Ha Mosquitóról van szó, Hiryu2,0 nem ismer tréfát. Ezúttal Koppenhágába kalauzol el bennünket, a II. Világháború egy fontos, de talán kevésbé ismert  mosquitós akciójához. Azoknak ajánlja ezt a posztot, akik úgy gondolják, hogy a háború olyan, mint egy hollywoodi film: a jófiúk győznek, maximum egy-két sebesültjük és halottjuk van, (persze mind szívlövés, hogy ne kelljen szenvedniük), aztán a győztesek zászlót lengetnek és mindenki nevet.

Hát nem.

Amikor 1940-ben a német csapatok egyetlen nap alatt megszállták Dániát, az országnak a „példás protektúra” szerepét szánták. Norvégiával ellentétben az uralkodó nem menekült el, a helyén maradt. Azt tanácsolta a népének, hogy folytassák korábbi életüket, tegyék, amit eddig tettek és engedelmeskedjenek a királyi és polgári hatóságoknak. A kormányzati szervek és a rendőrség is dán irányítás alatt maradt. 

„A kormány abban a becsületes meggyőződésben cselekszik, hogy tettével megóvja a még rosszabb sorstól az országot. Állhatatosan törekedni fogunk rá, hogy hazánkat és népünket megkíméljük a háború csapásaitól, és számítunk a nép együttműködésére. "

/ A dán kormány nyilatkozata, 1940. április 9./

A megszálló hatóságok cenzúrát vezettek be, megtiltották a kapcsolatfelvételt a Szövetségesekkel, de például a Dán Kommunista Pártot csak a Szovjetunió megtámadása után tiltották be. Amikor a kormányt rákényszeríttették, hogy csatlakozzon az antikomintern paktumhoz, Koppenhágában tömegek vonultak az utcára. 1943-ban aztán parlamenti választásokat tartottak az országban. Bár a németek remélték, hogy  helyi Quisling-ként  az általuk támogatott Fritz Clausen és a dán Náci Párt alakíthat majd kormányt, de ők végül a szavazatoknak csak kevesebb, mint négy százalékát szerezték meg.
   
Az ellenállás először csak passzív volt: szelíd tiltakozásképp jelentek meg az utcán a RAF, azaz a Royal Air Force, a brit légierő egyensapkájának dán másolatai, és a németellenes röpcédulák. Amikor X. Keresztély király szokásához híven mindennap kilovagolt, alattvalói sorfala várta. Miközben a dán ipar és mezőgazdaság fontos szerepet játszott Németország ellátásában (becslések szerint a németországi élelmiszerek 10-15%-a származott Dániából), Svédországon keresztül az ellenállás német katonai titkok sorát juttatta el a Szövetségesekhez. (Jellemző az a német parancs, ami elrendelte, hogy a dán tiszteket távolítsák el az Atlanti Fal körzetéből.)

Amikor a háború 1942-1943 telén megtorpant, erőre kapott a dán ellenállási mozgalom. Az angolok és a svédek is támogatták, így megalakult a Dán Brigád. Ennek folyományaként a szabotázsakciók három év alatt annyira elszaporodtak, hogy a németek kénytelenek voltak keményebb módszerekhez folyamodni: letartóztatták, Németországba hurcolták, kivégezték a szabotőröket. 1943 nyarán már azt követelték, hogy attól kezdve inkább a dán kormány végeztesse ki őket helyben, ám a kormány erre nem volt hajlandó, és lemondott.

A hatalmat  dr. Werner Best náci főkormányzó vette át. A hadsereget és a flottát lefegyverezték. 1943. augusztus 29. után a Gestapo mellett a szabotőrökre uszították a frissen alakult, később  az emberkínzásról hírhedté vált dán segédrendőrséget (HIPO - Hilfspolizei), a Schalburg-különítményt, ami a feloszlatott rendőrség szerepét is átvette. Előkészületeket tettek a dán zsidóság koncentrációs táborokba hurcolására, de az ellenállásnak sikerült - pár száz fő kivételével, akiket a németeknek sikerül elfogniuk - a semleges Svédországba menekítenie őket, akárcsak az atomfizikus Niels Bohrt.   A szövetséges haderők 1944. június 14.-től maguk közé fogadták a dán ellenálló-csoportokat, és utasítást adtak, hogy mindent tegyenek meg az esetleges dániai invázió elősegítésére. Ugyanakkor az egyre fokozódó szabotázsakciók arra kényszerítették a német hadvezetést, hogy kétszázezer főnyi megszálló erőt állomásoztassanak az országban, amire pedig igencsak szükségük lett volna a frontvonalakon. Ezért a németek sem tétlenkedtek: az Európa-szerte jól bevált módszereit alkalmazva a Gestapo sorra zúzta szét az ellenállási csoportokat és ejtette foglyul vezetőiket.

A Gestapo főhadiszállásául a Shellhus, a Shell-csoport dániai irodaépülete szolgált, egy ötemeletes U-alakú épület Koppenhága belvárosában. Pincéjében kapott helyet a Gestapo irattára, és mivel a közeli börtön megtelt, a felső szintjein őrizték és vallatták az értékesebbnek tartott foglyokat. Svend Truelsen, a dán ellenállás hírszerzésének egyik vezetője Londonba repült, és a következő kéréssel fordult a brit parancsnoksághoz:   rombolják le az épületet. Sir Basil Embry légimarsall így emlékezett vissza a találkozásukra:

„Megkért, hogy romboljunk le egy megerősített épületet Koppenhága belvárosában. Arra való tekintettel, hogy milyen kockázatot vállalt, hogy eljusson Angliába, meg kellett hallgatnom. De a terv még így is őrültségnek tűnt.”

Truelsen azt akarta, pusztítsák el az épület alsó szintjeit, az irattárat úgy, hogy a felső szinteken őrzött foglyok elmenekülhessenek. Erről a háborús kabinet először azt jelentette, hogy a dolog kivitelezhetetlen; ám Churchill és Sir Embry is személyesen az ötlet mellé állt:

”Ha a támadásra nem kerül sor, az összegyűjtött Gestapo-feljegyzések, és a dán ellenállás vezetőinek kínvallatásával megszerzett információk segítségével egy nagy tisztogató akciót hajthatnak végre a dán földalatti hadsereg ellen. Amíg a dán hazafiak képesek szabotázs akciókat végrehajtani, kétszázezer főnyi megszálló erőt kénytelenek állomásoztatni az országban. Ha sikerül eltiporni az ellenállást, ezeket az erőket a Szövetségesek ellen vetnék be.”

Az akció terveit Ted Sismore vezetésével dolgozták ki, aki az alacsonyan végrehajtott támadások specialistájaként volt ismert. A támadóknak a német radarernyő alatt, pár méterrel a tengerszint fölött, végig rádiócsendet tartva kellett eljutni Koppenhágáig, a háztetők magasságában rárepülve megtalálni a célt, és ledobni a különleges bombáikat, majd elmenekülni. Vita folyt a támadó erő nagyságáról is. Az akció taktikai vezetője, Robert Bateson kapitány szerint hat gép az ideális mennyiség: 

„Minél több a támadó gép, annál nehezebb irányítani őket.”

De Sir Embry ragaszkodott a tizennyolc támadó géphez:

„Ha egyszer belekezdünk, nem térhetünk vissza dolgavégezetlenül. Másodjára a németek felkészülve várnának”

Térképek, képeslapok, és Angliába csempészett fotók segítségével elkészítették a célpont környékének makettjét úgy, ahogy azt majd a támadó pilóták a levegőből látni fogják. Elhatározták, hogy a gépek három hullámban támadnak majd. Romboló és gyújtóbombákat dobnak az épületre, hogy az irattár a tűz martalékává váljon.

Az akció tervezése során felmerült a foglyok és a civil áldozatok kérdése is: nem állt rendelkezésre olyan technológia, ami lehetővé tette volna az akció Truelsen kérése szerinti végrehajtását. A legképzettebb gépszemélyzetek is csak arra voltak képesek, hogy ilyen körülmények között húszméteres körön belül juttassák célba bombáikat. Ráadásul az alsó szintbe csapódó, felrobbanó bombák meggyengítik az épület szerkezetét, így az szinte biztosan összeomlik, maga alá temetve a foglyokat. A szomszéd épületben pedig egy iskola működött, biztosra lehetett venni, hogy a támadás során az is találatot kap majd. Lehet-e vállalni ilyen következményeket?  

A végső döntést dán részről Ole Lippman-nak, a huszonnyolc évesen is veteránnak számító ügynöknek kellett meghoznia:

„Hat hónapig voltam távol. Titokban visszatértem Koppenhágába, és sorra hívtam az embereinket, de mindenhol a Gestapo vette fel a kagylót. Megpróbáltam L-kapszulákat /ciánkapszula/ bejuttatni az embereinknek, arra gondolva, hogy ezzel a javukat szolgálom. Arra gondoltam, ha az L-kapszulák a javukat szolgálják, akkor talán a bombák is. Háromtucatnyi partizánvezetőt tartottak fogva a Shellhus padlásán. Választhattunk a kínvallatás, a kivégzés, vagy a bombák okozta halál között. Körbejártam az épületet. Nyilvánvaló volt, hogy a szomszédos házak és az iskola is találatot kapnak majd. Mégis úgy döntöttem, hogy tekintet nélkül a környező házakra és a rács mögött lévő barátaimra: kérnem kell a támadás megindítását.”

Sir Basil Embry elborzadva vette tudomásul a döntést:

„Mégis azt mondtam, ha Lippman ezt akarja, végrehajtom a támadást.”

Felkereste Churchillt, közölte vele, hogy álnéven személyesen is részt kíván venni a támadásban. A brit miniszterelnök Embry feljebbvalóinak tiltakozása ellenére beleegyezett, így az akciót magas szinten irányították. A bevetést eredetileg 1944 decemberében tervezték végrehajtani, de az ardenneki offenzíva, majd később az alkalmatlan időjárás miatt többször elhalasztották. Végül 1945. március 21-én került rá sor.

Március 20-án 18 Mosquito VI-ot vezényeltek át a 140. wing állományából a suffolki Fersfield repülőtérre, ami kb. 500 mérföldre volt a célponttól. A Mosquitokat 2-2 db 500 fontos, tizenegy másodperc késleltetésű bombával szerelték fel: ennyi ideje volt egy-egy gépnek, hogy elmeneküljön saját bombájának lökéshulláma, a levegőbe repült törmelék, és a repeszek elől.
Vadászfedezetül a támadó alakulat mellé 31 Mustangot rendeltek a 64., a 126. és a 234. vadászrepülő századból.  Ezek Michel Donnet, a belga báró parancsnoksága alá kerültek.
Csatlakozott a támadókhoz a RAF fotofelderítő alakulatának két Mosquito IV. gépe is: az ő feladatuk az volt hogy a bombázókkal együtt repülve filmre vegyék a támadást.

A kötelék 08:55-kor szállt fel, mert úgy akarták a támadást végrehajtani, hogy a lehető legtöbb Gestapos tartózkodjon az épületben. „Minél többet akartam megölni közülük”- mondta Embry, aki az útnak Smith névre szóló hamis papírokkal és ciánkapszulával vágott neki. Mind ő, mind feljebbvalói jól tudták, hogy nem kerülhet fogolyként az ellenség kezére. (A légimarsall azok közé a tisztek közé tartozott, akik tudtak a szövetségesek egyik legféltettebb titkáról, az Ultra-ról, a feltört német kódrendszerről.)

Bateson parancsnoksága alatt a kötelék laza, de irányítható formációban repült a hullámok felett Jütland felé. Viharos, 50 csomós szél fújt, sópermet borította el a gépek szélvédőjét, ami megnehezítette a navigációt és a gépek vezetését, valamint később, a célpont felett a pontos célzást.
A kijelölt időben érték el a szárazföldet.

„Nagyon kellemes utazás volt. Templomtornyokat kerülgettünk, egyik szemünkkel a távvezetékeket figyeltük, nehogy levágja a szárnyat, másik szemünkkel azt néztük, nem jönnek-e az ellenséges vadászok.” - mesélte utóbb Donnet.

Koppenhágát elérve a kötelék csoportokra bomlott fel, hogy a tervnek megfelelően három irányból közelítsék meg a célpontot. A Mustangok feljebb emelkedtek, hogy szükség esetén felvehessék a harcot az ellenséges vadászrepülőkkel és támadhassák a légvédelmi állásokat.

A városban megszólaltak a légoltalmi szirénák, a légelhárítás pedig tüzet nyitott a gépekre. Egy Mustangot szinte azonnal lelőttek. Az első hullám egyik Mosquitoja, amit Peter Kleboe vezetett, nekirepült egy kb. 30 méter magas oszlopra szerelt jelzőfénynek. Kioldotta bombáit, (melyek egy házba csapódva megöltek nyolc civilt), de már így sem tudta visszanyerni uralmát a gép felett. Kb. 800 métere a célponttól, a Jeanne d’Arc katolikus iskola mellett a földbe csapódott, azonnal megölve a pilótát és navigátorát, valamint tűzbe és füstbe borítva a környéket. Az első hullám többi gépe 11:30-kor oldotta bombáit, eltalálva a célpontot.

Ekkor következett be a tragédia: a második hullámot megzavarta Kleboe égő gépe, azt hitték az a célpont. Sajnos az iskola is egy U-alakú, többemeletes épület volt, amit egy gép bombáival   telibe is talált. A többi pilóta rájött a tévedésre, meg is találta a helyes célpontot, de csak egyiküknek volt ideje ledobni a bombáit, mert már érkezett is a harmadik támadó csoport. Miközben körözve próbálták megtalálni a célpontot, két gépet is légvédelmi találat ért. Ezek hazafele tartva lezuhantak, a személyzetük életét vesztette. A harmadik hullámnak navigációs problémája volt, ezért ők rossz irányból közelítették meg a célpontot. Egy gép kivételével, amelynek pilótája felismerte a tévedést, bombáikat az iskolára dobták le. Az egyik Mosquito, melyet eltaláltak, kényszerleszállást hajtott végre a tengeren a svéd Hveel-sziget közelében. Bár még látták a személyzetet amikor azok elhagyták a gépüket és kimásztak a szárnyra, de a partot már nem értek el. Eltűntek, holttestük sohasem került elő. Három súlyosan megrongálódott gép Angliában hajtott végre kényszerleszállást. A kötelék többi gépe a tervezettől mindössze két perc eltéréssel szállt le a fersfieldi reptéren. Robert C. Hamilton, az egyik Mustang pilótája dán területen hajtott végre kényszerleszállást, hadifogságba került.

A Shellhus a viharos szélben szinte teljesen kiégett. A támadás ideje alatt a cellákban huszonhat rabot őriztek. Az épület nyugati szárnyát hat bomba találta el. Az itt őrzött kilenc fogoly közül hatan azonnal meghaltak, egyikük kivetette magát ötödik emeletről, és halára zúzta magát. 14 foglyot a déli szárnyban őriztek, egyiküknek sikerült megszereznie néhány kulcsot az egyik fegyőrtől, akit leterített a robbanás. Így tizennyolc fogolynak sikerült elmenekülnie. Három foglyot a támadás ideje alatt éppen az 5. emeleten vallattak, egyikük meghalt. A tűzben a Gestapo irattára megsemmisült, az épületben huszonhat német, harminc dán kollaboráns, és tizenhat civil halt meg.  

Az eltalált iskola a tűzoltók minden erőfeszítésének ellenére kevesebb, mint két óra alatt leégett, hatvanheten megsebesültek, nyolcvanhét gyerek és tíz tanár az életét vesztette. 
Közülük negyvenheten az iskola óvóhelyén rekedtek, amit elárasztott a betörő víz, és megfulladtak. A bombázásban és a kitört káoszban, lövöldözésben még legalább ötven civil vesztette életét.

Ted Sismore a háború után magányos zarándokutat tett a lebombázott iskolához hogy megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Megdöbbenésére a halott gyerekek szülei vigasztalták:

„Azt akarták, hogy tudjam: a támadásra szerintük is szükség volt. „

A Shellhus ma is a Shell-társaság dániai központja. Falán az egyik lezuhant Mosquito légcsavarja és emléktábla őrzi a támadásban elesettek emlékét. Ez pedig az iskolában meghalt tanárok és gyerekek emlékműve.