A Surcouf maga volt az ellentmondások megtestesülése: egyrészt korának legnagyobb tengeralattjárója, a francia hadiipar egyik büszkesége,  másrészt  egy alapjában tévesnek bizonyult elvek alapján megépített hibagyűjtemény. Legénysége saját szövetségesei ellen is  harcolt, és bár alig vett részt harci cselekményekben, mégis segített kiváltani egy világhatalom haragját.

Az első világháború után  1922-es Washingtoni Flottaszerződés szigorúan megszabta, hogy az aláíró államok a nagy felszíni egységek, a csatahajók, cirkálók közül hány darabot tarthatnak szolgálatban, és korlátozta azok vízkiszorítását, tüzérségük maximális kaliberét, és darabszámát. A szerződés keretszámait úgy szabták meg, hogy garantálja az Egyesült Államok és Anglia tengeri fölényét: a számukra engedélyezett flották együtt több nagy egységgel rendelkezhettek, mint az összes többi szerződő félé összesen. Nem csoda, hogy az aláíró államok jó része meg sem várta, hogy megszáradjon a tinta a papíron, azonnal keresni kezdte a lehetőségét annak, hogy többé-kevésbé vitatható módon kijátssza a szerződés számukra hátrányos pontjait.

     A szerződés egyik hiányossága volt, hogy nem sikerült megállapodniuk a könnyű felszíni egységek, rombolók, fregattok, és a tengeralattjárók számának korlátozásában.

 A szükség ötleteket szül: a briteknél már az első világháború előtt felmerült egy új hajóosztály, a cirkáló tengeralattjáró gondolata. Ez egy érdekes öszvér: egy viszonylag nagyméretű tengeralattjáró, nagy kaliberű tüzérséggel felszerelve, lényegében egy víz alá merülni képes cirkáló. Az angolok már az első világháború építettek néhány ilyen hajót, és a kedvezőtlen tapasztalatok ellenére 1921-ben elkezdték a még nagyobb, két tüzérségi toronnyal felszerelt M-osztályú tengeralattjárók megépítését.

 Ezek feladata a következő lett volna: lobogtatni a zászlót, azaz  a világtengereket járva hirdetni az anyaország fejlettségét és erejét, háború esetén az ellenségek flották felkutatása felszíni egységekkel együttműködve, illetve az ellenséges kereskedelmi hajók felkutatása, elfogása, megsemmisítése.

Nos, Franciaország terveiben is több mint hetven tengeralattjáró építése szerepelt 1939-re. (Csak tudnám, igazából kivel is készültek háborúzni…). A gallok más országokkal ellentétben igyekeztek flottájuk fejlesztésekor megmaradni a szerződés keretein belül (így születhetett meg pld. a csak a lövegtornyokon és parancsnoki álláson páncélozott Tourville cirkálóosztály). Ezért mikor hírét vették a készülő M-osztályú brit tengeralattjáróknak, (aminek megépítését a britek nem sokkal később feladták) három hasonló, persze gall módra nagyobb, erősebb gyorsabb, és természetesen sokkal jobb konyhájú egység megépítését határozták el. Ezek közül az első volt a Surcouf, amely nevét Robert Surcouf-ról, a híres francia kalózról kapta.

Az elkészült tervek az akkori világ legnagyobb tengeralattjáróját mutatták: 361 láb hosszú, 3300 tonna vízkiszorítású. Két Sulze gyártmányú, 3800 lóerős dízelmotorja a felszínen haladva 10 csomós sebességgel 10 000 mérföld hatótávot biztosított számára. Csúcssebessége a felszínen elérte a 18, míg víz alatt, villanymotorokkal hajtva a 8.5 csomós sebességet. Készletei lehetővé tettek akár három hónapos őrjáratokat a több mint száztíz fős legénység számára. Gondoltak az esetlegesen elfogott ellenséges hajók legénységére is: negyven fogoly számára alakítottak ki cellákat. Fő fegyverzete a parancsnoki torony előtt vízhatlan toronyban elhelyezett két darab nyolchüvelykes 203 mm-es löveg volt, ugyanannak a típusnak egy változata, amit az új cirkálókba is beépítettek. Kapott még nyolc 550 mm-es, és négy 400 mm-es torpedóindító csövet. Légvédelemre, és kisebb hajók ellen két 37 mm-es gépágyút és két nehézgéppuskát szereltek fel a parancsnoki állás mögé. Ellátták egy hangárral, amiben egy igazi varrógépet, egy Besson MB.411-es hidroplánt szállított magával. A maximum óránként száz mérföld sebességre képes, négyszáz mérföld hatótávú kis gépet a tervek szerint a bevetés előtt kihúzták a hangárból, a fedélzeten összeszerelik, a pilóta beszáll, és megpróbálja felkutatni az ellenséges hajókat. Persze az is a feladata volt, hogy segítsen megoldani egy fontos problémát: a nehézlövegek tűzvezetését. Amikor a tengeralattjáró megépült, a radar még csak néhány tudós fejében létezett. Akkor már több mint fél évszázada a hadihajók lövegeinek irányzását optikai távmérőkkel végezték. (Ezek pld azok a kétoldalt messzire kinyúló hengerek a kor hadihajóinak megfigyelőállásain, vagy épp lövegtornyain.) Tengeralattjárókon pedig a magas árboc megfigyelőállással nem igazán jellemző, bár a Surcoufot el akarták látni egy kiemelhető, 15 méter magas megfigyelőállással, de az ötlet halvaszületettnek bizonyult: a tengeralattjáró legkisebb bukdácsolását az állás sokszorosára növelte. Így viszont a lövegek hatásos lőtávolsága drasztikusan lecsökkent, csak a horizontig terjedt: a fő távolságmérőt használva alig érte el a 6.8 km-t, a periszkópba mellé szerelt kisebb, de pontatlanabb távmérő segítségével a kilenc és fél kilométert. Nem sokkal aztán, hogy 1927-ben Cherbourg-ban elkezdődött a hajó építése, a londoni haditengerészeti szerződés korlátokat szabott a nagy cirkáló tengeralattjárókra is: vízkiszorításuk nem haladhatta meg a 2800 tonnát, és ágyúik kalibere sem lehetett nagyobb 150 mm-nél. Surcoufot le kellett volna bontani, de hála az akkor haditengerészeti miniszter Georges Leygues állhatatosságának, Franciaország az elkészült tengeralattjárót megtarthatta, de az osztály tervezett tagjainak megépítéséről le kellett lemondania. A hajó 1929-ben készült el, és hamar kiderült hogy a lenyűgöző tervek ellenére nem más, mint egy úszó hibagyűjtemény. Merüléskor csak nehezen lehetett beállítani a hajótest egyensúlyát, ráadásul csak lassan, több mint két perc alatt volt képes elérni a legalább 12 méteres mélységet, ez pedig igencsak sebezhetővé tette a levegőből. Felszínen haladva rosszul bírta a nagyobb hullámzást, nehezen nyerte vissza egyensúlyát. Sorra léptek meghibásodások az elektromos és a hidraulikus rendszerekben. A tervek szerint a lövegeknek felszínre emelkedés után három és fél perccel tűzkésznek kellett volna lenniük, de ezt csak a legritkább esetben sikerült elérni.. Gondok léptek fel a lövegek mozgathatóságával, és a lőszerellátás folyamatosságának biztosításában. (A szállított hidroplán se volt sikeres, ezért pld. 1938-ban kísérleteztek egy helikopter rendszeresítésével. Ez sem vált be, a torony mögötti hangárt végül raktárnak használták.)

 Minden hiányossága ellenére világháború kitörése előtt a Surcouf becsülettel helytállt békebeli szerepkörében: „megmutatta zászlót” hirdetve Franciaország nagyságát a különböző kikötőkben. Útjain közel 16 000 mérföldet tett meg, szinte mindvégig a felszínen hajózva. Ezek az utak ugyan jót tettek a francia nemzeti tudatnak, de vajmi kevéssel járultak hozzá, hogy a Soucouf felkészülhessen szerepére a közelgő háborúban, mint portyázó tengeralattjáró. Amikor kitört a második világháború, Surcouf épp a Francia-Antilláknál hajózott, szeptember 26-án indult el az anyaország felé, mint a brit KJ-2 konvoj egyik kísérőhajója, de fellépő sorozatos meghibásodások miatt hazaérve újra dokkba kellett állnia. Amikor 1940-ben a németek lerohanták Franciaországot, a Surcouf még mindig a bresti kökötőben horgonyzott. Hogy ne kerüljön a németek kezére, ahogy a francia flotta több más egysége is, angol kikötőbe hajózott.

Következett a tévedések, és a hazafiasságnak nevezett akarnokság tragédiája: a Katapult hadművelet. Nagy-Britannia számára létfontosságú volt, hogy a francia flotta ne kerülhessen a tengelyhatalmak kezére: 1940. július 3-án Sommerville tengernagy parancsnoksága alatt egy brit flottakötelék jelent meg Dakar kikötője előtt, és ultimátumot nyújtott át a francia parancsnoknak, Gensoul admirálisnak: csatlakozzon az angol erőkhöz, vagy hajózzon át egy, a brit flotta ellenőrizte, vagy semleges kikötőbe, ahol internálják. Az angoloknak nem volt tudomása arról, hogy Darlan tengernagy már parancsot adott a flottának, hogy a hajók semmiképpen ne kerüljenek a németek kezére. Sommerville pedig meg volt győződve arról, hogy Churchill a tenger fenekén akarja látni a francia hajókat. Nem meglepő, hogy az francia admirális vérig sértve utasította vissza a brit ultimátumot, az angol flotta pedig tüzet nyitott a kikötőben horgonyzó hajókra. Alexandriában és Portsmouth-ban francia legénységek átadták a hajókat az angoloknak. De Plymouthban ahol a Surcouf is horgonyzott, tűzharc tört ki, három brit katona és a Surcouf egy tisztje életét vesztette. Az életben maradt legénységet Man szigetén, illetve egy Liverpool környéki táborban internálták. Nem csoda, hogy a mikor a De Gaulle-ék a szabad franciák haditengerészetébe önkénteseket kerestek, a tengeralattjáró legénységéből alig több mint egy tucatnyian jelentkeztek. (az internált francia tengerészeket hazaszállító kórházhajót a németek elsüllyesztették, az eset után az angolok és a franciák kölcsönösen árulással vádolták egymást…) Nem volt más megoldás, új legénységet toboroztak az Angliába menekült hadi-, kereskedelmi és halászhajók legénységeiből. A Surcouf október végén futott ki első próbaútjára az új legénységgel, és bár  gyorsan nyilvánvalóvá vált tapasztalatlanságuk,  az egységet bevethetőnek nyilvánították. Most már csak az volt a kérdés, mihez kezdjenek a Szabad Franciák fiatal haditengerészetének büszkeségével. (Vagy a „Rossz Viccel” ahogy a brit Admiralitás illetékesei nevezték.) Nyilvánvalóvá vált, hogy eredeti feladatát mint portyázó tengeralattjáró nem tudja ellátni, hagyományos tengeralattjáróként pedig az ellenséges vizeken nem lehet bevetni, a lassú merülőképesség könnyű célpontjává tette az ellenséges repülőgépeknek. Ezért Halifax kikötőjébe vezényelték, hogy kísérői feladatokat lásson el más kisebb francia hajóegységekkel együtt a transzatlanti konvojok útjának első szakaszán. 1941. április elsején futott ki első ilyen útjára, a HX 118 és az SC 27 konvojokat oltalmazva, majd április 17-én visszarendelték Plymouth-ba. A parancsnokság úgy döntött, új feladatokat kap: Átvezénylik a Bermudákhoz, hogy felvegye a harcot az ott portyázó német U-bootokkal, illetve, hogy felkutassa az ezeket ellátó „fejőstehén” tengeralattjárókat. Első, és egyetlen ilyen bevetésére a Surcouf június utolsó napján futott, ki de az csak három hétig tartott a folyamatos, ismétlődő meghibásodások miatt. Többször előfordult például, hogy a telepekből kiszabaduló klórgáz elárasztotta az egész hajót. A Bermudákra visszatérve mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van egy azonnali, alapos javításra, de a szükséges alkatrészek jó része csak Franciaországban lett volna elérhető, és az angol ipart teljesen lekötötte a saját veszteségek pótlása. Ezért egy diplomáciai huszárvágással Surcofot New Hampshire-be vezényeltek, a portsmouth-i haditengerészeti bázisra: az amerikaiak vállalták, hogy a kölcsönbérleti szerződés keretében elvégzik a javítását. Surcouf novemberig a dokkban maradt, de a munkások hősies erőfeszítéseinek ellenére sem sikerült minden hibát kijavítani rajta. November 11-én hagyta el a javítóbázist, és egy rövid megálló után a New London-ban visszatért a Bermudákra. Itt érte utol az a sürgős parancs, ami visszarendelte Halifax kikötőjébe. Ott a Szabad Francia Haditengerészet három korvettje csatlakozott hozzá és parancsnokuk, Muselier admirális. A Surcouf lett a kis kötelék zászlóshajója. December 20-án hagyták el a kikotőt, és december 24-én este elérték céljukat Új- Fundland partjainál: a vichy-i francia kormány fennhatósága alatt álló St.Pierre és Miquelon szigeteket, amiket a partraszálló katonák elfoglaltak. A katonailag jelentéktelen művelet annál nagyobb port fel a politikában: igazolta a de Gaulle-féle erők jogosultságát a tengerentúli francia területeken, és azt hogy ők Franciaország jogos képviselői. Persze Washingtonban is kitört a politikai vihar: a  partraszállással  ugyanis egyrészt választásra kényszerítették az amerikai kormányt hogy kiket tartanak Franciaország jogos, elismert vezetőinek:  vichy-i francia , vagy a londoni emigráns kormányt? Másrészt a partraszállással páros  lábbal rúgtak bele a Monroe-elvbe, miszerint „Amerika az amerikaiaké”, és fegyveres akciót hajtottak végre amerikainak nyilvánított területen, Washington jóváhagyása nélkül. A kapcsolat de Gaulle kormánya és amerikaiak között enyhén szólva fagyossá vált… A Surcouf január 12-án hagyta el Halifaxet, de egyre több hibával küszködött, szinte teljesen alkalmatlanná vált a merülésre. A diplomáciai vihar miatt szó sem lehetett arról, hogy visszatérjen a portsmouth-i javítóbázisra. Ezért  pearl harbor-i  támadás után azt a azt a parancsot kapta, hogy a fellépett hibák ellenére hajózzon a Panama – csatornán át Tahiti szigetét érintve Ausztráliába, Sydney-be. A Surcouf  1942 február 7-én futott be a Bermudákra, ahonnan 12-én elindult utolsó útjára a Csatorna felé, annak ellenére hogy egyik motorja is meghibásodott, és alig tudta tartani a 13 csomós sebességet. De soha nem jutott el a Panama-csatornáig, február 13-án eltűnt. Hogy pontosan mi történhetett, rejtély. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy a tengeralattjáró összeütközött a Csatorna felől érkező Thompson Lykes nevű amerikai tehergőzössel, és elsüllyedt. A gőzös személyzete úgy vélte egy német tengeralattjárót gázoltak le. A teherhajó annak ellenére továbbhaladt hogy a visszaemlékezések szerint angol nyelvű segélykiáltásokat hallottak a tengerből. Az elméletet vitatók szerint Thompson Lykes nem szenvedett akkora sérüléseket, ami olyan erős ütközésre utalna, ami képes lett volna elsüllyeszteni egy ekkora tengeralattjárót. Érveiket igazolni látszik, hogy a későbbi kutatás nem találta meg a roncsot a jelzett területen. Születtek ugyan vadabbnál-vadabb elméletek, de ezeket egy kivételével elvetették. A háború után került nyilvánosságra a Panama-csatornát védő 9. Heavy Bomber Group pilótáinak jelentése, amely szerint 19-én csatorna közelében megtámadtak és elsüllyesztettek egy nagyméretű tengeralattjárót. De a német tengeralattjáró-parancsnokság szerint a kérdéses időben nem volt ilyen veszteségük. Valószínű, hogy a már eleve csak a felszínen haladni tudó Surcoufnak az ütközéskor tönkrement a rádiója, nem tudta senkivel felvenni a kapcsolatot, az elnémult tengeralattjáró pedig 130 főnyi legénységével  „baráti tűz” áldozata lett. .

Emlékművük, amely feltünteti az elesettek neveit is, Cherbourg kikötőjében a mólón áll, de Gaulle tábornok avatta fel 1951-ben

A  Surcouf nevét napjainkban a francia haditengerészet egyik legmodernebb egysége viseli.