Minden katona álmai közé tartoznak az olyan feladatok, amikor kis csapatban, valami a helyőrségtől - és a szemléző elöljáróktól - távolabb eső helyen, komolyabb tevékenység nélkül lehet eltölteni egy kis időt. Ilyenkor nincs ébresztő, az ember csak heverészik, némi szerencsével megismerkedhet a helyi népesség ellenkező nemű tagjaival, tiszta katonaidill. A Long Range Desert Group (LRDG) története a bizonyíték arra, hogy kis fantáziával minden idillből lehet thrillert csinálni.

A II. világháború kitörése előtt nem sokkal Kufra oázisban kis nemzetközi társaság borozgatott a tábortűznél: az Auto Sahariana olasz tisztjei láttak vendégül néhány, a sivatagból kikeveredett, fáradt angol turistát (orosz hússaláta nem volt). Sztorik, baráti ugratások, az egyik olasz tiszt meg is említette, hogy ők bezzeg nem tévednek el a sivatagban. Sőt, akár a Nílusig el tudnának jutni úgy, hogy észre sem vennék őket, aztán hagynának egy kis emlékeztetőt bizonyítéknak a létfontosságú gátakon. A későbbiek ismeretében a "Ne szólj szám, nem fáj fejem", "Hallgattál volna, bölcs maradtál volna" és hasonló közmondásokkal lehetne tökéletesen leírni a szituációt.

A vendégek ugyanis nem egyszerű turisták voltak, hanem az Egyiptomban állomásozó angol csapatok tisztjei, köztük Ralph Bagnold őrnaggyal. Őt már korábban érdekelték az I. világháborús Light Car Patrol (LCP) őrjáratok tapasztalatai és igyekezett tökéletesíteni azokat. Továbbfejlesztette például a naptájolót (ez itt egy mai másolat), ami GPS és mobiltelefon híján létfontosságú volt azoknak, akik az oázisok látótávolságán kívül is mozogni akartak. Az unalmas szolgálat élénkítésére pedig néhány hasonszőrű társával fogadásból "kirándulásokat" tettek a sivatagba és az nyert, aki tovább tudott kint maradni. Aki vissza sem jött az értelemszerűen vesztett. Első komolyabb húzása az volt, mikor 1930-ben három Ford A Modellel keresztülvágott az Egyiptom és Líbia között elterülő homokdűne-sivatagon - kiváncsi vagyok, a mai Párizs-Dakar lovagok közül ki merné utána csinálni? (GPS használata nem ér.) A kufrai borozgatás is egy ilyen túra kapcsán jött össze és Bagnoldot finoman szólva aggasztotta az olasz tiszt mondókája. Aztán kitört a háború és a borozgatásoknak egyelőre vége szakadt. A vedéglátókból ellenségek lettek, az ellenségről pedig jó minél többet tudni. Ráadásul Franciaország kapitulációjával hirtelen eltűnt a fenyegetés a líbiai olasz erők hátából, így 1940 júliusában létrejött az LRDG.

Az angolok ekkor finoman szólva is óriási szarban voltak a Közel-Keleten. Líbiában és Etiópiában két, egyenként közel negyed milliós olasz kontingens állomásozott, amelyek harci értékén békeidőben bizonyára jókat derültek a vezérkar tisztjei, de most a tízszeres túlerő elég idegesítő volt. Nem csoda, hogy Bagnold felderítési javaslata Wavell tábornoknál (ő az, itt jobbra) nyitott fülekre talált. Mivel az egész műveletet titokban akarták tartani (nem utolsó sorban a Kairóban lévő több ezer német-olasz kém elől) Bagnold egy olyan paranccsal távozott a közel-keleti erők főparancsnokától, amilyen csak a rossz filmekben szokott előfordulni: "Szigorúan titkos. Minden Fegyvernem és Igazgatóság vezetőjének. Bagnold őrnagy minden, személyesen benyújtott kívánságát haladéktalanul és minden kérdés nélkül teljesítsék!" Bagnold első húzása rögtön egy pofon lehetett a brit öntudatnak, a megalakuló három őrjárat (patrol) tagjai között nem voltak angolok. Ezekhez a feladatokhoz az ipari Anglia szülöttei kezdetben túl "puhák" voltak. Ő viszont olyanokat keresett, akik tudnak tájékozódni nyílt, jelöletlen terepen, képesek ellátni magukat külső utánpótlás nélkül, és két csavarhúzóval meg egy kalapáccsal meg tudnak javítani egy lerobbant járművet.

Állítólag mikor egy kocsijukon 1600 km-re a bázistól megrepedt a differenciálmű fedele és elfolyt belőle az összes olaj, rágógumival tömítették a repedést, olaj helyett pedig érett banánokat tömtek bele. Hazajutottak.

Elsőként az ausztrál alakulatok tűntek jó forrásnak, azonban az ausztrál kormány nem járult hozzá az emberek átadásához (ennyit a nemzetközösségi szolidaritásról), így két új-zélandi és egy rhodéziai (dél-afrikai) önkéntesekből válogatott járőr alakult meg. A kezdeményezőkészség, a kiegyensúlyozottság és a kitartás legalább olyan fontos volt, mint a kiemelkedő fizikai állóképesség (a Commando alakulatoknál kötelező úszni tudás viszont nem :-)). Választottak maguknak no nem csillagot, hanem jelmondatot is: "No vi sed arte", azaz "Csellel, nem erővel", jelvényük pedig a balra látható skorpió lett.

Az első bevetés elég egyszerű volt: ki kellett deríteniük, mekkora erősítés tart a front felé. Ettől függött ugyanis, hogy az angol harckocsi utánpótlásnak be kell hajóznia a Földközi-tengerre, vagy választhatja a biztonságosabb, de hosszabb utat Afrika körül. A feladat látszólag egy álomszolgálat volt: semmit sem kellett csinálniuk, csak heverészni és nézelődni. Rontott a képen, hogy mindezt több száz kilométerrel az ellenséges vonalak mögött, lehetőleg olyan helyen, ahol épeszű embernek eszébe sem jutna letérni az útról és mindezt 10-12 napig folyamatosan, napi 24 órában. A konvojok ugyanis éjszaka is közlekedtek, a fronttól való távolság miatt pedig az elsötétítés sem volt olyan szigorú. (A szép idők emlékére azért a Kufra környéki szükségleszállóhelyek üzemanyagkészleteit is felgyújtották.) Az akció sikerrel járt, kiderült, hogy a német-olasz erősítés csak csordogál, a szállítóhajók pedig nyugodtan megkerülték a kontinenst és befutottak Szuezbe.

Bagnold szervezési elvei újdonságnak számítottak és azt a struktúrát követték, amit a kis csoportokban működő különleges alakulatok a mai napig is használnak: a járőrben mindenkinek volt valamilyen speciális feladata, de képesnek kellett lennie legalább még egy másik ember feladatának ellátására is. A másik újítása a sivatagi hadviselés fejtetőre állítása volt. Az olaszok (de a franciák és persze az angolok is) az oázisok, megerősített bázisok ellenőrzésére törekedtek, a terület többi része "szabad préda" volt - az eltévedés és a szomjhalál kockázata elég visszatartó erőt jelentett. Bagnold és emberei viszont úgy gondolták, hogy az őrjáratok is csak az utakat használják, nekik tehát van 3 millió km2 szabad műveleti területük, és ezt igyekeztek ki is használni.

Az alakulat tagjainak megjelenését egy romantikus regényben kétségtelenül a "festői" kifejezéssel illették volna. A katonák a legkülönbözőbb egységekből érkeztek, ezért eleve nem volt egységes egyenruhájuk. A fenti parancs alapján pedig lehetőséget kaptak arra, hogy a raktárakban tárolt felszerelésből szabadon válogassanak. A rendkívül fotogén, gutrából és ogalból álló arab fejfedőt például eredetileg a Transzjordániai Határvadászoknál rendszeresítették, de általánosságban elmondható volt, hogy az egyenruhájuk inkább egyén-ruha volt, mindenki azt viselte, ami neki a legjobban bevált. A szállítójárművek általában Chevrolet 30cwt terepjárók voltak (a Jeep-ek teherbírása egyrészt kisebb volt, másrészt az SAS előbb lenyúlta őket), a fegyverzetben Moliére elvét követték: onnan vették a jót, ahol találták. Esetükben főleg az olaszoktól, a járőrök utolsó kocsija - a skorpió farka - például lehetőség szerint zsákmányolt olasz 20mm-es gyorstüzelő ágyút mutogatott korábbi gazdái felé. Jobban szerették az angol Bofors könnyűlövegnél, mert ez szükség esetén a túlzottan kíváncsi felderítőgépek elhessentésére is használható volt. A rejtőzködő csoportokra ezek jelentették a legnagyobb veszélyt, meg persze a sivatag négy lábnál többel rendelkező őslakói. Egy elfertőződött rovarcsípéssel itt nem lehetett csak úgy átugrani a gyengélkedőre, a skorpiók pedig a jelvény ellenére sem voltak toleránsabbak.

Bár a kiképzésük és a képességeik alapján alkalmasak lettek volna rá, az LRDG küldetései alapvetően különböztek az SAS látványos, "lövünk mindenre és mindennel, amink csak van" rajtaütéseitől. Megfigyelés, új útvonalak felderítése, néha egy kis elaknásítás, vagy egy kiemelt célponton való menet közbeni rajtaütés - ez volt a feladatuk. A briteknek olyan fontos volt a stabil stratégiai hírszerzés, hogy külön csoportjuk működött a sivatagi szenusszi törzsek között, hogy azok NE lázadjanak fel - ez ugyanis megnövelte volna az olasz katonai jelenlétet a sivatagban, nehezítve az LRDG munkáját. Az SAS-szel való együttműködésük is éppen emiatt nem volt zökkenőmentes. Kezdetben az LRDG szállította az SAS embereit a bevetésekre és vissza. A két csapat céljai azonban olyan gyökeresen eltértek egymástól - az LRDG észrevétlen akart maradni, az SAS minél zajosabban odacsapni -, hogy végül külön akciós övezetekre osztották a hadműveleti területet, ahol a másik alakulat nem tevékenykedhetett. Ha igaz az, hogy az ellenség elismerése a legnagyobb dícséret, akkor Rommel véleménye ("Az LRDG több kárt okozott nekünk, mint bármely más, hasonló nagyságú alakulat") bizonyára jól esett nekik.

1940 decembere és 1943 áprilisa között csak 15 olyan nap volt, amikor egy járőr sem tartózkodott volna az ellenség hátában. Persze a létszámuk is bővült, volt indiai önkéntesekből toborzott csapat és idővel a gárda- és yeomanry-ezredekből is létrejött egy-egy őrjárat. Fénykorában az LRDG-nek saját mini légiflottája és kisebb tüzérsége is volt, mivel a felsőbb parancsnokokkal sokszor nehéz volt megértetni, hogy ami működik kicsiben, azt nem okvetlenül lehet nagyban megismételni. Amikor viszont Montgomery csapatai végül elérték Tunéziát, az LRDG speciális képességeire többé már nem volt szükség. Utoljára még a Mareth-vonal megkerülésében segédkeztek - pont azokat az új-zélandi csapatokat vezették át a "járhatatlan" részeken, amelyek az első járőrök önkénteseit adták. Utána az egységet részben feloszlatták, részben "hagyományos" kommandó feladatokat kaptak. Az észak-afrikai győzelem után Tito partizánjai mellett, Olaszországban és Görögországban is harcoltak, legnagyobb veszteségüket is itt szenvedték el 1943 októberében. Levita szigetének megszállására egy 48 fős különítményt indítottak útnak, és a felsőbb parancsnokság szükségtelennek tartotta a megelőző felderítést. Az indulás után derült ki, hogy a két harccsoport rádiói sem voltak összehangolva. A mentőcsapatok két nappal később már csak nyolc túlélőt tudtak kimenekíteni... (Ahhoz képest, hogy ez szinte pont egy évvel az arnhemi offenzíva előtt történt, az angolok úgy látszik nem tanultak a leckéből.)

Végül Albániában, 1945. augusztus 1-én pont került a történet végére, a sok dicsőséget megért alakulatot feloszlatták.

A Bagnold által kidolgozott specializációs rendszer viszont azóta is alapelv a mélységben tevékenykedő kis harccsoportoknál. Bagnold maga szép öregkort ért meg. A Királyi Társaság (az angol Tudományos Akadémia) már a harmincas években tagjai közé választotta a homokdűnék fizikájáról írt cikke alapján. 1990-ben bekövetkezett haláláig még több rangos tudományos elismerést is begyűjtött ebben a témában - néha a homokra épülő tudás is hasznos lehet.