A három fő haderőnem - szárazföldi csapatok, haditengerészet, légierő - közül ez utóbbit eddig kissé elhanyagoltuk alulreprezentáltuk. Erre a dologra Kedves Olvasók és Még Kedvesebb Kommentezők hívták fel a figyelmünket [pontosabban Lili Marleen a RAF 90-es posztnál]. Nem vitás: nem maradhat ez így tovább!

Mielőtt azonban olyan hálás témákkal kezdenénk foglalkozni, mint pl. a Messerschmittek, Spitfire-ök és Mustangok, a nehézbombázók, zuhanóbombázók és csatarepülőgépek széles spektruma, különböző ászpilóták magánélete és egyéb pikáns részletek, szükségszerűen foglalkoznunk kell az első világháborút (közvetlenül) megelőzően született katonai repülés alapvetéseiről.


A minap szót ejtettünk Giulio Douhet (1869 – 1930), olasz hadtudósról (őt látjuk a képen), aki az első világháború repülő tapasztalatait, saját hozzáértését és valóban figyelemreméltó gondolatait A légiuralom (Il domino dell’aria) című nagy hatású munkájában írta meg. A még 1921 forró nyarán könyv formában kiadott mű egycsapásra meghozta a világhírt - ha akarta, ha nem - Douhet számára: elgondolásait a világ minden részén ovasták, elemezték és vitatkoztak rajta. Jelen poszt Douhet munkásságára és elméletére koncentrál, mert a soron következő légierővel foglalkozó posztok értéséhez ezeket a dolgokat itt és most tisztázni kell.


Meg kell azt is jegyeznünk, hogy elképesztő gazdag irodalom található az Interneten a jó öreg Giulióról és elméletének interpretációiról, magyarázatairól és különböző országok – köztük Magyarország - katonai szakértőinek a légiuralom elméletéhez fűzött pro és kontra elgondolásairól. Egy kitűnő előadás például Dr. Szabó Miklós professzortól származik. Az előadás anyaga itt érhető el a két világháború közötti magyar interpretációkról, illetve arról, hogy az elmélet és az elmélethez kapcsolódó műhelymunka miként szolgálta a Magyar Királyi Légierő fejlesztését.

Nem célunk azonban az Interneten hozzáférhető irodalmakkal versenyre kelni, azokat pláne nem túlszárnyalni, vagy egy eddig még fel nem tárt összefüggésre rámutatni. Pusztán arról van szó, hogy Douhet-t őt magát és elméletét szeretnénk röviden ismertetni, illetve néhány olyan eseményt, amely az elmélet gyakorlati alkalmazása kapcsán jött létre.

Douhet dandártábornok rendfokozatig vitte az olasz hadseregben, ahol ha minden igaz, a gyalogságnál a Bersaglieri-kat erősítette eredetileg (lásd. a paroli színkódját a képen - ami az olasz rendszer szerint rendfokozatot nem jelez, csak fegyvernemi, illetve egység szerinti hovatartozást). Majd foglalkozott az akkor igen aktuális kérdéskörrel - a haderő gépesítés lehetőségeivel.

A bersaglieri-k egyébiránt magasan képzett könnyűlövészek - a mai napig is van vagy 6 ezrednyi erő belőlük a talján hadseregben. Nem lennék meglepődve, ha egyszer róluk is születne egy poszt itt minálunk. :)

Az is igaz viszont, hogy légierő teoretikusunknak két lépésben sikerült tábornoknak lennie. Az I. világháborút közvetlenül megelőzően repülőosztály-parancsnokként szolgált (ekkor még csak osztályokba szervezték a repülő erőket és még szó sem volt önálló haderőnemről), sőt az olasz légierő első szabályzatát is ő írta meg.
Mivel azonban finoman szólva független gondolkodású volt és 1915-ben nem átallotta nyíltan bírálni a Honvédelmi Minisztérium tökkelütött tintanyalóit, konkrétan pedig a Minisztérium légierő-fejlesztéssel kapcsolatos tevékenységét, vagy méginkább ennek elégtelenségeit, páros lábbal rúgták ki a légierő kötelékéből. Bár mit is lehet várni szárazföldi parancsnokoktól, mondhatnánk - akik persze ellenérdekeltek voltak abban, hogy erőforrásokat fordítsanak egy másik területre. Érdekes, hogy ezt a csatát, nem csak Douhet vívta meg Olaszországban a szárazföldi erőkkel, vagy a haditengerészettel - Mitchell tábornok az USA-ban nagyon hasonlóan járt és nem csak ők ketten voltak ezzel így.
Douhet nem hagyta magát lepöccinteni. "Nem tanult a kudarcból" és nem maradt csöndben, amit természetesen honorálták a jelentős hatalommal rendelkező tökkelütöttek. Hátra kötötték Douhet sarkát: elintéztek neki egy kis börtönkosztot, azaz jól lecsukatták. Úgy tűnik viszont, hogy meghallgatásra talált a légierő fejlesztéssel kapcsolatos bölcsessége, mert még a háború vége előtt visszaveszik a hadseregbe és kinevezik 1918-ban a légierő parancsnokának.

Senki sem mondhatja, hogy íróasztal-teoretikus, hiszen az I. világháború folyamán egy repülőalegység parancsnoka, a vezérkari akadémia elvégzése után 1923-ig az olasz légierő központjának vezetője volt. A háború során tanulmányozta az új légi harceszközök háborús alkalmazását - a Zeppelinek és a Gotha „nehéz” bombázók (képünkön) támadásait London és más nagyvárosok ellen, a sikereket és a kudarcokat mindkét hadviselő fél oldalán.

Az I. világháború repülői, beleértve a gépeket és a repülő erőket egyaránt, őszintén szólva, nem voltak egy életbiztosítás. Oda csak önkéntes alapon kerülhettek a jobb sorsra érdemes harcosok. Az átlagemberek gyakran idiótáknak tartották azokat, akik nem törődve a veszélyekkel, repülőnek álltak. Több mint valószínű például, hogy a magyar nyelvbe a németből átjött, erősen pejoratív, flúgos melléknév is így került be. Nem véletlenül a résztvevő felek erőteljes propaganda tevékenységet fejtettek ki, hogy a személyzetek utánpótlási igényét teljesíthessék.

Íme néhány korabeli kép.































Jól láthatjuk: ha valaki repülő lesz, a csajok frontján sem számíthat kevesebbre, mint a képeken. Az is biztos, hogy már akkor tudták: vadászpilótának lenni a tutti nyerő.



Meg kell mondanunk a frankót: a történelem első terrorbombázása ugyan német találmány, hiszen az I. világháborúban navigálható léghajókból és bombázó repülőgépekkel megszórtak jócskán néhány civil célpontot. Picasso képe világhíressé tette azt a spanyol várost, amelyet ma lehet, nem is ismernénk, ha a Condor légió nem ott fejleszti célzó képességeit.

Logikusan gondolkodva viszont mondhatnánk, hogy a terrorbombázásban a britek is legalább ekkorát alkottak, amerikai szövetségeseikkel karöltve. Bombázó Harris, ki bizonyította több városnak - köztük Drezdának -  a térképről való leradírozásával: megtanulta a leckét az .... olaszoktól. Igen. Az olaszok sem röstellték az elméletet aprópénzre váltani. Ők hajigáltak először ugyanis Hailé Szelasszié alattvalóira bombákat a kies Etiópiában. Tegyük hozzá: ezek a bombákkal együtt célbajuttattak úgy 300 tonna mustárgázt is - az 1925-ös Genfi Konvenció ide, vagy oda. Lényegében megállapítható, hogy valamennyi jelentősebb légierő csinált már terrorbombázást. Nagyon nem szép dolog!

Visszatérve Douhet-ra és elméletére, nézete szerint az ellenséges hadseregek és terepakadályok fölé emelkedve kell eljutni az ellenség védtelen hátországába, ("puha altestébe") ahol megsemmisítő légi csapásokkal kell megtörni a háborús állam elszántságát, miáltal lakosság maga fogja majd gyors békekötésre kényszeríteni kormányát. Nos, ez az olcsó, a gyors, a saját veszteségeket is minimalizáló győzelem leegyszerűsített receptje - legalábbis Douhet szerint.

Douhet azt állította, hogy a háború kimenetelét a légierő - a légi uralom megszerzését követően - képes eldönteni önálló légi háború megvívásával. A légierő alkalmazásának fő célja szerinte az ellenség hátországának pusztítása a termelő, ellátó, és tároló kapacitások, illetve a közlekedési rendszer rombolása. Ez lenne ugye a terrorbombázás stratégiai bombázás. Az említett feladatokhoz önálló légierő létrehozását javasolta. Úgy vélte, hogy a kis létszámú szárazföldi és haditengerészeti erők feladata a háború befejező időszakában a légierő által térdre kényszerített ellenséges ország megszállása.

A csapásmérő erőt a harmadik dimenzióba emelve könnyen átjutnak az ellenséges vonalak felett és gyakorlatilag nem lehet az ilyen támadás ellen védekezni. Éppen ezért a jövő háborúját a bombázó repülőerők döntik majd el - mondja Douhet. A nagy teherbírású és hatótávolságú bombázó erő koncentrált támadásai képesek lesznek megtörni az ellenség ellenállását mind a fronton, mind pedig a hátországban egyaránt.

A kis létszámú szárazföldi erőknek ekkor már csak el kell menniük és elfoglalniuk a területet. És kész...

Mindezek a gondolatok futótűzként tejedtek a Nagy Háború után és nem csak a katonai teoretikusok széles köre, hanem a politikusok is nagy számban azonosultak vele. Ki ne szeretne olyan dolgokat hallani, hogy kicsi és fejlett légiflottát relatíve olcsón megépítve és váratlanul bevetve az ellenség hátországában, gyorsan és relatíve kicsi (saját) áldozatok árán az ellenség térdre kényszeríthető, a háború pedig megnyerhető?

A douhetisták tehát minden mást háttérbe szorítva fejlesztették volna a bombázókat, azonban hamar kiderült: a bombázók nem alkalmasak egy sor feladat megoldására, sőt, gyakran más gépekre vannak utalva (vadászok, felderítők, célkijelölők stb.), hogy sikeresen teljesíthessék a feladatukat.

Az I. világháború néhány éve elegendőnek bizonyult, hogy a légierőt önálló haderőnemmé emelje, ezen belül pedig felhasználási cél szerint világos határokat húzzon a repülőeszközök között. A repülőgépeknél a felderítőgépek után megjelennek a bombázók, a vadászgépek és természetesen a kiképző - iskolagépek is. A két világháború közti időszakban tovább finomodnak e kategóriák, s ezeken belül elkülönítenek al-kategóriákat is mint például a könnyű- közepes- és nehézbombázó, vagy közel- és távolfelderítő, stb.

A II. világháború előestéjén jól láthatók a szintén elkülönült zuhanóbombázók, megjelennek a földi célpontok megsemmisítésére hivatott általában jól páncélzott és erős fedélzeti fegyverekkel ellátott vadászbombázók, amelyeket a német terminológia szerint csak, mint Jabó-k azaz Jagdbomber-ekként emlegettek. A hadiflották is hozzáláttak sajátos repülőgépeik fejlesztéséhez - gondoljunk csak a torpedóvetőkre, vagy anyahajóról operálni képes típusokra.

A vadászgépek terén is dilemmát jelentett, hogy az egy üléses fixen beépített fedélzeti fegyverzettel ellátott elfogóvadászok, vagy inkább a kétszemélyes fix és mozgatható géppuskákkal (képünkön) egyaránt felszerelt nehézvadászok kapjanak-e prioritást. Ez utóbbiakból fejlődtek ki az éjszakai vadászok - hamar kiderült, hogy sebességük és fegyverzetük nem bizonyult elegendőnek a nappali bevetések túléléséhez. Az együléses gépeknél is gyártottak a sebesség rovására erősen páncélozott és még erősebben felfegyverzett vadászgépeket, amelyek hathatósan alkalmazhatók voltak a nehézbombázó kötelékek ellen, viszont e kompromisszum (a túlsúly) védtelenné tette őket az ellenség elfogóvadászaival szemben, ezért saját vadászkíséretet igényeltek. Ezek lettek aztán a csatarepülőgépek, vagy ahogy a németek emlegették: a rombolók (Zerstörer). Kicsit nem figyelek oda és rögtön, és menthetetlenül előreszaladunk az időben. Kanyarodjunk tehát mégis vissza.

A fejlődés nem csak a légierőkre hatott. A katonai gondolkodók hamar rájöttek, hogy egyes országok méretüknél, fekvésüknél, védekezési lehetőségeiknél stb. fogva, nagyon, sőt rendkívüli módon sebezhetőek a levegőből jövő támadásokkal szemben. Nem lehet ezért kizárólag bombázó csapásmérő erőt építeni, hiszen a védekezéshez egy sor más dologra - köztük védővadászokra, légtérfigyelő és jelzőszolgálatra, légvédelmi tüzérekre (balra lent), radarra, stb. sőt mindezek összehangolt alkalmazására is szükség van.



















Meghozták továbbá az első légoltalmi intézkedéseket, óvóhelyeket építettek, szolgálatot szerveztek, és gyakoroltak, gyakoroltak és gyakoroltak. Erről látunk itt jobbra - a poszt zárásaként - egy korai figyelmeztető posztert, amely segít a lakosságnak a barát-ellenség dilemma megoldásában.


Douhet elméletét már sokszor kipróbálták egészen a legutóbbi háborúkig. Bebizonyosodott, hogy önmagában a légierő ugyan nem alkalmas a háború megnyerésére, mégis a légtér uralma nélkül már nem lehet a győzelmet kivívni.