat) is összetörte, majd tényleg eljött az utolsó felvonás. Az oroszokhoz Hubert alezredes (vezérkari főnök) és Martinek ezredes (a 108. Landsturm-dandár parancsnoka) ment ki tárgyalni. Bepróbálkoztak egy szabad elvonulással, de Szelivanov ezt természetesen elutasította, csak a feltétel nélküli megadásba volt hajlnadó belegyezni. Végül ebben maradtak.

A megadásra 22-én délelőtt került sor. Először a délkeleten állomásozó 81. tartalékhadosztály egyik százada vonult be a városba és foglalta el a várparancsnokság épületét, majd szépen lassan mindent elleptek az orosz katonák- először az északi erődöket adták át, ekkor délen még folytak az utolsó összecspások. Orosz forrás szerint 9 tábornok, 93 törzstiszt, 2204 egyéb tiszt és 113890 főnyi alacsonyabb rangú katona esett fogságba (korabeli magyar forrásban 9 tábornokról, 2307 tisztről és 117000 katonáról van szó), és természetesen a vár 900 ágyúja, (de ezek közül csak a teljesen elavult feketelőporos betegágyak voltak használható állapotban). Az orosz jelentés beszámolt még 4 mozdony, 500 vasúti kocsi és nagy mennyiségű kőszén zsákmányul ejtéséről is.

Az oroszok tisztelettel bántak foglyaikkal, a tisztek megtarthatták a kardjukat és kitüntetéseiket, a kórházakban fekvők segítséget kaptak, és a legénységet is megfelelően ellátták. Artamanov tábornok, a vár parancsnokságát átvevő orosz főtiszt egyenesen Tamásy nyakába borult, és az Oroszlánok Oroszlánjának nevezte, Kusmaneket pedig így köszöntötték:

— Tábornok úr ! Félesztendeig állt ellent a mi túlnyomó erőnknek. Oroszország nevében kérem, tartsa meg a kardját, ön nemcsak hős, hanem lovagias ellenfelünk is volt !

 Az ostrom vége nagy megkönnyebbülés volt az egyszerűbb orosz<