Skopoi, hemeroskopoi, kataskopoi

Legutóbb többen is a szememre vetették, hogy Asszíria és a Római Birodalom közt túl nagy az idő- és térbeli távolság, szóval leszek szíves a görögökről is írni, különben macskahadak lepik el jól karbantartott gyepfelülettel rendelkező kertemet. Nos, gyep az ugyan változatlanul nincs, de macskából elég a szomszédé – a miénk egy borús téli délelőttön megpróbált lefejelni egy gépjárművet, és nem ő került ki győztesen a meccsből – egyszóval akkor görögök. Tudom, tudom, sokkal hamarabb kellett volna, de az elmúlt fél évben sürgős innivalóim voltak, és az élet még sem mehet a pia rovására.
 

Jelentős változás az eddigi két poszthoz képest, hogy most nem birodalomról beszélünk – a görögség ugyanis sosem volt egységes. A rengeteg városállam – polisz – egy percig sem alkotott egységes államot, összetartozásukat csupán a kultúra, és az olimposzi puszikat zavarba ejtő sűrűséggel osztogató istenek biztosították. A poliszok vezetését – légyen az király, türannosz, vagy éppen demokratikusan megválasztott testület – sokkal jobban izgatta, mi zajlik a három öböllel odébb tespedő szomszéd várban, mint – úgymond – az „országhatárokon” kívül. Még egy esetleges külső támadás esetén is – vegyük csak a perzsa bulit – tök jól elvitatkoztak ki is a görögség igazi képviselője, vagy, hogy ki legyen a fővezér. Szóval egy Athén-Spárta, Athén-Korinthosz, esetleg egy Thébai-Spárta ellentét sokkal motiválóbb volt a görögök számára, mint a szakállas keletiek elleni ugrabugra. Nem belemenve az események mélyebb ismertetésébe, alighogy lezárták a perzsák elleni hoppárét, szinte rögtön egymásnak is ugrottak, és majd’ harminc évig gyepálták egymást…

Amikor pedig a görögök végre birodalommá lettek, hát abban sem volt köszönet. Persze azon is lehet vitatkozni, hogy az Alexandrosz-féle birodalom mennyire volt görög – nem véletlenül rendezett Nagy Sanci gangbang-et Szuszában; valahogy terjeszteni kellett a görög géneket – ráadásul mire kiderült volna, hogy mennyire működőképes az új állam, az egy személyben király, miniszterelnök, alkotmánybíró és hóhér Alexandrosz sikeresen halálba itta és marihuánázta maláriázta magát. Hogy utána mi lett a fene nagy birodalmával, azt meg már pontosan tudjuk…

A fentiekből tehát leszűrhetjük, hogy egységes titkosszolgálat nem volt a görögöknél. Sőt, még csak csírái sem alakultak ki olyan hierarchikus szervezeteknek, melyek mondjuk Asszíriát, vagy Rómát jellemeztek. Minden polisz maga intézte az ügyeit, noha a szövetséges államok természetesen megosztották egymással az információkat, külső támadás esetén pedig egyértelműen össze is dolgoztak. Szerencsénkre a hellének grafománok voltak, és jó sokat firkáltak magukról, meg a különböző egységekről is. Hérodotosz (itt balra) írt olyan tréfás üzenetküldési módszerekről, mint például a borotvált fejre írt jelentés, melyet aztán kinőtt hajjal továbbítottak. Szó se róla, ötletes, de mire a hír eljutott a rendeltetési helyére, frissnek már nem igen lehetett nevezni. Ő említi Demaratos-t spártai exkirályt, vagy exspártai királyt, esetleg exspártai exkirályt, aki jelentését egy írótáblára véste, majd viasszal bevonva küldte el. Thuküdidész (jobbra), aki személyében is érintett volt a Peloponnészoszi-háborúban – szerencsénkre nem volt egy hadi zseni, viszont így a száműzetés keserű évei alatt megírta a hepaj történetét – saját tapasztalatait is megosztotta az utókorral. De a témában legtöbbet idézett görög az Xenophón (balra lent), aki maga is rá volt szorulva a hírszerzésre, hiszen a tízezrek menetelése alatt valahogy túl kellett élni a nem éppen barátságos környezet felettébb impulzív megnyilvánulásait. Rajtuk kívül Aelianus Tacticus  az, akitől információ maradt fent a poszt témájában.

A poliszok hírszerzése viszont általában hasonló elven alapult, egymásra erőteljesen hajazó egységekkel operáltak. Ezeket két nagyobb csoportra bonthatjuk, ógörög elvezésük fordítása alapján felderítőkre és megfigyelőkre.

A felderítők (kataskopoi) általában a vonuló hadsereggel együtt meneteltek, mint nevük is mutatja, állandó cserkészésükkel felderítették a terepet. Szó szerint felderítették, a csetepaté, kardozás ugyanis nem tartozott a feladatuk közé. Már a mükénéi-korban is vannak róluk feljegyzések, említik – ha nem is név szerint – őket az Odüsszeiában, valamint Thuküdidész Amphipolisz megtámadásakor Cleonnak tulajdonítja a felderítők indítását. Fontos szerepet játszottak II. Agesilaos spártai király és Tissaphernes perzsa hadvezér csatájában, ahol a görögök a kataskopoi jelentései alapján módosították a csatarendet, és értek el győzelmet. De Alexandrosz is alkalmazta őket, a Granikosz-folyónál, valamint Gaugamelánál megnyert csatában egy osztagnyi lovas (prodromoi) és négy osztagnyi gyalogos felderítőt vetett be.

A kataskopoi nem egységes alakulatok voltak. Méretük is változatos volt, pár embertől akár ezerfős egységekig terjedtek. Gyakran különböző fegyverzetű katonák alkották, ennek oka a domborzati, földrajzi különbségek voltak. Míg Szicíliában és Kis-Ázsiában szinte csak lovasokat alkalmaztak, addig Hellasz zord, sziklás vidékén könnyűfegyverzetű gyalogosok is csatlakoztak hozzájuk. Xenophón írta le alkalmazásuk módját: a lovasok a haladó sereg útvonalán mozogtak – elől, illetve hátul – míg a könnyűgyalogosok oldalt, a nehezebb terepen kísérték a fősereget. Ők mentek bevetésre akkor is, ha éjszaka kellett felderíteni a terepet, vagy lopakodó üzemmódba kellett kapcsolni.

A fentiek ellenére, nincs bizonyítékunk olyan egységekre, amelyek kizárólagosan információgyűjtésre lettek volna létrehozva. A lovasok és könnyűgyalogosok feladatuk teljesítése után azonnal betagozódtak a csatára készülő seregbe, és ugyanúgy részt vettek az ütközetben, mint társaik. Az ismételt bevetések, folytonos akciók persze valószínűleg kitermeltek egy olyan tiszti réteget, akiket aztán előszeretettel vetettek be ilyen egységek élén, mégis – nem ismerünk állandó felderítőket. Ráadásul tapasztalt tisztek ide, vagy oda, az ókori keleti hadvezérek szerették saját szemükkel látni az ellenség hadmozdulatait; maga Xenophón is jobb szerette, ha ő van legelöl, de Alexandrosz is lelkesen kóricált az élcsapattal.

Egyetlen „kivételt” tudunk említeni, a spártai skiritai katonáit. Ők nem echte, polgárjoggal rendelkező lakedaimoniak voltak, csupán perioikoszok, körüllakók. Alávetett népek, akik Spárta északi – Skiritai névre hallgató – kerületében éltek. Ez egy olyan zóna volt, ahol évszázados múltra tekintett vissza a csatározás, cselvetés, rajtaütés, hiszen itt haladtak át a legfontosabb útvonalak. Szinte szükségszerű volt, hogy egy specializált hadviselési forma jöjjön létre, felderítve a nem kívánatos elemeket a területen.

A hellén katonai felderítés másik nagy csoportját a megfigyelők (skopoi) adták. Az előző társaságnál jóval szélesebb területet fedtek le, számtalan kisebb-nagyobb egységre tagolhatók. Szó szerint a skopoi megfigyelőt jelent, és – mit tesznek az istenek! – az ellenséges csapatok nagyon közelről való megfigyelését végezték – a peloponnészoszi-háború egyik epizódjaként jegyezték fel működésüket, mikor is a szürakuzai skopoi katonái közvetlenül az athéni harcosok orra előtt csámborogtak, és nyomdafestéket, valamint blogbejegyzést nem tűrő szavakkal inzultálták őket. Illetlenek voltak a fiúk, na!

A skopoi egyik alcsoportját a felügyelők (hemeroskopoi) alkották. Mai kifejezéssel élve ők voltak a kémelhárítók. Szinte kizárólag csak táborozáskor kaptak szerepet, feladatuk az ellenséges elemek beszivárgásának megakadályozása volt. Miután egy-egy katonai tábor nem csak egy napig állt fent, a felügyelők precíz őrszolgálatot láttak el. Megkülönböztették a nappali (hemerinai phulakai), valamint éjszakai szolgálatot (nukterinai phulakai); ezen kívül működési területen is felosztották az egységet: voltak állandó helyen szolgálatot ellátók (phulakes), valamint mozgó ügynökök (peripoli). Igen régről, már a lineáris-B írás korszakából is van feljegyzésünk róluk, amikor is a Peloponnészoszi-félsziget part-menti pontjain figyelték az esetleges támadókat.

Egy-egy terület megfigyelése általában statikus módon történt, vizuális eszközökkel. Cél a mozgó ellenség létszámának megbecsülése, vonulási irányának megállapítása, az ostrom- vagy védőművek feltérképezése. Ehhez a kiemelkedő tereppontokat használták, az összeköttetést az ügynökök között pedig a skoparkhes-nek nevezett tisztek biztosították futárok segítségével. Természetesen nem csak a szárazföldet tartották megfigyelés alatt, állandóan ellenőrizték a part-menti horgonyzóhelyeket is.

Az éjszakai biztonságról gondoskodtak az előörsök (phulakes) és az őrök (prophulakes) is. Átfedés természetesen itt is volt, szintén feladatuk volt az ellenséges felderítők lekapcsolása, a meglepetésszerű támadás felfedése, valamint a belső árulás megakadályozása. Ők sem külön speciális egység voltak, minden éjjel más és más kerülhetett ebbe a beosztásba. Az Iliászban talált utalás szerint minden 143 emberből egy lett kijelölve, aztán mehetett kommandózni a sötétbe.

Minden esetben a tábor és az ellenséges erők között mozogtak. Több utalást találtak arra, hogy kutyákkal megerősített szolgálatot adtak, de nem tudták bebizonyítani, hogy ez tudatos volt, vagy csak a környéken kóborló pásztorok állatai csatlakoztak önkéntesen. Miután a fáradt katonák szeretnek stikában szundikálni, a görög hadvezérek gyakran személyesen mentek ellenőrizni őket. Az emberi természetet jól ismerő parancsnokok persze kihasználták ezt, és a támadást hajnali kettő és négy közé időzítették – így győzték le például a thébaiak a spártai sereget egy alkalommal.

A bázistól nagyobb távolságra tevékenykedtek a járőrök (peripoloi). Mozgó előörsök voltak, és az eddigi egységek közül ők jelenhettek meg legkésőbb, csupán Thuküdidész említi őket először a 415. évnél. Nem lehetett egy népszerű meló, fennmaradt egy olyan rendelet, ami azokról szól, akik nem teljesítik járőri kötelezettségeiket – igaz, azt nem tudjuk, ennek mi volt az oka.

Attika a negyedik század közepén két peripoloi-körzetre volt felosztva, mindkettő élén egy-egy parancsnokkal (peripolarkhosz). Az alájuk beosztott fiatal férfiak 18-20 éves korukban egy nyilvános ünnepségen lettek az egység tagjai, amikor megkapták a könnyű pajzsból és lándzsából álló fegyverzetüket. Szolgálatuk 1-2 évig tartott. Volt mikor politikai befolyásuk Athén berendezkedésére is hatásuk volt, ők gyilkolták meg Phrynichos-t, aki a négyszázak uralma idején a Spárta-barát szélsőségesek egyik vezetője volt.

Természetesen a katonai egységeken kívül a görögök is alkalmazták azokat az információs csatornákat, amelyeket minden korabeli, és későbbi állam. Diplomáciai követségek, a kereskedők kikérdezése, katonaszökevények kihallgatása, vagy éppen a dobbantott szolgák, rabszolgák vallatása.

Ezek mellett, a titkosszolgálatok szempontjából a legérdekesebb a vendégbarátság (xenia), majd az egy-egy polisz polgáraira koncentráló proxenia intézménye. Ilyenkor a proxenos megbízást kapott egy másik várostól, hogy képviselje azok érdekeit városában. Megtiszteltetés volt proxenossá válni, általában valamilyen, a polisz számára tett szolgálat vagy szívesség által lehetett a címet megszerezni. A későbbiekben egyre inkább névleges címmé vált, miután a befogadó államok ráébredtek arra, hogy nem feltétlenül jó nekik, ha egyik lakosuk rendszeres kapcsolatban van egy esetlegesen ellenséges polisszal. Nem csoda, hogy a városok szabályozni kezdték a proxenos-ok működését, ahogyan azt Oeanthea és Chaleum is tette. Ebben a szerződésben például szerepel, hogy ha a proxenos szabálytalanul működik, dupla bírságot fizet. Kár, hogy nem tudjuk, mire is vonatkozik ez pontosan.

A későbbi időszakban – főleg a makedón korban – a proxenia egyre inkább a hírszerzés elemévé vált, noha már a Peloponnészoszi-háború korából is vannak jelei. Így például, mikor Mytilene 428-ban fellázad Athén ellen, az ottani, Athént képviselő proxenos gyűjti össze a híreket, valamint próbálja befolyásolni az eseményeket. Más alkalommal a Korkyra népe gyilkolta meg az athéni proxenost, miután az jelentéseket küldött a másik városba.