Ideológiai irányultság, történelmi ismeretek és politikai szimpátiák függvényében a Szovjetunió megszűnését tulajdonították már Ronald Reagannek, Mihail Gorbacsovnak és a szabadkőműves világösszeesküvésnek egyaránt (hogy a gyíkemberekről és a Moszadról most ne is beszéljünk). Noha a kísértés óriási, a szerző nem kíván állást foglalni ebben a kényes kérdésben, azt viszont szükségesnek tartja elmondani, hogy a szabaddá lett népek örök szövetségének koporsójába egy korpulens, alkoholbeteg, sértődékeny KGB-főtiszt sokkal nagyobb szöget vert, mint tucatnyi melldöngető politikus és tábornok együttvéve. Mai posztunk Vlagyimir Ippolitovics Vetrov KGB-alezredesnek állít emléket, akinek történetét Reagan elnök – a tőle megszokott nemes egyszerűséggel és frappáns fogalmazással – így jellemezte: a huszadik század legnagyobb kémsztorija.

A történet szaftosabb részei előtt tekintsünk egy kicsit vissza és (főleg a nagyon fiatalok kedvéért) vessünk egy pillantást a hidegháború egyik szimbólumára.

A COCOM

A második világháború után a nyugati szövetségesek létrehozzák a COCOM (COordinating COMmittee for Multilateral Export Controls) nevű testületet. A Többoldalú Exportellenőrzést Koordináló Bizottság célja az volt, hogy meggátolja mindazon nyugati termékeknek, eljárásoknak, technológiáknak, egyszóval tudásnak a kommunista uralom alatti országokba történő exportálását, amelyek katonai célra is felhasználhatóak. A teljesen nyilvánvaló fegyvereken és haditechnikán túl ebbe a kategóriába tartozott minden komolyabb műszaki fejlesztés és csúcstechnológiai termék, a kompjúterek vezérelte szerszámgépektől a nagyteljesítményű számítógépeken át a digitális telefonközpontokig. A COCOM-lista kijátszására a keleti titkosszolgálatok (a Stasitól kezdve a Securitatén keresztül egészen a magyar III/I-ig) egész apparátust tartottak fenn, amelyek közül a leghíresebb a KGB Nyolcadik (műszaki felderítő, hivatalos iratokban csak "T" betűvel jelölt) Igazgatóságán belül működő, úgynevezett X ügyosztály volt. Itt, illetve szerte a nagyvilágban a klasszikus gumitalpúakon kívül általában természettudományos előképzettségű, főként mérnöki/műszaki területekre szakosodott kémek százai ügyködtek azon, hogy minél többet megszerezzenek a hőn áhított nyugati (és távol-keleti, azaz japán vagy dél-koreai) ipari és technológiai titkok közül.

Az X ügyosztály

A COCOM-listát (eseti jelleggel) többféleképpen ki lehetett játszani, s a szovjet hírszerzők kreativitása nem ismert határokat: ragasztós talpú cipővel vettek részt amerikai gyárlátogatásokon (például a Boeingnél), ahol így szereztek anyagmintákat; megfigyeltek, beszerveztek, megvesztegettek és/vagy megzsaroltak tudományos kutatókat; szemétszállítással foglalkozó vállalkozást létesítettek, majd a célobjektum teljes szemét- és hulladékállományát grammonként és centinként vizsgálták át, hátha rábukkannak valami hasznosítható információra; jóvágású, önfeláldozó fiatal tisztek elhanyagolt ötvenes titkárnőket, dúskeblű kolléganőik pedig óvatlan, könnyű kalandokra nyitott főmérnököket és programozókat hálóztak be és csábítottak el Torontótól kezdve Párizson és Bonnon keresztül Canberráig; külföldi ügynökeik révén fedőcégeket hoztak létre nyugati államokban, amelyek alkatrészenként és részegységenként megrendelték a keletiek számára tiltólistás termékeket, majd odahaza a reverse engineering módszerrel megpróbálták ezeket reprodukálni és sorozatgyártani.

Reverse engineering:  az a mérnöki tevékenység, amikor egy szerkezet (gép, berendezés, vegyület, stb.) működési és elkészítési elvét, hatásmechanizmusát úgy fejtik meg, hogy magát a kész szerkezetet tanulmányozzák és reprodukálják, az eredeti tervrajzok, számítások, kísérletek és kutatási dokumentáció nélkül. A mai napig az ipari-technológiai hírszerzés egyik kedvenc (és roppant hatékony)  módszere, amit nem csak állami szervezetek, hanem gazdasági vállalkozások is előszeretettel alkalmaznak a versenytársak féltett titkainak kifürkészésére (lásd még competitive vagy business intelligence). Hogy ne menjünk túl messzire: egyes vélemények szerint a boldogult emlékezetű hazai Mikroelektronikai Vállalattól sem állt túl távol a reverse engineering, s talán pont ezért kellett leégnie kereken harminc évvel ezelőtt.

A fő- és mellékállású terepügynökök által beszerzett mintákat, információkat, papírfecniket, valamint a szerteágazó műveleti tevékenység egyéb tárgyiasult eredményeit aztán a moszkvai központ műszaki értékelői és elemzői aprólékosan áttanulmányozták, majd – siker esetén – a szovjet tudomány és technika újabb diadalaként beharangozva átadták a szakminisztériumoknak további hasznosításra. A szocializmus meg épült, mint a veszett fene.

Vlagyimir Vetrov

Főszereplőnk 1932-ben született Moszkvában, s ha valakire rá lehet mondani, hogy mindent a szocialista rendszernek köszönhetett, akkor az ő: apja fizikai munkás volt, anyja egy írástudatlan takarítónő. Vlagyimir ennek ellenére sikeresen leérettségizett, majd a legtekintélyesebb moszkvai műegyetemen, a Baumanon szerzett gyengeáramú mérnöki oklevelet. A KGB már diákkorában felfigyelt a különösen tehetséges, ragyogó nyelvérzékkel rendelkező, kiváló politikai és származási pedigrével rendelkező srácra (aktív úttörő, lelkes komszomolec, munkásszármazás meg amit akartok), aki az államvizsga után egy állambiztonsági szempontból kiemelt munkahelyre, egy – mai szemmel kezdetleges – számítógépeket gyártó üzem fejlesztési osztályára kerül.

A gyakornoki éveket követően az állampárti titkosszolgálat ajánlatot tesz neki, amely a visszautasíthatatlan kategóriába tartozott: 1960-tól Vlagyimir Ippolitovics tiszti rendfokozattal a tudományos és technikai hírszerzés hivatásos állományú tagjává válik. Politikai előéletének, szakmai kvalitásainak és angol, valamint francia nyelvtudásának köszönhetően olyan feladatra szemelik ki, amelyről a kágébések 95 százaléka csak legvadabb álmaiban ábrándozik: egy másfél évig tartó intenzív nyelvi és szakmai továbbképzést követően 1965 tavaszán Franciaországba költözik, ahol diplomáciai fedéssel (hivatalosan ő lesz a párizsi szovjet nagykövetség kereskedelmi attaséjának egyik helyettese) igyekszik az X ügyosztály illetékességi körébe tartozó feladatokat végrehajtani.

Párizsban ismerkedik meg Jacques Prévosttal, a Thomson elektronikai cég egyik mérnökével, akivel a szakmai kapcsolatokon túlmutató baráti nexusba kerül. Hogy ez a baráti viszony Jacques részéről teljesen spontán módon alakult-e ki, vagy annak is volt valamiféle szerepe benne, hogy Monsieur Prévost időről időre a francia kémelhárításnak, a DST-nek is tett apró szívességeket, most ne firtassuk, de el bírjuk képzelni. A lényeg, hogy a két műszaki értelmiségi jól érezte magát egymás társaságában, s amikor Vlagyimir egyszer részegen összetöri követségi szolgálati autóját, Jacques segít neki szerelőt találni, aki még azelőtt kijavítja a járgányt, mielőtt botrány kerekedne az esetből.

Legyünk udvariasak és ne kérdezzük meg, hogy annak a szerelőnek mi volt a rendfokozata és hogy e derék ember elhelyezett-e egy diszkrét mikrofont az autó utasterébe. Ne kérdezzünk semmit, hagyatkozzunk inkább a kreatív fantáziánkra.

1970-ben lejárt az ötéves külszolgálati periódus, ennél hosszabb ideig csak roppant kivételes esetekben engedélyezték a szovjet állampolgároknak, hogy külföldön dolgozzanak. Mivel ez az előírás a diplomatákra és a hírszerzőkre is érvényes volt, Vlagyimir visszatér Moszkvába, ahol érdemei elismerése mellett az Elektrotechnikai Készülékek Minisztériumában (a szovjetek nem vicceltek, ilyen is volt!) kapott egy unalmas beosztást.

Államigazgatási alaptétel, hogy az unatkozó köztisztviselő legjobb barátja a szesz, legalábbis a Facebook és az online pornó előtti időkben így volt. Vetrov már Párizsban rákapott az ivásra, de alkoholizmusát a minden oroszok fővárosában fejlesztette tökélyre. Az a kurva vodka derékba töri a következő külföldi kiküldetését: 1971-ben Kanadába küldik, ahol a montreali szovjet kereskedelmi kirendeltségen kellene nagyjából ugyanazt csinálnia, mint Párizsban (mínusz a szolgálati gépkocsik összetörése), de Québec fővárosa nem nagyon nyeri el Vologya tetszését. Annyit iszik, hogy még az ilyen téren elég harcedzettnek minősülő orosz külképviselet sem állja meg szó nélkül: alig tíz hónap elteltével a Központ visszahívja Moszkvába, mert azt a Lubjanka téren dolgozó fejeseknél kevesebben tudják jobban, hogy külföldön, ahol nincs szem előtt, egy iszákos diplomatánál csak egy alkoholista hírszerző tud nagyobb károkat okozni Oroszország Anyácskának.
 
A hetvenes években az alkoholizmus bocsánatos bűnnek számított a Szovjetunió fegyveres testületeinél. Vlagyimir ír néhány szívhezszóló igazoló jelentést, amelyben a szesszel kialakított bensőséges kapcsolatát kizárólag a honvágynak tulajdonítja. Rövid hezitálás után elöljárói ezt elfogadják, s mivel szakmai érdemeit senki nem vonja kétségbe, kinevezik az X ügyosztály helyettes vezetőjévé. Feladatai közé tartozott a KGB és a közvetlen minisztertanácsi alárendeltségben működő Hadiipari Bizottság (VPK) közötti folyamatos információáramlás biztosítása. Új beosztása következtében nem csak arra lát rá, hogy kik a külföldön dolgozó szovjet kémek és ezek milyen nyugati újításokkal örvendeztetik meg a Rógyinát, hanem arra is, hogy a kormányzat részéről milyen hírigények fogalmazódnak meg a felderítők felé. Ez utóbbinak köszönhetően kevés olyan ember volt a Szovjetunióban, aki tisztábban látta volna a szovjet hadiipar aktuális helyzetét és stratégiáját, a terület gyengeségeit és erősségeit (főleg az előbbieket), mint Vlagyimir Ippolitovics.

Az átállás

1978-tól kezdve Vlagyimirban egyre csak nőtt a belső feszültség. Ez egyrészt saját sértettségének volt tulajdonítható (minden igyekezete dacára nem kapta meg az annyira áhított ezredesi harmadik csillagot, pedig beosztásához járt volna), másrészt pedig mind jobban és mind gyakrabban szembesült az államszocializmus visszásságaival. Két évnyi önmarcangolás és további több száz üveg Sztolicsnaja óvatos elszopogatása után meglépi azt, amit a világ összes értelmező szótára és büntető törvénykönyve egyaránt a következőképpen határoz meg és foglal össze: hazaárulás.

Erkölcsi és filozófiai szempontból persze távolról sem ilyen egyszerű a képlet. Ráérő, fejlett morális érzékkel rendelkező olvasóink számos felmentő érvet sorakoztathatnának fel Vetrov döntése mellett, de az, hogy nyelvtani és jogi értelemben az alezredes elárulta hazáját (amit történetesen Szovjetuniónak hívtak), nehezen vitatható.

Mert mit is tesz Vologya barátunk? Felveszi a kapcsolatot régi barátjával, Jacques Prévosttal, aki akkoriban (1980 márciusát írjuk) történetesen (?) a Thomson moszkvai kirendeltségének kereskedelmi igazgatója, s megkéri, hogy ajánlja be őt önkéntes forrásként a francia titkosszolgálatnak. A moszkvai francia nagykövetség hírszerzési referense, bizonyos Patrick Ferrant lefutja az ilyenkor kötelező köröket, s miután megbizonyosodik arról, hogy nem a KGB provokációjáról van szó, a szükséges konspirációs szabályok betartásával találkozik Vetrovval, aki már az első randira komoly anyagmennyiséggel érkezik. A filmtekercs (amelyet az elkövetkezendő két évben továbbiak követnek) valódi kincsesbányának bizonyul: a Franciaországban, az Egyesült Államokban és más nyugati országokban tevékenykedő szovjet hírszerzők beazonosítására alkalmas adatok mellett az általuk már megszerzett technológiai információk is ott sorakoztak a szigorúan titkos képkockákon. Külön kategóriát jelentettek azok az átiratok, amelyek a legfelső szovjet politikai, gazdasági és katonai körök kívánságlistáját tartalmazták, amiből a nyugati szakértők – mindenféle kincstári kozmetikázástól mentesen – egészen pontosan be tudták lőni, hogy éppen hol tart a szovjet hadiipar, hol vannak komoly elmaradásaik és milyen csapáson kívánnak továbbhaladni. És ami a legjobban meglepte a francia hírszerzőt: Vetrov nem kért anyagi ellentételezést az információkért. Tettét azzal magyarázta, hogy a lehető legtöbbet akarja ártani az általa velejéig gonosznak és korruptnak tartott szovjet rendszernek.

A titkos információgyűjtés területén otthonosan mozgók jól tudják, hogy egy tégla beszervezésének (vagyis arra történő rábírásának, hogy információkat szolgáltasson) kábé négy fontosabb módszere (és ezeken belül további, legalább tíz almódszere) van:

- kényszer vagy fenyegetés (például zsarolás);
- belső meggyőződésre történő apellálás;
- pénz, esetleg más személyes érdek vagy előny meglobogtatása;
- bosszúszomj vagy más érzelmek kihasználása.

Ezek közül Vetrovnál főként a második és a negyedik játszott. Hogy ezek milyen arányban osztoztak a motivációin, ezt csak ő tudná megmondani, de nem valószínű, hogy most már megteszi.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Vlagyimir tényleg nem kért ugyan pénzt, de a Ferrant által később felajánlott, s jóféle szovjet bankókkal kibélelt borítékokat nem utasította vissza. A franciák visszaemlékezései szerint az együttműködés nem egészen másfél éve alatt mintegy 25 ezer rubellel köszönték meg szolgálatait, ami Vetrov körülbelül három évnyi alezredesi illetményének felelt meg, cafetaria nélkül.

Vologya a tartójától a szándékosan angolszász hangzású fedőnevet, a Farewell-t kapta. A furfangos franciák úgy spekuláltak, hogy ezzel is csökkentik a rájuk utaló nyomokat; ha valaki valahogy meg is tudja, hogy egy információ forrása egy bizonyos Farewell, először inkább Londonra vagy Langley-re fog gyanakodni és nem Párizsra. Amint azt látni fogjuk, emberünk sorsa nem a fedőnév kiválasztásán múlt.

Vége a dalnak

Vetrov ales informátori pályafutása és kágébés karrierje 1982 februárjában ért véget, amikor egy intenzív, pezsgővel súlyosbított vodkázást követően (nem tudom, megfigyeltétek-e már ti is, de tapasztalataim szerint az oroszok imádják ezt a kombót) szóváltásba keveredik szeretőjével, a szintén céges hátterű Ljudmila Ocsikinával, akivel egy nyugisnak tűnő moszkvai mellékutcában parkoló gépkocsiban (más források szerint egy autópálya középső elválasztósávjában) próbálták csökkenteni a mindkettőjükre nehezedő nyomást. A turbékolást vita követi, a mattrészeg Vetrov őszinteségi rohamában éppen elkezdene beszélni a franciáknak végzett munkájáról, majd észbe kap, hogy mégse kéne, kést ránt, megsebesíti a sikoltozó nőt, majd pánikrohamában a hangoskodásra felfigyelő és a kocsihoz lépő, intézkedni akaró rendőrt is mellkason szúrja, aki belehal a sérülésbe.

Ezt még egy KGB-alezredesnek sem lehet elnézni: az X ügyosztály helyettes vezetőjét egy katonai törvényszék gyorsított eljárással 12 év kényszermunkára ítéli, s két hónappal később egy Irkutszk melletti munkatárborban elkezdi büntetése letöltését.

A következmények

Időközben az általa szolgáltatott információkra rárepül a teljes francia elhárítás, majd az FBI is, mert François Mitterand elnök 1981 júliusában az ottawai G7 találkozón személyesen adja át Ronald Reagannek az USA-ban tevékenykedő szovjet ipari és tudományos hírszerzők tételes névsorát. 1983-ban a franciák 47 szovjet kémet lepleznek le, a diplomáciai fedéssel rendelkezőket azonnali hatállyal kiutasítják, a többit pedig súlyos évekre ítélik. Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Japánban egymást érik a letartóztatások, egy év alatt több, mint kétszáz technokém csuklójára kerül bilincs: az X ügyosztály (és ezzel együtt a szovjet ipari-technológiai hírszerzés) gyakorlatilag megszűnik létezni, s a Szovjetunió 1991-es felbomlásáig már magához sem tér.

Az amerikaiak (már megint) dörzsöltebbek voltak, mint európai kollégáik. Nem lepleztek le azonnal minden ismertté vált szovjet hírszerzőt, hanem – egy alaposan kidolgozott és a legmagasabb szinteken jóváhagyott terv alapján, az FBI, a CIA és a Pentagon szoros együttműködésével – elkezdték hamis információkkal és hibás termékmintákkal etetni a szándékosan szabadlábon hagyott szovjet kémeket, akik diadalmasan szállították haza az ily módon kezükre játszott technológiát és szoftvereket. Ezek aztán (a bennük elrejtett időzített hibáknak és csapdáknak köszönhetően) egy idő múlva felmondták a szolgálatot, hatalmas károkat okozva a szovjet nemzetgazdaságnak, főként a hadiiparnak. Amerikai illetékesek visszaemlékezései szerint ez történt például 1982 nyarán is, amikor az ily módon, Kanadán keresztül beszerzett, és a CIA programozói által ügyesen módosított amerikai szoftverrel irányított transzszibériai földgázvezeték szeleprendszere egyszer csak felmondta a szolgálatot, óriási túlnyomást idézve elő egy kritikus (szerencsére lakatlan területen futó) szakaszon. A robbanás becslések szerint három kilotonnás volt, vagyis 3 millió kiló TNT-vel egyenértékű. Ezt, majd az ezt követő gigantikus tüzet az amerikai kémműholdak a világűrből dokumentálták, s a CIA Langley-i főhadiszállása felől napokig csak a pezsgőspalackok dugóinak diszkrét pukkanása hallatszott. Azt pedig, hogy milyen hangok szűrődtek ki az X ügyosztály párnázott ajtajai mögül, szerintem el bírjuk képzelni.

A lebukás

Mint az a hírszerzéstörténelemben oly sokszor előfordul, Vetrov dekonspirálódását is egy túlbuzgó, ostoba politikus okozta. Ha a francia külügyminiszter kabinetfőnöke, François Scheer (itt jobbra) jobban odafigyelt volna a diplomaták számára minden országban kötelezően előírt nemzetbiztonsági felkészítésen, Vlagyimir 1994-ben szabadul, s talán addig él, amíg a mája végképp el nem veszíti a vodkával folytatott hősies, de egyenlőtlen küzdelmet.

Nos, nem így történt.

1983 áprilisában a fentebb említett François Scheer berendeli a francia külügyminisztériumba a párizsi szovjet nagykövetet, s felháborodottan számonkéri rajta a tucatnyi, Párizsba akkreditált szovjet diplomatakém tevékenységét. Julij Voroncov (itt balra lent) rutinos róka a szakmában (ő bezzeg nem szundikált a KGB-előadáson), ezért megjátssza az értetlent: ez csak valami tévedés lehet, Monsieur Scheer biztosan félreértett valamit, blablabla. A kabinetfőnök óvatlanul belesétál a lélektani csapdába. Odalép a páncélszekrényéhez, kivesz egy KGB-fejléccel ellátott dokumentumot (annak a közel négyezer lefényképezett oldalnak az egyikét, amit Vetrov már átadott a franciáknak) és diadalmasan odacsúsztatja a szovjet nagykövet orra alá: na erre varrjon gombot, nagykövet úr, nincs itt semmiféle félreértés!

Voroncov igazi karrierdiplomata, ráadásul fotografikus memóriája van. A szeme se rebben, viszont amikor visszatér a nagykövetségre, rögtön felveszi a kapcsolatot Moszkvával és részletesen lediktálja a rejtjelző tisztnek, hogy egy órával korábban milyen bizonyítékkal szembesítették a quai d'Orsay-n. A KGB belső elhárításának innen kezdve gyerekjáték volt beazonosítania a szóbanforgó dokumentum eredeti forrását és származási helyét. Vetrovért azonnal katonai különgép indul a Moszkvától ötezer kilométernyi távolságban fekvő fogolytáborba (ettől a megtiszteltetéstől szerintem szívesen eltekintett volna), majd a közel másfél éven át tartó kihallgatássorozatot követően a papírforma érvényesül: a bizonyítékok alatt összeroppant Vologya bedobja a törölközőt és minden balhét visz.

Egy rendőr megölése egy dolog, a hazaárulás pedig egy másik: 1984 végén halálra ítélik, s 1985. január 23-án hajnalban a Lefortovo börtön pincéjében hagyományos szovjet módszerrel (tarkónlövés egy 9 milliméteres Makarov félautomata pisztollyal) véres pontot tesznek a Farewell-dosszié végére. Ahogy illik, testét jeltelen gödörbe temetik. Felesége, Szvetlána minden követ megmozgat, hogy legalább egy síremléket állíthasson, de a KGB nem a megbocsájtásáról vagy az empátiájáról híres: azt sem árulják el neki, férje melyik temető melyik parcellájában nyugszik.

Vetrov mozgalmas életéről és bukásáról könyv is született, sőt a témáról Az utolsó kém címen filmet is forgattak 2009-ben.

És hogy miért állítja számos szakértő, hogy a Vetrov-ügy jelentősen felgyorsította a Szovjetunió bukását? Nos, Farewell átállásának következményeit egyszerűen nem lehet túlbecsülni. Az általa átadott dokumentumok egyértelművé tették nem csak a szovjet hadiipar, hanem a teljes szocialista tervgazdaság siralmas állapotát, amelyet a kémek tömeges lebuktatása megfosztott az életfontosságú csúcstechnológiai vérátömlesztéstől. Talán az sem véletlen, hogy Reagan elnök 1983 tavaszán, Vlagyimir lebukásával nagyjából egyidőben hozza nyilvánosságra a huszadik század legnagyobb és legeredményesebb stratégiai blöffjének tartott csillagháborús tervét (az SDI-t), amely végül gazdaságilag roppantotta össze az akkor már minden ízületében recsegő-ropogó Szovjetuniót.

Hogy Vlagyimir Vetrovot hazaáruló féregnek tekintjük, aki bőven kiérdemelte azt a hat grammos lövedéket a fejébe, vagy pont ellenkezőleg, hazafias érzelmektől fűtött, tragikus véget ért hősnek nevezzük, aki életét adta azért, hogy több, mint 400 millió ember (az egykori Varsói Szerződés) megszabaduljon a kommunista pártok egyeduralmától és 1990/1991-től kezdve többé-kevésbé demokratikus keretek között folytassa életét, nos, ezt mindenki eldöntheti magában, miként azt is, hogy megérdemelne-e egy fejezetet a Kémek krémje új kiadásában. Azt azonban, hogy az államkommunizmus európai végéről szóló könyvekben megérdemelne egy kisebb fejezetet, senki sem vitathatja.  

Szavazz, majd kommentelj, kíváncsiak vagyunk a véleményedre! Előtte még elmondom, hogy ennek az írásnak az alapverziója először a 2016 júniusi Interpress Magazinban jelent meg, ahol rendszeresen találkozhatsz a cikkeimmel.