Sándor barátunk, rendszeres olvasónk és szs. nicken kommentelőnk elhatározta, hogy kissé felélénkíti a klasszikus történeti elemeket az ókori Görögországból. Szerzőnk szerényen azt írja, hogy mostanában egy projekt miatt foglalkozik kicsit a Kr.e. 4-3. század (had)történelmi eseményeivel, s a lemiles élmények hatására, mintegy melléktermékként örvendeztet meg bennünket ezzel a poszttal. Ha ilyen a melléktermék, milyen lehet a projekt - kérdezhetnénk? Jöjjön hát Epiruszi "Majdnemnagy" Sándor története. Köszi és üdv, Zig Zag

*  *  *

Nehéz lehet, amikor az embernek híres rokona van, legalábbis akkor, ha ő maga is hasonló ambíciókat dédelget. I. Sándor (Alexander, Alexandros, de ezeknek a görög neveknek annyi változata van, úgyhogy maradjunk a legegyszerűbbnél), Epirusz (Epeirosz, stb.) királya is ebben a cipőben járt, és már a híres rokonság miatt is érdemes megvizsgálni, hogy hogyan. [képünkön]

A rokon természetesen nem más, mint Nagy Sándor, akit persze nem így anyakönyveztek, meg még vagy féltucat másik néven is befutott kisebb-nagyobb karriert, de talán így a legismertebb mifelénk. Hősünkkel elég szoros családi kapcsolat fűzte össze, nem is egy. Először is a későbbi világhódító nagybátyja volt, másodsorban pedig a sógora. Ez így most lehet, hogy kicsit zavaros, de nincs ebben semmi véletlen. Csak sorba kell menni.

Tehát nagybácsi. (Könnyen lehet, hogy felnőve a perzsákat lealázó kisfiú épp róla kapta a nevét.) Ez tiszta sor, E. Sándor rendelkezett egy Olümpiász nevű nővérrel (akinek a korábbi neveibe és neveinek átirataiba szintén nem mennék bele, de annyit mindenképpen érdemes tudni róla, hogy Angelina Jolie játszotta a legutóbbi sándoros filmben, kellően betegen, ahogy azt kell), a nővére hozzáment Fülöp makedón királyhoz, a többi pedig színtiszta biológia. Az már kevésbé, hogy mind a boldog (többnejű) férj, mind a boldog (féltékenységre esetenként hajlamos) ara szenvedélyes típus volt, azonkívül konok és önfejű, de nagyon. Az első tulajdonság esténként esetenként jól is jöhet egy házasságban, a második már kevésbé, főleg nem akkor, ha mindkét fél ilyen. Szóval nem az a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" jellegű történet, csak félig. (A második feléig.) Bár állítólag tényleg szerelmi házasságnak indult, és a dinasztikus kapcsolatok (Olümpiász epiruszi hercegnő volt) és egyéb uralkodói huncutságok csak a habot képezték a tortán. Mindenesetre a királynő gyorsan élt az új pozíciójával és addig rágta Fülöp fülét, míg az be nem nyomta az addig udvarában élő hősünket Epirusz királyi székébe, némileg sértve a rivális dinasztia érdekeit (és az aktuális király önérzetét), azok egy kicsit ugráltak is, majd miután elbeszélgettek velük a kérdésről, abbahagyták a dolgot. Olümpiász így egyszerre két királyhoz is fordulhatott, ha valami gondja támadt, és az támadt neki bőven.

A kis Sándor, aki később megnőtt, egyszerűen imádta az anyját, még az sem zavarta, hogy a hölgy állítólag kígyókkal aludt, merthogy valami érdekes keleti kultusz papnőjeként is funkcionált. Ha a kedves szülők veszekedtek, sokat nem gondolkozott azon, hogy kinek az oldalára álljon, minél nagyobb lett, annál bátrabban. Nem tudom, hogy mindez közrejátszhatott-e abban, hogy Fülöp egyszer csak úgy döntött, hogy többnejűség ide vagy oda, az új felesége miatt Olümpiásztól elválik, a közös Sándorukat meg megfosztja az örökségétől. (Aprócska probléma a későbbi világhódításban, de nem megoldhatatlan.) Az új asszonyt Euridiké Kleopátrának hívták, de későbbi névrokonával és az új férje exével ellentétben nem nagyon szerette a kígyókat, nem csoda, hogy Olümpiász úgy gyűlölte, ahogy csak nő egy másik nőt gyűlölni képes. (Az szerény tapasztalataim szerint sokkal durvább, mint amit férfiak művelnek egymás közt, de persze lehet, hogy tévedek.) Szerencsére akadt még egy király a tarsolyban, így Olümpiász hazament a testvéréhez,a fia meg egyelőre maradt Fülöp mellett. Mégse jó, ha két Sándor egy helyen van, így se könnyű megkülönböztetni őket.

Fülöp, annak ellenére, hogy az egész félszigetet lerendezte, esetenként az emberi jogokat is meg-megtiporva, igazából egy rendes ember volt és a sógorával nem akart rosszban lenni, ezért a kapcsolatok elmélyítése és ápolása céljából felajánlotta neki a lánya, Kleopátra kezét (még egy Kleopátra, nem akadt túl sok név arrafelé raktáron.) Ezen lánya történetesen Olümpiásztól született, tehát itt már kezdenek kuszálódni a családi szálak, a tisztánlátás végett:

Fülöp - E. Sándor: sógorok, a házasság után: ex-sógorok, após-vej
E. Sándor - N. Sándor: a házasság előtt nagybácsi - unokaöccs, a házasság után ehhez jön, hogy sógorok

A békülést jelképező menyegző előtt nem sokkal N. Sándor alaposan összebalhézott az apjával, nem csak úgy szolidan a palota mélyén, hanem úgy rendesen, a legnagyobb nyilvánosság előtt, majd ugyanazzal a lendülettel elrobogott az anyja szoknyája mellé. Ott Epiruszban aztán beszélgethettek erről-arról, majd az egész társaság felkerekedett és ment vissza, merthogy mindenki hivatalos volt a lagzira. Az ünneplés közben aztán hogy-hogy nem, hirtelen valakinek eszébe jutott, hogy meg kellene merényelni Fülöpöt, és így is tett. A leendő Nagy Sándornak persze eszébe se jutott, hogy ilyesmi esetleg megtörténhet (főleg nem a kedves anyukának, aki a légynek se tudott volna ártani, max. egy kígyóval), de azért minden eshetőségre felkészülve volt egy terve, hogy mit tenne akkor, ha a kedves apuka véletlenül elhalálozna, és örökségből való kitagadás ide vagy oda, mégis csak ő lenne az egyik jelölt a trónra. Néhány egyéb esélyes pár napon belül elhalálozott, azok is csúnya balesetet szenvedtek, akik olyan hülye kérdéseket mertek feltenni, hogy Olümpiásznak és/vagy akármelyik Sándornak akad-e köze a merénylethez, sőt, a merénylőt is kivégezték, de nagyon durván, a fiatal királyfi pedig III. Alexander néven rálépett a nagysándori útra. Az anyuka pedig kelletlenül ugyan, de népe iránti felelősségérzettel eltelve az ország (a birodalom) first lady-je lett, majd miután a fia elment perzsát verni, otthon maradt vigyázni az addigi szerzeményekre. Sándor hagyott mellette azért egy Antipáter nevű öreg, tapasztalt államférfit, utána meg nem győzte olvasni a szeretett, ámde egyre hárpiább mama és a tisztelt, mégis egyre leamortizáltabb öregúr leveleit, amiben az ország ügyei mellett/helyett egymást szidták (a női száj diktálta levelek ráadásul komoly fantáziáról is árulkodtak). Szerintem nem kis szerepe lehetett ennek abban, hogy a makedón sereg vezére a döntő rohamokat hajlamos volt ezek után maga vezetni, azért az ember mégse töltheti ki a dühét az anyján, ezen célból rabszolgákat korbácsoltatni meg egy idő után unalmas. Azért a világhódítás összejött és az a rejtély is megoldódni látszik, hogy a hadjárat alatt Zeusz fiává előlépett király miért nem állt meg az akkori világ határáig, ami mellesleg a makedóniai palotától számított legtávolabbi pont szerepét is betöltötte.

A zavaros ügyekkel teli, de annál híresebb és nagyívűbb rokonsággal ellátott Epiruszi Sándort ott hagytuk magára, hogy egy ifjú arával gazdagodva hazatért az országába és ott azzal töltötte a szabadidejét, hogy az unokaöccse/sógora sikereiről szóló beszámolókat hallgatta. Eleinte csak a szokásos helyszínekről érkeztek a hírek, ahol le kellett tisztázni az északi barbárokkal és a déli görögökkel, hogy igaz, hogy Fülöp meghalt, de a makedónok azért még nem mennek haza az ideiglenes ottállomásozásukból, majd miután ismét szent lett a béke, egy kisebb expedíciós sereggel áthajózott Ázsiába, felszabadítani az ottani görög városokat. Elég jól ment neki.
Epiruszi Sándor már épp kezdett volna irigykedni, mikor követek érkeztek nyugatról Tarentum (Tarasz) városából, és a segítségét kérték az itáliai barbárok ellen.

Az idők során a görögök nem csak kelet, hanem nyugat felé is terjeszkedtek, Itália déli részén és Szicílián számos várost alapítottak, ebből lett Magna Graecia, de mivel a környéken még akadt pár hódító típusú népség, nem volt könnyű az életük. Pénzük azért akadt elég, erre, na meg a nagy görög testvériségre és összefogásra alapozva rendszeresen kértek segítséget az óhazából. Pár évvel ezelőtt például néhány spártai katona hajózott át orrba verni a görög városok ostromával próbálkozó punokat, most pedig a későbbi olasz csizma sarkának tetején ékeskedő Tarentum városa nem jutott közös nevezőre különféle furcsa nevű szerzetekkel, pl. a szemét szamnitákkal, a brutális bruttiuszokkal és a lüke lukanitákkal, akik együtt alkották a többek között Rómának is komoly fejfájást okozó Szamnita Szövetséget (a rövidítésébe ne menjünk bele).

Epiruszi Sándornak tetszett a dolog, hogyne tetszett volna. Egyrészt ott volt az unokaöccse példája, aki ugyan még csak a partvidéket verte végig, de azért mégis csak úgy tűnt, hogy a görög/makedón harcosok előtt nincs lehetetlen. Másrészt ott a görög testvéri segítségnyújtás (jó, igaz, hogy amúgy a mélygörögök épp azt a törzset is a barbárok közé sorolták, amiből E. Sándor származott, de jelen helyzetben ezt valahogy nem hangoztatták), sőt, hősünk azzal a gondolattal is eljátszott, hogy mi lenne, ha átmenne, szétverné a barbárokat, elfoglalná a városaikat, felszabadítaná a testvéri görög kolóniákat, átvenné a jutalmat, elismerést, meghallgatná a helyi költők veretes hexametereit önnön nagyságáról, majd jól a nyakukon maradna. A makedónok Sándora kelet felé hódítja a világot, az epirusziak Sándora meg nyugat felé, egyfajta családi franchise-ban. Ha lett volna földgömbje, valahol a Sárga-folyó környékén be is ikszelhette volna a pontot, ahol a dicsőséges makedón és a hős epiruszi sereg megfáradt katonáit átkelve egy romos hídon a kamerába mosolyogva kezet nyújtanak egymásnak.
Jó hadvezérhez méltóan sereget gyűjtött, hajókat az átkeléshez és a felderítésre is komoly figyelmet fordított, a lehető legkorszerűbb módon: megkérdezte a híres-hírhedt dodonai jósdát, hogy mégis, mi lesz ennek a hadjáratnak az eredménye.

Dodonát állítólag egy Egyiptomból odarepült fekete galamb nógatására alapították, aki Zeusz szent tölgyére szállva ékes görögséggel vázolta a leendő szent hely felépítését. Az itt szolgáló papok a tölgy leveleinek susogásából, galambok röptéből és egy fémkorbács karistolásából olvasták ki a jövőt, illetve a válaszokat azokra a kérdésekre, amiket ólomlapokra vésve intéztek hozzájuk. A választ is így prezentálták, gondosan ügyelve arra, hogy mindegyiknek legalább két, de inkább több értelmezése legyen. Az itteni papok egyébként a földön aludtak, mezítláb jártak és soha nem mostak lábat, nehogy elszakadjanak a Földanyától. Leghíresebb válaszuk lett a dodonai jóslat mintapéldája, a jól ismert "ha háborút indítasz, egy nagy birodalom fog megdőlni" tartalmú. Be is jött, a jóslaton felbuzdult király a saját országát intézte el - de a jóslat bejött, az tény.

Sándort azzal az útravalóval látták el, hogy az Acheron folyónál, Pandosia városánál fog meghalni. A görög mítoszok ismeretében abból sose sül ki jó dolog, ha az embernek előre megmondják, hol fog meghalni, de hősünk nagyon megörült a hírnek. A nevezett folyó és város ugyanis Epiruszban volt, ő pedig épp Itáliába készült, tehát ott azt csinál, amit akar, mert úgyis csak a világhódítás után tér majd haza, békében belehalni abba a folyóba. A vállalkozás tehát zöld jelzést kapott és egy újabb görög sereg hagyta ott a napfényes Hellászt némi világhódítás reményében.

Miután partra szállt, nem sokáig pihenhetett, mert szinte rögtön csatát kellett vállalni egy egyesített, az itáliai törzsek sebtében összekapott színe-javát képviselő sereg ellen, de sikerrel vette ezt az akadályt. Ahogy a többit is: a források nagyon nem részletezik a konkrét hadi cselekményeket, de a hadjárat állomásai ismertek. A szamnita szövetség ellene küldött seregeit sorba szétverve haladt végig a csizma talpán, felszabadítva-felmentve a görög városokat és kolóniákat, feldúlva a helyi törzsek nem utolsósorban kalózkodásra is használt településeit. (Ez is egy oka volt a hadjáratnak, akkoriban a legbénább kapitánynak sem jutott volna eszébe az a NATO-standard eljárást, hogy elfognak egy kalózt, leejnyebejnyézik majd elengedik. A leejnyebejnyézés előtt-közben-után-helyett inkább durva sebészeti beavatkozásokat végeztek rajtuk, majd úgy engedték el őket a tengerbe. Bár ki tudja, lehet, hogy a modern módszer hosszú távon eredményesebb lesz, még nem volt ideje kifutnia magát.) A hadjárat sikerét mutatja az is, hogy az epirusziakkal a rómaiak is szövetséget kötöttek. Ők az itáliai törzseket összefogó szamniták területének másik oldalán éltek a bölcs szenátus vezetése alatt, és bár halványan felmerült bennük, hogy ha Sándornak nagyon megszalad, akkor előbb-utóbb a Palatinuson is kinéz magának egy villát, de egyelőre az ellenségük ellensége volt, vagyis a barátjuk. A szamniták persze nem kicsit lehettek idegesek a kétfrontos háborút ígérő összeborulást láttán, így ennek megfelelő tettekre ragadtatták magukat.

Hérakleia felszabadítása után Sándor egy Pandora nevű városka közelében ütötte fel a táborát, egy nagyon jónak ígérkező stratégiai helyet megszállva. A sereg három szomszédos dombon ásta meg magát, a dombok között egy kis patak csordogált, a friss víz pedig mindig jól jön, ha tömeges táborozásról van szó. Ráadásul mindhárom irányban ellenséges törzsek érzékeny területei terültek el, az epirusziak bármelyikre könnyűszerrel betörhettek, így a védekezőknek meg kellett osztaniuk az erejüket, vagy találgatni, hogy melyik törzs lesz a szerencsés. De nem volt kedvük találgatni.

Sándor elalvás előtt még sétálgathatott egy kicsit a dombjain, lehet, hogy bedobott pár kavicsot a kedvesen csobogó kis patakba, esetleg a lenyugvó nap felé bandzsítva bámulhatta egy kicsit a távolban sejlő kis városkát és talán azon töprengett, hogy honnan olyan ismerős a neve... Utána aludni tért, majd leszállt az éjszaka és leszakadt az ég.

Hogy a szövetségbe forrt szamnita, bruttiusz, lukaniai vagy egyéb barbár itáliai esőcsinálók hozták-e össze, vagy csak simán az égiek, azt nem tudni, de a három dombra bevackolt sereg olyan felhőszakadást kapott a nyakába, ami száz évente csak egyszer van. Ez önmagában még nem lett volna akkora baj, de a sajátos földrajzi viszonyok miatt a három dombocska hirtelen három sza sárrá ázott szigetecskévé változott, Csele-patak kaliberű elválasztóeffektekkel, hatékonyan elszigetelve egymástól a seregrészeket. Ráadásul Sándornak volt egy olyan szokása, hogy a legyőzött törzsek és városok életben maradt lakosságából összeszedegette a nemesebbiket és őket hazaküldte túsznak Epiruszba. A következő (lukaniaiakból álló) transzportot pedig épp maga mellett tartotta a kis dombján, némi testőrség társaságában. Ahogy a sereg többi része hirtelen leszakadt róluk, némileg átalakultak az erőviszonyok a vezéri sátor közelében - ez még nem lett volna akkora tragédia, mert a fegyverek értelemszerűen nem a túszok kezében éjszakáztak, viszont a római szövetségkötésen begorombult szamnita sereg egyszer csak felbukkant (harci dalokat) énekelve az esőben és módszeresen végigment az egymástól elvágott seregrészeken. Epiruszi részről se taktika, se formáció, se irányítás (a vezérük épp a kedves túszokat nézte, amint azok valamin felbátorodva nekimentek a testőröknek), szamnita részről kedélyes mészárlás, vérben-sárban és egyébben tocsogva. Sándort a maradék emberei gyűrűbe fogták és a túlerő ellen hősiesen küzdve átvágták magukat a megáradt patakig, ami most inkább már egy folyóra emlékeztetett - eltekintve attól, hogy egy folyó átlagos képéhez nem tartozik hozzá az, hogy inkább vörös, mint fekete, mindenféle megcsonkított holttest és lótetem úszkál benne, illetve elvétve néhány kétségbeesetten ordítozó, görög és egyéb istenekhez könyörgő, esetleg csak szimplán átkozódó sebesült. Sándort és védőit nem akasztotta meg ez sem, menetből nekiláttak az átkelésnek, mikor is az egyik katona felkiáltott, miszerint "ennek a folyónak Nyomorúság a neve!" A király meg hirtelen megdermedt az azon frissiben elkeresztelt vízfolyás szélén.

A jóslatban szereplő folyó, az Acheron neve ugyanis "nyomorúságot" jelent, többek közt egy mérgező kipárolgásokkal teli mocsáron is átküzdi magát hozzá, de tény ami tény, nem csak Epiruszban lehetséges az, hogy egy folyót Acheronnak hívjanak. Mindehhez még jött a közeli városka neve, Pandora, amit egyes görögök egyenesen Pandosiának merészeltek hívni - össze is állt a kép. Epiruszi Sándor király ott állt hát a parton és tudta, hogy itt a vége a játéknak. Ha nem állt volna meg, akkor lehet, hogy nem lett volna vége, de a jóslatok már csak ilyenek. (Ugye, Ödipusz is, ha nem vágják tönkre a gyerekkorát a jóslat miatt, akkor...). Titus Livius római történetíró az utókor bölcsességével meg is jegyzi, hogy "az ember, sorsa elől menekülve, rendszerint végzetébe rohan". (Jó tanács: ne meneküljünk a sorsunk elől. Az azért sors. Igazából nem tudom, miért nem az ókori görögök találták fel a szerencsesütit, egy csomó jó tanács tehette volna jobbá a világot már akkor.)

Sándor tehát megtorpant egy időre, ami menekülés közben nem szerencsés, majd mire rávette magát, hogy mégis csak átkeljen a folyón, a az egyik lukaniai túsz utána hajított egy dárdát, ami telibe is kapta a király hátát (még jó, hogy nem volt spártai, ott ez a sérülés nagyon cikinek számított volna), a holttest pedig a megáradt folyón egyenesen a győztes sereg egyik őrhelyéig úszott. Ott a győzelmi mámortól nem teljesen százas katonák kifogták, majd rövid tanakodás után hasznosították a váratlan zsákmányt: szétvágták a testet, az egyiket elküldték, hogy valami olyan helyre legyen kifüggesztve, ahol az őt behívó görögök is jól látják ("ez legyen a lázadóknak mindörökre intő jel"), a maradék részt pedig kitámasztották és dárdákkal, nyilakkal, gerelyekkel gyakorolták rajta a célbalövést. (A klasszikus görög műveltség hiánya egy picit érződik ezen cselekedetükön, vagy csak elsumákolták az Antigonét az iskolában.) A teljes vagdalthússá válás előtt azonban felbukkant egy lukaniai asszony, akinek Epiruszba vitték pár családtagját túsznak, és megkérte a katonákat, hogy ha esetleg, netalántán találnának más céltáblát, akkor ő a maradékot eljuttatná a tenger másik partjára, hátha cserébe visszaengednék a szeretteit. (Mondjuk ez szerintem kockázatos húzás volt, mert akadt rá némi esély, hogy a családtagokat is hasonló állapotban küldik vissza pusztán a stílusosság kedvéért, de végül is egy próbát megért - és mivel külön nem találtam róla semmit, valószínűleg be is jött a számítása.)

Epiruszi Sándor nagyra törő tervei így lettek semmivé, pedig a hadjárata során csak egyszer hibázott, és akkor is inkább a körülmények szerencsétlen összejátszása tette ezt végzetessé. Hadjárata sem sikerességben, sem kiterjedésében, sem hatásában nem lett összemérhető Nagy Sándoréval, aminek persze rengeteg oka lehet, de a kortársai is kitűnően megmagyarázták a bizonyítványt: "Nagy Sándor nők ellen harcolt, Epiruszi Sándor pedig férfiak ellen." Tény, hogy a makedónok úgy mentek át a perzsákon sokszor, mint kés a vajon, de az epirusziak sem egy klasszikus csatában, pusztán az ellenség kiválósága miatt bukták el a hadjáratot, hanem ott volt a szerencse (balszerencse) is, mint nem éppen mellékes tényező. Sőt, Epiruszi Sándor sikerei a kortárs rómaiak közül is aggodalommal töltöttek el egyeseket. Az igazi összecsapás azonban elmaradt - nem Sándoron múlt (egyiken sem, mindkettő tervei között szerepelt a nyugat felé való terjeszkedés is.)

Titus Livius, a már említett római történetíró pár száz évvel később egyébként eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lett volna akkor, ha Nagy Sándor történetesen nem keletnek, hanem nyugatnak veszi az irányt. Logikusan végiggondolva arra jutott, hogy semmi különös, egyrészt a rómaiak többen lettek volna, másrészt felsorol vagy tucatnyi hadvezért a korból, akik külön-külön is értek annyit minden tekintetben, mint Nagy Sándor, hát még együtt, harmadrészt a római hadrend sokkal rugalmasabb, mint a makedón falanx, fegyvereik jobbak és a katonáik is egyértelműen felülmúlják a makedónokat. Ráadásul Róma csatát lehet, hogy vesztett, de háborút sohasem, így egyértelmű, hogy mi lett volna a meccs eredménye. Valószínűleg igaza is lett volna. Mint ahogy a dodonai jósoknak is igazuk lett, csak lehetett valami a szent tölgy susogásában.