A nemzetközi hírszerző közösségen belül ismét egy vicces kis történet kering, amelyet a  The New York Times pár nappal ezelőtt repített világgá: egy (mindeddig ismeretlen) csaló hónapokon keresztül az orránál fogva vezette a teljes afgán (és ami még súlyosabb: a teljes amerikai) politikai és hadvezetést, beleértve az Afganisztánban állomásozó NATO-csapatok hírszerzését.

Egy talpraesett fickó önmagát Akhtar Muhammad Manszúrnak mutatta be, és azt állította magáról, hogy ő a tálibok egyik csúcsvezetője, maga Omár mollah első helyettese. A nyugatiak kábé fél évig a tenyerükön hordozták, különgépeken hurcolták fel s alá, egy századnyi testőr vigyázott a biztonságára, kifizettek neki egy szakajtónyi pénzt (több százezer dollárról beszélnek a szakmában), ráadásul a csókát a kabuli elnöki palotában fogadta maga Hamid Karzai is, az afgán államfő, aki (akárcsak a többi zseni) hatalmas áttörésre és megbékélésre számított a tálibokkal folytatott tárgyalások során.

Az okos jenkiknek akkor vált gyanússá a dolog, amikor a faszi a negyedik tárgyalási fordulóra már nem jött el, és még csak egy emailt sem küldött, hogy bocsi, de megfáztam, vagy valami. Az amerikaiak most persze a britekre verik a balhét, mert állítólag ők ajánlották a jóarcút tengerentúli kuzinjaiknak.

Hogy az illető egy sima szélhámos volt, esetleg a tálibok előretolt éke, aki (a jenkik pénzének felmarkolásán kívül) dezinformációs feladatokkal érkezett, netán a kettős játékot játszó pakisztáni titkosszolgálat embere – most még nem tudni.

Csak az biztos, hogy legnagyobb szövetségesünk megint pofára esett a HUMINT üvöltő hiánya miatt. Mert (ahogyan azt számtalanszor elmondtuk) a felderítő műholdak, a több száz, több ezer kilométerről indítható rakéták és a szuper lehallgató berendezések egy kalap szart se érnek, ha nincs mögöttük/mellettük élő információforrás.

Mindenesetre amerikai barátaink ismét kifizettek egy valag tanulópénzt. Én olcsóbban megszámítottam volna.

Mit szóltok hozzá?