Szomjan haltak a katonák, mielőtt lelőtték volna őket, ha pár szóban összefoglalhatnánk egy borzasztóan kegyetlen háborút Paraguay és Bolívia között, amelyet spanyolul csak “La Guerra de la Sed”,  azaz a “Szomjúságháború” néven vagy hivatalosan Chaco háborúként emlegetnek. Ez volt a XX. század legvéresebb konfliktusa Dél-Amerikában, amelyet egy sós vízzel teli mocsárért vívtak, illetve az alatta rejtőző olajért, ami nem is került elő. Majd' 80 ezer bolíviai katona veszett oda, ráadásul több tízezren azelőtt szomjan haltak, hogy a csatatérre értek volna, pár ezren csaták közben és sok ezren menekülés közben. Bolívia lakossága két százalékát, míg Paraguay polgárai 3,5 százalékát áldozta fel egy most is gyakorlatilag lakatlan területért.

 A háború kirobbantásáért a politika csak közvetve felelős, hiszen Paraguay a Royal Dutch Shell, míg Bolívia a Standard Oil színeiben indult egy addig szinte lakatlan terület meghódításáért.

Mivel a gyorsan fejlődő közeli Argentína iparának nagyon kellett a nafta, a két óriásvállalat azonnal összeveszett a Chaco (mindjárt részletesen bemutatom) alatt található olajért. Legalábbis azt HITTÉK, hogy van ott olaj. És a terület tulajdonjogáért kitört a háború. Nemcsak most hangzik a történet felháborítóan. Még a világhíres Tintin képregények rajzolója is annyira kiakadt, hogy a történet helyet kapott az 1935-ben kiadott “Törött fül” című albumban.

A Chaco

Csakónak ejtjük a terület nevét, amelyet mindenképpen kerülj el, ha nem vagy nagyon keményen edzett természetjáró, valamint nem zavar hogy nincs mit inni (vagy nincs olyan balszerencséd, hogy rendszeresen oda kell menned, mint nekem). A 675 ezer négyzetkilométeren elterülő “Nagy Chaco”, vagy hivatalosan Chaco-síkság területén több ország is osztozik, de tekintélyes része Paraguayban van. Ez Dél-Amerika egyik legritkábban lakott területe, a paraguayi részen, amely az ország hatvan százaléka, mindössze a lakosság 10 százaléka lakik. Ami nem csoda, mert Attenborough-n és más természetbúvárokon kívül csak az amerikai multik hatalmas tehéncsordái élvezik maradéktalanul a lehetőségeket, mármint az óriáserdők felégetését és az icipici édesvíztartalék felitatását. Mert amúgy maga a pokol. Először is egy trópusi őserdő és mocsár keveréke, ahol nincs édesvíz. Viszont sósvíz meg van mindenhol. Kajmánok, óriás- és mérgeskígyók hemzsegnek a területen, ami igen rémisztő, de ezeknél sokkal kellemetlenebbek a mindenféle kimondhatatlan nevű betegségeket terjesztő szúnyogok és egyéb élősködők. Simán tudnál úgy hatalmas és nagyon finom húsú surubi halat fogni, hogy belógatod a kezed a vízbe és beleakad, csak jó fogás helyett rögtön csontig rágnak a piranhák. Ha körbeveszed szögesdróttal a sátradat és bevetsz valami vegyifegyvert a bogarak ellen, attól még simán beugrik valamelyik lábadért egy jaguár. Akik olvasták korábbi kapcsolódó posztjaimat, tudják, hog gyakran jutok el olyan helyekre, amelyek messze vannak és senki sem vágyik oda. Na, ez pont olyan hely, mint a brazil sertão, ahol ezzel a történettel egy időben ugratta lovát Lampião, a brazil puszták szemüveges Rózsa Sándora. Na, az a pusztulat préri valóságos paradicsom a Chaco-hoz képest, és nem felesleges megjegyezni, hogy a Chacóba sose menj be helyi kísérő nélkül és nem árt, ha emelkedett vastartalommal az öveden vágsz neki a bozótnak, ha érted a célzást. 

A Chacoban alig lakik valaki, de azt nem mondhatnánk, hogy nem futhatunk bele bármikor embertársainkba, akiket a következőképpen csoportosíthatunk előfordulásuk esélye szerint:

• eltévedt indiánok
• német telepesek és menoniták
• fa-, fegyver- és kábítószercsempészek
• paraguayi hadsereg és rendőrök
• argentín hadsereg és rendőrök
• bolíviai hadsereg és rendőrök
• brazil hadsereg és rendőrök
• DEA és zsoldos egységei
• EPP (Paraguayi Néphadsereg) gerillái és végül, de nem utolsósorban
• PCC (Első Fővárosi Kommandó) a legnagyobb (de lehet, hogy a legnagyobb a világon) brazil bűnbanda pistoleiro-i.

(Az indiánok azért tévedtek el, mert a Chacót minden irányba paradicsomi szépségű tájak veszik körül, ahol elég elköpni egy mangómagot a vízesés alatt hűsölés közben, hogy garantálják a következő generációk túlélését. Akkor meg mit csinálnak a mocsárban? És mégis képesek ott lakni, ráadásul nem is hordákban, hanem vannak rendes településeik is).

1932-ben is legalább ekkora volt a káosz a Chacóban, ráadásul először ütköztek össze a nemzeti érdekek, egyszerűen azért mert addigra lett fontos a terület északi része. Paraguay és Bolívia felváltva versenyeztek akkoriban a kontinens legszegényebb országai címért, nem volt sok értelme háborúzniuk. Egyes történészek vitatják is az olajtársaságok szerepét a háborúban, de amúgy mégis mi a fenén lehetett ott összeveszni? Egy apróság azért akad. A Chacón megy keresztül a Paraguay-folyó (onnan vannak a képek) és ezen a hatalmas folyamon keresztül lehet elérni az Atlanti-óceánt, tehát akié a folyó, azé a kereskedelem a kontinens belsejében. Ez speciel pont nem változott azóta.

A háborús felek

Paraguay

A kis ékszerdoboz az 1930-as évekre egyáltalán nem heverte ki a saját Trianonját, hiszen területe és gazdasága több mint felét elvesztette 1870-ben, így lettek egyébként a brazilok és az argentínok nagyon gazdagok. A tengeri kijárat nélküli országot tönkretették az óriási szomszédok és csak mostanra, tehát egészen pontosan 2018-ra sikerült kivakarnia magát a nyomorból és az ország nagy része olyan, mintha a Budapest felét és a teljes Balatont tényleg megvették volna a németek.

Bolívia

Bolívia 1879-ben veszítette el tengeri kijáratát és a Csendes-óceáni háborút Chile ellen és pont ugyanolyan kétségbeesett küzdelmet folytattak a nyomor ellen, mint a riválisok a mocsár túloldalán. Mégis egyértelműen nekik állt a zászló, ugyanis lakossága 2,15 millió volt a Paraguay 880 ezer állampolgára ellenében, ráadásul hadseregüket is sokkal fejlettebbeknek tartották.

A háború iránti lelkesedés finoman szólva is eltért a két országban. Míg a bolíviaikat egyáltalán nem érdekelte az egész, addig a paraguayiak egy emberként álltak a hadsereg és a kormány mögé. Azonnal gyűjtések indultak a bajban, az emberek jegygyűrűiket ajánlották fel fegyvervásárlásra, meg a teherautóikat a hadseregnek. (felirat a bolíviai plakáton: Istenemért! Hazámért! Asszonyomért!)

A hadseregek

A paraguayi hadsereg 4026 férfiből álllt (355 tiszt és tiszthelyettes, 146 sebész és nem harcoló tiszt, 200 kadét, 690 tartalékos és 2653 katona). Ez a hadsereg szinte teljesen homogén, mindenki mesztic, azaz európai-guaraní keverék volt (ez egy külön történet, hogy Paraguayban parancsra mindenki összekeveredett és azóta értelmezhetetlen nekik a fajgyűlölet). A kiképzést egy francia katonai misszió felügyelte. Összesen 150 ezer katona vett részt a háborúban. Angol előzetes becslés szerint a háborút biztosan Paraguay veszíti el, hiszen kevesebb katonája és jóval rosszabbul felfegyverzett hadserege mellett a nyomor miatt sem tudott versenyezni a bolíviai ónbányák ontotta pénzzel, amit már bő tíz éve csak fegyverekre költöttek, készülve a háborúra. (a képen egy paraguayi katona)

Velük szemben a bolíviai hadsereg 60000 főt számlált a háború kezdetekor, de egy időben egyszerre sosem volt a hadsereg kétharmadánál több a Chacóban a hadműveletek ideje alatt. Azok viszont igen gyorsan beépültek a láp árasztotta rothadás bűzébe, hogy finoman fogalmazzunk. A bolíviai egységek kilencven százaléka magashegyi indián volt a  kecsua és az ajmará törzsekből. Az altisztek és a tisztek mind európaiak, főleg spanyolok voltak, a főparancsnok pedig a német első világháborús veterán Hans Kundt, aki egy az egyben átvette a porosz hadsereg mintáit. Kundt egyébként két évvel a háború előtt száműzetésbe kényszerült egy puccsszerű kormányváltás miatt, de a bajban visszahívták. Bolíviai oldalon összesen 250 ezren fogtak fegyvert. Bolívia a távoli népek szenvedését mindig szeretetteljesen figyelő és kemény szavakkal sosem fukarkodó, de valójában borzasztó hasznot bezsebelő Nagy-Britanniától vásárolt, de nemcsak fegyvert, hanem rádiókat, gázálarcokat, iszonyatos mennyiségű lőszert, kulacsokat (a tapasztalat alapján NE brit kulaccsal indulj a bozótosba), sátrakat és mindent.

Egyik ország sem rendelkezett hadiiparral, bár Paraguay nagyon gyorsan elkezdett legalább saját gyártmányú kézigránátokat előállítani.

A paraguayiak pusztán előrelátásból kiképeztek és felfegyvereztek pár határmenti törzset, főleg a makákat, akik alaposan megnehezítették a bolíviaiak ellátását, mert az étel/ital/lőszer csak hatalmas kerülővel juthatott el a harcoló katonákhoz, végig olyan terepen szállítva, ahol az indiánok gyakran portyáztak.

Külpolitikai szempontból lényeges, hogy Argentína Paraguayt támogatta, ha nem is nyíltan, így ők könnyen lőszerhez és fontos hírszerzési információkhoz jutottak a nagy szomszédtól. Az is kiderült, hogy legalább két uruguayi pilóta a légierőben szolgált. Bolíviának viszont sikerült szert tennie 107 chilei “önkéntesre”, akik a Nagy Gazdasági Válság miatt menekültek Bolíviába. Páran közülük túlélték a mocsári kalandot, és később a spanyol polgárháborúban tűntek fel, a Nemzetközi Brigádok altisztjeiként. A paraguayiak beavatkozással vádolták meg a chilei kormányt, mire azok felháborodtak, de aztán küldtek pár altisztet a paraguayiaknak. A globalizáció korai hatásait talán a nyolcvan fős csehszlovák katonai küldöttséggel érdemes illusztrálni, akik első világháborús veteránok voltak bolíviai oldalon. Paraguayhoz csatlakozott viszont még kétszáz "fehér" orosz is, Wrangel két tábornoka is oda sietett, egyikük sírja egyébként indián kegyhely.

Fegyverzet és logisztika

Hiába volt a bolíviai katonai törekvések központjában a húszas évek elejétől a Chaco, valójában semmit sem tettek a későbbi hadműveletek megalapozására. A bolíviai katonák a magashegyi harcászat szakértői (“Kergessen két kecsua fejvadász”, hangzik a régi konkvisztádor átok), de a mocsaras alföldön fizikailag sem voltak képesek helytállni az állandóan párás és egyszerre tűzforró tájakon. A bolíviai hadsereg sokkal modernebb volt, rendelkezett harckocsikkal és volt legalább húsz amerikai CW-14 Ospreys gépük meg pár Vickers Vespa, ezzel szemben Paraguay 14 francia Potez 25-öse állt csatasorba. A paraguayiaknak volt ezenkívül két darab Macchi M.18 hidroplánjuk is, ezek igen okos beruházásnak bizonyultak és aranyat értek. A hatalmas tájon nyilvánvalóan gyorsan kulcsfontosságúvá váltak a repülők, ezért mindkét fél több, de inkább kevesebb sikerrel próbált újabb gépeket is beszerezni.

Haditengerészeti vonatkozásban Paraguay volt a nyerő, hiszen egy helyi mérnök vezetésével megterveztek két folyami hadihajót, majd Genovában legyártatták a Humaitá és a Paraguay ágyúnaszádokat. (Csak érdekességképpen jelezném, hogy azóta részt vettek a térség minden lövöldözésében, utoljára 1989-ben, a Stroessner-diktatúra megdöntésére szervezett puccs során ágyúztak). Ezek koruk legerősebb folyami hadihajóinak számítottak a korszak szakértői szerint és egyenként 1400 embert is tudtak szállítani. Na melyik hajó van a képen? (bocsánat a minőségért, már sötétedett, amikor fotóztam.)

A bolíviaiaknak fogalmuk sem volt arról, hogy milyen a Chacóban bármit is csinálni, nem hogy háborúzni. Ezzel szemben a paraguayiak rögtön három ellensúlyozhatatlan csodafegyverrel rendelkeztek, amelyek nélkül biztosan elvesztek volna. Ezek a hajók, a lakosság által összeadott teherautók és - a legfontosabb - a vasút voltak. Paraguaynak ugyanis volt vasútja, míg Bolíviának nem. Illetve volt nekik is, csak 500 kilométerre a fronttól és utak nélkül. Ráadásul a paraguayiak tudtak valamit, amiért a bolíviaiak szörnyű árat fizettek: lóval be lehet menni a Chacóba, de az onnan élve ki nem fog jönni. A teherautó pedig nem kér inni, amíg pihen, sőt enni sem.

Volt még egy zseniális trükkjük a paraguayiaknak, ez pedig a kétnyelvűség volt. Felejtsük el a navajo indián rádiósokat a második világháborúból, hiszen csak lopták az ötletet a Chaco-háborúból, Hollywood ide vagy oda. Minden paraguayi kétnyelvű, a guaraní indiánok nyelvét használó rádiósokat a bolíviak egyszerűen nem tudták lehallgatni, illetve az elfogott információkat értelmezni. A sok törzsből besorozott és főleg indián harcosokból álló bolíviai hadsereg viszont kénytelen volt spanyolul kommunikálni, így az ugyanazt a nyelvet is beszélő ellenség könnyebben tudta elemezni a megszerzett információkat.

A háború

Incidens a Pitiantuta-tónál

Már 1928-ban elkezdtek szedelődzködni a bolíviaiak, de aztán négy évig nem történt semmi. 

Végül 1932. június 15-én egy bolíviai egység elfoglalt egy kisebb katonai támaszpontot a Pitiantutá-tónál, ráadásul a bolíviai elnök határozott parancsa ellenére, aki megtiltott bármiféle konfrontációt. A tavat ráadásul 1931 márciusában fedezték fel és a bolíviaiak azt sem tudták, hogy létezik, míg 1932 áprilisában véletlenül át nem repültek felette.  Egy hónappal később egy paraguayi egység elkergette a bolíviaiakat. Ennyi elég is volt és Salamanca elnöktől megérkezett a támadási parancs, el is foglaltak három határmenti paraguayi erődöt. Ezenkívül a térségben tartózkodó 4000 emberük mellé újabb hatezret indítottak útnak.

Paraguay diplomáciai jegyzékben tiltakozott, majd a kormány utasította a hadsereget a három erőd visszavételére. Augusztusban Paraguay tízezer embert mozgósított. José Felix Estigarribia alezredes támadni indult, hogy megelőzze a bolíviaiakat, akik még csak javában mozgósítottak. Itt szeretném jelezni, hogy a háború rengeteg kisebb-nagyobb összetűzése közül csak a leglényegesebbeket emelem ki, pedig tudom, hogy lelkesedtek minden egyes elfoglalt, indián nevű apró, előretolt helyőrség történetéért.

A Boqueróni-csata

A Boquerón-erőd volt a paraguayi támadás első célpontja, 619 védőt 5000 embernek sikerült felmorzsolnia 22 nap alatt. A bolíviaiak megpróbálkoztak felmentő egységek bejuttatásával, de ez csak keveseknek sikerült. Légihíd is működött elég jól, de a túlerő végül legyűrte a védőket. Ezután egy gyors átkaroló művelettel megadásra kényszerítették a teljes bolíviai expedíciós haderőt. A tízezerből mindössze 4000-en menekültek meg, akik nem várták be a támadást, hanem földig rombolták a nemrég elfoglalt Acre erődjét és visszavonultak.

1932 decemberére a bolíviaiak befejezték a mozgósítást és mind a katonák, mint a bevetésre induló fegyverzet tekintetében felülmúlták a paraguayiakat. Az offenzíva célja a Paraguay-folyót és Concepción városát védő Nanawa-erőd elfoglalása volt. A bolíviai támadásban részt vett a nemzet színe-java és ott is pusztultak a géppuskatűzben, ugyanis az erődöt az első világháborús tapasztalatok szerint építették halálos labirintussá, amelyet rengeteg szögesdrót és rejtett lőállások védtek. A hősies rohamok egymás követték, de még a 6000 lóról leparancsolt "huszárnak" is csak annyit sikerült elérnie, hogy közelebb jutottak a kis erődhöz, de elfoglalni nem tudták. A szárnyakon arattak kisebb győzelmeket és végül visszavonulásra késztették az ellenséges főerőket, bár az erődöt elfoglalni nem sikerült. (a képen halott bolíviai katonák valahol a Chacóban)

A második Nanawai támadás

1933-ban a bolíviaiak újra nekiindultak a Nanawa erőd ellen, de kétezer embert veszítettek, a paraguayi 559 áldozattal szemben. Pedig volt ott minden: repülők, lángszórók, hatalmas frontális roham. Ez volt a háború fordulópontja, mert innentől a stratégiai kezdeményezés átkerült a paraguayiakhoz. A bolíviai közvélemény és a politikusok az egyébként szemlátomást gyengén funkcionáló katonai vezetés ellen fordult. Kundt már ment volna, de nem fogadták el a lemondását.

(Itt találtok egy térképet, köszönöm David Bowmannak a linket!)

Szeptemberben Estigarribia három ponton megindította az ellentámadást és ez annyira jól sikerült, hogy tábornoki rangot kapott. Közben a bolíviaiak végleg letettek az ellenséges főváros, Asunción elfoglalásáról és az ellene indított légitámadásról, el is kezdtek berendezkedni védelemre. Azonban egy újabb átkarolási művelet után a gyakorlatilag az egész 3. és 4. bolíviai hadosztály csapdába került. 2500-an haltak meg, 7500-an adták meg magukat, 8000 karabély, 536 géppuska, 25 kisebb tarack, két páncélos és húsz ágyú került paraguayi kézre. Összesen csak 900 bolíviai tudott elmenekülni a harapófogóból Germán Busch őrnagy vezetése alatt. Majd ezek is folytatták a visszavonulást, sőt a főhadiszállást is kiürítették Muñoz-ban.

A hatalmas veszteségek miatt ismét lemondott Kundt tábornok, de ezúttal el is engedték a kezét.  A paraguayi hadsereg támadott volna tovább, de Eusebio Ayala elnök szerint felesleges lett volna, mert már megnyerték a háborút. Ahogy az ilyenkor tövényszerű, természetesen nem így történt és a politikusok összehozta rövid tűzszünet alatt a bolíviaiak gatyába rázták a hadseregüket és egy újabb, az előzőnél még nagyobb támadóerőt indítottak útnak a mocsáron keresztül. 

1934 elején indult azonban az újabb paraguayi ellentámadás. Az eredeti terv szerint a Pantanal lápvidékén keresztül szálltak volna partra, ehhez azonban nem volt elég csónakjuk, így ismét a főfronton támadtak és kisebb-nagyobb csatározásokkal nyomultak előre, a bolíviaiaknak is voltak csínytevéseik. A Ballivián-erődöt úgy akarták a furfangos paraguayiak elfoglalni, hogy mellette utat vágnak a dzsungelbe és majd hátba támadják a védőket. Ezek azonban rájöttek a trükkre és csapdát állítottak, összesen 67 tisztet és 1400 katonát ejtettek fogságba. Hiába védekeztek most éppen a bolíviaiak hősiesen, a paraguayiak egyenként elfoglalták az erődítményeket és 1934 novemberében a boliviai tisztek kétségbeesésükben kiürítették a Ballivián-erődöt. Ez már sok volt a bolíviai vezérkarnak és amikor Salamanca elnök tett látogatást a vezérkarnál, egyszerűen lemondatták (nagyon meggyőzőek tudnak lenni a dél-amerikai katonák, a puccsok sikerlistáján mindenképpen előkelő helyezést érdemelnek), majd kinevezték az addigi alelnököt, José Luis Tejada-t. Ezzel egyidőben a paraguayiak ismét ostromolni kezdenek körbezárva két újabb erődöt, majd "semlegesítik a célpontokat".

Szomjanhalt katonák tetemei a mocsárban

Ezt a támadást bolíviaiak nem nézhették tétlenül és támadásba lendült a 12 ezer fős bolíviai lovasság, korának legjobbja Latin-Amerikában. Ezek könnyedén visszafoglalták Yrendagüé erődjét és megfuttatták szinte az egész paraguayi hadsereget a térségben. Büszkén indultak tovább hódítani, de egy apróságról elfeledkeztek. A Chacóban egyetlen egy elérhető kút volt számukra, mégpedig abban az Yrendagöében, amelyet éppen elhagytak La Faye irányába. Mire a szomjas lovasok visszaértek a kutakhoz, addigra ott már a paraguayi hadsereg várta őket, akik minden kutat elfoglaltak. Azok, akik nem adták meg magukat azonnal, csak rövid ideig szomjaztak, mert aztán nagyon gyorsan szomjan is haltak a mocsárban menekülés közben. Mindannyian.

A megsemmisült lovashadsereg nyomai állítólag most sem tűntek el, ugyanis a mindenhonnan kibúvó növényzet azóta magasba emelte az ereklyéket és fákról lógnak az elrozsdált puskák, egyenruhafoszlányok csontmaradványokkal és a Ford teherautók alkatrészei keverednek a lőszerekkel a lombkoronák között. Tuti elmegyek oda is és frissítem helyi fotóval a posztot (viszek vizet magammal). (A képen bolíviai katona egy tehénen lovagol)

A végjáték

Az északi és az északkeleti frontok összeomlása teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozta a bolíviaiakat, hiszen a paraguayiak kiértek a mocsárból és már a működő olajkutakat fenyegették a hegyekben. Cserébe fordult a kocka. Ugyanis most már a paraguayiak utánpótlási vonalai húzódtak át a Chacón és messze voltak a hajók meg a vasút, utak pedig nem voltak.

A háború elején egy bolíviai katona átlagosan 14 nap alatt jutott el a csatamezőre, míg ez egy paraguayinak csak négy napjába került. Most ez megfordult. 1935 első fele paraguayi támadással telt, de a hegyesebb vidékhez már a bolíviaiak értettek és ott már a lovaik sem haltak szomjan. Ezúttal a másik oldalon szenvedték el a nagyobb veszteségeket, bár lassan-lassan azért haladtak előre. Most már őket sikerült többször bekeríteni és több ezer katonájuk esett fogságba, mégis náluk maradt a kezdeményezés. A paraguayóknak végül sikerült mindössze 15 kilométerre megközelíteni az olajfúró tornyokat Cordilla tartományban, amikor 1935. június 12-én megkötötték a tűzszünetet.

Ezt a háborút Paraguay megnyerte, azonban mindkét ország katasztrofális veszteségeket szenvedett. A bolíviai kreol elit halálba küldte a puskafogásra képes indiánok tízezreit. A mocsári harcra és szomjúságra nem megfelelően (sehogy) felkészített hegyi indiánok tömegével haltak meg anélkül, hogy a csatatér közelében jártak volna. Ismerős a következő mondás? "A kiszáradás a katona legrosszabb ellensége". Ezek az emberek mind a 3700 méternél magasabban fekvő fennsíkokról származtak, a tengerszint közeli magasságban a trópusi meleg és a Magyarországnál hétszer nagyobb területű Chacoban van még sivatagi szárazság is, ami szintén végzetes volt számukra.  

A háború összesen kicsit több mint százezer katonai áldozatából körülbelül 56-65 ezren voltak bolíviaiak; többen haltak szomjan és pusztultak el maláriában, mint ahánnyal az ellenség végzett. A fogságba esett bolíviai katonák nagy része (21 ezer) és tízezer lakhelyéről elhajtott civil Paraguayban telepedett le, míg másik tízezer bolíviai katona egyenesen Argentínába futott. Paraguay rengeteg hadianyagot zsákmányolt, 2300 géppuskát, 28000 karabélyt és tíz millió dollár értékű lőszert, amely negyven évig volt még elég a hadseregnek (ehhez nem találtam elég forrást). Békét 1938-ban kötöttek (de csak 2009-ben ratifikálták), melynek értelmében a Chaco északi része Paraguayé, legalábbis a kétharmada, tehát 52000 négyzetkilométernyi területet csatoltak az országhoz. Minden négyzetkilométer két bolíviai és egy paraguayi életébe került, vallják az érzekényebb lelkű szerzők. (a képen egy elfoglalt bolíviai harckocsi)

Aztán 77 évig se gáz, sem olaj nem került elő a Chacóban, míg 2012-ben ki nem derült, hogy rengeteg olaj van a Pirity-folyó térségében. A bolíviai gázmezők pedig mélyen áthúzódnak paraguayi területre is, ráadásul a második legnagyobbak a kontinensen Venezuela után. (a lenti képen a Chaco háborúban meghalt katonák maradványai láthatók)

Copyright by Bence Zákonyi - Tucanoprod 2018

(És itt a végére egy tüzes polka, mobilhárfa- és géppuskakísérettel)