Kedves régi barátunk és kommentelő harcostársunk Titus Pullo Urbino nagyon jó témát választott. Így március 15-e után pár nappal joggal elvárható, hogy a Szabadságharc eseményeit időrendben, földrajzilag, és tábornokok neve szerint ABC sorrendben is felidézze mindenki. D, mint Damjanich jön tehát, akiről a szerb történetírás nagyvonalúan megfeledkezik. Nézzük meg miért. Köszönjuk Titus Pullo Urbinonak a munkát. Zig Zag

Akit nem győztek le soha - Damjanich délvidéki diadalai

A magyar szabadságharc egyik legnépszerűbb katonája 1804. december 8-án született a Temes vármegyei Temesőrön. Apja szerb nemzetiségű határőr tiszt, őrnagy volt, ígyhát nem is csoda, hogy a családi hagyományoknak megfelelően az ifjú hadapród a 16. születésnapját már a temesvári katonai nevelőintézetben ünnepli, a 61. gyalogezred kötelékében.

1820-tól 1846-ig nem tudunk róla életrajzi adatot, csak annyi biztos, hogy nagyrészt Itáliában állomásozott, majd 1846-ban helyezték át Temesvárra századosi rangban. 1848 márciusa után felgyorsultak az események, a forradalom hevében a büszke Damjanich a temesvári erődben bajuszt akasztott a hadosztályparancsnokával, egy bizonyos Haynau nevű egyénnel, akit itt balra láthattok. A történet szerint Haynau gyalázkodásba kezdett a magyar forradalmárok ellen, amit a forróvérű százados úr nemigen hagyott szó nélkül. Damjanich kiállt Haynau elé és közölte, hogy ő mint magyar ember nem tűri, hogy ilyen káromkodva beszéljenek a hazájáról. Haynau meglepődése után rögtön kérdőre vonta az ifjú tisztet, egy szerb nemzetiségű tiszt hogyan képzeli ezt a magyarkodást, mire Damjanich azt felelte, hogy amióta ennek az országnak a levegőjét szívja, a kenyerét eszi, és a Tisza vizét issza, azóta magyarnak érzi magát.

Az őszinte riposzt jutalmául hősünk újra Itáliában találhatta magát, ahonnan csak Mészáros Lázár hadügyminiszter (képünkön) személyes hívó szavára tért haza. A hazatérési parancs persze együtt járt a szegedi 3. honvédzászlóalj felállításának a kötelezettségével is, Damjanich ebben az alakulatban lett őrnagy, a ranglétrán gyorsan haladt felfelé, októberében alezredes, majd november 25-ével ezredes, és hadosztályparancsnok a bánáti hadtestnél. Az íróasztal mellett nem sokat tartózkodott hősünk, vonzotta a puskaporszag, az első délvidéki csatája Turia mellett, Szenttamás közelében volt. Lejegyezték, hogy a legénység sáncok, árkok meg mindenféle földkupacok mögött fedezékben várakozott, Damjanich pedig teljes nyugalommal lován ült és szivarozott. Persze ez felkeltette az ellenség figyelmét is, nehéz lett volna nem észrevenni egy szivarozgató hatalmas termetű lovast. Személyleírását egy tiszttársa tette meg ilyeténképpen:

„Ezt a férfias arcot sűrű fekete bajusz és terjedelmes szakáll környezte, mely a második gombig eltakarta a mellét. Magassága meghaladta az egy ölet, de minden tagja kellő arányban állott egymással. Ha még magunk elé képzeljük, amint nagy pej paripáján csendben ül, hátán fehér köpönyegével, oldalán lapos fringiájával, öklét szokásaként csípőjére támasztva, s merően nézve a csata fejleményeibe és dörgő hangon osztogatva parancsait: előttünk áll az impozáns alak.”

Sebezhetetlennek tartották, persze a legénység körében elterjedt, hogy Damjanichot azért nem találják el, mert nem is veszik célba, titokban összejátszik a szerbekkel. Egy baka felkereste Damjanichot, hogy mondjon le a zászlóaljparancsnokságról, mert ha ezt nem teszi meg, akkor ”csúnyán jár majd a tiszt úr, mert a következő ütközetben hátulról le fogják lőni.” Szegény küldönc erre akkora pofont kapott, hogy ”átbucskázott a tornácon”. Aki látott már Bud Spencer filmet, az könnyen el tudja képzelni a jelenetet. Üzenet is járt a pofon mellé, ”ez volt a válaszom, mondd meg a sok fogadatlan prókátornak”, ezzel finom célzást tett a zászlóaljban nagy számban szolgáló joghallgatóra. De még ezzel sem érte be, ”bizalmatlansági indítványt” vetett fel saját maga ellen, sorakozó után egy jó fertályórás ízes káromkodás után megvallotta igaz magyar hitét. Ekkor már a legénység is teljesen meggyőződött arról, hogy árulásról itt nincsen szó, ezután Damjanichot bárhova tűzön-vízen követték.

Tűzből és vízből is jutott bőven, ugyanis a délvidéki harcok embertelensége még a harcedzett katonát is megviselte, ez volt a szabadságharc legkíméletlenebb hadszíntere. 1848. október 13-án a törökbecsei rác benyomulást vetették vissza legényei, akik már nem kételkedtek a parancsnoki képességeiben és a hűségében sem. (a képen egy korabeli szerb könnyűlovas látható) Ezután stratégiai okokból Versecen vonták össze a magyar csapatokat, amelyeket az Alibunáron gyülekező szerb csapatok ellen terveztek bevetni. A verseci tábort Damjanich János – akkor még alezredes – vette át, segítségül kapta a híres betyár, Rózsa Sándor csapatát is. A tíz éve illegalitásban élő Rózsa Sándor (itt jobbra) friss amnesztialevelével csikóstarisznyájában és felfegyverkezett embereivel Versecre, Damjanich hadosztályához került. Ám a bölcs Damjanich nem bízott meg a betyárokban, figyeltette őket, hogy megakadályozza a törvénytelenségeket. A betyárok november 9-én vettek részt először ütközetben a temesőri (hősünk szülőfaluja) földsáncokat védő szerbek ellen, amikor azokat megtámadta a csongrádi, a vásárhelyi és szegedi nemzetőrökből, Damjanich vörössipkásaiból (lásd alant), a Württemberg-huszárokból és a székely gyalogosokból álló, ezerfős sereg. Állítólag a betyárvezér tizenkettő ellenséget is megölt, ezután viszont örömében harctéri és környéki fosztogatást rendezett, amit Damjanich nem tűrt el, ezért feloszlatták Rózsa Sándor csapatát. December 12-én Damjanich – immár ezredes – bevette Alibunárt és Jarkovácnál (a kor szokásától eltérően kültéren és nem a településen) elkvártélyolta a csapatait. A helyiek bőségesen és remekül ellátták őket, főleg bor és pálinka folyt a torkokon lefelé. A rác lakosság próbálta a legénységet leitatni, céljuk szerint az alvó honvédeket a közben Tomasovácról beérkező szerb és osztrák csapatok segítségével lehetőleg álmukban legyilkolják. A rác támadás éjszaka következett be, mindenünnen fütyültek a golyók és teljes zűrzavar alakult ki. 10 ezer fegyveres támadt hajnali háromkor a zászlóalj 4 ezer emberére, ráadásul a civil lakosság is fegyvert ragadott és támadta a magyar csapatokat. Damjanich harsány üvöltözése hamar talpra állította a katonákat, majd szépen, lassan, kézitusás utcai harcban tisztították meg Jarkovácot az ellenségtől. (lásd az alsó képet)

Ezután Damjanich János vezérőrnagy (hamar ment az előléptetés), mint a bánsági hadtest parancsnoka, szomorú feladattal kezdte meg tábornoki működését, visszavonulót volt kénytelen fújatni. 1849. január 17-én közlik Watz Mihály verseci polgármesterrel, hogy az ott tartózkodó magyar csapatokat Szegedre rendelik. 1849. január 19-ére tűzték ki a bácskai térség kiürítésének megkezdését. A Nagybecskerekről és Versecről útba indítandó két hadoszlopnak Zsombolyán volt a találkozási pontja. A Damjanich által személyesen vezetett verseci hadoszlopnak azonban meg kellett várnia a fehértemplomi magyar különítmény beérkezését. 1849. január 6-án Kuzman Todorović vezérőrnagy lett a délvidéki osztrák–szerb hadtest parancsnoka, csapatai létszáma hozzávetőlegesen 17 ezer fő és 30 ágyú volt. Hősünk január 19-én 3000 emberével Versectől északra bevárta a szerb csapatokat, amelyek élén Stevan Knićanin oszlopa haladt. A gyenge tüzérségi előkészítés után a szerb gyalogosok menetből rohamra indultak, azonban a magyar jobbszárny nemcsakhogy visszaverte az attakot, hanem maga kezdett támadásba. A magyar csapatokok bekerítették Knićanin oszlopát, de a rácok egy zászlóaljnyi erősítést kaptak, amely oldalba és hátba támadta a túlzottan előretört magyar zászlóaljat. Damjanich ekkor elrendelte a stratégiai visszavonulást, aminek eredményeképpen 1849. január 23-án az egyesült hadoszlop számottevő veszteség nélkül megérkezett Arad térségébe. Ez a csapatkivonás stratégiai győzelemmel ért fel, így ért véget a délvidéki hadjárat.

Baltazár Lajos főhadnagy visszaemlékezése a verseci ütközetre:
”Január 19-kén délelőtti órákban, midőn a már elutazott seregnek utóhadát képviselő 3-dik zászlóalj is készült elhagyni Versecet, s poharzás közben búcsúzott a jó verseciektől: nagy zaj támadt a városban, s jajveszékelve kiáltá a lakosság, hogy el vannak veszve; mert a szerbek nagy sokasága körülvette a várost. A 3-dik zászlóalj nyugtatá s bátorítá a polgárságot, és ujjonga örömében, hogy még egyszer alkalma leend a szerb atyafiakkal összetűzni, s őkegyelmüknek az utolsó kenetet megadni. Úgy is történ. A hátramaradt néhány ágyú lőszer hiányával, egypár század a 28-dik zászlóaljból, s a 3-dik zászlóalj kiállott a síkra, s elkezdődött a mulatság a már csatarendbe állított 10 ezernyi szerb táborral, mely ágyúival s kitűnő fegyvereivel rémítő tüzelést vitt véghez. Iszonyú helyzete volt itt a maroknyi magyar seregnek. Körül vala véve, az út elzárva, lőszere fogytán, segítségről szó sem. Mi teendő vala e szorult helyzetében, mint megkísérteni a rohamot, s rést törni a rácság nagy zömében. S „szuronyt szegezz előre! élni vagy vitézül meghalni” kiáltások közt a legnagyobb elszántsággal rohant a 3-dik zászlóalj az ellenfél legnagyobb tömege felé, s véres öldöklések közepett rést törve, keresztülvágta magát a mindenünnen körülözönlő szerb gyalogságon, s fölmenekült az országútra.”
 

Hamarosan jön a folytatás!