Van egy kis szigetcsoport a Csendes-óceánon, amelyet ma Kiribati Köztársaság néven ismerhetünk. Területe összesen 811 km², de az általunk említett kis sziget (konkrétan a szigetcsoport fő szigete), amiért a második világháborúban elkeseredett harcok dúltak: Betio. Néhány focipályányi a területe; amiről beszélünk: 2 és fél mérföld hosszú, fél mérföld keskeny földdarab.

Végeredmény: 76 óra pokol, 5532 halott, 2188 sebesült
Az akció fedőneve: GALVANIC

Machaerophorus kolléga erről rittyentett egy posztot nekünk.

A Kiribati Köztársaság fővárosa: Tarawa
Hivatalos nyelvek: angol, gilbert-szigeteki.
Lakosság összetétele: mikronéziai 99%, egyéb 1%
Vallás: római katolikus 52%, protestáns 40%, egyéb 8%

1765-ben vidám brit tengerészek kötöttek ki partjainál, csócsálták meg a helyi bennszülött lányokat és a gazdag kókuszdiótermést. Ez a fő szigetlánc, melynek 1820-ban Adam von Krusenstern orosz admirális és Louis Duperrey francia kapitány annak az angol Thomas Gilbertnek a tiszteletére adta a ma is ismert Gilbert-szigetek nevet, aki 1788-ban először hajózott át a szigetvilágon.

Mivel Rejtő-mániás vagyok, engem azért másra is emlékeztet.

"Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak  helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban."

Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában

A hússaláta (pontosabban egy jelképes húsdaráló) történetünkben különösen fontos szerepet kap. A 19. században Tarawa mint bálnavadász-központ működött. Ekkor még nem volt Greenpeace, tehát a bálnahúst fogyasztották, s mivel nem voltak luxusautók, a bálnapénisz-bőr sem volt nagyon forszírozva... 1892-ben a Lagúna-szigetekkel együtt (a mai Tuvalu) brit protektorátus, majd 1915-1975 között brit gyarmat lett. 1979-től független köztársaság.

A katonai előzmény: Guadalcanal

1942-ben az amerikai légi felderítés jelentette, hogy a japcsik piszkosul melóznak, nyomják a betont és a döntik a kókuszpálmát az általuk megszállt Guadalcanalon. Nem volt kérdéses, hogy megkezdték egy repülőtér kiépítését. Komoly katonai erő nem volt jelen a támogatásukra, ezért az amerikai stratégák vártak.
Mire is ?

Hát a repülőtér elkészültére... Nem voltak hülyék, csak előrelátók. Guadalcanal jelentősége abban rejlett, hogy azon az útvonalon volt, melyen az USA, Ausztrália és Új-Zéland irányába lehetett (volna) vonulnia a japán erőknek. A dolog azonban fordítva is működött, tehát az amerikaiak arra készültek, hogy bázisokat nyerjenek a további támadó műveleteik számára a térség központja, Rabaul elfoglalásához, mely viszont Japán felé biztosította a felvonulási lehetőséget. Hagyták a japcsikat, melózzanak csak, építsék csak a kis homokozójukat. BANZAI!

1942 augusztusában, amikor már majdnem kész lett a reptér, lerohanták a tengerészgyalogosok. Hamar nevet is kapott: Henderson Field lett a neve, a Midway-i csatában elesett Lofton Henderson őrnagy emlékére. Minimális veszteségekkel foglalták el a területet és az amerikai 1. tengerészgyalogos hadosztály partraszállt a szigeten. Ez volt a II. világháború első amerikai offenzívája a csendes-óceáni hadszíntéren. Ekkor még senki nem gondolta, hogy ez egy nagyon durva, ide-oda ingadozó, valódi húsdaráló lesz, amelyben az egymással szembenállók felváltva értek el kisebb-nagyobb sikereket. Eleinte szinte csak ezért a néhány száz méteres kifutópályáért tombolt a harc, hisz a japánok az első pofon után sietve erősítést hoztak és többször megkísérelték a reptér visszafoglalását. A harc persze eszkalálódik és a csaták egyszerre zajlanak a szárazföldön, a tengeren és a levegőben. Fél évvel (!) később Guadalcanal amerikai kézre került.
 
Minden amerikai tábornok álma volt anno egy ilyen komplex háborús gépezet vezénylése, de szerencséjükre Douglas MacArthur tábornok és Chester Nimitz vezényelte le a stratégiát, amelyet Roosevelt talált ki.
A guadalcanali hadjárat során három nagyobb szárazföldi ütközet, öt tengeri csata és (egészen 1942 végéig) elkeseredett légi háború dúlt. A harcok a dzsungelben, a szigeteken szinte állandósultak, mindennapivá váltak, a maguk szörnyűségével és kilátástalanságával.

A japán hadvezetőség tisztán látta:

"Guadalcanal visszafoglalásának sikere vagy kudarca az az útelágazás, melynél vagy ők, vagy mi indulunk a győzelem felé."

Novemberben, a döntő tengeri csaták után a japánok feladták; az elszenvedett vereséget igazából soha nem tudták kiheverni és decemberben megkezdték csapataik visszavonását a szigetről, ami 1943 januárjában fejeződött be.

Sok japcsi ekkor maradt hátra és akár még 30 évig "harcolt" a birodalomért.

Nem tudom, mennyire ismert dolog, de a II. világháború idején az amerikai magyarokat a seregben nem az európai hadszíntéren, hanem itt vetették be. Kisebb létszámban Európában csak a hírszerzés foglalkoztatott magyarokat.

Egy magyar katona beszámolója, aki 3 évet szolgált, többek közt a Csendes-óceáni hadszíntér "paradicsomában", az amerikai hadseregben:

"Előttünk egy domb volt, a japánok meg a domb mögött. Szóval nem láttuk egymást. Éjjelente viszont a japánok átkúsztak hozzánk, behajítottak egy pokolgépet, az fölrobbant. Ekkor minden fény kigyulladt, kerestük a japánt, nem találtuk, kialudtak a lámpák, és tíz perc múlva robbant a következő pokolgép. Rettenetesen kínos volt. Húsz méterre voltunk egymástól az árokban. De tulajdonképpen úri helyzetben voltunk, mert táviratozhattunk egymásnak.

A szomszédom, egy indián azt táviratozta, hogy nagyon fél, menjek át hozzá. Erre azt válaszoltam, hogy akkor már negyven méter maradna őrizetlenül, ez a japánoknak igazán kitűnő helyzet lenne, ezért nem megyek. De erre azt felelte, hogy menjek, mert ő sakkozni szeret, és van neki zsebsakkja. Ez vonzott, és átmentem hozzá. Egész éjjel sakkoztunk. Hajnalban visszakúsztam a saját helyemre és láttam, hogy telitalálat érte."

"Egy-két háborús verset írtam; ha csak lehetett, nem írtam az egészről, amit undorítónak találtam. Ugyanakkor a szigeteket gyönyörűnek láttam. Egyszer lementem a Koráll-tengerhez Új-Guineában. Átlátszó, kék halak úsztak köröttem. Fantasztikus volt. De még izgalmasabb új-guineai élmény volt, hogy minket, vagyis a 242-es tankcsapatot meghívta egy pápua törzsfőnök ebédre valahová a sziget közepére. Tizenkét tankkal elmentünk. Két harckocsiban benne maradtak az emberek, arra az esetre, ha valami baj lenne.

Mi pedig kiszálltunk, és velünk szemben ott állt talán harmincöt pápua. Négyszögletű fejűek, meztelenek, fekete-fehér-piros festéssel a testükön, ezek a régi német, császári színek, mert 1918-ig Új-Guinea német volt, aztán lett angol. Teljesen meztelenek voltak, csak egy ágyékkötő volt rajtuk, és ezen az ágyékkötőn Hitler arcképét láttuk. Az történt ugyanis, hogy megették a prédikátorokat, és más németeket, akik a vallást hirdették, ami pedig maradt belőlük, azt a farkuk elé tűzték. Váratlan látvány volt. De nagyon élveztem."

A katonát Faludy Györgynek hívták! :)

A mi kis véres helyszíneink: Makin atoll (Butaritari) és a Tarawa atoll (Betio)

Az óceán kellős közepén (körülbelül 2500 mérföldre délnyugatra Hawaiitól) fekszik a festői Tarawa korallzátony, amely ekkor katonai szempontból pokolian megerősített szigetek láncolata volt; különösen igaz volt ez a fő szigetre. A japánok fő védelmi erőiket a Betio-szigeten összpontosították, ott volt a repülőtér is. A japán hadvezetés a guadalcanali fiaskó után tökéletesen tisztában volt a Gilbert-szigetek stratégiai jelentőségével, s 1942 óta (anyagot és energiát nem kímélve) dolgoztak a sziget megerősítésén. Előtte, 1942 augusztusában a USMC már egyszer lerohanta Makin szigetét, elpusztította az ott kiépített japán bázist. 9 foglyul esett tengerészgyalogosukat a japánok később egyszerűen lefejezték.

1943-ra Betio tele volt alagutakkal, speciálisan megerősített bunkerekkel, amelyeket gyakorlatilag bombabiztossá tettek, megerősített lövegtornyokkal, lövészárkokkal és géppuskafészkekkel. A géppuskafészkek számát úgysem találnátok ki... 500 darab volt belőlük! A japánok  beépítettek tizennégy védelmi ágyút a sziget körül, továbbá negyven egyéb tüzérségi löveget. 14 darab 95-ös típusú könnyű harckocsi is a védők rendelkezésére állt. A lehetséges partraszállási területeken betonból, acélból készült harckocsi- és szögesdrótakadályok voltak, aknamezőkkel megerősítve. A sziget ezen felül még körbe volt kerítve szögesdrótakadályokkal is, egymástól 50 és 100 yardos távolságra. A partot külön gyalogsági aknákkal telepítették tele.

A japán védművek maradványai a mai napig a szigeten láthatóak és ezek a fő turisztikai látványosságok is.

Szóval a szigetnek olyan kiépítése volt, amilyennel azelőtt az amerikai tengerészgyalogosok még soha nem találkoztak.
Itt, ezen a keskeny, két és fél mérföldes földdarabon, 1943. november 20-án Keiji Shibasaki altengernagy és Takeo Sugai parancsnok irányítása alatt 4700 japcsi készülődött. A 7. Sasebo különleges tengerészeti partraszálló erők 2500 elit tengerészgyalogosa, 1000 japán munkás és 1200 koreai kényszermunkás kezdte meg reménytelen harcát a partraszálló amerikaiakkal szemben.

A japán tengernagy szerint "Tarawa-t még 1 millió emberrel, 100 év alatt sem lehetne bevenni!".

A tengerészgyalogság 3 nap alatt megoldotta...

Igaz, ezért nagy árat fizettek: 978 halott és 2188 sebesült amerikai tengerészgyalogos maradt a csatatéren. A japánok közül tizenheten és néhány koreai munkás maradt életben; egészen pontosan 1 tiszt, 16 katona és 129 koreai kényszermunkás.

1943. november 23-án a füstölgő romok felett elindultak az amerikai buldózerek, hogy betemessék a bunkerekben és lövészárkokban lévő japán hullahegyeket.

A csata

A Makin atollon kiépített japán tengerészeti bázis volt (806 fő), melyet szintén megtámadtak és elfoglaltak. Az amerikai veszteség 763 fő volt... A sziget központjának elfoglalása 66 fős amerikai veszteséggel járt, a többi haláleset balesetek, tüzek és egy tengeralattjáró támadása miatt következett be. Nem kis részben az I-175-ös japán tengeralattjáró torpedója által elsüllyesztett USS Liscome Bay (itt alul a képen) veszteségei játszottak ebben különösen jelentős szerepet. Nem volt egy szerencsés hordozó, hisz fél évet sem élt meg: egy japán torpedó telibe találta a bombatárát.

A Tarawa atollhoz felvonuló amerikai haderő elég impozáns volt: 17 – különböző típusú – hordozó, 12 csatahajó, 8 nehézcirkáló, 4 könnyű cirkáló és 66 romboló, továbbá a 2. tengerészgyalogos hadosztály és az amerikai hadsereg 27. gyalogos hadosztálya. Összesen mintegy 35.000 amerikai (18.600 tengerészgyalogos), Julian C. Smith vezérőrnagy és Raymond Spruance admirális parancsnoksága alatt.

Néhány név a hajók közül, hátha látunk "ismerőst":

USS Yorktown, USS Lexington, USS Enterprise, USS Cowpens, USS Belleau Wood, USS Monterey, USS North Carolina, USS South Dakota, USS Massachusetts, USS Idaho, USS Mississippi, USS New Mexico, USS Pennsylvania, USS Bunker Hill, USS Essex, USS Independence, USS Saratoga, USS Princeton, USS Barnes, USS Suwanee, USS Chenango, USS Sangamon, USS Nassau, USS Maryland, USS Tennessee, USS Colorado, USS Indianapolis...

Szép kis lista...

A felvonuló amerikai egységek hadihajói 1943. november 20-án hajnali 0505-kor megkezdték a parti ütegek és megerősített állások ágyúzását. A hihetetlen fény- és hanghatásoktól megdöbbent tengerészgyalogosok ekkor még a hadihajók fedélzetéről nézték a becsapódó lövedékeket, ahogy azok a szárazföldön robbannak. A másodlagos robbanások robaját ujjongással ünnepelték, örömük fékezhetetlennek tűnt. Mindenhol narancsszínű lángnyelvek csaptak fel, a hajóágyúk ontották lövedékeiket, hogy megpuhítsák a védelmet. Csatahajók, nehézcirkálók, könnyűcirkálók, rombolók kapcsolódtak be és nyitottak tüzet minden fedélzeti fegyverükből, lőve a parti védműveket. A sziget körülbelül fél mérföld széles volt csak, sok lövedék egyszerűen átszállt a szigeten, s nem ott kötött ki, ahová szánták.

Amikor a hajnali fények feltűntek, a hajóágyúk hirtelen elhallgattak, s megjelentek a bombázó repülőgépek. Először csak kis csoportokban, alacsonyan húztak el a hajók felett, majd hihetetlen mennyiségben tűntek fel és a sziget fölé érve ledobták bombáikat, közben gépágyúikkal pásztázták a szigetet. Azután jöttek a zuhanóbombázók, melyek magasról lecsapva lebuktak, ledobták bombáikat, felemelték az orrukat és elhúztak. Öreg SBD-k, új Helldiverek, gyors SB2C-k.

Ahogy eltűntek, már ott is voltak az új gyors vadászgépek, a Grumman Hellcat-ek, melyek ötvenes kaliberű lövedékeiket köpködték mindenre a szigeten, ami megmozdult.

A hajókon mindenki azt hitte, hogy ezt lehetetlen túlélni.
Reggel 0635-kor történt meg az első Marines egység behajózása (2. tengerészgyalogos ezred, 3. zászlóalj), azaz az első támadó hullám indítása, melynek 0830-kor kellett volna partot érnie. Azonnal problémáik támadtak a partraszálló hajókkal. Ugyanis apály volt (rosszul számolták ki és nem vették figyelemben a pontos vízállást), így a kétéltű hajóknak túl messze (a parttól kb. 500-700 méterre) kellett kirakniuk az egységeket, akik viszont fennakadtak a borotvaéles korallokon és a lápos, mocsaras területeken. Sok tengerészgyalogost a lőszerövek és a málhák húztak le a víz alá. A túlélők azonnal kiváló célpontjai lettek a japán mesterlövészeknek és a tüzérségi támadás túlélt part menti ütegeknek.

Ekkor már elég nyilvánvalóvá vált, hogy a szigeten a japánok nagyon is túlélték a támadást. A géppuskaállásokat (ne feledjük, 500 darab!) is pillanatok alatt kijavították és lemészárolták az első támadóhullám több mint 50 százalékát! Akik a partra jutottak, azok a néhány méteres homokos parton, félig a vízben, fejüket a homokba fúrva reménykedtek a következő támadó hullám megérkezésében. Hiába.

A tankszerű, könnyűpáncélzatú kétéltű (LVT) Amtrac-ok voltak csak azok, melyek képesek voltak kijutni a partra, vagy a part közelébe, de ezekre is vadásztak a japán 75 mm-es lövegek, egymás után pusztítva el őket. Nem egyet a partraszálló legénységgel együtt találtak el. A normál (úgynevezett Higgins) partraszálló hajók könnyű célpontok voltak; nem is lehetett ezekkel a partközelbe jönni. A mesterlövészek a rádiókapcsolatot is hamar kilőtték,  ami tovább nehezítette a már partra jutottak dolgát. Az első támadóhullám (úgy 10 óra után) a parton mindegy 250 méteres területet tudott magának a RED2 és RED3 zónában megszerezni! Ezt a területet este 6 óráig egy körülbelül 600 méteres hídfőállásra sikerült kibővíteniük, miközben minden teljes csúszásban, totális káoszban volt. Ezek a srácok valami hihetetlen tettet hajtottak ott végre.
A sziget északi csücskében is sikerült egy 120-130 méteres sarkot elfoglalni és tartani. Az utánpótlást és a következő támadó hullámokat viszont nem tudták elindítani (20-30 perces indulásokkal számoltak, de az első hullám kudarca láttán lefújták a többit.) Az egyetlen váratlan (bár igen komoly) eredmény a szerencsének volt köszönhető: délután egy tengerészgyalogos észrevett egy kisebb csoport, szabadban álldogáló japánt. Tüzérséget kért, a Ringgold és a Dashiel rombolók pedig megszórták a területet a 127 mm-es lövegeikből. Utólag derült ki, hogy a csoport Shibasaki tengernagy és a törzse volt, így a japán ellenállás az első nap délutánjára elvesztette irányítóit.

Mire a valóságban az első támadóhullám maradéka is kivergődött a partra, a terv szerint már a negyedik támadóhullámnak is ott kellett volna lennie. Az első napon partra tett 14 Sherman-ból a nap végére csak egy maradt ép és másik kettőt sikerült legalább működő képessé tenni.

Robert Sherrod haditudósító – aki jelen volt az Aleut-szigetek lerohanásakor és a Wake-szigeti haditengerészeti rajtaütésnél is – azt mondta később erről a támadásról, hogy ennyire szörnyű és véres csatát még nem látott. Az ő szavait olvashatjátok itt alul:

"Ez a pokol ott! - mondta az egyik Amtrac vezető. Beugrottunk az Amtrac-ba és gyorsan elhelyezkedtünk a fedélzeten. "Ó, Istenem, én félek!" mondta egy kis tengerész, a telefonos operátor, aki mellém ült előre. Reszkettem, de megpróbáltam magamra kényszeríteni egy mosolyt, hogy ne lássa. Megpróbáltam megállítani a reszketésem. Hogy megnyugodjon, azt mondtam, hogy én is félek. Soha életemben nem voltam olyan őszinte, mint akkor."

A kikötő mólójánál egy öreg, elsüllyesztett japán áruszállítót a japánok átalakítottak lőállásnak és géppisztolyokkal és golyószóróval innen, oldalról lőtték a partraszálló egységeket. Végül egy bombázónak sikerült telibe találnia. A tengerészgyalogosok az első napon tragikusan beragadtak a parton, az utánpótlás akadozott, a támadóhullámok elakadtak. Az éjszaka folyamán szinte semmit sem sikerült partra juttatni. A felszerelések 90%-a a vízbe veszett a próbálkozásokkor, s gumicsónakkal csak elhanyagolható mennyiségű utánpótlás jutott ki.

November 21-én, reggel 0600 órakor újabb 800 fő indult a hajókról; közülük mindössze 450-en jutottak élve ki a partra. A többit már a vízen kilőtték, az általuk szállított nehezebb fegyverzettel, utánpótlással együtt. A túlélők is szinte csak a rajtuk lévő fegyverzettel jutottak ki, mivel minden nehezebb felszerelésük (lángszóró, aknavető) mind a vízben maradt. A partraszálló hajókból kiugrálva ők is több száz méter a vízben gyalogolva tettek meg. 1100 óra körül az LCP-knek már csak a fele volt hadra fogható.

Kicsit később – szerencsére – megjött a dagály. A víz emelkedni kezdett, a partraszálló egységek könnyebben át tudtak kelni a zátonyokon, a Higgins csónakok is el tudtak jutni a parthoz. Elsődlegesen felszerelést szállítottak a parton lévő egységek számára. Ekkor még működtek a japán 75 mm-es ágyúk és több harkocsit ki is lőttek. A gyalogság támogatásával azonban sikerült elhallgattatni az ágyúkat, majd így egymás után ki tudták lőni a nagyobb megmaradt bunkereket, állásokat. A második nap délutánjára a kifutópálya vonaláig tudtak előrenyomulni.

Alkonyatra a 6. tengerészgyalogos ezred néhány speciális rohamegysége is végzett a parti részen, a szomszédos atollon, Makin. Igaz ugyan, hogy ott a tisztogatások még 2 napig zajlottak, sőt a leghevesebb ellenállás a sziget belsejében alakult ki november 22-én, de a rohamegységek így már abból az irányból is, együttesen támadhatták a japán állásokat.

A déli parton (22-én) az első és a hatodik tengerészgyalogos ezred küzdött keményen. Egymás után foglalták el és rombolták le a megmaradt erődítményeket és füstölték ki a japcsikat. A nap hátralévő részében az ellenséges mesterlövészeket vadászták le és a fennmaradó bunkereket fésülték át, hogy kifüstöljék a még megmaradt ellenséget. Este 8 óra körül a japán csapatok (mintegy 300 fővel) tettek még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet: egy ellentámadást intéztek a 6. tengerészgyalogos ezred egységei ellen. Bár eléggé kimerültek voltak, a tengerészgyalogosok vissza tudták verni a támadást. Noha kértek erősítést, nem kaptak, mégis kitartottak. Szerencséjükre a japán tisztek nagy része eddigre már vagy halott volt, vagy öngyilkos lett, ezért a japán támadás nem volt valami túlzottan összehangolt. Még az éjszaka folyamán kifulladt és 23-án reggel a szigeten már csak elszórt gócokban, pár bunkerben volt ellenállás. Az amerikai csapatok folyamatosan vadászták le a még mindig kitartó japánokat, s a délelőtt folyamán a harci cselekmények be is fejeződtek. Estefelé már a talajgyaluk dolgoztak.

A hatalmas amerikai veszteség miatt Nimitz hivatalát elárasztották a dühös levelek. A USMC itt kemény leckét kapott, ami előrevetítette, hogy mire számíthatnak a japánok elleni harcban.
Miután elfoglalták Tarawát, az amerikaiak egyből levonták a következtetéseket és gyorsan tanultak hibáikból. Azonnal gyakorló bunkereket építettek és fejlesztették az új (támadó, a hasonló szituációkra alkalmazandó) taktikájukat. Innentől kiemelt hangsúlyt helyeztek az előzetes bombázásokra, a bunkerromboló fegyverek fejlesztésére. A hadiipari szállítók több és jobb Amphtrackre kaptak megrendelést, erősebb páncélzattal és komolyabb fegyverzettel. Az egész taktikát módosították és gyorsan tanultak az elszenvedett veszteségből.

Egy Tarawa-i veterán oldal, a "bőrnyakúak" emlékére.

Volt még egy kis érdekes kitérő - Abemama (Abamama, Apamama, Dundas, Hopper Island, Roger Simpson Island vagy másnéven Simpson Island) felé. Ez Tarawától 152 kilométerre délkeletre fekvő atoll és ez lett a fő ellátási központja a Csendes-óceáni flottának a Japán elleni hadműveletei során. Az amerikai egységségek 1943. november 21-én kezdték meg az atoll támadását, de a 25 fős (!) japán véderő ellenére csak 4 nap múlva, november 25-én tudták jelenteni, hogy az atoll a kezükön van! A japánok egy része így is öngyilkos lett.