Az első rész után most a másodikkal folytatjuk Kismy dolgozatát XII. Károlyról, arról a svéd királyról, akinek életpályáját fürkészve (spoilerezés nélkül is) biztosak lehetünk abban, hogy végül nem családi körben, az unalomba és a semmittevésbe pusztult bele.




Ukrajna ekkori „ura” Iván Mazeppa kozák hetman (itt jobbra) volt, aki (bár a cár nevezte ki ebbe a tisztségbe), most mégis fel kívánt lázadni ellene. Ehhez svéd segítséget kért, cserébe 30.000 fegyverest ígért. A megbeszélt találkozó a Gyeszna folyó mellett lett volna, de a több száz kilométeres kóválygás után ide megérkező svédek a kozákok helyett egy orosz hadtestet találtak. Miután a svéd sereg a mocsaras területen való átkelés közben valamennyi ágyúját elveszítette, kénytelenek voltak menetből megtámadni az ellenséget. Ez végül sikerrel járt; a folyami átkelésekben immáron rendkívül tapasztalt svédek alaposan megverték az oroszokat.

Végül Mazeppa is megérkezett. Igaz, 30.000 ember helyett csak 6.000-rel – ennyien tudtak a cári leszámolás elől megmenekülni. Károly és a svédek reménye most már csak Löwenhaupt tábornok volt, aki meg is érkezett – ugyanolyan állapotban, mint Mazeppa. Mindezt egy 1708. október 7-én megvívott ütközetnek köszönhette, ugyanis elbizakodott módon csatába bocsátkozott a többszörös túlerőben lévő Péterrel. A véres ütközet miatt Löwenhaupt élelmet egyáltalán, sereget pedig nem túl sokat hozott.

A fentiekhez még hozzájött 1708-1709 iszonyú tele, s mindez oda vezetett, hogy a svéd sereg nagy része elpusztult, s a többiek is közel jártak az éhhalálhoz. Nem volt elég csizma, bakancs, ruha, és az elfogyasztott lovak hiányában a szekereket sem tudták mozgatni. A tél végére a sereg 24.000 főre csökkent, és ezeket is a kozákok tartották életben. Károly személyes példamutatással próbált lelket verni seregébe: egy katona az egész sereg színe előtt kezdett zúgolódni az árpából, zabból sütött fekete, penészes kenyér miatt, kifejtve gyanúját, hogy a kenyérben több található a közeli fűrésztelepről összesöpört faforgácsból, mint normális emberi táplálékból. Károly nyugodtan elvette a darab kenyeret, megette, aztán hűvösen ennyit mondott: "Nem valami jó, de meg lehet enni…” – miközben arra gondolt, hogy mekkora mázlija van, hogy nem borsófőzelékről van szó, mert akkor már ott kuporoghatna a szomszédos bokor mögött, és jó kedélyű, vörös bundás állatokkal szórakozhatna.

Eközben a cár szintén Ukrajnába érkezett, ahol a két fél „könnyed” harcokat vívott. Ezek eredménye az lett, hogy Károlynak áprilisra mindössze 18.000 katonája maradt. A király mégsem adta fel azon tervét, hogy legyőzze a cárt, ezért ostrom alá vette Poltavát.

Közben, hogy megünnepelje születése napját, június 27-én portyára indult. Önmagát egy győzelemmel sikerült megajándékoznia, lekaszabolta az egyik, arra kószáló orosz alakulatot. A boldog örömbe némi üröm is vegyült: az egyik vaktában kilőtt orosz puskagolyó a lábán találta el a királyt, szétzúzván sarokcsontját. A kemény Károlynak szeme sem rebbent, még hat órán át ült a nyeregben, mikor szárnysegédje észrevette, hogy vér folyik a csizmájából. A vérveszteség miatt estére kómába is esett. Le akarták vágni a lábát, de egyik tábori sebésze megmentette. Másnap megtudták, hogy közeledik az orosz sereg, és mindenki tudta: döntő csata következik.

A poltavai csatára külön nem térnék ki – noha akár egy külön posztot is megérdemelne –, hiszen Károly (sebesülése miatt) csak korlátozott mértékben vett részt benne. Javarészt hordágyán feküdt, és a levegőben a csata utáni terített asztalra, akarom mondani földre gyülekező, komor színezetű madarakat nézte. Huszonnégy hordágyvivőjéből huszonegyet ellőttek, ő meg a csatamezőről érkező hírek miatt azon a sarkalatos kérdésen töprengett, amit végül is a sarka okozott, nevezetesen: most mihez kezdjen? A formálódó vereség arra sarkallta, hogy forduljon sarkon – már ha nevezetes testrésze erre alkalmas lenne – és még élő embereit a menekülésre sarkallja.

Ez persze sarkítás.

Miután a svéd vezérkar java fogságba esett, a vezérlést Poniatowski lengyel tábornok (itt balra) ragadta magához, aki ugyan semmiféle rangot nem viselt a svéd hadseregben, most mégis jó érzékkel nyúlt a dolgokhoz. Összeszedett ötszáz katonát a menekülők közül, és Károllyal egyetértésben Törökország felé vették az utat.
 
Hiába a korábbi ajánlkozás, a törökök nem fogadták szívesen a seregét – és ezáltal vonzerejét – vesztett uralkodót: csupán a benderi (Tighina) tartományi pasa engedélyével léphette át a határt. A szép lassan több, mint ezerfősre duzzadó svéd kolónia nem panaszkodhatott. Mindent megkaptak, amit akartak: élelmiszert (amit megettek) és pénzt (amit összeesküvésekre költöttek).

A mindig a könnyelműségig bőkezű Károly most sem tagadta meg önmagát. Éppen aktuális kegyence, Grothusen kincstárnok az alábbi elszámolást hagyományozta az utókorra negyvenezer tallérról: „tízezer tallér kiosztva a svédek és a janicsárok között, Őfelsége nagylelkű rendeletére a maradékot (sic!) magam költöttem el.”

Károly az elkövetkező három és fél évet állandó cselszövésekkel töltötte. A mindenre használható és kapható Poniatowski segítségével sorra buktatta meg a nagyvezíreket. A cél igen egyszerű volt: találni végre egy olyat, aki hajlandó belefogni egy oroszellenes hadjáratba. Az első, valamennyire potens nagyvezír irányította törökök – na jó, a háttérben ott izgett-mozgott Károlyunk – cárostul, cárnéstül bekerítették az elbizakodott oroszokat. Károly lóhalálában vágtatott a helyszínre, hogy átvegye a vezénylést, csakhogy mire a helyszínre ért, Péter (felesége összes ékszerével) lefizette a nagyvezírt.

A svéd király enyhén szólva ideges lett, sürgősen beszélni akart hálátlan vezírével. Ám ahhoz, hogy átjusson a Prut túloldalán álló török táborba, úgy három mérföldet kellett volna kerülnie. Nos, Károly nem lett volna Károly, ha ezt teszi. Ő keresztülvágtázott az orosz táboron (kockáztatva az elfogatást), majd beleugratott a folyóba és átúsztatott rajta (kockáztatva a megfulladást). Mindenképp rá akarta venni a nagyvezírt a megállapodás visszavonására, de az (józanul felmérve az előtte vörös fejjel ordibáló svéd anyagi lehetőségeit) erre nem volt hajlandó. A dühöngő Károly végül otthagyta a török tábort, és visszatért Benderbe. Most megtanulhatta, hogy szegény embert még az ág is húzza, ugyanis lakhelyére érve csak a Dnyesztert találta. Az álnok folyó ugyanis (távollétét kihasználva) elöntötte a svédek házait. Károly és hű követői – a „karolinok” – végül egy közeli kis faluban (Varnica) építettek maguknak erődnek is beillő házakat.

Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy Károlyt ekkorra Európa-szerte leírták. Lengyelországban lázadás tört ki, Ágost visszavette hatalmát. A dánok partra szálltak Svédországban, azonban sikert nem értek el, mert a sebtében felfegyverzett parasztok széttépték a dán sereget – a királyi gárdaezredből 10 ember maradt életben…

A török kormányzat ekkorra már megelégelte a hívatlan vendég tevékenységét, és felszólították a birodalom elhagyására. Annyira elszánták magukat, hogy engedélyt is kértek a bécsi kormányzattól a király áthaladására. A tiltakozó Károlyt hermetikusan elzárták a külvilágtól, megvonták tőle a thaimot (az uralkodóknak járó hivatalos ellátást). Svédjeink olyan rossz helyzetbe kerültek, hogy Károly már a borsófőzelékkel is kacérkodott, pedig az ugyebár…

Hosszas huzavonák – és újabb nagyvezírek – után a szultán felszólította a mozdulni nem kívánó királyt, hogy vagy távozik, vagy erőszakkal távolítják el. A vele lévő kozákokat (Apropó kozákok! A Károly mellett kitartó Mazeppa nem bírta a gyűrődést a túlságosan impulzív jellemű svéd mellett, és pár hét elteltével megmérgezte magát), szóval a kozákokat és lengyeleket felszólítják, hogy hagyják magára. Végül mindösszesen 300 embere marad a 6.000 törökkel és a 20.000 tatárral szemben. A megadás ennek ellenére eszébe sem jutott; sáncokat építettek, mindenkinek kijelölte helyét. A törökök többször is támadást indítottak, de nem értek el sikert. Nem véletlenül, hiszen az ellen kellett harcolniuk, aki legtöbbjüket gazdaggá tette. Tisztelték is, egymás között „Vasfejűnek” hívták.

Végül 1713. február 12-én (olvastam február 1-ét is) lerohanták a svédeket. Károly hatvan emberével és három tábornokával házának hálószobájába szorult. Nem adták fel, ellentámadást indítva visszafoglalták az egész épületet. Az ostromlók végül a probléma kevésbé kardozós megoldását választották, és rájuk gyújtották az épületet. Egyik testőre azt javasolta Károlynak, hogy törjenek át a „kancellária” épületébe, hiszen annak kőből van teteje, nem lehet felgyújtani. A király „No végre, egy igazi svéd!” – felkiáltással keblére vonta a katonát, és – soha jobbkor – kinevezte ezredesnek (villámkarrier, ugye?). A kirohanás by Zrínyi az őrült vagdalkozás ellenére sikertelennek bizonyult, a túlerő legyűrte őket.

A szultán – III. Ahmed – először Konstantinápolyba, majd egy Marica menti kis településre, Dimotikába viteti. Itt gyakorlatilag fogságban élt majd’ másfél évig. Élelmiszerellátást kapott, de hogy ne esküdjön össze – tanulékony volt ez az Ahmed – csak napi 25 tallér kézpénzt. Itt, Dimotikában értesült arról, hogy távolléte alatt Svédország csaknem minden országhatáron kívüli birtokát elvesztette, ráadásul a kormányzótanács béketapogatózásokat folytat. Károly viszont amolyan cselédseregnek tekintette a tanácsot, s nekik írt levelében közölte velük: ha továbbra is kormányozni szeretnének, akkor hazaküldi egyik csizmáját, aztán majd az közli velük a parancsait.

Helyzetét nehezítette, hogy újra egy régi ellenfele lett a nagyvezír. Hosszas tépelődés után a hazatérés mellett döntött.

Egy újabb olyan eseményhez érkeztünk, mely megérdemelne egy külön posztot, hiszen legendás lovas útja talán máig rekord.

Van ilyen poszt az egyik testvérblogunkon; tessék ide kattintani. tiboru.

Maradjunk egyelőre annyiban, hogy 1714. október 28-án indult útnak Dimotikából, és ugyanezen év november 22-én éjjel/hajnalban érkezett a még svéd uralom alatt álló Stralsundba. A testvérek között is 2.500 km-es utat (források változóak, 2.400 és 2.620 km. közé teszik) 14 nap alatt tette meg.

Tessék csak átlagtempót számolni! Ez a 179 km/nap nekem még autóval is több, mint elég, nem hogy lovon, ami ugye nagy, hullámzik, és le lehet róla esni.

A Stralsundba megérkező király futárnak adta ki magát, csak így tudott a városparancsnok, Dücker tábornok elé kerülni. Nem csak a főtiszt, de senki sem ismerte fel elsőre, Károlynak kellett lelepleznie magát. Közben elterjedt a hír megérkezéséről, és pillanatok alatt hatalmas ünneplő tömeg gyűlt össze a palota előtt. A fáradtságtól tántorgó uralkodót elvitték aludni, csizmáját úgy kellett levágni lábáról. Keménységét mutatja, hogy még aznap délelőtt szemlét tartott csapatai fölött. Készült a további küzdelemre.

Ekkorra Svédország szinte minden tengerentúli birtokát elvesztette, nem volt kereskedelme, pénze, hitele, hadserege meg elpusztult a harctereken. Az országban munkaerőhiány keletkezett, köszönhetően annak, hogy 200.000 svéd szenvedett különböző hadifogságokban. Károly felbukkanása azonban újra felcsillantotta a reményt. A parasztfiúk tömegesen jelentkeztek a hadseregbe, noha már nem volt elég munkáskéz a földek műveléséhez.
 
Utolsó élő húgát - Ulrika Eleonórát – ekkor adta férjhez Frigyeshez, Hessen-Kassel hercegéhez. Nem utolsó szempontként az játszott szerepet, hogy a herceget kiváló hadvezérnek tartották. Károly nem volt jelen az esküvőn, Stralsundban maradt. 1715 júniusában az angol király csapatai, valamint német és dán egységek körülzárták Wismar városát, majd 36.000 főnyi sereg indult Stralsund ellen. Ebben az időben szenvedett katasztrofális vereséget a svéd flotta, és ekkorra szorultak szinte teljesen ki Finnországból. Károly mégis Stralsundban maradt.

A város ekkor Pomeránia legjobban megerősített városának számított. Csupán egy keskeny töltésen lehetett megközelíteni, ezt a töltést pedig bevehetetlennek tartott fellegvár és sáncmű védte. A támadóknak csak úgy sikerült betörniük a sáncok mögé, hogy fülest kaptak. A hírt szolgáltató svéd katona a tenger felőli városfalon ült, és lábát lógatta a víz fölé. A védők erre a részre nem állítottak csapatokat, mert úgy tudták, hogy a tenger itt több méter mély. Nos, a katona miközben egy csinos lányka után nézett, elvesztette egyensúlyát, és a tengerbe pottyant. Épp el akart kezdeni fuldokolni, mikor rájött, hogy a tenger vize egészen sekély. Mindezt egy furcsa természeti jelenség okozta, ugyanis az itt igen erős szél egész egyszerűen kifújta a vizet az öbölből. A katona hosszú, mintegy két másodperces töprengés után az ostromló tábor által nyújtott kulináris – elege volt a borsófőzelékből – és egyéb élvezetek reményében a dobbantás mellett döntött. Pár óra múlva felettébb kapható dán markotányosnők karjaiban mulatta el az információ ellenértékét.

A támadók túlereje egyre szűkebbre húzta a gyűrűt Stralsund és Károly körül. Az anhalti herceg [vagyis az itt nálunk egy másik posztban megénekelt Alte Dessauer I. Lipót. tiboru] csapatai partra szálltak Rügen szigetén, és a másik oldalról is ostrom alá vették a várost. Károly több támadással próbált rést ütni az ostromgyűrűn, azonban mindig visszaverték. Az egyik csetepatéban egy pisztolygolyótól meg is sebesült, és ismételten az irgalmas szamaritánust játszó Poniatowski tábornok mentette meg.

Hajthatatlansága oda vezetett, hogy az állandó ágyúzás miatt a fél város romokban hevert. Egy nap levelet diktált titkárának, mikor egy lövedék a házra hullott, és a szomszéd szobában robbant. A titkár – el nem ítélendő módon – ijedtében elejtette a tollat.

- Mi történt? – kérdezte Károly. – Miért nem írja tovább?

A titkár csak nyögni tudott:

- Felség, a bomba…

- Hát aztán? – jött a válasz. – Mi köze a bombának ahhoz a levélhez, amit diktálok? Folytassa, kérem!

Hiába a nagyok mellett sosem könnyű...

Végül további sikertelen és vesztes kirohanás után (tábornokai könyörgésére) hajóra szállt és elhagyta a várost. Persze, mint minden az életében, ez sem ment egyszerűen. A decemberi hidegben olyan jégréteg képződött a kikötőben, hogy előrehaladni csak úgy lehetett, ha folyamatosan törték a jeget a ladik orra előtt. Természetesen ellenségei sem hagyták simán távozni. Mivel a szél miatt hajóikkal nem tudtak a közelébe férkőzni, a parton elhelyezett ágyúikkal lőtték. Bár Károlyt eltalálni nem tudták, azért alaposan körbepuffogtatták. Két, közvetlenül mellette álló emberét cafatokra lőtték, és az árbocot is kilőtték helyéről. Végül találkozott még két megmaradt hajójával, amik Karlskronába vitték. Mindenki azt hitte, hogy ha ilyen közel jár a fővároshoz, akkor be is tér oda – már söpörték az utcákat – de Károly ezt nem tette meg. Ő csak győztesen tér haza.

Mindent meg is tett ezért. Általános sorozást rendelt el, még a 15 éves fiúkat is katonának vitték. Az élelmiszerek felét elrekvirálták a hadseregnek, és nevetségesen alacsony áron felvásárolták az ország teljes vaskészletét. Új adókból próbált bevételhez jutni, például a parókát és aranyozott kardot viselőket külön megadóztatták.

Az ellene alakult koalíciónak az volt a terve, hogy 1716 tavaszán lerohanják Svédországot. Károly természeténél fogva képtelen volt védekezni, úgyhogy innen-onnan összekapart 20.000 fős seregével betört a dán uralom alatt álló Norvégiába. Egymás után verte meg az itt állomásozó dánokat, de hadászati sikert az élelmiszerhiány miatt nem tudott elérni.

Míg ő hadakozott, új kegyence, Goertz báró (aki itt jobbra látható a királlyal) egy összeurópai cselszövéssorozaton dolgozott. A cél az volt, hogy I. Péter igényeit elégítsék ki kelet-balti területekkel, ültessék vissza Szaniszlót a lengyel trónra, majd spanyol és orosz csapatokkal buktassák meg György angol királyt, és szállják meg Angliát. Károly ugyanis nagyon berágott angol kollégájára, aki (szorult helyzetét kihasználva) számos svéd birtokot kaparintott meg. Az oroszokkal való tárgyalás már olyan szintre jutottak, hogy a folytatásra, a hadműveletek összehangolására már Aland szigetét is kijelölték.

Miközben a svéd gazdaság már tényleg az utolsókat rúgta – rézpénz, infláció –, Károly még egyszer összeszedett egy 35.000-es sereget. Ennek élén 1718 októberében újra megtámadta Norvégiát. Nekilátott a kulcspozíciót elfoglaló Frederiksen ostromának (az itteni vár itt lent, napjainkban). Az iszonyú hideg teljesen elcsigázta katonáit, csak személyes példával tudta őket a további harcra rávenni. Károlyt az elmúlt 18 háborús év úgy megedzette, hogy ekkor már úgy sem lett semmi baja, ha az éjszakát pusztán köpenyével takarózva, egy deszkán töltötte.

December 11-én este, néhány főtisztjének kíséretében kiment megtekinteni a készülő ostromműveket. Főhadmérnöke, Megret francia mérnök megnyugtatta, hogy hat nap múlva beveszik a várost. Károly – hogy végignézhessen az épülő árkokon – feltérdelt a töltés peremére. Az éber ellenség minden mozdulatra tüzelt, így erre is. A tisztek csak arra figyeltek fel, hogy Károly sóhajt egyet és leroskad. Mire odaértek mellé, már halott volt. A golyó jobb halántékát találta el, háromujjnyi lyukat ütve rajta. Bal szeme teljesen szétzúzódott, a jobb pedig kiszakadt üregéből.

A jelenlévők értesítették az ostromárkok parancsnokát, Swerin grófot, majd úgy döntöttek, eltitkolják halálát. Helyettese és rokona, a hesseni herceg elrendelte, hogy senki sem hagyhatja el a tábort. Lezáratták a Svédországba vezető utakat is. Mindezt elsősorban nem a pánik, hanem saját önző céljai érdekében: ki akarta zárni a trónöröklésből a holsteini herceget és családját…

Mi a végkövetkeztetés? Nézzünk két személyes véleményt.

Az elsőt Voltaire írta, XII. Károlyról szóló könyve zárásaképp:

„Így pusztult el harminchat és fél esztendős korában XII. Károly, Svédország királya, miután egyaránt megismerte a szerencse legmagasabb fokát is, a legkegyetlenebb balsorsot is anélkül, hogy az egyik ellágyította volna, a másik pedig akár csak egy percre is megtörte volna. Úgyszólván minden cselekedete, beleértve egyébként egyhangú magánéletét is, messze kívül esett a valószínű határain.

Talán az egyetlen ember volt, de az uralkodók között [...] az egyedüli, aki soha életében nem mutatott gyengeséget; a hősök minden erényét úgy felfokozta, hogy ezek az eltúlzott erények ugyanolyan veszélyessé váltak, mint a velük ellentétes hibák. Csökönyössé fajuló szilárdsága az ukrajnai szerencsétlenségekhez vezetett, s öt esztendeig marasztotta Törökországban; pazarlásba csapó bőkezűségével tönkre tette Svédországot; a vakmerőségig eltúlzott bátorság halálát okozta [...].

Nagy képességei, amelyek közül egy is elegendő lett volna, hogy halhatatlanná tegyen más uralkodót, országa szerencsétlenségét idézték elő. Soha nem támadott meg senkit, de a bosszúállásban inkább a könyörtelenség vezette, mintsem az óvatosság.[...] Szenvedélyes dicsvágya, harciassága és bosszúszomja lehetetlenné tette, hogy jó politikus legyen, márpedig e képességek nélkül nem volt és nem lehet senki hódító. A csata előtt s a győzelem után csupa szerénység volt; a vereség után csupa törhetetlen erő;[...] inkább kivételes ember volt, semmint nagy, s inkább csodálatra, semmint követésre méltó.”

A másikat a fentebb már említett Megret hadmérnök tette, amint a halott Károly kihűlő teste fölött álltak az ostromárokban:

„Az előadásnak vége, menjünk vacsorázni!”

Biztosan kedvenc borsófőzelékére gondolt.