Ezzel a kétrészesre tervezett poszttal Hoerbi kolléga lepett meg bennünket. Amint azt olvasóink látni fogják, a Lusitania témája olyannyira többfunkciós, hogy tán még a konteóblogba is beleférne, de tiboru - miként az igazán nagy formátumú férfiak - tényleg tud veszíteni...

Kezdődjék tehát a finom felvezetés, amit a horgászok beetetésnek hívnak; olvassátok a Lusitania katasztrófájának előzményeit, és a titokzatos utolsó napok történéseit. Hoerbinek pedig mindenki nevében köszönöm a melót. tiboru.


Az első világháborúban történt amerikai hadba lépés egyik sokat hangoztatott indoka volt a Lusitania nevű utasszállító gőzös 1915. május 7-i elsüllyesztése. A hajóval 128 amerikai állampolgár merült hullámsírba, ami az USA-ban országos felháborodást eredményezett, természetesen a kellő propagandával alátámasztva. Az akkori újságcikkek szerint Németországban tanítási szünetet rendeltek el, hogy a gyerekek is ünnepelhessék a Lusitania elsüllyesztését.

De miért kellett a semleges Egyesült Államoknak hadba lépnie az európai háborúban, ha egyszer a Monroe-elv pont az ellenkezőjét mondja?

Itt jobbra James Monroe, az USA ötödik elnöke, másodállásban ötletgazda.

Egy szóval lehet rá válaszolni: pénz. Az ottani vezető politikusok előre látták, hogy az antant és az Egyesült Államok együtt feltétlenül győz, viszont a semlegesség a németek által diktált európai békéhez, illetve a világ újrafelosztásához vezet, amitől a német gazdaság rohamos fejlődésnek indul. Azt addig sem lehetett állítani, hogy a nemrég létrejött Németország vánszorogna a fejlődés útján. Ennek egyenes következménye az amerikai nagyvállalatok csődje, de legalábbis tetemes anyagi vesztesége lett volna.

Külön posztot érdemelne az amerikai kintlévőségek sorsa is, de most legyen elég annyi, hogy ezeket kizárólag az antant országai kapták.

Az Egyesült Államok még 1970-ben is ba(akarom mondani no)szogatta Franciaországot a kölcsönök visszafizetése ügyében. Ki fizette volna vissza ezt a sokmilliárd dollárt egy német győzelem esetén? Nagy-Britannia viszonya az Egyesült Államokkal a háború kezdetén cseppet sem mondható barátinak. Míg a németek egyetlen amerikai hajót sem támadnak meg, az angolok rendszeresen átkutatják és eltérítik őket. Emiatt az amerikaiak többször tiltakoznak is a brit Külügyminisztériumnál. A brit vezetőség körében rémálomként jelenik meg egy lassan németbaráttá váló USA.

Winston Churchill (itt balra, kicsit másként, mint ahogy megszoktuk) véleménye szerint az Egyesült Államokat vagy be kell vonni a háborúba Nagy-Britannia oldalán, vagy végérvényesen el kell riasztani attól, hogy Németország szövetségeseként beszálljon abba. Kézenfekvő, hogy az első megoldás Anglia számára kedvezőbb, mivel így biztosíthatja bőséges utánpótlását és jelentősen növelheti hadi potenciálját. Az ötlet tetszetős, de hogy lehet a helyzetet a visszájára fordítani?

Itt jön képbe a Lusitania, mely kéthetente szeli át az óceánt, többségében brit és amerikai utasokkal a fedélzetén.

A Lusitaniából tulajdonképpen kettőt készítettek. Testvérhajója a Mauretania (itt jobbra). A leggyorsabb hajónak építették egy olyan szerződés alapján, amit a Brit Királyi Haditengerészet és a Cunard Hajótársaság Vállalat kötött egymással 1903-ban. A dokumentum a mai napig titkosított. Ami nyilvánvaló, hogy az építésnél a Haditengerészet előírásait mindenben figyelembe kellett venni, illetve hadiállapot esetén a hajót azonnal ki kellett vonni a forgalomból és felfegyverzett cirkálóvá kellett alakítani. Az sem lehet véletlen, hogy a két hajó legénységének meghatározott részét a Royal Navy tartalékosai közül kellett kiválasztani.
A Lusitania (itt a nagy képen) 1905-ben el is készül, majd mindenféle sebességi rekordokat döntögetve ingajáratba kezd az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között. Ez így megy egészen 1913 elejéig, amikor az Admiralitás magához rendeli a Cunard elnökét. Közlik vele, hogy hamarosan háború fog kitörni Anglia és Németország között. Az ellenségeskedés kitörésének várható időpontja 1914 ősze.

Ami azt illeti, elég ügyesen jósolnak…

A megbeszélés után a Lusitania szárazdokkba vonul, hogy „kicseréljék turbináit”. Ha már ott van, a fedélzetet alkalmassá teszik 12 darab 150 mm-es ágyú fogadására. 1914 márciusában Churchill bejelenti, hogy negyven óceánjárót, köztük a Lusitaniát védőfegyverzettel láttak el. A hajó innentől fogva segédcirkálóként szerepel az Admiralitás hajójegyzékében. Az említett „védőfegyverzet” eredményeképpen a Lusitania erősebb oldalsortűzre képes, mint a flotta E-osztályú cirkálói, amelyek a Csatorna védelmét látják el.

A háború kitörésekor az angolok nem sokra becsülik a tengeralattjárókat. Ez a hozzáállás már szeptemberben megváltozik, mikor egy magányos német tengeralattjáró elsüllyeszt három, együtt járőröző cirkálót. A flottánál ekkor döbbennek rá, hogy igencsak lebecsülték az U-Bootok által okozható károkat, ráadásul nem rendelkeznek hathatós fegyverrel ellenük. Kínjukban igen érdekes dolgokat találnak ki.

Sir Inglefield utasítására minden őrhajón kéttagú úszócsapatokat jelölnek ki, akiknek az a feladatuk, hogy megragadják a periszkópot és miután az egyik ember fekete zacskót húz, a másik megpróbálja egy kalapáccsal betörni az üveget. Eme úr másik zseniális ötlete az, hogy a sirályokat szoktassák rá, hogy beleik fölös tartalmát (lásd guanó) a periszkópokra ürítsék. Dorsetben egy ideig álperiszkópokkal próbálták a madarakat szolgálatukba állítani, teljesen sikertelenül.

A tengeralattjáró - és minden egyéb hadihajó - viselkedési normáit az ún. Zsákmányjogi (vagy Portyázó) Szabályok nevű dokumentum írja elő. Ez 1512 óta ismert és minden tengeri hatalom aláírásával bír. Eszerint egy hajó megállítására az orra fölé kell lőni, annak pedig kötelessége megállni, hogy lehetőség legyen átkutatni. Amennyiben semleges, úgy útjára kell bocsátani.

Amennyiben hadviselő fél tulajdonában lévő kereskedelmi hajóról van szó, akkor legénysége hadifogolynak, rakománya pedig zsákmánynak minősül. Ha nincs mód a hadizsákmány és a hajó birtokba vételére, a megsemmisítés megengedett.

Egy szépséghibája van a dolognak, mégpedig az, hogy kizárólag fegyvertelen hajókra vonatkozik...

Ráadásként egy 1914 októberi rendelet szerint vétséget követ el minden nemzetközösségi hajóskapitány, aki engedelmeskedik egy tengeralattjárónak, amikor az megállásra szólítja fel. A hajóknak kötelességük harcba szállni, ha pedig fegyvertelenek, akkor megpróbálni elgázolni az ellenséget. Amennyiben nem követik az előírást, bűnvádi eljárást indítanak ellenük. Ennek a rendeletnek az volt a célja, hogy elijessze a németeket a felszíni támadástól. A lemerült tengeralattjáró nehezebben tudja azonosítani a kiszemelt célpontot. Hogy még jobban eldurvítsa a helyzetet, Churchill utasítást ad a hajótársaságoknak, hogy amerikai zászlót kell használjanak minden brit hajón.

A flotta közben beveti az úgynevezett Q-hajókat, melyek látszólag fegyvertelen kereskedelmi hajók, ám rejtett fegyverzettel és civilnek öltözött haditengerész legénységgel vannak felszerelve. A parancsuk előírja, hogy az elfogott tengeralattjárók legénységét ne tekintsék hadifoglyoknak. Churchill személyesen fogalmazza meg a következő, a Királyi Haditengerészet számára írt, a foglyokra vonatkozó parancsot. „A túlélőket foglyul kell ejteni vagy agyon kell lőni aszerint, hogy melyik megoldás célszerűbb”, valamint „harc közben a fehér zászlókra azonnal lőni kell”.

1915 elején a washingtoni német nagykövet jegyzéket nyújt át az angolbarát Wilsonnak, amiben figyelmezteti az amerikai hajókat az összetévesztés veszélyére.

Az újságokban hirdetések jelennek meg, miszerint a „Nagy-Britannia vagy bármely szövetségese lobogóját kitűző hajókat pusztulás fenyegeti ezeken a vizeken, és azok az utasok, akik Nagy-Britannia vagy szövetségesei hajóin utaznak a háborús övezetben, ezt saját felelősségükre teszik”. Ezt a hirdetést minden menetrend mellett is feltüntetik.

Az Egyesült Államok kormánya igen heves tiltakozásának ad hangot és figyelmezteti Németországot, hogy háborúba keverheti magát, amennyiben amerikai állampolgár életét oltja ki, még akkor is, ha az illető az antant hajóján (!) tartózkodik.

Wilson mindig is angolbarát volt, de ekkor még nem léphetett be a háborúba a nagyszámú német származású amerikai miatt, hiszen már csak egy év volt a választásokig. A jegyzék hatására az Egyesült Államok külügyminisztériuma kéri jogászait, hogy határozzák meg a felfegyverzett kereskedelmi hajón utazó amerikai állampolgárok jogi státusát. Eddig a pillanatig az amerikai Legfelsőbb Bíróság ítélete alapján – Nereida-ügy – „a felfegyverzett kereskedelmi hajó nyílt és leplezetlen hadviselő, amelyet megillet a hadviseléssel járó minden jog és ki van téve a hadviselés minden veszélyének”. Ebben az ügyben természetesen az amerikai fél volt a támadó annak idején.

Nereida-ügy: a franciákkal kötött szövetségi szerződés alapján az USA egyik magán (!) hadihajója, a Tomkins kormányzó 1813. dec. 19-én megállította a brit "Nereida" nevű kereskedelmi hajót. A rakományt elkobozták. Ennek egy része Manuel Pinto spanyol (semleges) állampolgár tulajdonában volt. Ő azzal követelte vissza, hogy nem tudott a hajó felfegyverzett mivoltáról. A pert több szinten elvesztette, majd az amcsi Legfelsőbb Bíróság 1815-ben végleg elküldte a sunyiba. Az indoklás szerint a felfegyverzett kereskedelmi hajó "nyílt és leplezetlen hadviselő, amelyet megillet a hadviseléssel együtt járó minden jog, és ki van téve a hadviselés minden veszélyének".

1915-ig ez volt a hivatalos amerikai álláspont.

Az USA vezető körei már háborút szeretnének, de a lakosság még nem. Nekik persze fogalmuk sincs arról a hatalmas összegről, amit „magánemberek” az antant oldalára pumpáltak. Kezdetét veszi a direkt propaganda. Márciusban az U-28, többszöri felszólítás és figyelmeztető lövés után megállítja a Falaba óceánjárót (itt balra). A rakomány átkutatása során mintegy tizenhárom tonna (!) robbanóanyagot találnak a „semleges” hajón. A legénység és az utasok tíz percet kapnak a mentőcsónakokba szállásra. Ezalatt a Falaba rádiósa – minden jogszabályt felrúgva – folyamatos helyzetjelentést ad a közelben tartózkodó angol rombolóknak.

Von Forstner kapitány felszólítja tevékenységének abbahagyására, de ez nem történik meg. A hajó folyamatos rádiókapcsolatban marad közel fél órán át, mert a tíz percet kétszer is meghosszabbítják a németek. Az U-28 végül torpedót lő a hajó tatjába, amikor egy brit romboló már szinte legázolja. Egy amerikai bányamérnök életét veszti, ami országos felháborodást vált ki az Egyesült Államokban. A sajtóban megjelent cikkek szerint a német tengeralattjáró figyelmeztetés nélkül nyitott tüzet egy utasszállítóra. A rakományról természetesen szó sem esik.

A tengeralattjárók aktivitása egyre fokozódik az angol vizeken. Utolsó előtti útján a Lusitania éppen hogy elkerüli végzetét. Nem messze tőle három hajót is német tengeralattjárók süllyesztenek el. Március 8-án Dow kapitánynak tele lesz a zsákja és bedobja a törölközőt. Felmondását azzal indokolja, hogy nem hajlandó vállalni a felelősséget azért, hogy utasokat szállít lőszerrel és más hadianyaggal együtt. Ezen az úton többek között mintegy ötszáz tonna dieselolaj is van a Lusitania gyomrában, ami nehezen egyeztethető össze a személyi poggyász fogalmával. Az új kapitány W. T. Turner (itt balra). A hajó utolsó nyugati útjára április 17-én indul. Nevét és lajstromozási kikötőjét olvashatatlanná teszik a faron, lobogót nem vonnak fel rajta.

1915. április 27-én a Dupont cég megrendelést kap 600 tonna lőgyapotra, melynek teljesítési helye a Cunard New York-i rakpartja. Eközben George Vierick – az ottani német kolónia vezetője – figyelmezteti a Cunardot a veszélyre, mivel a Lusitania egyetlen útja kivételével mindig szállít lőszert az angoloknak. Ezt a kijelentését a kiegészítő rakományjegyzékekkel bizonyítja, ami a közönség rendelkezésére áll a vámhivatalban. Azt is szemére veti a társaságnak, hogy ismét hatmillió tár töltényt hajóznak be, amiről bárki meggyőződhet, aki ellátogat az 54. mólóra. Nem tudható, hogy mi szerepelt az eredeti fuvarlevélben, ez ugyanis a mai napig csak az Egyesült Államok elnöke számára (!) hozzáférhető információ.

A cenzúrázott változatban viszont benne marad több, mint 77 tonna dobozolt sajt, 600 láda konzerv és 696 kis hordó vaj. Ezen élelmiszerek címzettje egy liverpooli postafiók, nem úgy, mint a teljesen máshol raktározott, jóval szerényebb mennyiségű vajé és sajté, amelyek címzettje valóban egy élelmiszeripari cég. Az alsó és felső hajófeneket, illetve az F fedélzet raktárait és átjáróit teljesen elfoglalja valamilyen dobozolt áru, holott a vámjegyzék szerint az említett részek üresek.

Rakodnak a hajóra 684 láda olyan árut is, amik egyenként 145 kilogrammosak és 150.000 dollárra vannak biztosítva, de a katasztrófa után soha senki nem fordul miattuk kárigénnyel a biztosítóhoz. Némi szemöldökfelvonást eredményezhet az is, ami megnevezése szerint szőrmeáru, de a szállítólevelek alapján a Dupont lőgyapot-gyáraiból származik.

Az indulás előtti este, mikor már szinte a szén felvétele is befejeződik, a Lusitania tisztjei váratlanul utasítást kapnak, hogy helyezzenek el még 200 tonna rakományt és hetven személyt, akiket a Queen Margaret gőzösről hoznak át. Az embereket az E fedélzeten helyezik el és egyikük sem éli túl a katasztrófát. A 6-os winnipegi lövészek voltak, három családtag társaságában.

Hamarosan folytatjuk a második, befejező résszel.