Ez az írás nem a partraszállásról, nem a 101. Légiszállítású Hadosztályról és nem a Band of Brothers (Elit alakulat) által bemutatott Easy Company-ról szól. Nem akarom, mert nem is lehet egy ilyen cikkben bemutatni mindezen alakulatok életét, történetét. Bármilyen utalás vagy hivatkozás rájuk csak azért szerepel, hogy az írás főszereplőjét jobban megismertessem.
Grg kolléga posztját olvassátok, aki itt áll a szerkesztői státusz ajtajában.
Vannak emberek, akik nem akarnak vezetők lenni, akik nem akarnak másokat irányítani és a legkevésbé sem akarnak hősök lenni, de a személyiségük és a körülmények hatására azzá válnak és sokak életét, vagy akár a történelem menetét is befolyásolni képesek. Ők azok, akik – amint tehetik – visszatérnek a rivaldafényből a csendes, békés hétköznapjaikba. A mai írás hőse élete nagy részét Pennsylvania állam (PA) Lancester megyéjében élte, egy alig 35 km-s sugarú körön belül. De amikor kimozdult otthonról, arról a történelem lapjai piros betűkkel írnak.
1918. január 21: Budapesten bemutatják Az élet királyát Lugosi Bélával, a britek Thionville és Metz közelében, valamint belga repülőtereken bombázták a németeket és mire Európában a nap lemegy, a távoli Egyesült Államokban, New Hollandban (PA) felsírt egy újszülött. Édesapja után ő is megkapta a Richard „Dick” Winters nevet.
A kis Ricsit szülei szigorú elvek szerint nevelték. A vallásos családban sem a csúnya beszéd, sem a rendetlenség bármilyen formája nem volt megengedett. Édesanyja hamar megtanította neki, hogy csak a tökéletes az elfogadható. A csendes, már-már mulya gyerek csak évek alatt tudott alkalmazkodni, amikor a család a közeli, 4000 lakosú Ephrate-be költözik. Így aztán vezetői képességei is csak kora tinédzserként tűntek fel környezetének. A középiskolában már mind a sport, mind a tanulmányok terén kiválóan szerepel (és lányoknál csak azért nem, mert neveltetése és elvei nem engedték). A szerénységhez és kiváló észhez szőke haj, kék szem, sportos alkat társult – a holland bevándorló ősök örökségéből. A főiskola befejezését követően, hogy hadkötelezettségét mennél hamarabb letudja, jelentkezik a hadseregbe. 1941. augusztus 25-ét írnak ekkor, és ugyan Európában már háború tombolt, de ebből az Egyesült Államokban semmit nem lehetett érezni.
Nem akart katona lenni, nem akart háborúba menni, legkevésbé az éppen tomboló európai mészárszékre vágyott; egyszerűen csak túl akart lenni a hadseregen. Későbbi írásában is elismeri, hogy be nem avatkozás párti volt.
Ekkoriban az Egyesült Államokban a békebeli kiképzés folyt, a maga kényelmes, mondhatni lassú ütemében és precizitásában, az ehhez illő tisztikarral. Dicket viszont nem arra nevelték, hogy csak ellébecoljon a többiek mögött. Ha már csinált valamit, akkor a maximumot próbálta kihozni magából. Ez (mondhatnánk meglepő módon) és vezetői képességei feltűntek a feletteseinek, akik javasolták neki, hogy a kiképzés után is maradjon itt (Camp Croft, Dél-Karolina) és a továbbiakban az újonckiképzés gyötrelmeiből vállaljon részt.
Szegény újoncokat már akkor sem kérdezte meg senki, hogy katonáskodni vagy lébecolni akarnak-e inkább; jaj volt annak, aki hozzá került!
Nem sokkal később beüt a menykő, Pearl Harbor képében. A megnövekedett igények elé menve kibővítik a tisztképzést, és Winters-t – meglepetésére – parancsnoka tisztképzőre küldi. Csoporttársai nagyrészt altisztek és tisztesek (NCO) közül kerülnek ki, de sok külön tanulással, fegyelemmel behozza a lemaradását. A tisztképzőből hadnagyi ranggal (second lieutenant) és egy életre szóló jóbaráttal távozik.
Érdekes barátság volt ez: egy New Jersey-i gazdag, Yale-t végzett, ivós, bulizós, „enyhén” alkoholista városi juppie (Nixon) és a vidéki, nem ivós, visszahúzódó, istenhívő, középosztálybeli Winters között.
De nem csak a csatatéren osztották meg a sátrat/fedezéket/szobát, hanem a háború után Winters Nixon apjának üzemében lett HR-vezető és a Nixon halála napjáig jóban maradtak. Amikor Berchtesgadenben felfedezik Göring tisztiklubjának borospincéjét (ahol nem csak bor, de mindenféle egyéb finomság is volt), Winters elsőként Nixont engedi be, és rábízza, hogy a saját (i.e. Nixon) igényeinek kielégítése után a többi egység közti szétosztást megoldja (aznap este Nixon a földön megtapasztalhatta a mennyországot).
Frissen végzett tisztként látva a sorozottak minőségét, egy dolog egyértelmű a számára: nem akar egy sima, sebtében felállított hadosztályban gyalogos tisztként harcba menni. Ez – véleménye szerint – egyenlő lenne a halállal. Jól kiképzett emberek társaságát keresve (és persze a megemelt zsoldot sem elfelejtve) jelentkezik ejtőernyősnek. Pár hét várakozás után felvételt nyer az Egyesült Államok hadseregének 506. Ejtőernyős Gyalogos Ezredének (PIR - Parachute Infantry Regiment) a második zászlóalj, E (Easy) századába szakaszparancsnoknak.
Persze jelentkezni könnyebb volt, mint bent maradni.
Pedig az ejtőernyős fegyvernem már akkor is az elmebetegek gyűjtőhelye volt a legtöbbek számára. Ne felejtsük el, hogy ekkoriban sok újonc még sose ült repülőn, ehhez képest itt már az első felszállás sem leszállással, hanem földtéréssel végződött. A híres rejtői mondat, hogy a kiképzésbe többen belehaltak, itt fokozottan igaz volt. A ki nem nyíló ejtőernyőtől a repülőgép-katasztrófáig sokféle veszély leselkedett az újoncokra a tiszteken túl is.
Hmm...
Eddigre, a háború negyedik évére már szinte minden ország kivérzett; legjobb fiait elvesztette és alig bírta feltölteni foghíjas századait. És ekkor az USA hadserege megengedhette magának egy ilyen szintű elit hadosztály éveken át tartó kiképzését.
Hmm...
Végül a kiképzés végére az 500 tisztből, aki jelentkezett, alig 148 marad és alattuk 1800 közlegény szolgált (akiket 5300 közül választottak ki). Közben Winters sem unatkozott és egy előléptetés után megbízott századtörzstisztnek századparancsnok-helyettesnek (executive officer) nevezik ki. A század parancsnoka Sobel hadnagy (később százados).
Az 506-ost az Egyesült Államok hadvezetése kísérleti egységnek szánta. Egy olyan egységnek, amely a kiképzés elejétől kezdve együtt van, és nem a kiképzés után kerül feltöltésre. Az elképzelés, hogy így egy nagyobb harcértékű, összetartóbb csapatot kapnak, azt hiszem elég bizonyításra került az ezred történelmével a háború alatt. Magát az ezredet 1943 júniusában a 101. Légiszállítású Hadosztályba olvasztják, majd – nem sokkal később – kihajózzák a napfényes Angliába (Aldbourne, Wiltshire). A fiúk persze sok napfénnyel nem találkoznak, az átkelésre egy ócska teknőn kerül sor, állandó tengeralattjáró-veszélyben, és ködös Angliában a kiképzés az erdőkben, mezőkön folytatódik.
Mivel Angliában nem volt elég laktanya (sem), ezért magánházaknál szállásolták el a tiszteket. Winters a Barnes családhoz került, akik az angliai légi csatában vesztették el fiukat. Ennél jobb döntése nem is lehetett volna: a család számára részben pótolta elveszett gyermeküket, ő pedig nyert egy otthont, egy szerető családot, társakat a lelki békéjének megteremtéséhez. Esténként a családdal hallgatta a híreket, közösen imádkoztak, és a hétvégéken a családdal együtt ment templomba. Nem az a tipikus elvadult ejtőernyős stílus, amit a filmek sugallnak az átlag amerikai katonáról.
Ahogy haladt a kiképzés (előbb szakasz-, majd századszintű manőverekkel), úgy nőtt a feszültség az állományban. Egyrészt megindultak a találgatások hogy hol és mikor vetik be az egységet, másrészt kezdett kiderülni, hogy ki az a tiszt, aki a terepen is megállja a helyét és ki az, aki nem. Az Easy század parancsnoka, Sobel egyértelműen ez utóbbi csoportba tartozott. Sem térképolvasásban, sem taktikai szinten nem ugrotta meg a mércét. És bár Winters kifejezte, hogy nem akar századparancsok lenni, a konfrontáció elkerülhetetlen volt. Amikor kettőjük közt kirobbant a nyílt vita, a század addigi fegyelme is felbomlott. Az altisztek lázadtak fel, és nyújtották be lemondásukat, ha Sobellel kell harcba menni.
Sink ezredes (az ezredparancsnok, itt balra) nehéz helyzetbe került. A katonai fegyelem alapvetően a magasabb rendű tisztnek ad igazat, és az altisztek ilyetén lázadása egy elit alakulatnál (bármi is legyen az oka) példa nélküli volt. Több altisztet lefokozott és eltávolított az egységből, de a század szerencséjére Sobelt is hátraküldte egy ejtőernyős kiképző iskola vezetésére. A Winters elleni hadbírósági tárgyalás ezután elmaradt és szakaszparancsnokként lefokozva várta a nagy napot.
Sobel százados megítélése a filmben és a visszaemlékezésekben elég negatív. De azt mindenki elismeri, hogy az Easy kiképzésénél tökéletes munkát végzett, úgy a fizikai felkészítésben, mind a csapat összekovácsolásában.
1944. június 6. D-Day.
Az amerikai ejtőernyősöket elsősorban az Omaha és Utah partszakaszokból kivezető utak biztosítására dobták le, illetve a partszakaszok elleni esetleges német támadások megzavarására, megakadályozására. A terv többszörös túlbiztosításra épült, végül is az ejtőernyősök a kitűzött célok alig 20 (húsz!!!) százalékát valósították meg. Ezzel együtt a partraszállás, mint tudjuk, sikeres volt és a legforróbb pillanatai sem az ejtőernyősökhöz kapcsolódnak. Az ejtőernyősök hozzáállását jól mutatja, hogy Winters szerint a gépen mindenki azon gondolkozott, hogy hogyan fog viselkedni tűz alatt (nehogy kudarcot valljon), és nem azon, hogy meghalhat. A 2 éves közös kiképzés megtette a hatását.
Winters szakaszával sikeresen földet ért Sainte-Mère-Église közelében. Természetesen nem a kitűzött ledobási övezetben (mint ahogy szinte senki sem), valamint fegyver nélkül.
Az ejtőernyősök a fegyverek nagy részét lábzsákokban vitték magukkal, amelyek az ejtőernyős alatt lógtak az ugrás közben, és halk puffanással jelezték a földet érés pillanatát.
Elméletben.
A gyakorlatban úgy nézett ki, hogy ezek a zsákok már a gépelhagyásnál, de legkésőbb az ernyőnyitásnál leszakadtak és a katona egyetlen fegyvere az éles kése maradt.
Winters nem esett kétségbe; az összes szembejövő katonát maga mellé csoportosítva elindult a gyülekezőhelyre. Ott kiderült, hogy a századparancsnok még nem került elő, ezért – mint a század rangidőse – Winters kapta a megtisztelő feladatot, hogy a közeli mezőn lévő német üteget elhallgattassa. A parancs szó szerint így hangzott: There's fire along that hedgerow there. Take care of it.
A Brécourt tanya melletti német üteget közel 50-60 német védte, futóárkokban beásva, miközben az üteg az Utah partszakaszon partraszállókat lőtte. Winters a támadáshoz 13 emberre számíthatott, akik ráadásul több egységből kerültek ki. Egy gyors felderítés után (t.i. a bozótos között belesett a területre) géppuskatűz fedezete mellett egy gyors átkarolással bevette az első ágyút, majd sorban a másik kettőt. Az utolsót a négyből Speirs hadnagy és egysége intézte el. A támadás sikere és Winters zsenialitása nem csak abban nyilvánult meg, hogy az ágyúk elhallgattak, hanem abban is, hogy mindezt egyetlen halott és egy sebesült árán hajtotta végre.
Ráadásul a támadás közben egy német térképet talált, amin az Utah-part teljes német védelme rajta volt. Este a naplójába azt írta be, hogy ha élve hazakerül, akkor keres egy csendes farmot, és oda költözik. A Brecourt tanyai támadás tökéletesen kombinációja volt a megfelelő felderítésnek és a meglepetésszerű támadásnak. Ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy a támadás sikerében sokat segített az is, hogy teljesen újonc, zöldfülű alakulat volt, akik még nem féltek sokat kockáztatni. Ahogy a csata egyik résztvevője, Lipton őrmester (aki sokak szerint az világ legjobb őrmestere volt) fogalmazott: a háború későbbi részében már ilyen kockázatot nem vállaltak; akkor ugyanis már tudták, mit veszíthetnek...
Winterst – bár a Congress Medal of Honour-ra terjesztették fel – végül „csak” a Distinguished Service Cross-szal tüntették ki. Azt hiszem, kevés olyan parancsnok van, aki az első éles bevetésén, nem posztumusz a második legmagasabb katonai kitüntetést nyeri el.
Mivel a századparancsnok (Meeham hadnagy) továbbra sem került elő, Winters a teljes normandiai hadjáratban megbízott századparancsnokként vezényelte az Easy-t, július elsejétől századosként.
Meeham hadnagy és a gépe csak később került elő, légvédelmi tűz végzett a géppel és az 3 kilométerre Sainte-Mère-Église-től lezuhant. Emlékül álljon itt utolsó levele, amelyet a gépre felszállva, az ajtóból küldött feleségének:
June 5th, 1944
Dearest Anne:
In a few hours I'm going to take the best company of men in the world into France. We'll give the bastards hell. Strangely I'm not particularly scared, but in my heart is a terrific longing to hold you in my arms. I love you Sweetheart – forever.
Your Tom
Nem sokkal később az ejtőernyősöket visszavonták pihenésre és feltöltésre a jó öreg Aldbourne-be. Itt a Winters először szembesült azzal a kihívással, hogy ellenség és csata hiányában az emberei nem tudják a hadsereg által elfogadott módon levezetni felesleges energiáikat. A londoni látogatások rendszeresen vér- és alkoholfürdőbe torkoltak. A jól fizetett, csatát nyert ejtőernyősök a bárok, kocsmák és az angol anyák/apák/férjek rémei lettek.
A kiképzés mellett (ami egyben az utánpótlás beillesztését is szolgálta) különböző bajnokságok szervezésével próbálta lekötni az embereit. A kiképzéshez felhasználta a Normandiából visszahozott éleslőszert is, aminek a segítségével élethű környezetet tudott az újoncok számára biztosítani. Az igazi megváltást Montgomery marsall és az elvetélt Market Garden hadművelet hozta. Ezúttal fényes nappal ugrott a hadosztály és gyors menetben felszabadította Eindhovent, majd a Sziget névre hallgató terület kitakarítását kapták feladatul.
Winters szerint a hollandok voltak a legbarátságosabbak az összes európai náció közül. Eindhovenben felejthetetlen utcabál fogadta a felszabadítókat, és csak komoly küzdelem árán sikerült továbbhaladni az ünneplő tömegben.
Azt, hogy a hálás hollandokban is megmaradt a nap emléke jól mutatja, hogy később Winters Eindhoven díszpolgára lett.
A Szigeten a század (aktuális létszám 130 fő) egy másfél mérföldes (közel 3 kilométeres) arcvonalat védett. Winters két szakaszt helyezett el a főbb kereszteződések és gátak védelmére, egy szakaszt pedig tartalékban tartott. Két napja voltak a Szigeten, amikor egy nagyobb német csapattestről érkezett jelentés a század főhadiszállására. A tartalék egyik rajával saját maga indult az ellenség felderítésére. A felderítés közben további német csapatokkal találkozott, így végül az egész tartalék szakaszt bevetette. Az ellenség üldözése közben, egy gát tetején átfutva egy teljes német századot talált a mezőn. Winters először egymaga nyitott tűzet a németekre M-1 Garandjával, a többiek – lassabb futók lévén – csak később csatlakoztak hozzá. A közben beérkező másik német századot a szakasz géppuskásai lepték meg oldaltűzzel. A németek szervezett védekezés nélkül menekültek az amerikaiak tüzében. A mezőt halott és haldokló németek borították a „pulykavadászat" után.
Az eset ismét jó példája a Winters-féle “Lead by Example” hozzáállásnak. Tisztként és vezetőként a példamutatást tartotta a legfontosabbnak, messze fölérendelve saját biztonságának. Az elismerés nem várat sokat magára, és századosként zászlóalj-törzstisztnek nevezik ki. Maga az akció is elég kockázatos volt és könnyen lehetett volna erősen káros Winters egészségére, de az elismerés fő oka a Winters által tökéletesen kivitelezett taktika (aktív védelem) volt. Mivel tudta, hogy ekkora területet 130 emberrel, nem lehet szemmel tartani, ezért a védelmet folyamatos, szakasz-szintű támadásokkal biztosította.
A magasabb beosztás azzal is járt, hogy elkerült az első vonalból és innentől kezdve (elvben) íróasztal mögül, tollal és rádióval harcolt. A háború további részében már nem használta fegyverét, és a hírek szerint életében ekkor sütött el utoljára fegyvert. A harcok irányításában való részvétel azonban a vérében marad, és amikor január elején az egyik tisztje éles helyzetben leblokkol a nyílt mezőn, csak Sink ezredes parancsa tartja vissza attól, hogy ütközet közben átvegye az Easy század parancsnokságát.
A hosszú hollandiai hónapok után november 25-én vonták ki az egységet a frontvonalból és Mourmelon-Le-Grand-ba helyezték feltöltésre, reorganizációra és pihenésre. Azt, hogy mekkora szükség volt erre, jól mutatja, hogy Winters emlékei szerint éjszakai álmainak 80%-a harccal volt kapcsolatos, és csak 10%-a volt vidám és békés.
A pihenés sokkal hamarabb véget ért, mint az bárki is gondolta volna, mivel december 16-án hajnalban megindult a németek ardenneki offenzívája. Az alakulatot 17-én riadóztatták és 19-én már úton volt egy ismeretlen belga kisváros, Bastogne felé. A németek legnagyobb pechjére, az általuk körülzárt Bastogne parancsnoka a megadást nem ismerő McAuliffe és a város körül beásva a 101. légiszállításúak, akik pedig kimondottan megszokták azt, hogy el vannak vágva mindenkitől. Az ejtőernyősökre nehéz 30 nap várt. Se téli ruha, se elegendő lőszer nem állt rendelkezésükre. A németek jelentős túlerőben voltak, és az időjárás miatt a légierő sem tudott a csata első felében érdemben beavatkozni (a tüzérség pedig a lőszerhiány miatt). A rettenetes hideg, a havazás a gyilkos német tüzérség nélkül is jelentős veszteségeket okozott (a veszteség egyharmada fagyásból adódott).
Winters (és az alakulat minden tagja) ezt a 30 napot tartja a háború legnehezebb időszakának, ami még 50-60 évvel később is előjön az álmokban, és amihez képest minden nap egy ajándék. Ebben a 30 napban Winters nem csak kiváló harctéri parancsnok volt, aki nem egy embere életét megmentette ügyes taktikai megoldásaival, hanem emberismeretével segített azoknak is átvészelni a földi poklot, akik a megtörés/összeomlás közelébe kerültek. Különösen igaz volt ez az Easy-re, akik egy nagyon rossz (de nagy hátszéllel rendelkező) századparancsnok alatt harcolták végig a hónap nagyobbik részét. Amikor valakinél az összeomlás jeleit látta, egy pár napra a törzshöz vezényelte, ahol a csatazajtól picit messzebb lehetősége volt újra előre kapni. És Winters látta az embereket és látta, miként változnak meg, mert sok magasabb parancsnoktól eltérően rendszeresen járt az emberek között (nem csak itt, hanem a kiképzés és a háború teljes ideje alatt mindvégig).
A Band of Brothers című filmben szerepel egy jelenet, amiben Winters egy pléhdobozban feltöri a jeget, hogy a vízzel megborotválkozzon. Amikor ezt a jelenetet látja valaki, arra gondol, na megint egy hollywoodi túlzás, de nem az, hanem a példamutató vezetés Winters módra. Egyszerűen nem várhatta volna el másként az embereitől a maximumot, ha ő nem teszi ugyanezt. Ráadásul az, hogy az emberek látták a parancsnokukat (igazából a volt parancsnokukat), az első vonaltól alig 75 méterre, amint minden reggel megmosdik és megborotválkozik, erőt adott nekik is a szenvedések elviselésére.
A jelenet jól mutatja a Band of Brothers valóságtartalmát: Winters igenis minden reggel borotválkozott; akkor is, ha be volt fagyva a víz. Tényleg elkaptak egy németet, aki eltévedt a vonalak között a ködben. De semmi nyoma annak, hogy ez a két esemény ténylegesen is összekapcsolódott volna.
De egyszer minden rossz véget ért, és a kevés szerencsés túlélő (a század 63 főre olvadt az egy hónappal korábbi 145-ről; a többiek elestek, megsebesültek, vagy a hideg és a kimerültség miatt kerültek a veszteséglistára) január 17-én elhagyja Belgiumot. Február eleje a Moder-parti Hagenau városában találja őket. A szokásos zaklatós hadmodorral, éjszaka kelnek át a folyón nyelvet (hadifoglyot értékes információval) fogni, felderíteni az ellenséges erőket és zaklatni a németeket. Ez alkalommal a rövidke pihenő oka az volt, hogy az október-novemberi támadó hadjáratok és az ardenneki német áttörés miatt 1945 elejére már az amerikaiak is fogytán vannak a pihent csapatoknak. A háború utolsó hónapjai jönnek, nincsenek tartalékok, és nincs is mire tartalékolni (ráadásul a januári nagy szovjet offenzíva eredményeként megindul a versenyfutás az oroszokkal Németország felosztására). Hasonlóan a tábornokokhoz, a katonák is érzik, hogy közeleg a béke, és mind többen gondolnak arra, hogy esetleg túlélik.
Winters - zászlóalj-törzstisztként - már nem nagyon kerül kockázatos helyzetbe. Ha nem is a hátországból, de általában fedezékből irányítja embereit, és a támadó hadműveltek eredményeként alapvetően biztonságban van. Mégis, a háború egyik legnagyobb kockázatát vállalja fel az egyik este. Nem azzal, amikor a február 15-én az éjszakai őrjáratot egy folyóparti ház emeletéről figyeli, kitéve magát az esetleges mesterlövész-tűznek, csak azért, hogy szükség esetén gyorsabban közbeavatkozzon, hanem azzal, hogy a másnapi őrjáratot NEM küldi ki.
A 15-i őrjárat rendkívül sikeres volt, ezért Sink ezredes a következő éjszakára egy újabb őrjáratot rendelt el. Winters szerint a németek – az előző napi őrjáratról értesülve – ezen az estén már csapdával várhatták volna az embereit. Ezért az őrjáratra kijelölteket tájékoztatja arról, hogy az ezredes által elrendelt őrjáratot nem küldi ki, de a jelentést úgy fogja megírni, mintha az őrjáratot kiküldte volna, és az sikertelenül zárult volna (természetesen a nem létező őrjárat fedezésére a tüzérséggel meglövette a zárótüzet).
Winters soha nem akart tiszt lenni, soha nem akart katonai karriert befutni és az őt ismerők szerint mindig tudta, mi a helyes (és ha csak tehette, azt is cselekedte). Ezzel együtt, szerintem katonai pályafutása egyik legnehezebb és sok szempontból legszebb döntését hozta meg ezen az estén. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy olyan embernek kellett hazudnia, akit őszintén tisztelt és akivel nagyon jó kapcsolata alakult ki az évek alatt.
1945. március 8-án Winters őrnagyi rangot kap, miután előtte lévő nap zászlóalj-parancsnokká nevezték ki. Két és fél évvel a tisztképző után őrnagy, ráadásul azon kevesek egyike (ha egyáltalán van még ilyen), akik szakaszparancsnokból zászlóalj-parancsnokká váltak ugyanazon zászlóaljon belül 9 (!) hónap alatt.
A háború utolsó heteiben Winters (és természetesen az 506-osok) megjárták a II. világháború két végpontját. A visszavonuló német erőket üldözve Landsberg mellett az erdőben egy munkatábort találnak, amelyet az őrség korábban elhagyott. A halálra éhezett és szenvedett rabok látványa még a sokat tapasztalt veteránokat is meglepte. Winters (hasonlóan másokhoz) itt értette meg igazán, miért is harcolt. És hogy teljes legyen a kép, május 4-én utasítást kap, hogy foglalja el Berchtesgadent, a Sasfészket. Eddigre a német ellenállás teljesen szétesett, egy-egy elszigetelt ponton védekeztek már csak az SS egységei. Az egység veszteség nélkül éri el a kitűzött célt és Bertchesgadenben a háború véget ért.
Az amerikai csapatok – nincs rá jobb szó – lerabolják a fényűző villákat, Winters Hitler evőeszközeinek egy részét veszi magához, mások fotóalbumot és egyéb relikviákat gyűjtenek.
Mindenki azt gondol róluk, amit akar; szerintem ezek a csapatok és ezek az emberek, azok után amit végigcsináltak, megérdemelték.
1946. január 22-én szerelt le, 1 nappal a 28. születésnapja után, a toccoaiak közül szinte legutolsóként. Saját elmondása szerint a legfontosabb változás a személyiségében az volt (a háború eredményeként), hogy sokkal jobb emberismerő lett. Ránézésre meg tudta mondani, hogy ki képes megcsinálni a feladatot és ki képes vezetővé válni. Egyszerűen csak belenézett az emberek szemébe.
Amikor a cikkhez gyűjtöttem anyagot, megkérdeztem Cole Kingseed-et (Ret. Col.), aki a Winters életrajzot írta (és azóta is folyamatosan kapcsolatban van vele), hogy mit tud mondani Winters-ről, ami nincs benne a könyveiben. Azt írta, Winters, amikor valakivel először találkozik mélyen a szemébe néz, és onnantól tudja, hogy mit várhat el az illetőtől.
Először Nixon apjának az üzemében dolgozott HR-vezetőként, közben megismerte leendő feleségét, Ethelt, akivel hamarosan összeházasodtak. 1951-ben a koreai háború alatt ismét behívták, ezúttal kiképzőnek. Megpróbálja kihagyni, mert úgy érzi, ez nem az ő háborúja, de aztán régi Bastogne-i ismerőse, McAuliffe tábornok (aki ekkor már az egész hadesereg személyzeti főnöke) megérteti vele, hogy nincs választása: a hadsereg nem tud lemondani egy ilyen tapasztalt tisztről. A tiszti iskolára megy tanítani. de olyan gyengének találta az állományt, hogy átkéreti magát a Rangerekhez (tisztára, mint 1942-ben). Áthelyezés közben éri a parancs, amely Koreába küldi. Már a behajózásra vár, amikor egy újabb parancsot ad ki a hadsereg, amely megengedi a behívott (nem önként jelentkezett) tiszteknek, hogy leszereljenek. Élt a lehetőséggel, és katonai pályája végleg befejeződik.
Nem tér vissza a Nixon Művekhez, hanem egy másik cégnél folytatja karrierjét, és közben megveszi azt a farmot Pennsylvaniában, amit még a partraszállás napján megfogadott. A régi farmházat bérbe adja, és saját kezével építi fel az újat, amely 1960-ra lesz teljesen kész. Ekkor – megunva a vándorlásokat – a család (a két gyerekkel) végleg ideköltözik. Agráriparban helyezkedik el, először vetőmag-gyártó és -forgalmazó cégeknél, majd saját céget alapít, ami állateledelt gyárt. Innen megy nyugdíjba 1997-ben. Közben a 70-es években elkezd előadásokat/képzéseket tartani vezetői módszertanról, ahol jól ötvözi a katonai (harctéri) és üzleti tapasztalatokat. Ekkor írja “A vezetés a bajonettel; a siker 10 titka” listájának utolsó pontjaként: ”Hang Tough - Never, ever give up!”.
Hát igen; vannak közös dolgok az üzletben és háborúban (no meg a szerelemben).
Álljon itt akkor a fentiekben már említett tízes lista; a siker 10 titka, Richard D. Winters szerint:
1. Strive to be a leader of character, competence, and courage.
2. Lead from the front. Say, “Follow me!” and then lead the way.
3. Stay in top physical shape--physical stamina is the root of mental toughness.
4. Develop your team. If you know your people, are fair in setting realistic goals and expectations, and lead by example, you will develop teamwork.
5. Delegate responsibility to your subordinates and let them do their job. You can’t do a good job if you don’t have a chance to use your imagination and creativity.
6. Anticipate problems and prepare to overcome obstacles. Don’t wait until you get to the top of the ridge and then make up your mind.
7. Remain humble. Don’t worry about who receives the credit. Never let power or authority go to your head.
8. Take a moment of self-reflection. Look at yourself in the mirror every night and ask yourself if you did your best.
9. True satisfaction comes from getting the job done. The key to a successful leader is to earn respect--not because of rank or position, but because you are a leader of character.
10. Hang Tough!--Never, ever, give up.
Mindez magyarul:
1. Törekedj arra, hogy jellemes, hozzáértő és bátor vezető legyél.
2. Elölről vezess! Mondd azt: „Utánam!", majd mutasd az utat.
3. Légy jó erőnlétben - a fizikai állóképesség a mentális erő alapja.
4. Fejleszd a csapatodat. Ha ismered az embereidet, ha reális célokat és elvárásokat tűzöl ki nekik, és példát mutatva vezetsz, akkor ki fogod alakítani a jó csapatmunkát.
5. Ruházz át felelősséget a beosztottakra is, és hagyd, hogy végezzék a munkájukat. Nem lehet jó munkát végezni, ha nem használhatod a fantáziádat és kreativitásodat.
6. Előzd meg a problémákat és készülj fel az akadályok leküzdésére. Ne várd meg, amíg a csúcsra érsz, hogy aztán ott kezdj el gondolkozni.
7. Maradj szerény. Ne aggódj azon, hogy ki kapja a dicséretet. Soha ne hagyd, hogy a hatalom és a tekintély a fejedbe szálljon.
8. Állj meg egy percre, hogy magadba nézz. Minden este nézz bele a tükörbe és kérdezd meg magadtól, hogy a sikerült-e a legjobbat kihoznod magadból.
9. Az igazi elégedettség az elvégzett munkából származik. A sikeres vezetővé válás kulcsa, hogy kiérdemeld a megbecsülést - nem a rangod vagy pozíciód által, hanem vezetői karaktered miatt.
10. Légy kemény! - Soha, soha ne add fel!
Bár tartja a kapcsolatot a többiekkel, de csak 1980-tól vett részt a találkozókon; azt mondja, előtte nem volt rá ideje. (Az Easy Company veteránja évről-évre találkoznak egymással, utoljára 2010 őszén, de ezen már csak nagyon kevesen voltak ott, ma már csak 36 egykori veterán él.) 1987-ben tér vissza először Európába, de utána többször is ellátogat a normandiai helyszínekre. Különösen a Brecourt tanya gazdáihoz köti szoros kötelék.
1988-ban kezdi el Steven E. Ambrose a kutatómunkát az Elit alakulat című könyvhöz, és Winters a saját naplójával, jegyzeteivel sokat segít neki. A munka közben ismét megtapasztalja azt a végtelen szeretetet és tiszteletet, ami a korábbi katonái között övezi, ahogy Ambrose-zal végiglátogatja a volt bajtársait, rendezi a beérkező leveleket.
A könyv első kiadása épp csak egy aprócska kavics hullámait kelti 1992-ben, a nagy robbanás 2001-ben a sorozat hatása. Tom Hanks és Steven Spielberg nagyon jól ragadja meg a karaktereket és történetet, valamint az egész világ számára elérhetővé teszi az Easy-t.
Winters (a maga visszahúzódó módján) örül a sikernek, örül neki, hogy ilyen sok emberhez eljuthat az, amit fontosnak tart, ugyanakkor zavarta, hogy hősként kezelik, hogy hirtelen ilyen fontos ember lett.
Bár viszonylag öregen került a rivaldafénybe, de nagyon jól és ügyesen tudta kezelni azt. Több könyv jelent meg vele, több fellépést is vállalt, mondott beszédet Annapolistól Washingtonig, tanévnyitótól az 109. Army/Navy meccsig. Különösen szerette az iskolákat, ahol a diákoknak, a jövő nemzedékének tudta átadni értékeit, gondolatait.
Winters egész életében nagyon szerencsés volt. Jókor volt jó helyen és szerencsésen úszta meg azokat a pillanatokat, amelyek az életébe kerülhettek volna. Ha ő lett volna a D-napon a századparancsnok, ha egy picit jobban céloznak a Brecourtnál/Carentanon/Hollandiában a németek… számtalan „ha”, ahol végig a szerencse kegyeltje volt. De mindez semmit nem ért volna, ha ő nem állt volna erősen, hittel telve, képességeinek birtokában az ajtókon, hogy belépjen. Az a tény, hogy katonai (és az ezt követő civil) pályafutása alatt végig újabb és újabb megbízásokat, nagy felelősséggel járó feladatokat és bizalmat kapott feletteseitől, nem lehet pusztán a véletlen és a szerencse műve. Azt gondolom, mindent megadott, amit vártak tőle és mindent elért, amire csak vágyott.
Jelenleg is folyik a gyűjtés (amerikai kezdeményezésre), hogy szobrot állítsanak neki (és rajta keresztül minden amerikai tisztnek) Normandiában. A szobor tervezett felavatása 2012. június 6-án lesz (Richard Winters Leadership Project).
Winters kapcsán rendszeresen felidéznek egy levelet, ami Mike Ranney őrmestertől kapott, illő ezzel zárni a róla szóló írást.
Van egy kedves emlékem, amikor egy unokám megkérdezte: „Nagypapa, te egy hős voltál a háborúban?” És én azt válaszoltam, hogy „Nem, de hősök társaságában szolgáltam”.
Eddig tartott volna ez az írás, amikor január 3-án jeleztem tiborunak, hogy az őrnagy 93. születésnapjára megírnám.
Aztán január 9-én bejárta a világot a hír, hogy Richard D. Winters január másodikán megtért rég nem látott bajtársaihoz: Nixonhoz, Liptonhoz, Meeham hadnagyhoz és a többiekhez. Az utolsó akarata az volt, hogy szűk családi körben legyen a temetése, ezért nem hozták korábban nyilvánosságra a hírt.
Nagyon sokat lehetne írni még róla, nagyon hosszan tudnám idézni a társait, akik végigcsinálták vele Toccoa-tól Berchtesgadenig, vagy azokat, akik találkoztak vele, vagy azokat, akikre hatással volt. És persze oldalakon át tudnám idemásolni azokat a kommenteket, amik a halálhírére bejárták a netet.
Miben rejlik ennek a szeretetnek és tiszteletnek a titka? Szerintem abban, hogy Winters az volt, akivé mindannyian szívesen váltunk volna, ha ilyen helyzet(ek)be kerülünk, akinek szeretjük magunkat elképzelni. Aki tudja, hogy mikor mi a helyes, és képes azt meg is tenni. Legyen ez háborúban vagy békében, munka közben vagy akár egy beszélgetésen.
Nyugodj békében, Richard D. Winters őrnagy!
Ha valaki el tud menni, a nyilvános búcsúztatója március 19-én lesz 14.00 órakor, a Hershey Színházban (Hershey, PA.)
Az utolsó 100 komment: