Ha már szó esett a német-francia közös dandárról, úgy gondoltam érdemes lenne egy pár szóban megemlékezni a többnemzetiségű alakulatok őséről, a II. világháború egyik igazi különleges egységéről, a First Special Service Force-ról is.

Micsoda pofátlan alakok vannak - gondolhatta az a rendőr, aki a II. világháború végén egy san franciscoi kocsmában kiszúrt egy bajszos katonát, aki egyértelműen túl fiatal volt az egyenruháján lévő két-két ezüst csillaghoz. Igazoltatta, ám a katonakönyvben is vezérőrnagyi rendfokozat szerepelt. "Piszok jó hamisítvány" - jegyezte meg a rend őre és a padlóra hajította a könyvecskét. A következő pillanatban viszont már helyet is cserélt vele, mert az igazolvány tulajdonosa, Robert T. Frederick vezérőrnagy, a First Special Service Force parancsnoka nem volt egy könnyű természet.

Az alakulat létrejötte Churchillnek köszönhető, aki Roosevelten keresztül hosszú ideig tökéletesen tudta manipulálni az amerikai katonai felsővezetés döntési mechanizmusát. Mivel Angliát nagyon aggasztotta, hogy Norvégia megszállásával a németek flotta- és légibázisokhoz jutottak, 1942-ben sikerült rávennie az amerikaiakat, hogy állítsanak fel egy közös alakulatot - az angol kommandók mintájára -, amely Norvégiában ejtőernyővel leszállva tartós gerillaháborút folytatna a németek hátában. Ehhez a maga részéről az ötletet, a nemzetközösség részéről kanadai önkénteseket ajánlott fel, a pénz-paripa-fegyver apróságai az amerikaiakra maradtak. Az ötlet Washingtonban Frederick (akkor még) alezredes asztalán landolt, aki irodakukacként a számlálatlanul érkező jószándékú, ám általában végtelenül amatőr, civil ötleteket véleményezte a vezérkar felé. Az Ekevas hadműveletről is megállapította, hogy katonailag kivihetetlen és ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a dolgot. Nem számolt azonban a politikai hátszéllel ("az amerikai és angol fegyverbarátság szép példája") és így eshetett meg, hogy 1942 nyarának elején Eisenhower egy laza mozdulattal a nyakába varrta az újonnan felállítandó alakulat teljes felelősségét: - Maga már úgy is ismeri ezt az egész tervet!

Tapasztalatok és létező forgatókönyvek híján Frederick három "mini-ezredből" álló egységet kezdett el felállítani a montanai Helena melletti Camp Harrisonban, ezredenkét három helyett csak két zászlóaljjal. Főleg korábbi vadászokat, erdészeket, favágókat, aranymosókat keresett, olyanokat, akiknek van tapasztalatuk a hegyvidéki erdőségekben. A kanadai önkéntesek döntően ilyenek voltak, az amerikai parancsnokok azonban príma alkalmat láttak arra, hogy megszabaduljanak a legbalhésabb fogdatöltelékeiktől, így Fredericknek hamarosan tizenkettő helyett több száz piszkos vagánnyal kellett megbirkóznia. (Az FSSF történetét olvasva azt hiszem, nem csak nekem lesz olyan érzésem, hogy Nathanson nem kevés ihletet merített Frederick sztorijából a Piszkos tizekettőhöz.)Tovább bonyolította a helyzetet az a döntés is, hogy ez valóban vegyes alakulat volt - a kanadai és amerikai katonák teljesen keverve szolgáltak, még raj szinten sem volt elkülönülés. A 35 éves parancsnok a rendteremtés legegyszerűbb módját választotta - úgy meghajtotta az embereit, hogy azoknak nem volt energiájuk egymással kötözködni. 80 km-es hegyi menetgyakorlatok teljes felszereléssel és a 120-as helyett 140-es menettempóval, erőnléti edzések, közelharc gyakorlás, közte elméleti foglalkozások, robbantó tanfolyamok. A késharcok gyakorlásához a rohamkéseket használták - természetesen védőtok nélkül - és a tiszteknek is részt kellett benne venni. A tél beköszöntével ez kiegészült a sí- és hótalpas kiképzéssel és az ejtőernyős ugrásokkal. Akinek ez kicsit sok volt, az mehetett vissza azonnal a korábbi alakulatához, ami a magukat kemény fiúnak tartók között elég nagy szégyen volt. Még a parancsnokon sem lehetett gúnyolódni, mert Frederick nem az a hátulról irányító tiszt volt. Maga is végig csinálta az egész kiképzés minden részét, a háború végére pedig a ő lett a legtöbbször megsebesült főtiszt - kilenc Bíbor Szívet gyüjtött be.

A szerteágazó kiképzés a felszerelésükön is meglátszott. A V42 rohamkést kifejezetten az FSSF számára gyártották. Bár nagyon hasonlít az angoloknál rendszeresített Fairbairn-Sykes kommandós tőrre, jellegzetessége a markolat alatt lévő hüvelykujj-támasz és a végén lévő hegyes "skullcrasher". Apró ergonómiai fejlesztések, így jobban lehet vele... inkább nem részletezem. Ahogy az más, hasonló jellegű alakulatoknál is gyakori volt, a fegyverzet sokszor eltért a hivatalosan rendszeresítettől az egyénileg kedvelt vagy szükségesnek ítélt felé.

A Browningnál könnyebb Johnson golyószórókat pl. Frederick két tonna robbanószerért cserélte a tengerészgyalogosokkal, az erődített pontok ellen pedig néhány lángszórót is "szereztek"... Ejtőernyős csizmát, de a hegyivadászok buggyos nadrágját viselték, kiegészítve a szőrme szegélyes, vízhatlan  parkával, amit az amúgy melegnek hitt Olaszországban '43 telén szanaszét irigyeltek róluk a szakadó esőben fagyoskodó átlag GI-k. Legnagyobb örömükre a csizmára húzható vízhatlan, "sarkvidéki" kalucsnit is meghagyták a kiképzés után a felszerelésben, ez az első világháborús lövészárkokat idéző olasz hadszintéren nagyon jól jött. Az egyenruha egyébként kezdetben nem volt egységes, de egy méretesebb verekedés után - a helyi kocsma törzsközönsége élcelődött a kanadaiak szoknyáján - mindenkit amerikai egyenruhába bújtattak. A nemzetiséget innen kezdve csak a jobb galléron hordott jelvényből, meg persze a zsoldból lehetett tudni: a canuckok kevesebb pénzért vitték vásárra a bőrüket.

Felruházva, kiképezve, Fredericknek már csak egy komoly problémája volt: nem volt ellenség. A norvégiai diverziót menet közben lefújták. Szóba került még Románia (az olajmezők), Olaszország (erőművek), sőt a Kaukázus is, de igazából 1943 elejére ott állt egy fantasztikusan felkészített csapattal, amit éppen fel akartak oszlatni, mert nem volt feladata. Szerencséjére a japánok még 1942-ben támaszpontokat építettek Attun és Kiskán, az Aleuták két szigetén. Az Attu elleni akció arányaiban nagyon súlyos áldozatokat követelt, így a parancsnokság végre talált az FSSF-nek feladatot. (Az FSSF egyébként eredetileg fedőnév volt, Special Services-nek a hadsereg szórakoztató egységeit, frontszínházakat, zenekarokat nevezték. Saját poénjuk szerint feladatuk az volt, hogy "leugorjunk az ellenség hátában, fánkos- és kávéspultokat állítsunk fel és megvédjük azokat bármi áron".) A behajózás előtt még megtréfálták a partraszálló-kiképzést tartó tengerészgyalogosok parancsnokát. Frederick fogadott vele, hogy az emberei átjutnak a laktanya őrségén. Reggel végigjárták a területet és megmutogatta a háborgó parancsnoknak, hogy hány helyen ásták be magukat a "Bátrak" (Braves, ahogy magukat nevezték) és hol helyeztek el robbanótölteteket - pl. a parancsnok ágya alatt.

Mint kiderült, első hadműveletüknek ez volt a legkeményebb része. Kiskán ugyanis a várt elszánt japán védősereg helyett csak üres bunkereket és lövészárkokat találtak - a japánok a közeledő flotta elől a ködben elhajóztak. A hideg északról ezután a hideg délre küldték őket, Olaszországba. Salerno után a szövetségesek előrenyomulása a hegyes terepen finoman szólva is csak bukdácsolt, a novemberi Itália pedig napfény helyett sárral, esővel és hideg széllel várta a tengerentúli turistacsoportokat. Előbb a Winter-vonal áttörésében segédkeztek (ez volt első éles bevetésük), majd következett Anzio, a legelbaltázottabb szövetséges partraszállás. A négy hónapig tartó hídfő-csatában az FSSF-re hárult a déli szárny védelme, a Mussolini csatorna mentén.

Mivel itt a járhatatlan mocsáron csak öt híd vezetett át, a természetes az lett volna, ha - a többiekhez hasonlóan - átkozódva ülnek az egyszerre szakadó eső- és gránátzáporban és időnként visszaverik a hidak elleni német támadásokat. Ezzel szemben éjszakánként feketére mázolva rajtaütéseket indítottak a németek ellen, néha századnál is nagyobb erőkkel. A németek eleinte azt hitték, hogy egy fekete alakulattal állnak szemben, ennek köszönhették a Schwarzteufeln (Fekete Ördögök) nevet. Még az első ütközetük során történt, hogy az egyik század parancsnokát közvetlen közelről lelőtte egy, a rejtekhelyéről előugró német, miközben egy, magát látszólag megadó katona felé közeledett. Állítólag ez volt az oka, hogy ha csak nem kellett foglyot hozni, a járőrök után általában csak halottak maradtak. Frederick azért gondoskodott arról, hogy a németek ne maradjanak kétségek között. Az itt látható kis kártyákat nyomatta és "emlékeztetőül" ezeket hagyták a megölt németek sisakjára tűzve. (A németül nem tudók kedvéért az üzenet pongyola fordításban: A vastagja még csak ezután jön!) A pszichológiai hadviselésnek meg is lett az eredménye, az amúgy nem újonc 114. Jäger hadosztály visszavonta előretolt egységeit és egy jó mérföld széles, üres biztonsági sávot hagyott maga mögött. Mivel a tüzérség miatt nappal kevés tennivaló akadt, így Gus Heilman főhadnagy csapata berendezkedett a senki földjén lévő Borgo Sabotino falucskában, gátlástalanul élvezte a helyi szarvasmarha- és baromfiállomány kínálta élelmezési változatosságot és feltárta a föld alatt sínylődő borkészleteket. A falucskát átkeresztelték Gusville-nek, Gusville Herald-Tribune címmel saját újságot adtak ki, kertészkedtek és fogadták a sikerre és pozitív hírekre ácsingózó amerikai újságírókat. Az, hogy a főutca egyenesen a szemben álló német lövegeknek futott neki és ezt a tüzérek nem is engedték elfelejteni, nos, valami izgalom is kell az életben.

A hídfőből kitörés után az FSSF emberei voltak az elsők, akik Rómába értek, a hálás olaszok a Porta San Paolo melletti protestáns temető falán egy emléktáblával meg is emlékeztek róluk. (A részletes útbaigazításért tessék felkeresni Csurtusék római beszámolóját!). Sokáig nem élvezhették a dicsőséget, mert már készítették a hajójegyeket a számukra a dél-franciaországi partraszálláshoz. Ez, és a normandiai partraszállás sikere azonban megpecsételte a sorsukat. A nagy hadszíntéren már nem tudtak mit kezdeni egy alig 2000 fős speciális alakulattal, ráadásul a kanadaiaknál egyre nagyobb gondot jelentett a különleges egységek emberutánpótlásának biztosítása is. 1944. december 5-én tokba kerültek a zászlók és az addig együtt szolgáló katonák nemzetiségük szerint szétválva elindultak új alakulataik felé. Az ejtőernyős képesítésűeket azonnal felszívták a Market-Garden után kivérzett hadosztályok, az amerikaiak gyorsan beszállhattak az ardenneki katlancsatába is. (A 101. ejtőernyősöknél rögtön lehetett tudni, ki jött az FSSF-ből: nekik volt téli dzsekijük). A többiek zöme a 474. gyalogos hadosztályhoz került és végül a sors fura fintoraként az eredetileg célul kijelölt Norvégiában fejezte be a háborút, felügyelve a magukat megadó német csapatok hazaszállítását. A túlélőknek egy dolog fájt nagyon: a végig egymás mellett harcoló hősi halottakat a katonai bürokrácia haláluk után szétválasztotta és most külön temetőkben nyugszanak, nemzetiségük szerint. Az alakulatnak csak egy, de annál markánsabb nyoma maradt: az amerikai Különleges Erők jelvénye a mai napig az két, keresztbe rakott nyílvessző, amely eredetileg az FSSF katonáinak bal gallérját díszítette.