dmarci barátunk, aki olvasónak lelkes, ám kommentelésben egyébként nem valami szószátyár keresett meg ezzel a cikkel, amely jónéhány feldolgozást megélt már. Hogy mennyit? Megnéztem például, hogy az Amazon hány találatot ad Entebbé-re. Százötvenhármat... csak könyvből, meg 10 filmet, melyből az egyik ez itt, parádés szereposztásban; technikailag kevésbé lépést tartóknak is ajánlanak 8 VHS kazettát választékul. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy elcsépelt lenne a sztori, hiszen még mindig rendelkezik tanulságokkal és kitűnően lehet ma is vitázni azon, hogy kinek volt igaza és miben. Csak egy ilyet hadd említsek, amit bevezető ide vagy oda, nehezemre esik magamban tartani (tessék figyelni a lehetséges párhuzamokra!), szóval: felhatalmaz-e bárkit egy terrorista támadás arra, hogy katonáit invitáló levél, vagy ENSZ felhatalmazás nélkül egy másik ország földjére küldje abból a célból, hogy ott fegyveres küzdelmet vívjanak? Tudom, ravasz, fogós kérdés, de hát szándékosan az. A cikk persze első olvasatban nem ad erre választ, a kommentek azonban lehet ,hogy felsorakoztatnak érveket pro és kontra. 

Íme  tehát a tények dmarci feldolgozásában:

Hányszor gondoltam rá, amikor 8 évesen a haverokkal álltunk a játszótéren és a 12 évesek elkergettek a focipályáról, és még a labdánkat is elvették, hogy odamegyek a legnagyobbhoz, és jól tökön rúgom. Én nem tettem meg, de az izraeliek 1976-ban igen, íme az ő történetük.

Az 1970-es évek repülésbiztonsága finoman szólva hagyott némi kívánnivalót maga után. Nem finoman szólva a terroristák olyan szabadon rohangáltak a repülőtereken, mint fing a gatyában. Ebből az időből származik az a vicc is, amikor egy férfi retteg, mert repülőn kell utaznia valahova, és fél, hogy fel fogják robbantani. Statisztikus barátja azt ajánlja neki, hogy vigyen magával egy bombát a gépre.
- Megőrültél?! – kérdezi a rettegő utasjelölt
- Dehogy is, annak sajnos elég nagy az esélye, hogy egy olyan gépre szállj fel, amelyre valaki bombát visz fel, na de annak, hogy egy gépre két bombát vigyenek fel, gyakorlatilag elhanyagolható.

Mit tehet a szerkesztő, ha neki is van egy kapcsolódó vicce? Figyelem! Csak angolul jön át...

One guy in the plane got up all of sudden and shouted "HIJACK" ...
the passengers got scared and put their hands up ...

From the other end someone shouted Hi John!

Az akkori biztonsági intézkedések meg sem közelítették a maiakat, a repülőtereken ma már szinte elképzelhetetlen lazaság uralkodott. Így történhetett meg, hogy 1976. június 27-én az Air France Tel-Avivból Párizsba tartó Airbus A300-as járatára (fedélzetén 248 utassal és 12 főnyi személyzettel) - miközben útját megszakította Athénban – az ottani laza repülőtéri ellenőrzést kihasználva 4 terrorista szállt fel. Ketten palesztinok voltak és a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezettől jöttek, ketten pedig nyugat-németek, és a Forradalmi Sejtek nevű csoportból származtak.

Ez az a gép - köszönjük a képet Yrjö Mäkelä-nak

A géprablók az athéni felszállás után 30 perccel átvették az uralmat a gép felett, és azt követelték, hogy az repüljön Benghaziba, Líbiába. Itt azért cserébe, hogy a repülőt feltöltötték üzemanyaggal, elengedtek egy túszt, majd újra felszálltak, és ezúttal meg sem álltak az ugandai főváros – Kempala – repülőteréig Entebbéig. Itt csatlakozott hozzájuk még négy palesztin terrorista.

A túszokat két csoportra osztották, az izraeli állampolgárságú vagy zsidó származásúakra, illetve az „egyéb” kategóriára. Akik az „egyébbe” tartoztak, azokat szabadon engedték. Az Air France gép kapitánya Michel Bacos bár mehetett volna, azt mondta, hogy felelősséggel tartozik az utasaiért, ezért ő is a gépen maradt, a gép 12 fős személyzetével és egy francia apácával együtt, aki szintén megtagadta, hogy menjen. Tettéért az Air France vezetése később fegyelmiben részesítette, és egy időre eltiltották a repüléstől. Bár így talán marad ideje arra, hogy elmenjen Izraelbe, és átvegye az ott neki megítélt hősiességéért járó kitüntetést. Végezetül az eredetileg a gépen lévő 248 utasból 105-en maradtak a terroristák fogságában, zömében izraeli, illetve zsidó származású emberek. Őket leterelték a gépről az entebbei repülőtér termináljának régebbi, használaton kívül lévő szárnyába.

A terroristák ezek után azt követelték, hogy az izraeli kormány engedjen szabadon 40 izraeli börtönökben tartott palesztin rabot, valamint 13 másik rabot, akiket Kenyában, Svájcban, Franciaországban és Nyugat-Németországban tartottak fogva. A terroristák azzal fenyegetőztek, hogy ha követeléseiket július 1-ig nem teljesítik, akkor elkezdik kivégezni a túszaikat.

Az izraeli kormány, hogy időt nyerjen beleegyezett a túszok szabadon bocsájtásába, és sikerült elérnie, hogy a kivégzések határidejét kitolják július 4-ig.
Uganda akkori vezetője Idi Amin Dada volt. Idi Amin egy hipománia nevű személyiségzavarban szenvedett, ami paranoiával, skizofréniával és idegbénulással jár. És mintha ez még nem lett volna elég, ráadásul alkoholista is volt. Izraellel szemben különös ellenszenvet érzett, miután 1972-ben az akkori izraeli védelmi miniszter Moshe Dayan visszautasította, hogy repülőgépeket adjon neki, melyekkel Tanzániát szerette volna bombázni. Az 1972-es müncheni olimpiai mészárlás után például a palesztinokat méltató levelet küldött az ENSZ főtitkárának, melyben Adolf Hitlert is magasztalta.

A terroristák választása, hogy Entebbében szállnak le, nem volt véletlen tehát. Amint leszálltak a repülőtéren, Idi Amin ugandai katonákat küldött hozzájuk, akik elméletileg a „túszok védelme” érdekében érkeztek, a gyakorlatban azonban a terroristák irányítása alatt tevékenykedtek.

Az izraeli kormány 1976. július 1-én elhatározta, hogy megkezdik a túszok kiszabadításának előkészületeit, és ezzel beindult a Mennydörgés Hadművelet. Az eddig készültségben álló elit kommandó osztag, a Sayeret Matkal megkezdte a felkészülést az akcióra. A terroristák figyelmen kívül hagytak egy „apróságot”, amikor az entebbei repülőteret választották, nevezetesen azt, hogy a repülőteret  (képünkön) a 60-as években egy izraeli cég tervezte, melynek raktárában még ott porosodtak a repülőtér tervrajzai. Ezek alapján a kommandósok felépítették a repülőtér papírmasé mását, és azon gyakoroltak naphosszat. Riadókészültségbe helyeztek 4 db. C-130 szállítógépet is, amelyekkel az akcióban részt vevő mintegy 100 kommandósokat a helyszínre szerették volna szállítani. Ehhez kapcsolódva hallottam egyszer egy történetet, miszerint egy izraeli tábornok nagyon ellenezte az akciót, mert attól tartott, hogy ha az entebbei repülőtéren nem lesz áram vagy nem lesznek felkapcsolva a leszállópálya jelzőfényei (nagyjából egyre megy), akkor a gépek vagy füstölgő roncsként végzik, vagy kénytelenek visszavonulni, amivel pedig a túszok életét veszélyeztetnék. A pilóták állították, hogy meg tudják csinálni a leszállást lekapcsolt jelzőfények mellett is, és hogy meggyőzzék a tábornokot, rendeztek neki egy bemutató, mely során egy C-130-assal megpróbáltak leszállni az izraeli lodi repülőtéren úgy, hogy előtte a fényeket lekapcsolták. A tábornok saját szemével kívánt meggyőződni erről, úgyhogy felszállt ő is a gépre. A toronyban ülők valószínűleg megbuktak volna a babszem teszten, és egy majrésabb légiirányító még a leszállás előtt fel is kapcsolta a jelzőfényeket, még épp időben ahhoz, hogy a pilóták észrevegyék, hogy a gépet majdnem a leszállópálya melletti szántásba tették. Ezután gyorsan korrigáltak és gond nélkül leszálltak a reptéren. A gépen ülő tábornok az egészből mit sem vett észre, és rábólintott az akcióra.

Az izraeli titkosszolgálat, a Moszad sem tétlenkedett ez idő alatt, Kikérdezték a gépről elengedett túszokat, köztük egy francia állampolgárságú és zsidó származású férfi, akit a terroristák a nagy kavarodásban véletlenül engedtek el. Ez az ember korábban volt katona és Moshe Betser Mosad főnök szerint „fenomenális memóriája” volt. Az ő elmondása alapján az izraeli katonák elég pontos képet kaptak a terroristák létszámáról és fegyverzetéről. Az izraeli kémek megtudták, hogy Idi Amin egy fekete Mercedes gépkocsival szokott furikázni. Hamarjában beszerezték ennek másolatát, még ugandai zászlót is tettek az orrára. A terv az volt, hogy a landoló gépekből a diktátor konvojával megegyező autókkal a kommandósok odahajtanak a repülőtér bejáratához, majd lekaszabolják a feszes vigyázzállásban várakozó gyanútlan őröket. (A képen a Sayeret Matkal kommandóegység az elnöki limuzinnal azonos Merdzsóval behajt a C-130-as gyomrába)

Miután az előkészületekkel végeztek, az izraeli vezérkar július 3-án engedélyt adott a bevetésre. 4 C-130-as vágott neki az útnak a Vörös tenger, majd Kenyán, Szomálián és Etiópián átrepülve majd egy legálisan landoló British Airways járat radarjelére rácsatlakozva az első C-130-as 23 órakor észrevétlenül landolt az entebbei repülőtéren. A Herkules nyitott ajtóval szállt le, és egyből kihajtott belőle az előbb említett fekete Mercedes és a kíséretéhez tartozó két Land Rover dzsip. A számításokba itt egy kis hiba csúszott, ugyanis időközben Idi Amin lecserélte a kocsiját egy fehér Mercedesre. Emiatt a repülőtér bejáratánál két katona megállította a konvojt, a Mercedesben utazó kommandósok megpróbálták hangtompítós pisztolyaikkal rövid úton ártalmatlanná tenni őket, de az egyik katona bár megsérült, de életben maradt, és még volt ereje viszonozni a tüzet, ezzel riadóztatva a repülőtér épületében lévő társait és a terroristákat.

Az izraeli különítmény ezek után gyorsan megtette a terminálig hátralévő utat. A terminál előtt érte őket egy kis „kellemetlenség”, ahol a régi terveken és papírmasé terminálon az ajtó volt, ott csak falat találtak. A csoport gyorsan kétfelé vált, és az ugandai katonák golyózáporában elkezdték keresni az ajtót. Ekkor érte halálos találat az egység parancsnokát, Jonathan Netanjahu ezredest, a későbbi kormányfő Benjamin Netanjahu testvérét, valószínűleg egy ugandai katona puskájából. Ő volt a rajtaütés egyetlen katonai áldozata izraeli oldalról. Tiszteletére később az akciót átkeresztelték Jonatán Hadműveletté. Az izraeliek (miután végre megtalálták azt a ***** ajtót) beözönlöttek a terminálra, ahol hangosbeszélőkön szólították fel a túszokat angol és héber nyelven, hogy maradjanak a földön fekve. Az egyik túsz, valószínűleg a sokktól összezavarodva felugrott és elkezdett az izraeliek felé szaladni, ők terroristának nézték és lelőtték a férfit. Ezen kívül másik két túsz is életét vesztette az összecsapásban, őket a mindkét oldalról kilőtt eltévedt golyók találták el. A terminálban a lövöldözés pár percig tartott, de ez is elég volt, hogy az izraeliek lelőjenek 5 terroristát. A maradék három terrorista központi váróterembe menekült. Az izraeliek kézigránátokat dobtak be a váróterem ajtaján, majd beléptek és lelőtték a maradék három embert is.

Eközben landolt a másik három szállítógép is, melyekből páncélozott harci járművek özönlöttek elő, melyek elkezdték módszeresen szétlőni a repülőtér szélén állomásozó és vélhetően az ugandai légierő zömét képező 11 darab MIG-17-es harci gépeket, megakadályozva ezzel, hogy azok a későbbiekben üldözőbe vegyék őket. Másik két PSZH a kommandósoknak nyújtott segítséget a visszavonulásban, egy-két jól irányzott sorozattal elcsendesítve a repülőtér irányítótornyából lövöldöző ugandai katonákat. A terminálba behatoló egység a túszokat magukkal víve, az ugandai katonákkal vívott folyamatos tűzharc közben visszavonult a szállítógépekig, majd mindösszesen 53 perccel azután, hogy az első gép leszállt, a négy C-130-as szállítógép felemelkedett, és elindult Kenya felé.

Az összecsapásban az izraeliek egy embert veszítettek, és 10-en megsérültek, a másik oldalon mind a 8 terrorista és körülbelül 40 ugandai katona meghalt. A túszok közül hárman vesztették életüket a terminálban vívott tűzharc során, egy negyedik társuk – egy 75 éves idős asszony pedig a kampalai kórházban. Szerencsétlenségére őt a rajtaütés előtt szállították oda, mivel rosszul lett. A támadás után Idi Amin dührohamában kivégeztette a titkosszolgálatával, ahogy az őt kezelő orvosokat és nővéreket is. Hasonló sorsra jutott az országban élő több száz kenyai állampolgár is, mivel Idi Amin úgy gondolta, hogy az akcióban Kenya is részt vett.

Uganda hivatalosan tiltakozott az ENSZ-ben az akció miatt. Kurt Waldheim ENSZ főtitkár „egy ENSZ tagállam szuverenitásának nagyon súlyos megsértésének” nevezte az esetet, de az ENSZ Biztonsági Tanácsa végül nem ítélte el sem Izraelt, sem Ugandát.

Izrael ENSZ nagykövete Chaim Herczog a következőket mondta a Tanács előtt: „Egy egyszerű üzenettel jöttünk a Tanácsba: Büszkék vagyunk arra, amit tettünk… Nem csak azért vagyunk büszkék, mert megmentettük több, mint száz ártatlan ember – férfi, nő és gyermek – életét, hanem azért is, mert tettünk oly nagy jelentőséggel bír az emberi szabadság történetében”

Személyes hozzáfűznivalóm a történethez csak annyi, hogy szép volt fiúk!

És befejezésül – Jonathan Netanjahu emlékére álljon itt pár sor a Kaddishból, a zsidó halotti imából, mellyel bizonyára ő is egyet értene:

„Legyen nagy békesség és élet számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen. Aki békét szerez a magasságban, Ő teremtsen békét számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen”

Könyvajánló

Simon DUNSTAN: Israel’s Lightning Strike – The raid on Entebbe 1976, Osprey Publishing, September 2009; 64 p. ISBN: 9781846033971 (a szerk.)

Filmajánló: első, második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik rész.