A Szojuz űrprogramról sok mindent lehet mondani, de azt nem hogy túlzottan sikeresen indult volna: 1967. április 24-én hajnali 3 óra 22 perckor a sorozat 1-es tagjának leszálló egysége – a fékező ernyők műszaki hibája miatt – leszállás helyett majd’ 50 m/s-os sebességgel csapódott be nem messze Orenburgtól. A műszaki berepülést végző Vlagyimir Komarov mérnök ezredes nem élte túl az ütközést és az azt követő fedélzeti tüzet. (Komarov földi maradványai a hamvasztás előtt) A baleset kivizsgálása és a feltárt konstrukciós hibák kijavítása másfél évvel vetette vissza a programot, de ennek ellenére sem sikerült Grigorij Beregavojnak a Szojuz-3 fedélzetén 1968. október utolsó napjaiban végrehajtania a tervezett repülési feladatot: összekapcsolódnia az automata Szojuz-2-vel.

A várva várt randevú csak 1969. január 16-án, greenwichi idő szerint 08:20-kor következett be. Ekkor sikerült először összekapcsolódnia földkörüli pályán a Vlagyimir Satalov által irányított Szojuz-4-nek és a Szojuz-5-nek, melynek fedélzetén Borisz Volinov, Alekszej Jeliszejev és Jevgenyij Hrunov tartózkodtak. (Nevezettek az említés sorrendjében) 

Jeliszejev és Hrunov egy rövid űrsétával át is szálltak Satalovhoz, és ebben a felállásban szálltak le január 17-én illetve 18-án.

Mivel az űrversenyben az előny még mindig a Szovjetuniónál látszott, ezért illett méltó módon megünnepelni az újabb eredményt. Az ünnepélyes fogadás dátumát január 22-re tűzték ki Moszkvában, hogy legyen idő felkészülni (no meg hülyén vette volna ki magát a dolog január 21-én: Lenin halálának 65. 45. évfordulóján)

Viktor Ivanovics Iljin 1947-ben született Leningrádban. Alkoholista szüleitől már csecsemőkorában megvonta a bíróság a felügyeleti jogot, és nem sokkal később egy gyermektelen házaspár fogadhatta örökbe. Saját visszaemlékezései szerint 10 éves lehetett, amikor a család egyik ismerőse elszólta magát és kiderült számára, hogy akikkel él, azok nem az igazi szülei. Az addig életvidám gyereket mindez nagyon megviselte, zárkózott, befelé forduló lett.

A térképészeti technikum elvégzése után egyből behívják a seregbe, és a sorkatonaság letöltése után úgy dönt, hogy – immár alhadnagyként – továbbszolgál a (Leningrád melletti) Lomonoszovban állomásozó 61-es geodéziai alakulatnál. A fiatal tiszt nem tűnik ki társai közül, bár van néhány érdekes megnyilvánulása a politikai foglalkozásokon. Hol a csehszlovákiai bevonulás kérdését, hol a többpártrendszer szükségességét feszegeti kérdéseivel, egy ízben pedig csodálatát fejezi ki Lee Harvey Oswald iránt, aki „egy lövéssel vált világhírűvé”. Mindez azonban nem jut az illetékes KGB-osztály fülébe, legalábbis semmi jele, hogy bármilyen érdeklődést tanúsítanának a fiatalemberrel kapcsolatban (ami a kor mentalitását ismerve annyira furcsa, hogy erre még vissza kell térünk).

Pedig Iljinben ekkorra már kialakult a fixa idea: hazájában nagyon nem mennek jól a dolgok → amelyekért a párt legfőbb vezetője a felelős → akit ezért el kell távolítani → hogy helyét egy „rendesebb személy” vehesse át → de ez csak úgy történhet meg, ha a jelenlegi főtitkár meghal → ezért őt meg kell ölni.  

Mivel a sikeres űrrandevút és az átszállást a szovjet televízió élő adásban közvetítette, Iljin úgy látta, hogy a merényletre soha nem lesz jobb alkalma, mint az űrhajósok tiszteletére rendezett moszkvai hivatalos fogadás. 1969. január 21-én reggel – kihasználva ügyeletes tiszti szolgálatát – ellop két Makarov-pisztolyt a hozzájuk tartozó négy töltött tárral (összesen 32 lőszerrel) és „önkényesen elhagyja” szolgálati helyét. Előzetes számításai beválnak: alhadnagyi egyenruhája megóvja bármiféle alaposabb biztonsági ellenőrzéstől (ekkor még nem használnak fémdetektorokat a szovjet reptereken) és a töltött fegyverekkel a zsebében akadálytalanul feljut a 10:40-es moszkvai repülőjáratra.   

A kora délután már a Vörös téren találja, ahol rá kell döbbennie, hogy alaposan elszámította magát, a fogadásra csak másnap fog sor kerülni. Komoly dilemma előtt áll: biztos benne, hogy már keresik, és csak idő kérdése, hogy rájöjjenek: a lopott pisztolyokkal Moszkvába jött. Ugyanakkor, ha most feladja, akkor soha többé nem lesz alkalma elhatározását véghezvinni. Végül ez utóbbi gondolat kerekedik felül, és felhívja egyik moszkvai nőismerősét, hogy éppen a városban tartózkodik, nem zavarna-e ha náluk töltené az éjszakát. A hölgy – akinek férje rendőr őrmesterként szolgál – szívesen látja vendégül, sőt este hármasban elmennek moziba is.

Iljinnek igaza volt: szökését hamar észrevették, és értesítették az egység parancsnokát, az viszont a kezére játszott, hogy – a balhé házon belül tartása érdekében – főnökei először saját erőkkel kezdték meg a felkutatását, és csak késő délután értesítették a KGB illetékeseit, miután rájöttek, hogy nagyobb a baj, mint először gondolták (hogy mindezért később nagyon rácsesztek, az ugye nem kérdés). A „kamityétcsiki” (ahogy a népnyelv a jóhírű szervezet munkatársait aposztrofálta) viszont nem tétlenkedtek, és hamarjában megkutatták a lakást, ahol a fiatal tiszt az anyjával lakott. Meg is találták a naplóját, amelyben az alábbi igen gyanús bejegyzésekre bukkantak: „Megtudni mikor van a járat Moszkvába. Ha repülőn jönnek, akkor elvenni…ügyeletbe menni, és mindent megsemmisíteni...” Hamar kiderítették azt is, hogy Iljin korábban repülőjegyet vett Moszkvába, és a délelőtti járat egyik stewardesse emlékezett a nagyon fiatal alhadnagyra a gépen. Mivel a következő napokban az űrhajósok fogadásán kívül nem volt tervezve más tömegrendezvény a fővárosban, jelentették a szörnyű gyanút a központnak: valószínű, hogy Iljin a másnapi ünnepségek során fegyveres „provokációra” készül.

Január 21-e nem volt könnyű nap a Kreml-garázs ügyeletesének életében sem: egyre-másra jelentettek beteget a gépkocsivezetői, holott neki másnap vagy 15 tapasztalt sofőrt kellett kiállítani az űrhajósokat és vezetőséget a vnukovói reptérről a Kremlbe szállító díszmenethez. A motoros rendőrökkel megerősített felvonulásra azonban nem akart tapasztalatlan újoncokat kiküldeni, így tárcsázta egyik munkatársa otthoni számát…   

1969. január 22-én az orosz tél a keményebbik arcát mutatta Moszkvában: az EU-szabvány hőmérők aljában a higany dideregve kucorodott volna össze a -30°C-os hidegben. Iljin már délelőtt elindult ismerősei lakásáról, hogy metróval a Vörös térre menjen. A házaspárnak már az előző este elmondta, hogy ő a hős kozmonautákat (ha amerikaiak lettek volna: asztronautákat) szeretné megnézni a saját szemével. Hogy minél közelebb juthasson hozzájuk elkérte a férjtől (aki aznap nem volt szolgálatban) a négynegyedes rendőrségi télikabátját és a szőrmesapkáját. (Itt jegyezném meg, hogy egyes források szerint a merénylő vendéglátói nem egy ismerős házaspár, hanem a saját nagybátyja volt, akinek egyszerűen ellopta a rendőrségi egyenruháját, de jómagam Iljin saját visszaemlékezéseit vettem alapul.) Mindenestre a ruhacsere remek ötletnek bizonyult. A hosszú kabát alól nem látszott ki a saját katonai egyenruhája (a csizma azonos volt mindkét szervezetnél), így egyrészt rendőrként szabadon mozoghatott a tömegben, másrészt a biztosításban résztvevő KGB egységek már megkapták a lehetséges provokátor személyleírását (de a fényképét nem!), és így egy tüzér egyenruhát viselő alhadnagyot kerestek az ünneplő tízezrek között.

Azt Iljin a tv híradásaiból tudta, hogy az űrhajósokat a reptéren fogadják Brezsnyevék, majd a kocsisor Vnukovó felől végighajt a Lenin sugárúton, áthalad a Nagy-kőhídon (Большой Каменный мост) és a Borovickaja bástya kapuján hajt be a Kremlbe, hogy ott a Kongresszusi Palotában tartandó ünnepségre szállítsa a díszvendégeket.

Az érkezés várható ideje 14 óra volt, így a merénylőnek bőven volt ideje, hogy kiválassza a legalkalmasabb helyet tettének végrehajtásához. Választása több okból is a Fegyvertár előtti útszakaszra esett, közvetlenül a Borovickaja kapu túloldalán: lehajtva a hídról a kocsisornak lassítania kellett, hogy bevegye a kapuhoz vezető éles jobbkanyart, és ott a motoros rendőröknek előre kellett hajtaniuk, mert a szűk átjáróban nem fértek el a limuzinok mellett, így azokra minden takarás nélkül nyithatott tüzet.  (nagyobb képek a helyszínről itt)

Megkönnyítette a dolgát, hogy a kapunál lévő állandó rendőrposzt személyzetét elküldték, és a rendfenntartást a KGB civil ruhásai vették át, akik viszont nem tudhatták, hogy a számukra ismeretlen rendőr őrmesternek semmi keresnivalója arrafelé. (Naná, hogy még erre is visszatérünk.)

A másik könnyítéshez egy kis technika-történeti kitérőt kell tennünk: ismerve Joszif Sztálin paranoid pszichéjét nem csodálkozhatunk azon, hogy örömmel fogadta el a Roosevelt elnök által neki ajándékozott 1937-es Packard Super 12 limuzint, amelyet az akkor legkorszerűbb páncélzattal láttak el. A 40-es években aztán a Gazda a saját magáról elnevezett autógyárnak adta utasításba, hogy készítsenek neki páncélozott személyautót. Az 1946-47-ben elkészült ZISZ-115-ösöket külsőre csak néhány apróság különböztette meg az alapmodell ZISZ-110-től, például a középen elhelyezett szóló ködlámpa, vagy a nagyobb méretű, de a fehér oldalsávot nélkülöző gumik. Felfúrt 6 literes, 8 hengeres, 162 lóerős motorja 120 km/h-ra volt képes gyorsítani a 4280 kg-os monstrumot, melyhez szerény 27.5 liter üzemanyagra volt szüksége 100 km-ként. A diktátor halálával viszont nemcsak a gyár nevét változtatták Leninre Lihacsovra, de a kormányzati (és párt) célra használt új ZIL-111-es (és a történetünkben is szereplő, modernizált ZIL-111G) kapcsán az új vezetés már pénzpocsékolásnak tartotta a páncélozást, így ezeken nem is volt semmi ilyesmi.

De most vissza Iljinhez: emberünk le-fel sétálgat a jeles napra az emberek előtt megnyitott Kremlben, hogy ne keltsen feltűnést, majd 14 óra előtt nem sokkal az egyik nyilvános WC magányában mindkét nála lévő Makarovot csőre tölti. Tudja, hogy a KGB-sek között nem lesz sok ideje elővenni a két pisztolyt és lőni, ezért szóba sem jöhet, hogy a kabát mély zsebéből próbálja meg előbányászni azokat. Ehelyett leveszi a kesztyűit, és a két fegyvert egész elől a csövüknél megfogva, kezeit a kabát ujjába húzza vissza.(A kép a KGB eredeti, nyomozási filmfelvételéből való)

Behúzott kezeivel annyira esetlennek néz ki, hogy mikor visszatér a Borovickajához az egyik bámészkodó még fel is ajánlja a saját kesztyűit a rendőr elvtársnak, de ő elhárítja azt. Inkább határozottan, de udvariasan úgy kezdi terelgetni az embereket, hogy a nézők elé, a járda szélére kerüljön, és ne zavarja majd senki a lövések leadásában. Az idő rövidsége, és a sötét kapuból előbukkanó autók enyhén színezett üvege miatt nem lesz ideje arcról azonosítani a bennülőket, de úgy számol, hogy bár a nagy hidegben nem állítják majd nyitott kocsira az ünnepelt űrhajósokat, azok mindenképpen az első autóban fognak helyet foglalni. Neki a második limóval kell majd foglalkoznia, mert a korábbi ceremóniákon mindig annak anyósülésén ült a főtitkár. 

Amit Iljin nem tudhatott az az, hogy – a korábbi szokásokkal szakítva – Vnukovón Brezsnyevet nem a második, hanem a negyedik limuzinba ültették be, míg a második a fogadóbizottságban szereplő korábbi kozmonauta-hírességeknek jutott. Alekszej Leonov, Andrijan Nyikolajev és felesége: Valetyina Tyereskova, valamint a már említett Grigorij Beregavoj foglaltak helyet az autóban egy KGB-tiszttel, és Ilja Zsarkov gépkocsivezetővel egyetemben. Zsarkov volt az, akit előző este hívott fel a főnöke, hogy bár tudja, hogy a nyugdíjazási papírjai már alá vannak írva, és már nem kéne bejönnie dolgozni, de még egy utolsó munkára meg szeretné kérni, mert nincs elég tapasztalt ember. Zsarkov pedig nem mondott nemet…

Azok a moszkvaiak, akiket korábban csak hatalmi szóval lehetett egy-egy híres vendég üdvözlésére kiküldeni, most önként és dalolva, tízezrével sorakoztak fel az útvonal két oldalán, hogy megünnepeljék a hőseiket. Satalovékat az út nagy részén valóban egy csukott limuzinban vitték, de az Udárnyik mozi magasságában a kocsijuk előrement kissé, míg a konvoj lelassított, hogy a négy űrhajós egy nyitott ZIL-111-re tudjon átszállni, és a maradék utat már azon tegyék meg.

A fiatal merénylő közben majdnem megfagyott. Az hagyján, hogy már órák óta volt kinn a -30 fokos hidegben, de csupasz kezeit hiába húzta be a kabátja ujjába, azok kezdtek teljesen elfagyni a jéghideg pisztolyokon. Kínos várakozásának közeledő kiáltozás vetett véget: „Jönnek! Jönnek!”

14:15-kor aztán a kapuból kibukkantak az első motoros rendőrök, és a nyomukban egy nyitott limuzin, ami egy pillanatra össze is zavarta Iljint, de nem maradt ideje a további töprengésre, mert megjelent a második autó. Közte és a kocsi között 5-10 méter volt a távolság, amikor a kabátujjából kitolva mindkét fegyvert, azokból egyszerre kezdett tüzelni. A nyomozás adatai szerint 6 másodperc alatt sikerült kilőnie mind a 16 golyót, de – valószínűleg túlfeszített idegállapota és elgémberedett kezei miatt – a kis távolság ellenére „csak” 9 találta el Leonovék autóját. Egy a szemközti rendőrbódé ablakát törte be, egy pedig az egyik motoros rendőr bal vállába fúródott. (Egyes források szerint a meglőtt rendőr motorjával gázolta el Iljint mielőtt a KGB-sek leteperték volna, de ezt többen cáfolják.)

Nyikolajev és Leonov gyakorlatilag rávetődtek Tyereskovára, aki nem is szerzett sérülést, mint ahogy a KGB-tiszt sem. Beregavojt a szélvédő berobbanó szilánkjai sebesítették meg könnyebben, Nyikolajevnak a hátát súrolta ez egyik golyó, míg Leonovnak az egyenruháját lyukasztotta ki egy másik. Zsarkov azonban a nyakába kapta az első lövések egyikét: azonnal elvesztette az eszméletét, és anélkül hogy magához tért volna, néhány perc múlva a helyszínen életét vesztette.

Egyesek szerint Nyikolajev, mások szerint Beregavoj nyúlt át a haldokló sofőr előtt, és állította meg a kocsit, majd átszálltak a konvoj egy tartalék autójába és folytatták útjukat a Kongresszusi Palotába. (A képen az átszállás pillanata, a jobb oldali kocsiban Zsarkovot vizsgálják) Az ünnepséget élő közvetítésben követő tévénézők mindebből nem vettek észre semmit, mert a lövöldözés kezdetekor az adást megszakították, és már csak a Palotából folytatták.   

A résztvevők visszaemlékezései szerint az ünnepség előtt – orosz szokás szerint – Brezsnyev egy pohár teával és féldeci konyakkal vendégelte meg az űrhajósokat egy különteremben. Megnézte a sérüléseiket, a lyukat Leonov kabátján, és mindenkit azzal igyekezett megnyugtatni, hogy ne aggódjanak: a golyókat neki szánták. Próbálta tartani magát, de akik ismerték látták, hogy belül mardossa az idegesség és a félelem. A párt második emberének, egyben főideológusának: Szuszlovnak többször is figyelmeztetnie kellett, hogy igyekezniük kell, mert most van az a helyzet, amikor egy másodpercet sem késhetnek, és mindennek olyan rendben kell lezajlania, mintha mi sem történt volna. 

Az események hatása alatt álló Brezsnyevnek mégsem volt ereje elmondani az összegyűlt ötezer vendég előtt a hivatalos megnyitóbeszédet, helyette ez a feladat a moszkvai első titkárra: Viktor Grisinre hárult. Az archív felvételeken jól látszik, hogy amíg a SZU Legfelsőbb Tanácsának elnöke: Nyikolaj Padgornij átadja a Szovjetunió Hőse kitüntetéseket Satalovéknak, addig a főtitkár egy papír cetlit kap az egyik segítőjétől. Ezen az áll, hogy a magányos merénylőt elfogták, vallomást tesz, és nincsenek további áldozatok. Brezsnyev láthatóan megnyugszik, és a záróbeszédet már maga mondja el.  

Bár a KGB-seknek nem sikerül tette elkövetésében megakadályozniuk Iljint, de gyakorlatilag az utolsó lövésekkel egyidejűleg többen is rávetik magukat. Hogy eközben nem kímélték, azt az is mutatja, hogy elfogását követően eszméletlen állapotban viszik a helyi gyengélkedőre. A Kreml történetében példátlan támadás után azonnal és hermetikusan lezárják az erőd területét a merénylő segítőinek felkutatása érdekében, de ilyeneket nem találnak, és vallomásában a közben magához térített álrendőr is tagadja, hogy lettek volna bűntársai. A nyomozást egy tapasztalt katonai ügyészre: Alekszandr Zagvozgyinra bízzák, de annak első óráiban a tényleges irányítást az Állambiztonsági Bizottság mindenható ura, maga Jurij Andropov ragadja magához. 

Már a kezdet kezdetén felmerül néhány olyan kérdés, amelyekre – egyesek szerint – a mai napig nincs megnyugtató magyarázat: Miért nem figyeltek fel az illetékesek korábban a fiatal tiszt gyanús politikai megnyilvánulásaira? A leningrádi kirendeltség miért nem tájékoztatta a KGB-központot Iljin moszkvai ismerőseinek címéről, holott ez állítólag már 21-én a tudomásukra jutott? A provokáció lehetőségének felmerülése után miért nem osztották szét a munkatársak között a gyanúsított fotóját? Miért kellett az állandó rendőrposzt személyzetét visszahívni 22-én a Borovickaja kaputól? Miért szakítottak éppen ekkor a szokásokkal és ültették Brezsnyevet két kocsival hátrébb a menetoszlopban?

Bár azt senki nem vitatja, hogy Iljinnek nem voltak bűntársai, többen hisznek benne, hogy „láthatatlan kezek” segítették, amelyekről maga sem tudott. Több magas rangú funkcionárius is volt ugyanis, akiknek egy sikeres, de még inkább egy sikertelen merénylet érdekében állhatott. Lássuk őket sorban:

Szuszlov, Mihail Andrejevics: a merénylet idején 67 éves. A párt örök második embere, fő ideológusa. A mai napig megvannak az Iljin első kihallgatásáról készített eredeti hangfelvételek. Ezek szerint maga Andropov teszi fel az alapvető kérdést:

- Mit akart elérni mindezzel?

- Hogy egy rendesebb ember kerüljön a párt élére.

- És ki lenne az?

- Szuszlov…

Ha ez Sztálin idejében történik, akkor a nevezett sorsa nem lett volna kérdéses, de azok az idők már elmúltak. Sem Andropov, sem később Brezsnyev nem hitt abban, hogy Szuszlov keze benne lett volna a támadásban, hogy esetleg ezáltal kerüljön az első helyre. A helyzet ugyanis az volt, hogy első gyanúsítottunk korábban múlhatatlan érdemeket szerzett Hruscsov leváltásában, és abban is, hogy őt épp Brezsnyev követte a hatalomban. Ráadásul – jó aparátcsikhoz méltóan – mindig is megelégedett a második hellyel, és mi sem állt tőle távolabb, mint a fantázia és a kreativitás.    

Andropov, Jurij Vlagyimirovics: a merénylet idején 55 éves. Ekkor már két éve a KGB teljhatalmú ura, a főtitkár egyik bizalmi embere. Az előző jelölttel szemben: nincs híján az intellektusnak, képzelőerőnek, pragmatikus kegyetlenségnek és a lehetőségeknek sem, hogy láthatatlanul segítse a merénylőt. Csakis egy sikertelen merénylet állhatott érdekében, mellyel bizonyíthatta, hogy szervezetének nagyobb hatalom és neki magának több befolyás kell. Mindez egyébként be is következett. A KGB és élén Andropov a Sztálin utáni időszak addig soha nem látott hatalmi magasságaiba emelkedett és ott is maradt egészen jelöltünk 1984-ben (már pártfőtitkárként) bekövetkezett haláláig.

Cvigun, Szemjon Kuzmics: harmadik gyanúsítottunk a legfiatalabb és egyben a legesélyesebb. A merénylet idején 52 éves vezérezredes szintén örök második, de nem a pártban, hanem a KGB-ben, éppen Andropov mögött. Mint Brezsnyev másik bizalmasa, előbbivel szinte egy időben kapja meg helyettesi kinevezését (ráadásul Andropov feje felett átnyúlva, így a viszony nem felhőtlen közöttük), és az is marad 1982-es öngyilkosságáig. A cégen belül a 3-as és az 5-ös főcsoportfőnökséget vezeti, és minő véletlen, hogy ezek pont a katonai elhárításért, és az ideológiai diverzió elleni tevékenységért felelősek (hogy is volt az Iljin seregbéli gyanús megnyilvánulásaival?). Egy merénylet meghiúsítása és az ügy sikeres felderítése erősíthette pozícióját a főnökével szemben.

Az a tény, hogy a valódi rendőr őrmesternek még a merénylet előtt történt elfogása után sem adatja ki Iljin fotóját, vagy legalább egészítteti ki a személyleírást a rendőrségi egyenruhával, hanem az őrmestert egy kocsiba ültetve körbeviteti a néhány tízezer nézelődő között: hátha felismeri az alhadnagyot – akkora szakmai ostobaság, hogy az már szándékosságra utal.

Állítólag 1982-ben gyógyíthatatlan tüdőrákot diagnosztizálnak nála, mire fejbe lövi magát. Érdekesség(?), hogy a nekrológját – a szokásokkal ellentétben – Brezsnyev nem írja alá, és a temetésen sem a főtitkár, sem családtagjai nem jelennek meg…            

Hogy volt-e láthatatlan segítője Iljinnek, és ha igen az ki lehetett: nos, ez olyan tudás, amely sírba szállt az érintettekkel.

Az 1970. februárjáig elhúzódó nyomozásra talán az „alapos” a legjobb jelző. Egy esetleges összeesküvés felderítése vagy kizárása érdekében feltárták Iljin minden kapcsolatát 15 éves kora óta, a merénylet előtti utolsó évének pedig minden napját, percre pontosan rekonstruálták! Az összeesküvés lehetőségét kizárták, de el akarták kerülni azt a kínos kérdést is, hogy a Vörös Hadsereg tisztjében hogyan alakulhatott ki a főtitkár megölésének gondolata.

A legegyszerűbb módszert választották: 1970. március 18-án a SZU Legfelsőbb Bíróságának Katonai Tanácsa megállapítja, hogy Iljin nem beszámítható, ezért vele szemben a büntetőeljárást megszüntetik, és határozatlan ideig tartó kényszergyógykezelését rendelik el. Majdnem pontosan 20 évvel később: 1990. március 08-án szünteti meg a bíróság a kényszerintézkedést. Kiutalnak neki egy kis lakást Leningrádban, és egy szerény összegű nyugdíjat is megállapítanak számára.  

Az esetről a hivatalos szovjet médiában csak egy nyúlfarknyi cikk jelent meg másnap, bármilyen részlet említése nélkül, de a pletyka mégis szárnyra kapott és több vicc is született a merénylet kapcsán.