Eredeti terveim szerint a három inkvizíciós poszt egy-egy hónap különbséggel követte volna egymást (az első tavaly szeptember 13-án, a második október 13-án jelent meg), de ezt nem tudtam megvalósítani, elsősorban azért, mert egy, a témához közvetlenül kötődő, XVI. századi portugál szöveg fordításán dolgoztam. Elnézést tehát a hosszú, majdnem fél éves kihagyásért, de igazoltan voltam távol, és persze mindvégig eszemben volt, hogy ezzel a harmadik, befejező poszttal még tartozom nektek.

Ma Samuel Usque, az egyetlen portugál nyelvű zsidó mű (Vigasztalások Izraelnek megpróbáltatásaiban, 1553, Ferrrara) szerzőjének metaforájával élve arról lesz szó, miként vadászta le az inkvizíciós szörny áldozatait, hogyan juttatta el őket a gyomrába, mely gyomornedvek felhasználásával emésztette meg őket, majd milyen formában távoztak a testéből …

A nyitóképen látható Hyeronimus Bosch-festmény (A gyönyörök kertje triptichonja Pokolt ábrázoló szárnyának kis részlete) ezt egész plasztikusan ábrázolja.

Az előzékeny szörny: helybe megy, megértést tanúsít, elszállít

Azon szerencsétlen porfészkekbe, amelyek nem rendelkeztek különbejáratú inkvizíciós központtal (jaj, a szegények), a szent hivatal emberei csak bizonyos időközönként jutottak el. Elképzelhetjük, mekkora lelkesedéssel várták a hívek azon ritka alkalmakat, mikor végre eljött a vizitáció ideje. Jöttek az atyák, és az unalmas helyi plébános egysíkú vasárnapi prédikációja helyett végre alkalmuk volt valami sokkal érdekesebb, biztató jellegű körlevél felolvasását meghallgatniuk.

Igen figyelmes dolog volt ez az inkvizíció intézményétől: helybe jött, meglátogatta báránykáit, mint a gazda a levágandó juhokat, majd mindent megtett lelkük megmentése érdekében! Részletesen szájukba rágta például, mi  minden számít eretnekségnek (fő a hiteles tájékoztatás), kifüggesztette a templomajtóra a tiltott könyvek listáját (mint Luther elviekben a téziseit, kár, hogy utóbbi sosem történt meg), és várt. Elképzelem, ahogy az észak-portugáliai Trás-os-Montes egyik kisvárosában (ebben az országrészben különösen nagy volt a conversók aránya) a szerzetesek meg a kísérő személyzet bort szürcsölgetnek, és fogadásokat kötnek arra, hogy vajon hány önfeljelentő lesz aznap.

Az önfeljelentés nem volt rossz ötlet, egész simán meg lehetett úszni az eljárást, nem tartóztatták le, nem fosztották ki a delikvenset, nem kellett börtönben csücsülnie évekig, még a diszkrécióra is vigyáztak az inkvizítorok, felhajtás nélkül, csupán két tanú bevonásával folytatták le a bűnbánati procedúrát. Főleg akkor lehetett tanácsos ehhez folyamodni, ha az embernek valami sanda gyanúja támadt arra vonatkozólag, hogy a szomszéd túlságosan szívén viseli az ő lelki üdvét (meg a saját anyagi gyarapodását), ezért már nagyon várja a szent hivatal jámbor küldöttségének érkezését. Mekkora pofáraesés lehetett, ha a célkeresztbe vett személy maga vallotta be, amivel a jóakarója akarta megvádolni.

Ráfaragni persze erre is lehetett, például, ha az önfeljelentő nem vallott be mindent, amit nem követtett el. Ez kínossá válhatott. Valójában tán jobb volt, ha tényleg elkövetett valamit, amiről a szomszéd is tudott, azt könnyebb volt bevallani.

Attól azért nem kell tartanunk, hogy szegény inkvizíciós különítmény rendes vádlottak nélkül maradt, akárhány önfeljelentő is akadt volna. Az igazi feljelentők gyóntatójuk kedves tanácsára úgyis előbb-utóbb felkeresték a delegációt, és köptek. Kiskorúak (lányok 12 éves korig, fiúk 14-ig) igen szeretetteljes fogadtatásra és enyhébb büntetésre számíthattak, ha bemártották a felmenőiket, akik őket "rossz" szokásokra nevelték. Az, hogy miből fognak megélni, ha a szüleiket elviszik, már nemigen érdekelt senkit. (Mint tudjuk, az evilági jólét eltörpül a túlvilági büntetés mellett, és a jövőért érdemes áldozatokat hozni.)

Fogas kérdés volt még a fogolyszállítás problémája. Az inkvizíciós különítmény érkezhetett rabszállításra alkalmas szakemberekkel, ebben az esetben a foglyok célba vagyis börtönbe juttatása ennek a feladata volt. Ha azonban alkalmas szakemberek éppen nem álltak rendelkezésre (például, mert épp úton voltak egy másik falu szállítmányával, vagy visszafelé jöttek éppen), helyi erőket is bevethettek átmeneti házi őrizet biztosítása céljából: ezek az alvállalkozók kötelezték magukat arra, hogy majd, ha ráérnek, beszolgáltatják a foglyot a megfelelő központi börtönben. (Nem tudom, mit művelhettek a házi őrizetben lévő rabokkal, amíg épp nem értek rá a szállításra, tán dolgoztatták őket?) Persze minél messzebb volt egy helység a központtól, annál macerásabb lehetett a szállítás, és annál több lehetőség nyílt a halasztgatásra, no meg a szökésre (talán a rabtartókat is meg lehetett valahogy kenni, bár elég sokat kockáztattak).

 

A szörny bekap, megcsócsál, és közben adatokat gyűjt

Kövessük azt a vádlottat, akinek nem volt szerencséje, letartóztatták, elindították a központ felé (valószínűleg a saját lábán gyalogolt), és nem akadt egy Zorro se, aki megszöktesse útközben. Többedmagával az egyik nagy inkvizíciós központ épületében találta magát. Ide bejutni könnyű volt, de kijönni, főleg épségben, meglehetősen bonyolult. A bekerült fogoly adatait elég hamar, az első napokban felvették, noha már általában úgyis alaposan tájékozódtak más forrásokból: a letartóztatási parancs kiadásának előfeltétele a vádlott előéletének és körülményeinek valamelyes ismerete volt. A mindenkori „bűnüldöző” szervek persze szeretik az adatokat keresztezni, úgyhogy ezek se bánták, ha többször kellett meghallgatniuk ugyanazt a mesét, ma sincs ez másképp. Nagy buzgalmukban készítettek ilyenkor egy második leltárt is a fogoly vagyoni helyzetéről (az első leltárt a letartóztatás után közvetlenül csinálták).

A pénzügyek tisztázása után jöhetett a személyi adatok felvétele. Ez a tulajdonképpeni kihallgatási rendszer első lépcsőfoka. De ne úgy képzeljük el, hogy neve, anyja neve, személyi száma, állandó lakhelye, oszt jónapot … Későbbi történészek legnagyobb örömére ez az adatfelvétel sokkal pontosabb és részletesebb volt. (A lenti ábrázolással ellentétben valószínűleg nem félmeztelenül hallgatták ki a női foglyokat, de a festőknek csak ez tudja birizgálni a fantáziáját.)

Az egyszerű személyes infók megadását követően (teljes név – amely portugálok esetében minimum négytagú, és akkor még a titkos zsidó nevet nem is említették, naná, hogy nem –, kor, családi állapot, születési és lakhely, vérségi hovatartozás vagyis fajta, foglalkozás) a családfa megrajzolásának érdekében a fogolynak nagyszülőkig felmenően minden rokonát fel kellett sorolnia, ami gyakorlatilag négy, esetenként öt generáció áttekintését teszi lehetővé (ugye, mondtam, hogy ez történészeknek valódi csemege). Nem csupán a vérrokonokra voltak kíváncsiak az inkvizítorok, a beházasodottakra is, és itt aztán jöhettek az izgalmas és zaftos részletek kinek-kinek a magánéletéről, bár elsősorban a vallási szokásokra kihegyezve. (Nem öt perc alatt ledarálható adatfelvétel, annyi biztos, de akkoriban úgyse sietett senki haza az aktuális tévésorozat vagy meccs miatt.)

Az információgyűjtés másik módszere az iratbekérés volt: ebben az esetben nem csak a saját priusz számított, hanem minden felmenő és oldalági rokoné is, aki ellen valaha eljárás folyt bármely portugál vagy spanyol inkvizíciós hatóságnál. Szép vaskos személyi dossziékat állítottak így össze egy-egy jóemberről, ha valakinek notórius visszaesőkből állt a családja, adott munkát az írnokoknak épp eleget (és még indigó se volt, ha belegondolunk ...)
 
Az első, adatfelvételi kihallgatáson kellett egyébként a vádlottnak a kötelező imádságok ismeretét is bebizonyítania, vagyis felmondania a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet, a Tízparancsolatot és az Egyház parancsait (jaj volt annak, aki keverte a szezont a fazonnal). Ugyanezen alkalommal kérdezték ki az értelmesebbnek kinézőket tanulmányaikról, esetleges egyházi tisztségeikről, utazásaikról, az utazásaik során megismert egyének kilétéről, és hogy valaha voltak-e már az Inkvizíció börtönében, illetve milyen ítélet született ellenük. (Emlékezteti ez valamire a negyven fölöttieket?)

A kihallgatás második típusa az ún. in genere, vagyis általános jellegű kihallgatás volt: itt a fogoly ellen felmerült vádakra kérdeztek rá elsősorban, de nem ám nyíltan és könnyen érthetően, hiszen a kezdeti idők kivételével a kihallgatók törekvése messzemenőkig az volt, hogy a vádlott ne tudja, pontosan ki adta fel, és milyen vétket varrt a nyakába. A kihallgatás során tehát igyekeztek a lehető legszélesebb körben puhatolózni, hátha olyan vétkek is napirendre kerülnek, amelyekről az eredeti vád nem is szólt.

A harmadik etapban az in specie vagyis részletesebb (vagy célzatosabb) kihallgatás következett: itt kerültek szóba esetleges korábbi eljárások alkalmával már bevallott, illetve mások (például családtagok, ismerősök) által elmesélt események. Akár húsz-harminc évvel korábbiak is. A jegyző előzékenyen felolvasta mindazt, amit a vádlók elmondtak, de anélkül, hogy akár az esemény pontos idejét, helyét, akár a vádló identitását említette volna. Olyan lehetett ez, mint egy  netre feltett ügynökbeszervezési irat, ahol a lényeg feketével ki van húzva.

Foglyunkat ezek után békén hagyták rohadni a szűkös börtöncellában, mert következtek az általa javasolt tanúk kihallgatásai: minden egyes vádponttal kapcsolatban hat tanút kellett állítania! Újkeresztény, vagyis converso tanút megnevezni eleve értelmetlen volt, azoknak úgysem hittek volna a jámbor atyák, ezért a védelem tanúi majdnem mindig a régi keresztények közül kerültek ki.

Képzeljük csak el, mennyi időbe került a sok ember meghallgatása – na nem, mintha az egyes elbeszélgetések olyan hosszúak lettek volna, de előfordulhatott, hogy egy-egy tanút nem lehetett megtalálni, mert elutazott, megbetegedett: ilyenkor egy közeli családtagjának kellett tanúsítania az akadályoztatást, és a tanút újra meg kellett próbálni beidéztetni, vagy fel kellett keresni: vidéki vádlottak esetében ez komoly utazásokat jelent, több nap is elment hasonló akciókra. Valójában a börtönök túlzsúfoltsága esetében egyáltalán nem csoda, ha az eljárás több évig is eltartott, főleg az akkori módszerek figyelembevételével, ha jól tudom, ma sem őrölnek sokkal gyorsabban az igazságszolgáltatás kerekei, csak maximalizálva van az előzetes letartóztatásban tölthető idő (vagy itthon nincs? Portugáliában egy év, ha jól tudom).

Ha mindezen túlestek a "nyomozók", még mindig nem tartott sehol az eljárás, ugyanis valahogy bizonyítani kellett, hogy a vádlott bűnös. (Mint már említettük, az ártatlanság mint kifejezés nem szerepelt a szótárukban.) A védelem tanúival nem ment túl olyan sokra a letartóztatott, főleg, mert az általuk adott információkhoz ugyanannyira nem volt hozzáférése, mint a vádlóinak kilétéhez. Az is előfordulhatott persze, hogy akit saját védelmére nevezett meg, az végül terhelő vallomást tett. Ha a "vallatótiszteknek" nem sikerült rávenniük a vádlottat a töredelmes bűnbánatra, a fogvatartott megátalkodottan ragaszkodott vagy az ártatlanságához, vagy tévtanaihoz, elkerülhetetlen volt a kínvallatás, de ennek lefolyásáról most nem írok, külön poszt témája lehetne. Egyébiránt tényleg minden mást is megpróbáltak a kínzáson kívül, például válogatott, különféle rendekből való barátokat küldözgettek a félholt fogoly nyakára, hátha valamelyik atya a lelkére tud beszélni.

Amennyiben valaki minden figyelmeztetés, sőt, kínzás ellenére sem vallott, vagy korábban tett vallomását utólag visszavonta, azzal kapcsolatban felmerült az elmekórtani vizsgálat lefolytatásának szükségessége. (Végül is jogos, a mártírok sosem teljesen normálisak.) Szakképzett elmeorvos híján (az ilyet akkor még nem találták fel), boldog-boldogtalant kikérdeztek az adott illető állapotáról, azt igazán nem vethetjük a Hivatal szemére, hogy nem járt el alaposan. Tanúként kerültek ilyenkor kihallgatásra maguk az inkvizíciós alkalmazottak is, úgy mint több börtönőr, írnok, a gyóntató papok, valamint az illető korábbi ismerősei, akik több évre visszamenőleg tudtak róla nyilatkozni: természetesen ebben az esetben is kritérium volt az ókeresztény származás. (Azért érdekelne, hogy ha most kikérdeznék ennyi ismerősömet, vajon milyen eredmény jönne ki, főleg annak fényében, hogy az inkvizícióról írok posztokat ...)


A szörny kiköp: ítélethirdetés, pszichoterror, büntetési tételek

Három, négy vagy öt évvel a letartóztatás után jött a feketeleves, vagyis az ítélethirdetés. Nem, mintha az előzetes letartóztatásban töltött idő nem lett volna már önmagában is elég büntetés, főként, ha kínvallatásokkal is alaposan megspékelték. De tudott ez még rosszabb is lenni.

Az ítélethirdetésre a büntetés végrehajtása előtt három nappal került sor (nem volt szükség siralomházra), és a maradék időt az elítélteknek megkötözött kézzel kellett tölteniük, miközben mindenféle lelkivezetők (szerzetesek) ájtatos vigasztalását voltak kénytelenek hallgatni, ha akarták, ha nem. A sok fizikai terror után és előtt ez volt a pszichikai terror fázisa: se fellebbezési lehetőség, se békén alvás, se utolsó vacsora. Nem csoda, ha ebben a három napban sok kitartó mártírjelölt megtört, mert ekkor még meg lehetett úszni a hóhérral való végzetes találkozást, egy újabb, töredelmes vallomásért cserébe.

A perek a törvényszéki ítélet felolvasásával értek véget: ez már nem zárt ajtók mögött zajlott, hanem magán az autodafén, ezen a népünnepélybe oltott társadalmi eseményen, amelyről nem illett lemaradni, és amelynek gazdag látványvilága minden bizonnyal az összes résztvevő retináját tartósan befolyásolta (na meg azt a szagot se lehet állítólag soha elfelejteni): nem csak lélegzetelállító processzió, meg tömeges kivégzés volt ilyenkor, hanem rengeteg ítéletfelolvasás is.

Az ítélethez egyébként csatolták azt, az előre megfogalmazott dokumentumot is, amelyben az elítélt megtagadja korábbi (tév)hitét, amennyiben képesek voltak rávenni arra, hogy megtagadja azt (biztosak lehetünk benne, hogy ennek érdekében mindent megtettek). A megtértek vagyis kibékítettek (reconciliados) egyébként büntetésük letöltése után sem tűnnek el az Inkvizíció szeme elől, gyakorta olvasható az akták végén, hogy xy ekkor és ekkor, ezen és ezen a helyen lelte halálát: a megfigyelésük életük végéig tartott.

A büntetések jellegük szerint háromfélék voltak: 1) spirituális (vallási), 2) pénzbeli és 3) testi természetűek. Ez persze mind egyszerre járt az elítélteknek, nem vagy-vagy alapon.  Eretnekséget alapos gyanújának beigazolódása esetében (ami a judaizáláson túl iszlamizálás és protestantizmus, illetve egyéb tévelygés is lehetett) a pénzbüntetést (teljes vagyonelkobzást), csakis a poszt elején említett önfeljelentés útján lehetett elkerülni. (Bár ez sem volt egy életbiztosítás.) A vagyonelkobzásra minden egyéb esetben a büntetés természetes velejárójaként tekintettek, végül is valamiből csak fenn kellett tartani ezt a költséges intézményt, nem termelhetett veszteséget. Elvileg ugyan az olyan vádlott, aki mindvégig tagadott, és nem sikerült ellene megfelelő mennyiségű bizonyítékot gyűjteni, mindenféle kár és büntetés nélkül megúszhatta VOLNA, de ilyenre példát egyet sem találtunk, aki tud hasonlóról, jelentkezzen!

A mások által feladott, bűneit bevalló vádlottnak, akinek vallomását elégségesnek ítélték, nyilvánosan, vagyis autodafén kellett megtagadnia hitét, és vagyonának elkobzásán túl még a körülményektől függően börtönbüntetésre is ítélhették (persze a már börtönben töltött időn túl, mert azt sajna a mai gyakorlattal ellentétben nem számították be). Hasonló büntetésben részesült, aki még a vádirat megszületése előtt vallott, de a három-kilenc hónapos börtönbüntetésen túl még egy úgynevezett nagyon csinos dizájnúnak nem nevezhető vezeklőruha (sambenito) viselésére is kötelezték. Ha a vádirat megszületése után vallott, három évig ülhetett rács mögött, és hordhatta a vezeklőruhát. Amennyiben csak az autodafét megelőzően két héttel vallott, a három év ötre emelkedett. Az utolsó esély a vallomástételre a már említett három nap folyamán volt, amikor a vádlottakból elítéltek váltak: ha valaki ekkor tört meg, öt év börtön és vezeklőruha-viselés, tüzes vassal való megjelölés, valamint bónuszként három-öt éves gályarabság várt rá, amennyiben férfinak született, öt-hét évig terjedő kitelepítés Angolába vagy Brazíliába pedig, ha nőnek. Lehet, hogy itt kivételesen utóbbiak jártak jobban, végül is Brazília már akkor sem volt utolsó hely (noha a civilizáció még sokáig nem vetette meg ott a lábát, és a Copacabana ritkán szerepelt célállomásként), viszont az inkvizíció se nagyon tartott arrafelé vizitációt.

Ezzel még korántsem merítettük ki a büntetési tételeket! Nézzük tovább, ha még bírjátok cérnával (bár tudom, a Copacabana megzavarta a fejeteket.) Azoknak, akik az inkvizítorok szerint elégtelen, nem teljes vallomást tettek (confidentes diminutos), teljes kiközösítés, vagyis az Egyház szerető kebeléből való kivetés lett a sorsuk, ami még nem lett volna akkora katasztrófa, csakhogy átadták őket a világi hatóságoknak, ami egyet jelentett a halálos ítélettel. Elég közismert tény, hogy az inkvizíció a rá jellemző pofátlan cinizmussal mindig azt kérte a világi hatóságtól, hogy a lehetőségek szerint kímélje az elítélteket, ne ontsa a vérüket. Állítólag ezért találták ki a máglyán való elégetést (még ha az elítéltek nagy része füstmérgezésbe halt is bele, vagy még kegyesebb halállal sújtották, mert megfojtották a máglya meggyújtása előtt). Ugyanilyen sorsra jutottak azok is, akik ugyan vallomást tettek, de vallomásukat visszavonták. 

Az olyan vallomás-visszavonók (revogantes), akik háromszor kiállták a kínzásokat és még mindig nem törtek meg, simán felvételt nyerhettek volna bármelyik titkosszolgálathoz, de  annyi biztos, hogy legalább a halálos ítéletet megúszhatták, noha a vagyonukra a Szent Hivatal így is rátette volna a mancsát. Járt még nekik törvény szerint egy, a nyilvánosság bevonásával végrehajtandó megkorbácsoltatás, ha pedig még ezt is sikerül túlélniük, jöhetett a gályarabság. A szabályok szerint ugyan „csak” háromszor lehetett kínzást elrendelni, de az inkvizítoroknak se kellett a szomszédba menniük némi trükközésért, ha eredményt akartak felmutatni: az újabb és újabb kínvallatási procedúrákat az első folytatásaként tüntették fel jegyzőkönyvileg, így elvoltak a végtelenségig egyetlen kínzási szeánsszal, ami egyben annyit is jelent, hogy hősiesen kitartó reménybeli titkosügynökök nem igazán fordultak elő a Szent Hivatal börtönpopulációjában.

A végére maradtak a legsúlyosabb esetek: a visszaesők (relapsos), akik már nem először kerültek az inkvizíció törvényszéke elé valamely eretnekség vádjával, és a notórius tagadók (negativos), akik ellen viszont elegendő terhelő bizonyíték gyűlt össze (amint láttuk, a bizonyítékgyűjtésben a Hivatal nem ismert tréfát). Ezek számára a halálos ítéletet garantálták, de nem élve elégetés formájában, valami könnyítés azért járt nekik. A lehető legrosszabbul a meggyőződéses eretnekek jártak, akik valószínűleg eleve mártíromságra szomjaztak, ami persze nem kisebbíti az inkvizíció felelősségét.

Végül hadd hívjam fel a figyelmeteket egy 2010 végén megjelent folyóiratszámra, amelyben a conversókról olvashattok. Akit érdekel a téma, az semmiképp ne hagyja ki. Tartalomjegyzék itt.