A Zenta cirkáló pusztulásának történetét, ahogy azt a történetírás feljegyezte, az előző részben olvashattátok. A levéltári kutatások során előkerült egy fontos dokumentum: a Zenta kapitánya – Pachner Pál fregattkapitány – által összeállított jelentés, melyben a hajó elsüllyedésének körülményeit írja le. A kapitány jelentésének keltezése 1914. augusztus 19-e, tehát közvetlenül a hadifogságba kerülés után íródott.


A Pachner-jelentés német nyelvű átiratát – amely Polában keltezett, 1916. március 24-én – Max Wurzinger, a Zenta cirkálón szolgálatot teljesítő gépész-altiszt kapta kézhez. Az altiszt a jelentés átiratát a montenegrói hadifogságból való szabadulást követően, az I. osztályú ezüst vitézségi érem mellékleteként kapta meg.

Wurzinger altiszt az I. világháborút követően a montenegrói Tivatban telepedett le. 1914-ben szerencsésen túlélte a Zenta katasztrófáját, de a II. világháború utolsó napjaiban nem kerülhette el a tengerészhalált: 1945. május 5-én a jugoszláv haditengerészet tagjaként vesztette életét, amikor hajója aknára futott, és hullámsírba merült.

Nézzük, hogyan írta le Pachner az ellenséges flottával való találkozást:

„…Rövid idő múlva Ny-ÉNy-on több füstoszlop jelent meg. A hajók nagy sebességgel közeledtek. Ez a francia flotta volt, amely csatárláncban közeledett felénk. Összesen 17-18 Danton-típusú ellenséges hadihajót számoltunk össze, páncélos cirkálókat néhány raj torpedónaszád kíséretében, amelyek – amennyire megfigyelhettem – egyidejű manőverezéssel sort alkottak: hajó hajó után az Oštro-fok felé.”

A harcot, a kezdettől a hajó elhagyásáig így írja le a kapitány (a térképekre kattintva nagy méretben is megnézhetitek őket):

„… Zászlójeleket figyeltünk meg, majd két ágyúgolyó kilövését, de nem láttuk, hol hullottak le. Mindezt a megadásra felszólító jelzésként értelmeztem, és kis zászlódísz-, valamint nagy, selyem díszzászló kitűzésével válaszoltam. Közvetlenül ezután, úgy 9 óra tájt három-négy dreadnought-típusú csatahajó ágyútornyából lőni kezdett minket.

Az első kettős lövedék túlszállt rajtunk, a második előttünk csapódott be, a harmadik a hajóorrba, a hajó elülső részét és a parancsnoki hidat betemetve egy gránáttal és repeszdarabokkal. A lövedékeket 30,5 cm kaliberű gyújtógránátoknak néztük. Ezután találat találatot követett. Az ellenségtől való távolság 10 ezerről 9000 méterre csökkent.

Elrendeltem, hogy ágyútüzet nyissunk a zászlóshajóra. Első lövedékeink rövidek voltak, a későbbiek jobbak, de még túl gyengék a mi közepes kaliberünkhöz képest. Egy, a gépteremben robbanó gránát szétszálló repeszei elszakították a jobboldali gőzvezetéket, és megölték Friedrich Rotter gépkezelőt, valamint a gépteremben tartózkodó csaknem teljes személyzetet. Mindkét hajtómű használhatatlanná vált.

A manőverezésre képtelenné tett hajó mozdulatlan célponttá vált az ellenség számára. A még megmaradt hajtóerővel olyan fordulatot tettem, hogy valamennyi jobb oldali ágyú működőképes legyen, majd elrendeltem a tűz azonnali eloltását és a biztonsági szelepek megnyitását.

Ez után a végzetes találat után a hajón már mindenki tudta, mi vár még ránk. A gépteremben minden irányban sistergett a gőz, és gőzfelhőbe takarta a hajót. Ezekben a percekben a tisztek, a zászlósok és a kadétok is példásan viselkedtek a harcban, és megmutatták a legénységnek, hogyan kell kitartani a harcállásban. Elrendeltem a harc folytatását, noha tüzelésünk a nagy távolság folytán kevés sikert ígért, de hűnek kellett maradnunk fegyvereink becsületéhez és a tengerészet hagyományaihoz, és fenn kellett tartanunk a legénység erkölcsi erejét ebben a reménytelen helyzetben.

A további ellenséges találatok tüzeket idéztek elő a fedélzeten és az ütegeknél, úgyhogy megszakadt a kapcsolat a parancsnoki híd és a hajótat között, és arra kényszerítettek, hogy parancsot adjak a lőszerkamrák tengervízzel való elárasztására. Az elsőtiszt minden igyekezete ellenére a tüzet tovább már nem lehetett megfékezni. A szivattyúk felmondták a szolgálatot, a víz- és gőzvezetőcsövek a villanyvezetékekkel együtt szét voltak rombolva. Az elülső kazánházat ért újabb találat a víz gyors behatolását eredményezte. Az itt tartózkodó Schuss gépész őrmesternek a gránátrepeszek mindkét lábát letépték, esés közben így kiáltott fel: „Éljen Ausztria!”.
A többi ágyú annyira megrongálódott, vagy teljesen használhatatlanná vált, hogy csak a 2. számú maradt működőképes; tűzéreink eleste után Albert Homayr sorhajóhadnagy tűzértiszt tovább kezelte egészen a hajó elhagyásáig. Részünkről 120 lövést adtunk le. A fedélzetet halottak és sebesültek borították. Az utóbbiaknak nem lehetett semmilyen segítséget sem nyújtani. A megsemmisítő erejű robbanások szétrombolták a hajókórházat, a kötözőhelyet és a rádiókabint.

A hajó elülső részét teljesen átlyuggatták, a hidat, amelyen az utolsó pillanatig tartózkodtam, részben lerombolták. Óriási repedések ásítoztak a hajótörzsön, az ütegeken, a kézikormány helyiségén és a fűtők mosodájában. Csak a zászlók, az árbocok, a kémény felső része, továbbá a felső kormányfedélzet kis része volt sértetlen. Ekkor a hajó helyzete 4-5 tengeri mérföld Ny-DNy volt Castellastuától.
Amikor láttam, hogy közeledik a vég, elrendeltem, hogy a bizalmas parancsokat és a titkos rejtjeleket dobják a tengerbe, vessék ki a torpedókat, és nyissák fel a szelepeket; de már nem lehetett hozzájuk férni, egyrészt, mert nem volt rá idő, másrészt, mert a hajó a vízvonal közelében ért találat miatt süllyedni kezdett. Ekkor elrendeltem a hajó elhagyását.” 

A hajó elsüllyedéséről és az ellenség magatartásáról, és a hadifogságba kerülésről ez áll a jelentésben:

„… Még 100 métert sem úszhattam, amikor az SMS Zenta elülső részével felemelkedett, majd lobogó zászlókkal, tatjával a mélységbe süllyedt. A megmaradt legénység a tengerben úszva spontán „hurrá!” kiáltással kísérte a hajó elsüllyedését.

Mindez délelőtt 9 óra 40 perckor történt. Az ellenség eddig a percig folytatta a tüzelést, majd délnek fordult. Részéről semmilyen kisérletet sem tett a mentésre. A vízben a lövedékek becsapódásai erős áramütésként voltak érezhetőek. A megmenekültek zöme 4-5 órányi úszás után ért partot Castellastuán. A csoportot, amelyhez magam is tartoztam, a part közelében a genfi egyezmény zászlóját lengető helyi csónakok mentették ki.
Minthogy nem kívántunk a montenegróiak kezére kerülni, a Sv. Nedelja zátonyon szálltunk ki. De csupaszon, elgyengülve és fegyvertelenül néhány órával később semmilyen ellenállást sem tudtunk tanúsítani a montenegrói katonákkal szemben, akik egy tiszt parancsnoksága alatt csónakon jöttek értünk, hogy elvigyenek.

Hadifoglyok lettünk, a kikötőparancsnokság épületében helyeztek el, megetettek, és amennyire lehetséges volt, felöltöztettek. Megtiltottak minden kapcsolatot a megmenekült legénységgel, a sebesülteket pedig, amennyire lehetett, bekötözték és ápolták. A parancsnoki személyzet – Rotter gépész parancsnok kivételével – és a legénység 129 tagja megmenekült.”

A Zenta cirkálón a harc során 312-en tartózkodtak: a 173 hősi halált tengerész közül – a levéltári források szerint – 49-en voltak magyar nemzetiségűek.

A túlélők partra jutásáról eltérőek az adatok: egyik szerint ötórányi úszás után jutottak partra, másik szerint a környékbeli – petrováci – halászok siettek segítségükre délután 3 órakor (?!). A túlélők montenegrói hadifogságba kerültek, ahonnan csak 1916. január 15-én – Montenegró kapitulációját követően – szabadultak.
A Zenta cirkáló roncsa és a hősi halált halt osztrák-magyar tengerészek maradványai 4 mérföldnyire nyugat-délnyugat irányban Petrováctól, 73 méter mélyen nyugszanak az Adriai-tenger kék vizében. Béke poraikra!

Offtopic: Boldog névnapot a szerzőnek; a poszt időzítése a szerkesztőtársak ajándéka e jeles nap alkalmából.

A lemilblog