Ezt a posztot Zig Zag aa. írta, de az én nevem alatt jelenik meg, mert ZZ még barátkozik a blogszerkesztés rejtelmeivel. A dicsőség 100%-ban az övé, és az olasz Guardia di Finanza-ról, vagyis a talján pénzügyőrökről szóló posztok előjátékának tekintendő.


A XVIII. század végén Európa-szerte kialakult nagy létszámú hadseregek béke-fenntarthatóságával kapcsolatban komoly kételyek jelentek meg a katonai, pénzügyi-, és más vezetők (nem igazán szűk) állami szektorában. A kor hadseregei előszeretettel alkalmazták azokat a színes egyenruhába bújtatott sorezredeket, melyek a csatatéren nem túl pontos, ámde roppant nagy füstfelhőket eregető muskéták tüzétől sorra szépen lefekszenek. (innen az elnevezés: sorezred) Majd a mögöttük álló sor az elöl heverésző halottak hegyeitől nem zavartatva viszonozzák a tüzet, mindaddig, míg van még sor, vagy a sorban legény.

A jelenség nagyon hasonlít a cápák állkapcsában található fogak elvesztésére kitalált természetes utánpótlási rendszer működésére, azzal az eltéréssel, hogy az előbbi harcászati technológia:


1)    igen nagy emberigénnyel párosul – akik majd a csatatéren nagy arányban harapnak fűbe;
2)    a saját csapatok közül mindenkit fel kellett öltöztetni szép színes egyenruhákba, hogy a nagy füstben csökkentsék a „baráti tűz” kockázatát (az ellenség is persze ezt tette, így különböző színű hullahegyek keletkeztek);
3)    az összes szerencsétlent, aki részt vesz majd e játékban, meg kellett tanítani alakzatot tartani, abban masírozni, tüzelni és újratölteni, illetve méltósággal lefeküdni ellenséges találat esetén.

Nem csoda tehát, hogy sokakban feltolult a gondolat, hogy ha háborús időkben kellően nagyszámú csinosan öltöztetett és masírozni képes hullajelöltet szeretnének látni a csatatéren a Korona, a Köztársaság, vagy néhány exhibicionista és nem kevésbé aberrált tábornok egyéni hatalmi érdekeinek érvényesítése céljából, nos akkor bizony már békésebb időkben sem árt az említett harczosok rendelkezésre állásáról gondoskodni. Mert bizony ha jő az ellen, a nagy személyes és közösségi motivációk ellenére sem lehet rövid idő alatt átképezni az önként jelentkező nagy számú polgári elemekből a szükséges számú Rambókat.

Az egyik kínálkozó megoldás, hogy békeidőben kiképzik, felöltöztetik, stb. a szükséges emberanyagot – de a pénzügyesek azonnal közbevetették, hogy így túl sokba kerülne a feleslegesen masírozó, paszományos, fegyveres társaság, akik csak a kenyeret pusztítják, de semmi hasznot nem hajtanak mindaddig, míg szembe nem találják magukat egy csatatérrel, rajta a marcona katonákból álló ellenséges sorezreddel.

Nem meglepő hát, hogy a gondolatot tovább kellett innen fejleszteni, mert a pénzügyeseknek akkor is nagy volt az érdekérvényesítő képességük.

Az ötlet elkészült: hasznos feladatot kéne adni a katonának, amit písztájm jól elláthat, nem túl szervezetidegen és mínusz másodperc alatt útba lehet indítani a csatamező felé, ha szükséges.

Tehát végezzenek rendészeti tevékenységet!

Mai rendvédelmi szerv fogalmi köreihez akkor leginkább az udvari Titkosrendőrség hasonlított, de ennek értékelése itt nagyon messzire vezetne.

A kort megelőzően is végeztek a katonai szervezetek rendészeti tevékenységet, azonban ezek során leginkább a rövid utas és igen hatékony megoldási formák – mint pl kardélrehányás, sortűz, fogatolt tüzérség bevetése tömegoszlatásra, ilyesmi - domináltak katonai részről, tehát felmerült az igény az intézkedés taktika és metodika némi csiszolgatására, fejlesztésére, illetve a számonkérhetőség, civil kontroll elemeinek a rendszerbe történő beépítésére. Ez utóbbiak persze mára már teljes körűen be lettek építve.

Így aztán létrehoztak ún. kettős felhasználású szervezeteket - jöttek a zsandárok, csendőrök, szebbnél szebb nevű és uniformisba öltöztetett fickók. Ilyetén szervek eredetileg a francia Gendarmerie, a magyar Határőrség, ráczoknál a Žandarmerija, vagy mint arról később bővebben is olvashatunk, taljánhonban a Guardia di Finanza – azaz a Pénzügyőrség is.

Az efféle szervezetek létrehozásánál volt néhány későbbi hullám – kis hazánk ilyen tekintetben is többször érintett volt – midőn például a Nagy Háborút lezáró Versailles környéki békeszerződésekben olyan mértékben limitálták a honi véderő létszámát és egyéb paramétereit (szervezetét, fegyverzetét), hogy egyrészt alig jött ki a fiúkból egy rendes ultiparti, másként pedig se vezérkar, se nehéztüzérség, se légierő, se, se, se – szóval T. Kínzó kérdés című topikban a római nehézgyalogosokra tett megjegyzése után szabadon: a mi derék honvédeink a körömcsipesznél veszélyesebb szerszámokat se igazán tarthattak maguknál. Most már tudjuk, hogy az Antant így segített nekünk a hadi jóvátételt visszafizetni, hogy limitálta egy jó darabig a katonai kiadásainkat, hogy ezzel is spóroljunk. Nekik ezúton is köszönjük.

Ilyen körülmények közt nem meglepő, hogy itt is jött a mentő ötlet…

Lecsökkentették a Honvédséget a megkívánt létszámra és az így fennmaradó harczosokból változatos nevű rendvédelmi szerveket kreáltak. Így jött létre például 1921-ben a kérész életű Magyar Királyi Vámőrség is, amelynek személyi állománya - az egyebek mellett a vámjövedékek beszedésén és a tűzkövek jövedéki adóztatásának roppant feladatán munkálkodó - Királyi Pénzügyőrség segédszolgálataként a határsávban töltötte az időt. A magyar haderő álcázott részét képező szervezet állománya ott szigorú testtartást vett fel, fürkésző szemekkel gurgulázott, időnként távolba tekintett, stb. Nem meglepő, hogy mikor már nem kellett a haderő létszámát olyannyira eltitkolni (egyezményes úton megszűnt a korábbi korlátozás) 1932-ben átszervezték Határőrséggé, majd 38-ban határvadászok néven beolvasztották őket a Honvédség szervezetébe.

Tanulságok:

1)    Semmi sem az, mint aminek látszik.
2)    Ami annak látszik, mint ami, az sem az.