1972-ben aláírták, majd 1975-ben hatályba lépett a Biológiai- és Toxinfegyver Egyezmény (BTWC). Ezt a megállapodást az Egyesült Államok és a Szovjetunió közösen harcolta ki, és ők is voltak a leszerelés fő ellenőrei is. A szerződést számos más ország aláírta. Megtiltotta a biológiai fegyverek fejlesztését, gyártását, tárolását, és persze bevetését. Emellett a meglévő készleteket le is kellett szerelni, de ennek ellenőrzéséről az egyezmény nem nyilatkozott. Emiatt, és további hibái miatt később több felülvizsgálati konferenciát is tartottak, de végül csak 2009-ben sikerült a megerősített, kiterjesztett megállapodást aláírni. 

Opcionális aláfestő zene Jockey11 jóvoltából Arkonától (első 5 szám) és DDT-től (6-14). Mindenki válassza ki magának a szimpatikusabbat. Indítás az előrelépés vagy valamelyik számválasztó gombbal.

IV. Generáció: A Szovjet biofegyver-program.

A szovjet biofegyver program is az 1930-as években kezdődött. Az első titkos kutatólabort a szibériai Tabolszkban alapították meg, 1931-ben. 1933-ban aztán Szuzdalban, a Pokrovszkij-kolostorban alakította ki a GPU/NKVD a saját kutató-fejlesztő bázisát (egy templomban fejlesztettek biológiai fegyvert! Jellemző.) Ennek a helyi lakosság nem örült, és végül valahogy elérték, hogy 1935-ben az egészet átköltöztessék egy szigetre, a Kalinyin-környéki Szeliger-tóhoz.

Közben a Vörös Hadsereg is alapított egy saját kutatóbázist Perkuskóban (Moszkvától nem messze), amit később Kirovba költöztettek. 1954-ben két speciális lőteret is kialakítottak maguknak: mindkettőt az Aral tóban lévő szigeteken: az egyik a Komszomolszk-, a másik a Vozrozsdenyije-szigeten jött létre, bár ez utóbbi már 1937-ből biofegyver-kísérleti telepként működött. Fővárosa Kantubek, ahol fénykorában 1500 ember élt és dolgozott (ma már csak szellem- és romváros). Az 1960-as években aztán még további biológiai fegyvert gyártó üzemek épültek szerte az országban, többek között Szverdlovszkban és Zagorszkban is. 
Ezeken a helyeken a szovjet kutatók lényegében minden lehetséges kórokozót megvizsgáltak. Foglalkoztak többek között anthraxal, tularaemiával, brucellosissal, pestissel, tífusszal, botulizmussal és sárgalázzal is. Minden lehetséges célba juttatási módot kipróbáltak, a légibombáktól kezdve a rakéta-robbanófejeken át a spray-szórásig. Igen alapos munkát végeztek.

Aztán 1973-ban a Szovjetunió is ratifikálta a Biológiai- és Toxinfegyver Egyezményt (BTWC), sőt, az egyik fő ellenőrévé vált. Ennek ellenére a szovjetunió képtelen volt elhinni, hogy az USA tényleg leállította a saját biofegyver-programját, így nem vették annyira komolyan ezt az egyezményt. Illetve semennyire sem vették komolyan.

Mindenesetre átszervezték a biológiai fegyverprogramjukat.  1973-ban az összes addig működő kutatólabort megszüntették, és megalakult helyettük a „Moszkvai Össz-Szövetségi Tudományos Termelő Szövetség”, más néven Biopreparat (Биопрепарат, "Biological substance Preparation"). Ez, a hivatalosan békés célú intézet a Földművelési és egészségügyi minisztérium alá tartozott, első vezetője V. Ogarkov lett. Azt, hogy azért mégsem volt az a cég annyira békés jól mutatja, hogy Ogarkovot az a J. Kalinyin követte, aki azelőtt a szovjet hadsereg vegyi fegyverekért felelős tábornoka volt.

A Biopreparat átvette az összes addigi labort és termelőüzemet. Éves költségvetése 100 millió régi rubelre rúgott, 25 000 dolgozót foglalkoztatott mintegy 40 nyílt és száznál is több rejtett telephelyen. 1000 PhD-s szintű kutató, és 150 felső vezető dolgozott a cégnek. És persze ne felejtsük ki azt a 6500 magasan képzett tudományos dolgozót sem, akik az offenzív biológiai-fegyver programban dolgoztak tovább, persze titokban. Az összes termelőüzemet úgy alakították ki, hogy kettős hasznosítású legyen: nappal oltóanyaggyár, éjszaka biofegyver-üzem… Akszu, Berdszk, Omutnyinszk, Pokrov, Szverdlovszk, Zagorszk, Aralszk városok – a nyugati hírszerzők mindegyik esetében gyanús hűtőbunkereket láttak, így gyanítható volt, hogy ezeken a helyeken nem feltétlenül növényvédő-szert állítanak elő (pedig végülis igen: ha mi, emberek kiirtjuk magunkat, az elég sok növényt megment, nem?).

A baktérium- és vírus mintákat gyakran postán rendelték nyugati laboratóriumokból, hivatalosan oltóanyag-gyártáshoz, biológiai működésű növényvédő szerekhez (közben az Ekologija nevű leányvállalat valóban foglalkozott is növény- és állatellenes biofegyverekkel).

Aztán 1979-ben Szverdlovszkban baleset történt: a városban üzemelő biofegyver-gyárban egy szűrő meghibásodott, és egy szép formás lépfene (anthrax) felhő került a légkörbe.  Az uralkodó széljárás mentén szépen leülepedett, közben rengeteg embert megfertőzött. Végül 65-en haltak meg. A balesetet letagadták, még azt is, hogy egyáltalán típusos lépfenét azonosítottak ott. Csak 1992-ben sikerült bizonyítani a balesetet, de ehhez az kellett, hogy Vlagyimir Paszecsnik, az egyik Biopreparat - főnök emigráljon és elmeséljen mindent. Persze a nyugati titkosszolgálatok addig is gyanították, hogy Szverdlovszkban biológiai-fegyver gyártási baleset történt, de elég valószínűtlennek tűnt számukra, hogy egy nagyváros közepére telepítsen bárki is ilyen veszélyes gyárat. 

(Város közepén álló veszélyes üzem... itt most emlékezzünk meg egy pillanatra a Bhopal-i vegyi üzem 1984. decemberi balesetéről. Köszönöm.)

Érdekesség, hogy 1979-ben a szverdlovszki első titkár egy bizonyos Borisz Jelcin volt.

A Biopreparat 1984-ig a tularaemia- és más baktériumok alkalmazását kutatta, majd 1984-85 között egy vadiúj, genetikailag módosított, fokozott virulenciájú, növelt ellenálló-képességű pestistörzs került a figyelem középpontjába. Az antibiotikum-rezisztencia növelésén Csehovban, a súlyos kimenetelű vérzéses lázak (pl. Ebola) vírusaival pedig Noviszibirszk közelében, Koltszovóban (az „NPO Vector” - ban), és Obolenszkben foglakoztak.
 

Az NPO Vector a világ egyik legkomolyabb mikrobiológiai kutatóintézete. Több épületben, közel 100 laborja van (1.-4. szintűek, vegyesen: bármilyen kórokozóval dolgozhat). A terület igen komoly, háromszoros kerítésvédelemmel és CCTV rendszerrel van felszerelve. A több ezer négyzetméteres, többszintes épületekben igen komoly, túlnyomásos levegőztetés, speciális, extra-magas hőfokú vízkezelés, duplázott szűrők és persze többszörösen elkülönített speciális laborok vannak. Külön telepe van a kísérleti állatok létrehozásához (ami a környéken a messze a legnagyobb ilyen létesítmény). Mindenféle szinten zajlottak és zajlanak ma is mikrobiológiai kutatások. A különösen veszélyes ágensekkel és a 1980-as években a rakétákba tölthető biofegyverekkel is itt kísérleteztek. Később a tömegpusztító fegyverrel dolgozó tudósok jelentős része Irakba került. A Vector ma is működik.

Az Aral-tól két szigetén szabadtéri lőtér működött. Ez meg is látszott: 1976-ban jelentős halpusztulást tapasztaltak a környéken, 1988-ban pedig félmillió (!) antilop pusztult ki a Turgaj-sztyeppén. 1989-ben egész birkanyájak pusztultak el pestis miatt. Amúgy a Vozrozsdenyije-sziget (Újjászületés-sziget) ma már nem létezik. Az Aral-tó kiszáradásával előbb félszigetté vált, később teljes egészében a szárazföld része lett. Ugyan a területet alapvetően megtisztították (több száz tonna anthraxot távolítottak el a szigetről!), de ettől még mind a mai napig lehetnek rajta gócpontok. Tehát ne oda menjetek nyaralni.

A Biopreparatban a véletlenül megtalált vagy megalkotott vírusokat is górcső alá vették, próba-cseresznye alapon. Ilyen volt például az ebolához hasonló Marburg-láz, amit majmokkal hurcoltak be Németországba. Ezzel fertőződött meg véletlenül Nyikolaj Usztyinov kutató a begyűjtés során. Megbetegedett. Halála előtt gyakorlatilag már vért izzadt, de nem tudtak rajta segíteni. Halála után a kutató vérét és persze a benne lévő módosult vírust eltette magának a Vector, hátha jó lesz még valamire. Ezt hívják ma „U-variáns"-nak (Usztyinov emlékére). Egyes források szerint komolyan számításba is jött ez a kórokozó fegyver céljára.

A Biopreparat 1987-ben olyan komoly fejlesztő- és termelő kapacitással rendelkezett, hogy gyakorlatilag bármit elő tudott állítani, amire csak szükség volt. Termelő kapacitása elérte a 200 kg/hét (!) pestisbaktériumot – és más harcanyagokból még ennél is többet - sőt, sokkal többet - gyártottak. (A pontos adatok bizalmasak - bár az interneten többféle - ezer tonna/évben skálázott - táblázat is kering erről; emlékezzünk csak: 100 Kg anthrax mire is képes…?!). A következő képek Akszuban, a Sztepnogorszk-i Biopreparat üzemről készültek: 

Az üzemben Anthrax spórákat gyártottak. Alant a gyár belülről, valamint egy spóra-fermentor teteje és a tartály maga.

Az oroszok a gyártás terén igazán nagyot alkottak. De nem csak a mennyiség volt fontos.

A szovjet kutatók gyakorlatilag új fejezetet nyitottak a biológiai fegyverek történetében.

Hogy is van ez?

• Az I. Generáció a mesterséges járvány-indítás volt, pl. a japán "kutatások".
• A II. Generáció a klasszikus csírafegyverek kora, melyek alapvetően baktériumokra épültek. A németek tették le az alapjait, az USA és a SZU finomította.
• A III. Generáció a fejlesztett technikájú, elsősorban (természetes) vírusokra épülő fegyvereké. Itt kezdődött a Biopreparat kora.
• A IV. Generáció pedig még a mérsékelt és konzervatív szakemberek szerint is maga a rémálom. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor is a „Bio” és a „Génmanipulált” jelzők kitűnően megférnek egymás mellett. Lássuk, miként:

- Genetikailag módosított kórokozók: hőálló, vízálló, fagyálló, UV-álló, antibiotikum-álló, buszmeg-álló kórokozók, növelt virulenciával. Mint pl. a Szuper-Pestis, Szuper-Anthrax (A Szuper Anthraxból pl. elég századannyi spóra a halálhoz.)

- Kiméra-vírusok. Ezek két vírus genetikai ötvözéséből jönnek létre: Himlő+Ebola, Himlő+Venezuelai Lóencephalitis, stb. Egyesítik azok előnyös tulajdonságait, és nehezítik a beazonosítást is. 

- Genetikailag szelektív kórokozók („Genetikai Fegyver”), melyek csak bizonyos gén-kombinációval rendelkező embereket ölnek meg. Ez az etnikai tisztogatás, a fajvédők Szent Grálja. 

Talán nem is folytatom, mindenki el bírja képzelni. A genetika, a mikrobiológia, az új gyártási eljárások és eszközök utat nyitottak ahhoz, hogy olyan biológiai fegyvert csináljunk, amilyet csak akarunk. Csak elhatározás és pénz kérdése.

Mostanában divatosak a zombi-filmek. Nos, erre a célra a veszettség (Rabies lyssa) vírus egy módosított változatát ajánlják a tudósok: influenza-szerű fertőzőképességgel és századrészére csökkentett lappangási idővel (most a veszettség lappangási ideje 18-60 nap, jellemzően harapással fertőz, és kezelés nélkül 99% a halálozási aránya). Szerintem ne próbáljuk ki.

A leleplezések (pl. Vlagyimir Paszecsnik dezertálása) miatt 1990-ben háromhatalmi tárgyalások indultak a Szovjetunió/Oroszország, az USA és Nagy-Britannia között, aminek hatására 1991-ben megnyitották a Biopreparat kapuit a nyugati ellenőrök előtt. 1992-ben aztán Borisz Jelcin nyilvánosan elismerte a szverdlovszki baleset megtörténtét, és ezután a 390-es sorszámú elnöki rendelettel betiltotta a biológiai fegyverek további kutatását, gyártását. A szélnek eresztett szakemberek más országokban kerestek fizetőképes keresletet a tudásukra, hogy mit vittek magukkal, arról gyakorlatilag semmilyen információ nincs.
Ezzel egy korszak lezárult – gondolhatnánk. De mielőtt továbblépnénk, még egy országról érdemes beszélni picit: Irakról.

Az kutatóintézet kertjében Névtelen úr a földet lapátolta. Elvégre ő volt itt a kertész, már két hete. Egy bajtársa javasolta neki a helyet: ugyanis ide jött dolgozni pár régi kollégája még a Biopreparat-időkből. Persze már nem élnek, de amit akkor hoztak magukkal… 
Névtelen úr simán lehetett volna mikrobiológiai munkatárs a laborban, a tudása megvolt hozzá. De tudta: nem menne át a biztonsági ellenőrzéseken. Így csak egyszerű kertész lett: a objektumot és védelmi rendszerét így is jól kiismerhette.
  - „Furcsa dolog az emberi gondolkozás” – töprengett, miközben a földet lapátolta – „Itt van ez a hacker gyerek. Fantasztikus. Egy zseni.”

Pedig a fiatal informatikus, akivel pár napja kezdett együtt dolgozni, nem tett semmi lehetetlent.

Egy nap az intézet igazgatója kitwittelte, hogy két hétre nyaralni ment, így itt volt az alkalom a cselekvésre. Ekkor jött a képbe az ifjú hacker. Felhívta az Intézet rendszergazdáját az Igazgató nevében, miszerint nem tud távolról belépni a levelezésébe, nem jó a jelszó, és MOST azonnal oldják meg neki! A megfélemlített rendszergazda nem gondolkozott, új jelszót adott – a hackernek. Így az a továbbiakban már hozzá tudott férni az Igazgató levelezéséhez. Pár kiküldött igazgatói utasítás után (melyek a zártláncú TV rendszert iktatták ki) egy közösségi szájt „elfelejtett jelszó” szolgáltatásával megküldette magának az Igazgató kedvenc jelszavát. A dirikre valamiért nem mindig vonatkoznak a biztonsági szabályok, most sem: ugyanazt a jelszót és felhasználói nevet használta mindenhol. Így ennek birtokában egyenes volt az út a belső hálózat felé is, ahol viszont már senki sem számított informatikai támadásra.

Tehát szabadon lehetett gyors jelszótörő programot futtatni. Az új, feltört jelszó a beléptető rendszer adminisztrációs felületére való belépéshez kellett. Ezzel már szabadon lehetett a beléptetőkártyák adatait módosítgatni.

Hát így lett Névtelen úr korlátozott kertész-kártyájából egycsapásra (de feltűnésmentesen) mindenhova-mindig-beeresztős. Összesen két napot igényelt a meló, adatgyűjtéssel együtt.
    - „Okos fickó ez a hacker. Nagyon is okos! Ennek ellenére hogyhogy nem jött rá, hogyha valaki megbízza egy betöréssel egy 4-es szintű bio-laborba, akkor az utána nem akar majd tanúkat...” – gondolta tovább Névtelen úr, közben a hullát belökte a friss gödörbe. Éjfél múlt. Eljött nap a védett terület meglátogatására.

Irak biológiai fegyverprogramja

Az 1983-1988 közötti Irak-Iráni háború során Irak elsősorban vegyi fegyvereket vetett be sikerrel (pl. a „Sárga Eső” nevű tabun+mustár+trichotecen gáz kombót), aminek során 5000 sérült keletkezett, 15%-os halálozási arány mellett. 
Ugyanakkor a fejlődő államok egyik legkifinomultabb biológiai-fegyver programján is dolgoztak, mégpedig a nagytávolságú rakétafegyverekkel együtt. Ugyan már 1975-ben elindult a program, de igazán csak 1985-ben tudott felgyorsulni, amikor az egészet Muthannaba költöztették.

Elsősorban a halálos anthrax, a botulinus toxin, a ricin és a mycotoxynok (melyek csak inkapactív harcanyagok) szerepeltek a listán, de növény- és állatállomány ellen bevethető fegyvereket is fejlesztettek. A kiinduláshoz egyszerűen rendeltek (névlegesen az iraki oktatási minisztérium, egyetemi oktatási céllal) az USA-ból egy nagycsomó mikrobát, amit meg is kaptak. Ezeket fel is dolgozták. Ám később újabb vírusokat is bevettek a kutatásba, például a vérzéses kötőhártya gyulladás vírusát, a brutális hasmenést okozó rotavírusokat, és a camelpox vírust (mely egy tevebetegség, de részben embert is megtámad). Ezek inkapacitív vírusok, de a Q-láz és a haemorrhagiás láz vírusa már nem az.

1990-ben indikátor anyagokkal, majd később élesben is kipróbálták ezeket, mégpedig 122mm-es rakétában és R400-as légibombában. Emellett 52 darab, tehergépjárműre szerelt (eredetileg növényvédelmi célú) aeroszol-generátort is készenlétbe helyeztek.

1991-ben, az első Öböl-háború idején mindezek bevetése komolyan fel is merült. A harcanyagokat részben fagyasztott állapotban töltötték módosított SCUD rakéták robbanófejébe, és készültségbe is helyezték őket. Lehet, hogy ki is lőtték volna őket. De az USA ekkor megemlítette, hogy van a közelben pár jókora atom-tengeralattjárója, és ha azok a biofegyveres rakéták esetleg elindulnának,  akkor az irakiak akár kezdhetik is leradírozgatni a térképekről a nagyobb városaikat. Ez az érv elég nyomósnak bizonyult, így Amer Rashid iraki olajminiszter ezután már azt nyilatkozta, hogy nem szándékoznak biofegyvert bevetni - csak ha az országot atomtámadás érné.

1995-ben Kamel Hasszan vezérőrnagy, az iraki tömegpusztító fegyverzet fejlesztési főnöke volt (és mellékesen Szaddam Husszein veje), távozott Irakból, és részletesen beszámolt a szövetséges erőknek a helyzetről. Ennek alapján sikerült (?) elérni a program leállítását és a készletek megsemmisítését. A második Öbölháború alkalmával már nem találtak biofegyvereket az országban.

Proliferáció

A proliferáció a tömegpusztító fegyverek világméretű elterjedését jelenti. Ebbe beletartozik az atomklub folyamatos bővülése, de a vegyi- és biológiai fegyvereké is. Ma több, mint 100 ország képes biológiai fegyvert gyártani, és sok ország ilyen jellegű törekvéseiről mind a mai napig nem tudunk semmit. Az kutatási eredmények és módszerek igencsak leegyszerűsítették a folyamatokat – miközben a IV. generációs biológiai fegyverek pusztító ereje messze meghaladja a nukleáris arzenálét. Ez a bővülés eléggé aggasztó.

Fontos dolog tehát a 144 ország által aláírt BTWC egyezmény, mert legalább van jogi alap fellépni a biofegyvereket gyártó-fejlesztő országok ellen. Sokat kockáztat ugyanis az az ország, amelyik ezt megszegi (nem is volt véletlen, hogy USA eléggé húzódozott az egyezmény megerősítésétől). Ma 17 olyan ország van, ahol gyaníthatóan folynak ilyen kutatások: Észak-Korea, Dél-Korea, Bulgária, Irán, Egyiptom, Izrael, Vietnam, Laosz, Kuba, Tajvan, Kína, Dél-Afrikai Köztársaság, Líbia és Szíria.

Érdekesség: egy gyorshír 2001-ből: Titokzatos zárlat az amerikai biofegyver-bázison .

Ám az igazi veszély most már nem a hadseregek kezében lévő biofegyver-arzenál, mivel azt (bármilyen veszélyes is) ésszel és óvatosan kezelik (Úgy legyen!). Sokkal inkább egy új jelenség ráncolja manapság a homlokokat: a Bioterrorizmus megjelenése.

Erről fogunk beszélni a harmadik részben. Addig szavazzatok és kommentezzetek!

A bemelegítő poszt itt, az első rész ("Kezdőknek") pedig itt érhető el.