Előhang

       "Hej-atyuska-bátyuska-csasztuska!- sóhajtott fel elégedetten Borisz Iszakovics tengernagy, amikor kiszállt fellobogózott szolgálati Volgájából, és óceáncserzette tekintete végigsuhant a  máris hulló vakolatú betonkockák  minimalista szocreál stílusban épített haditengerészeti bázis épületeinek során. Bátorító tekintetével végignézett a felsorakozott díszőrségen, majd elrendelte, hogy a mai napon az elkészült Mű és Lenin elvtárs tiszteletére mindenki dupla adag  fejadagot kapjon, még a távolban balalajkázó népellenség gulagfoglyok  rehabilitációs oktatásban részesülő polgártársak is. Fellépdelt a parancsnokság lépcsőin, majd  az őrök mellett elhaladva liftbe szállt,  ami elindult a mélyen a föld alatt rejtőző rejtjelző irodák felé.
 Kiszállva elhaladt a feszesen tisztelgő állomány mellett, elmondta ünnepi beszédét, majd megragadta a Főkapcsolót:

- Na, most megszívtátok gaz imperialisták! Ideje hogy működésbe hozzuk a szovjet technológia remekművét a Párt, az Állam, és a Flotta szakembereinek dicsőségére! - szólt, majd elfordította a kapcsolót, és a Rendszer működésbe lépett...

Avagy: 

Tányérsapkák, a világ legnagyobb poloskája, és igazán drága búvárcuccok: a hidegháború egyik legsikeresebb hírszerzési hadművelete.

Mit, miért, hogyan?

Ahogy a mondás tartja,  egy flotta igazából  papírtengereken hajózik. Utasítások, parancsok, tervek, segédletek jelentések, stb, stb... Amiket továbbítani kell a parancsnokságok között. Hatalmas mennyiségű anyag. Ezzel, ahogy mindenki más, szembesült anno a szovjet hadvezetés is.  Olyan dokumentomok ezrei, amik nem juthatnak az ellenfél kezébe. Futárok? Kamionszámra kellene hordaniuk magukkal a sokpecsétes borítékokat. Műholdas adattovábbítás?  Keskeny keresztmetszet. Rádió? "Az ellenség is hallja!" Ráadásul nem csak lehallgatja, hanem ráállítva számítógépeit mindent feltesz, hogy feltörje a kódokat. A legjobb megoldás tehát  egy gyors, nagy kapacitású, lehallgathatatlan híradórendszer...  

1960-as évek vége: az amerikai rádiófelderítők elkeseredve vették tudomásul, hogy drasztikusan csökkent az orosz parancsnokságok közötti rádióforgalom: a szovjetek időt, energiát, pénzt nem kímélve  híradástechnikai kábelrendszereket építettek ki a parancsnokságok között. Az egyik ilyen kábel az Ohotszki-tengerben haladt, összekötve a Kamcsatka-félszigeten, Kuril-szigeteken elhelyezkedő haditengerészeti bázisokat a Csendes-óceáni flotta főparancsnokságával Vlagyivosztokban, és közvetve Moszkvával. Ezek a szovjet felségvizekben futó kábelek voltak a legbiztonságosabbnak tartott hírcsatornák nagy mennyiségű bizalmas információ továbbítására a stratégiailag fontos állomások között.

  Washingtonban az elemzők és egyéb kenyérpusztítók kétségbeesetten kóvályogtak irodáról-irodára: " Hiába minden... a súlyos pénzért kiképzett szuperügynökök ott a CIA-nél mind lebuktak... Pedig a pingvinálca tökéletes kellene hogy legyen... Mi lesz így velünk? Mi lesz, ha a szovjetek megindulnak, és csak akkor vesszük észre őket, ha már ott masíroznak San Francisco utcáin? Hiszen alig néhány emberünk van ott, aki megállíthatja őket.... Hacsak őket itt balra nem számítjuk...."

/megj...na igen..a pingvinek a Föld másik felén élnek/

És ekkor jött....

Illetve ült egy ember 1970-ben  pentagonbéli irodájában a forgószékében, és elgondolkodott..
James F. Bradley kapitánynak az járt a fejében, le kellene hallgatni ezeket a kábeleket, valahogy úgy, ahogy a telefonvonalakra szokás poloskákat telepíteni...

Leült és módszeresen végigvette a problémákat:

- A  lehallgatókészülék . Korábban már felmerült ez az ötlet, de elvetették mert az akkori technológiai szint még nem tette lehetővé ilyen szerkezet elkészítését. Azóta viszont hála a hadi- és űrkutatásnak, a fejlődés óriásléptekkel haladt.
-  A terület szovjet felségvíz, egyből lőnek mindenre, amit észrevesznek, ráadásul teljes joggal... Ez pedig olyan incidens lenne, ami akár háborút is kirobbanthat. Igen, de vannak atomtengeralattjáróink. Csendesek, akár hetekig lapulhatnak a víz alatt...

- A kinyert adatok továbbítása. Felszerelünk egy azokat rögzítő egységet, amiket cserélgetünk...

- A fő probléma: a tenger alatti kábel megtalálása. Mintha cérnaszálat keresnénk egy halastó fenekén.
 Bradley kapitány elgondolkodott, és felvillant egy gyerekkori emlék: ezeket a kábeleket meg szokták jelölni a vizeken. Ellenőrizte, és legnagyobb meglepetésére kiderült,  ezeket a szigorúan titkos kábeleket a szovjetek éppúgy kibójázták, mint bármely kereskedelmi célú híradókábelt. Azt azért érezte, hogy az ötlete túl merész ahhoz, hogy felettesei elfogadják, ő pedig igazán  nem akarta, hogy elkönyveljék holdkórosnak, és szépen induló karrierjét lehúzhassa a WC-n.  Még egyszer ránézett a térképre, és elmosolyodott: megvan a megoldás, amihez lelkesen asszisztálni fognak a foteladmirálisok és mindenféle bürokraták, akiknek a terepmunka a golfozást jelenti.
 

Egy ravasz csel

Amerika katonai  és politikai vezetése rakétalázban égett. Gőzerővel fejlesztették saját támadó és elhárítórendszereiket. Ahhoz viszont, hogy valóban hatásos rakétaelhárító rendszereket hozhasson létre valaki,  a lehető legtöbb információra van szüksége az ellenfele támadórakétáiról. És mit ad isten? Az Ohotszki-tenger egyik olyan szelete, ahol a kábel fut, a szovjetek egyik rakétakísérleti területe és lőtere... ICBM-ektől a hajók elleni önirányító rakétákig.
  A kapitány tehát azzal az  ötlettel fordult feletteseihez, készítsenek fel egy tengeralattjárót, aminek speciálisan képzett legénysége összegyűjthetné elemzésre a céllövészeteken elhasznált rakéták maradványait, és mellesleg telepíthetne lehallgatókészüléket a szovjetek híradókábelére.
 
Aki mer az nyer. A tervet elfogadták, és kijelölték az akcióra az USN Halibut tengeralattjárót.

 A Halibut az egyik legelső atomtengeralattjáró volt. Fő fegyverzete a Regulus szárnyasrakéta, egy meglehetősen kamikaze fegyverrendszer: csapásméréshez a tengeralattjárónak a felszínre kellett emelkednie, a hangárból a fedélzetre vontatni a robotrepülőgépet, üzembe helyezni, elindítani. Utána lehetett a fedélzetre hozni a következőt... Ráadásul a viszonylag kis hatótávolsága miatt mindezt a célterülethez közel. A zsákutcának bizonyuló rendszert a tengeralattjáróról indítható interkontinentális rakéták rendszerbeállításával párhuzamosan ki is vonták, továbbfejlesztését elvetették. 

 A Halibutot viszont 1968-ban átépítették. Új szonárkészüléket, számítógépet,  felderítő és adatrögzítő berendezéseket kapott, ellátták egy speciális kamrával, hogy a szállított búvárok a megfelelő gázkeverék belégzésével felkészülhessenek a bevetésükre. A robotrepülőgépek hangárját is átépítették szállítótérré, kapott egy távvezérlésű kutatójárművet, és speciális horgonyokat...  Az irodalom szerint a henger alakú izé a végén nem egy törpe tengeralattjáró, hanem a búvárok keszonkamrája.

/ A Halibut volt az a tengeralattjáró, ami megtalálta a tenger mélyén az elsüllyedt szovjet atomtengeralattjáró, a K-129 roncsait,  három hét kutatás után.  Több ezer felvételt készített a roncsról, ezek alapján tervezték meg annak kiemelését, ahogy azt már Papirzsepi kolléga is részletesen leírta megkerülhetetlen posztjában:  

http://lemil.blog.hu/2011/03/21/vendegposzt_a_jennifer_muvelet

 Egy vontatott felderítőberendezés, amit akkoriban használtak, ilyesmi volt a Halibuton is./

Tehát folyt a felkészülés az Ivy Bells hadműveletre. Sajnos Q épp nem ért rá, ezért a Bell Laboratories fejlesztette ki a lehallgatókészüléket, ami elég nagyra sikerült: majd egy méter átmérőjű, hat méter hosszú és hat tonna súlyú lett a szerkezet, amit egy nukleáris generátor látott el energiával. 

Úgy tervezték, hogy képes  legyen lehallgatni a kábelen folyó adást anélkül, hogy felszereléshez  meg kelljen  sérteni annak burkolatát. Egy hónapnyi felvételt tudott készíteni a lehallgatott adatokról, azután az adatrögzítő egységet cserélni kellett. Úgy tervezték meg, ha  a kábel valami miatt megsérülne, és/vagy a szovjetek karbantartás miatt felszednék a vezetéket, a rögzítőegység automatikusan leváljon a a kábelről.

Elkészült egy speciális légzőkészülék is, hogy a haditengerészet erre a feladatra kiképzett búvárai dolgozni tudjanak a   több mint 100 méteres mélységben.  Hogy a költségekről fogalmat alkothassunk: a Westinghouse cég tucatnyi légzőkészüléke /SCUBA MK 11 MOD 0 / hatmillió dollárba került. Akkori árfolyamon. Hacsak nem az ottani Közgéppel van dolgunk..
 
Minden készen állt az akcióra,  a Halibut útnak indult. Első útján nem találta meg a kábelt, viszont sikerült darabokat begyűjteni az egyik kísérleti rakétából. Második útján viszont sikerrel járt: megtalálták a kábelt és elhelyezték rajta a lehallgatókészüléket. Egy hónap után visszatértek és sikerrel kicserélték az adatrögzítőt, amit azonnal az NSA központjába szállítottak. Az eredmény a legszebb várakozásaikat is felülmúlta. Hatalmas mennyiségű adattömeg, szinte mindenről. Sőt, a szovjetek annyira bíztak a kábel sérthetetlenségében, hogy adásaik jól részét alig, vagy egyáltalán nem kódolták. Hírszerzési aranybánya. Már  önmagában ez is hatalmas siker lett volna, de  nem hagyták  a dolgot ennyiben, az akció egy évtizeden át folytatódott  A tengeralattjárók legénysége újra és újra visszatért, és kicserélte a rögzítőegységet... / A Halibutot időközben kivonták, helyét egy alaposan  átalakított Sturgeon osztályú vadászhajó, az SSN 683  hadrendi számot viselő Parche vette át/

 Képeinken az utód vízre bocsátásakor, illetve átépítve a különleges küldetésekhez.

Egyik ilyen  útján a készülékekben hibasorozat lépett fel, és vagy a tengeralattjáró, vagy a vontatott felderítőegység el is szakította a kábelt, de sikerült észrevétlenül távozniuk.  Hasonló készüléket helyeztek el az 1970-es évek végén  a  Barents-tengeren is az egyik ottani kommunikációs vezetékre, amit persze szintén továbbfejlesztettek, végül márt elég volt kéthavonta odahajózni az adatokért. Hab a tortán, hogy  a barents-tengeri készülék elhelyezéséhez, és az adatok begyűjtéséhez a sarki jégpáncél alatt kellett áthajózniuk. Ha hinni lehet a pletykáknak, ez az akció egészen 1992-ig tartott. A lenti kép, ha minden igaz, a Parche fedélzetén készült az 1980-as évek elején az egyik ilyen úton. Nem épp stresszmentes munkakör.

 

1981-ben a műholdfelvételeken szovjet flottaegységeket és karbantartóhajókat fedeztek fel a területen. Azonnal útnak indították a Parche tengeralattjárót, hogy távolítsák el a lehallgatóegységet, de az oroszok megtalálták és kiemelték azt: az akció lelepleződött. A későbbi  nyomozás /amit nagyban segített egy átállt orosz kém információja/ kiderítette, hogy az NSA egyik alkalmazottja, bizonyos Ronald Pelton árulta el az akciót a szovjeteknek 35 000 dollárért. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Hogy mi volt az akció legnagyobb haszna? Nos, a  kósza hírek szerint 1982-ben is úgy elfajult a helyzet, hogy majdnem lenyomták  a Nagy Piros Gombot, mert egyszerre csak megzavart hangyákként rajzottak ki a szovjet rakétahordozók a nyílt tengerre, és nagyon úgy tűnt az elemzőknek, a szovjetek első csapásra készülnek. De az Ivy Bells akció során megszerzett adatok igazolták: ez nem háborús támadás, csak egy különlegesen nagyszabású erőfitogtató hadgyakorlat: - az amerikaiak szerencsére tudták, milyen protokoll szerint hajtották volna végre a szovjetek az akciót éles bevetés esetén.

 

Ui.  a Parche-t pedig 30 év szolgálat után vonták ki, a legtöbb kitüntetést elnyert haditengerészeti egységként.

 A lehallgatókészülék pedig megtekinthető a KGB  /utódszervezetének/ házi múzeumában.  Sajnos a hírek szerint megváltott jegy csak belépésre jogosít fel...

A lebontott Parche tornyát Bremingtonban /WA/ állították fel emlékműként.