Helyi adottságainknak köszönhetően történelmünk bővelkedik az ideiglenesen nálunk vendégszereplő külföldi hadvezérekben, Batu kántól Bem apón át Tolbuhin marsallig. Ennek tudható be, hogy azokról, akik tehetségüket se értünk, se ellenünk nem akarták kamatoztatni, méltatlanul keveset tudunk (lásd szegény Jominit). Ha politikai pályára adták előtte/alatta/utána a fejüket vagy királyok, hercegek, grófokként tengették életüket, akkor esetleg eljutott nevük a magyar történelemkönyvek lapjaira. Következzen most valaki, aki ki sem tette a lábát tőlünk távoli hazájából, soha nem töltött be semmilyen politikusi funkciót, a nevét mégis ismeri mindenki, aki látott már amerikai filmet a II. világháborúról: William T. Sherman.

A kis Billy szülei elég elkötelezett polgárjogi harcosok lehettek már akkor, amikor ezt a kifejezést még nem is ismerték, különben nehéz megmagyarázni, hogy fiacskájuknak miért a Tecumseh nevet adták. 1820-ban, mikor Ohioban megszületett, ez a név még nem a romantikus indiánregényeket idézte. (A jobbra látható sóni főnök vezette felkelést alig nyolc éve verték le.) Minden esetre, gyerekkorában ha indiánosdit játszottak, neki aligha volt sok választása, hogy melyik csapatot erősítse. A papa ugyan sikeres ügyvéd és az ohioi Legfelsőbb Bíróság tagja volt, mégis mikor kilenc évvel később váratlanul elhunyt, Vili és tíz testvére egy büdös vas nélkül találta magát. (Ebből is látszik, mennyit változott a sikeres ügyvéd fogalma Amerikában.) Így aztán az ifjú Sherman hamarosan nevelőszülőknél találta magát, a Ewing családnál. (Nem, Jockey-t nem fogom beleszőni a történetbe.) Ewingéknek elég nagy befolyásosuk volt, Shermant pedig családtagként kezelték, tizenhat évesen segítettek neki bejutni a West Point-ra.

Saját visszaemlékezései alapján nem ez volt élete legboldogabb időszaka: "Nem voltam jó katona, ami az alakiságot illeti. Nem véletlen, hogy én voltam az egyetlen, aki semmilyen rangot nem szerzett a főiskolán." Az esze viszont segítette, így az eredetileg 141 fős évfolyamból hatodikként végzett. Az ifjú tiszt Dél-Karolinába kerül, ahol a befolyásos rokonságnak köszönhetően tökéletes partyboy lesz belőle. A mexikói háborút kihagyja, helyette Kaliforniában szolgál, majd 1853-ban leszerel és bankár lesz. A polgárháború későbbi fontos hadvezérei közül ő az egyetlen, akinek a háború kitörésekor semmilyen harci tapasztalata nem volt (némi apróbb csetepatét leszámítva a szeminola indiánok ellen folytatott hadjáratban). A civil életben eléldegél, de a sikerek elkerülik, ezért végül inkább reaktiváltatná magát. Barátai azonban rábeszélik, hogy inkább vállalja el a louisiana-i Állami Szeminárium (tk. egyetem) vezetését, így 1859-ben újból egy déli államban találja magát. Mivel sem a rabszolgaságot, sem a rend elleni lázadást nem tudja elfogadni, 1861-ben nyilvánosan leköszön és ott hagyja a Délhez csatlakozó Louisiana-t.

Washingtonba megy, de egyelőre még nem katonaként, sőt Lincoln túl radikális is neki, igazából tele van a hócipője a szart kavaró politikusokkal. Nem sokkal a fegyveres harcok kitörése előtt végül mégis úgy dönt, hogy újra bezupál, így Bull Run-nál (aki nem hallott róla, ez a polgárháború "győri csatája") rögtön futhat is egy kicsit. Mivel mindenki ezt csinálta, ez nem számít rossz pontnak, de azért áthelyezik Kentuckyba. Itt sikerül elkövetnie élete egyik legnagyobb ostobaságát: megmondja az igazat, amikor nem azt akarják hallani. Mivel elég jól ismeri a Délt, ragaszkodik hozzá, hogy a nyugati frontállamok megtartása legalább 60 ezer, a Mexikói-öbölig vezető út megnyitása 100 ezer katonát igényel. Szó szerint idiótának bélyegzik, az újságok a fejét követelik, hiszen ez egy mellékfront - két évvel később Grant egyedül Vicksburg ostromához 77 000 emberrel vonult fel, szóval mégsem beszélt hülyeségeket.

Ha nem lett volna háború, Sherman bizonyára súlyos alkoholista, depressziós paranoid lett volna, annyira megviselték a vádak. Így viszont nem volt sok ideje rajtuk tökölni, mert a nyugati front (ami tulajdonképpen a Mississippi völgye feletti uralom megszerzéséről szólt) hirtelen fontos lett a déliek számára. Shiloh mellett rajtaütöttek az elmélázó északi táboron és az addigi operett-háborúskodás irgalmatlan mészárlásba csapott át. Sherman a csatában kétszer megsebesült, három lovat lőttek ki alóla, ő lett a nap hőse. (A rossz nyelvek szerint azért Sherman irányította a kritikus első napon a védelmet, mert Grant behatóbb ismerettségbe került a Tenessee-whiskyvel, de ez csak pletyka.) A hadjárat későbbi szakaszában azt is bebizonyította, hogy nem csak harcolva, menetelve is meg lehet verni az ellenséget, vagy legalább is el lehet érni, hogy feladja azt, amit meg akarunk szerezni - a west point-i elméleti tudás kezdett kézzelfoghatóvá válni.

A következő években Sherman Grant jobbkezeként egyre nagyobb szerepet kap és mikor Grantet kinevezik az uniós seregek főparancsnokának, Sherman megörökli a teljes nyugati frontot. Nekilát végrehajtani nagy tervét, hogy kettévágja a Délt és ezzel olyan lehetetlen helyzetbe hozza a Konföderációt, hogy végre békét kelljen kötnie. Ehhez előbb be kell vennie Atlantát, ami sokkal nehezebb, mint elsőre gondolta. Déli ellenfele, Johnston tábornok (itt jobbra) ugyanis pontosan tisztában van vele, hogy Sherman sokkal erősebb, ezért mindig csak lecsap, arat egy kis győzelmet, majd visszavonul, kíméli az embereit. Ez persze egy idő után elfogadhatatlan a sok Kávéházi Konrád déli politikusnak - "mi az, hogy hős seregeink állandóan visszavonulnak" - és három hónap után kirúgják. Utóda Hood, igazi tökös parancsnok, jól megmutatja, hogyan kell harcolni - Sherman persze azonnal ronggyá veri és végre bevonul Atlantába. Itt felszereli magát, majd a november 15-i indulás előtt kiürítteti a várost és felgyújtatja az összes hadianyag raktárt és üzemet. A dolog balul sül el, a tűz tovaterjed és egész Atlanta porig ég, a részletekről lásd még Margaret Mitchell: Elfújta a szél. (A déliek felfogása szerint persze eleve így volt kitalálva az egész.)

Innen kezdve Sherman egy durván 60 mérföld széles sávban végigtarolja egész Georgiát. Gyakorlatilag ő az első, aki az ellenséget a hátország gazdaságának szisztematikus lerombolásával akarja térdre kényszeríteni - bizony, ha úgy vesszük, akkor Douhet, Arthur "Bomber" Harris és utódaik mind az ő kék köpönyegévől bújtak elő. Északon semmit sem tudnak róla, csak ami a déli jelentésekből kiderül, mígnem 1864. december 23-án táviratot hoz a kétszer csengető postás Lincolnnak: " I beg to present to you, as a Christmas gift, the city of Savannah, with 150 heavy guns and plenty of ammunition, and also about 25,000 bales of cotton." (Átnyújtom Önnek karácsonyi ajándékul Savannah városát, 150 nehéz ágyúval, bőséges munícióval és kb. 25 000 bála gyapottal.) Merry Christmas!

Innen kezdve a háború már nem tart sokáig, Sherman még hátba kapja a délieket és szólhatnak is a győzelmi harsonák - meg néhány nap múlva John Wilkes Booth pisztolya. Sherman továbbra sem akar politizálni, még mikor Grant elnök lesz, akkor is megmarad a főparancsnoki széknél - azt viszont szeretné elérni, hogy a hadsereg szervezetét, működését ne a hadügyminiszter, hanem a főparancsnok irányítsa. Sok időbe telik, mire sikerül elfogadtatnia az elképzelését, de melyik hozzá nem értő politikus ismerte be valaha is, hogy hülye ahhoz, amit csinál? Közben folynak az indián háborúk, amikben Tecumseh ide vagy oda, mindent megtesz a katonai győzelemért. 1884-ben vonul vissza és még megírja emlékiratait majd 1891-ben lelép a színpadról. Nevét a híres harckocsin kívül - többek között - a világ legnagyobb fája, a kaliforniai Sequoia Nemzeti Parkban lévő óriásfenyő is őrzi. (Csak érdekességnek: a fa eredetileg Karl Marx nevét viselte, mivel egy utópista szocialista közösség írta le először. A Nemzeti Park Szolgálat azonban valami hazafiasabb nevet akart adni neki.)

Gondolom, nem meglepő, hogy Sherman megítélése távolról sem egységes. A csatatéren nem volt igazán sikeres, stratégiai tehetsége mégis az Unió győzelmének kulcsa volt. Az, hogy Georgiában legfeljebb olyan lovasszobrot állítanának neki, amin a ló ül őrajta, érthető. A háború előtt többet élt Délen, mint Északon, mégis habozás nélkül kék zubbonyba bújt, mikor az Egyesült Államok egységének és erejének megőrzéséről volt szó. Miközben "Georgia üvölt", személyesen gondoskodik róla, hogy west point-i szerelme házában nehogy kárt tegyenek. Bár ő soha nem lépett túl a szabályokon, sőt megtorolta az ilyen vétségeket, ha egy hadseregnek a pusztítás a feladata, akkor ott a "túlkapások" borítékolhatók. Az atlantai polgároknak írt levele azonban pontosan megvilágítja álláspontját: a háború olyan borzalmas, hogy mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb véget érjen, akik pedig lehetővé teszik, hogy máshol, másokat földönfutóvá tegyenek, azok ne tiltakozzanak, ha ez a sors őket is eléri. Nem gyűlölte a vele szemben állókat, azt akarta, hogy döbbenjenek rá, nem éri meg háborúzni. A temetésén koporsója mellett ott állt egykori ellenfele, Joseph E. Johnston is. Mikor rászóltak, hogy a februári hidegben ne álljon hajadonfőtt, azt válaszolta, hogy fordított helyzetben Sherman sem tartaná fején a kalapot. Johnston súlyosan megfázott és nem sokkal később meghalt.