Mohács óta sokat fordult a világ, az 1660-as években a török sereg hadi sikerei elmúlóban, a diplomáciai eredmények viszont nem tükrözték a lófarkas csapatok vereségeit, ellenkezőleg, minden keresztény előretörés után a török üzletelés és területszerzés profitált, mintha bénultság lett volna úrrá az európai hadvezéreken és uralkodókon. Hiába zúzták szét a  nemzetközi csapatok Szentgotthárdnál az ellenséget, hiába égette fel

Zrínyi

az eszéki hidat, a váradi vasvári békével újra időt nyert és

erőre kapott a terjeszkedő kontyos sereg. Pár évvel később a keresztény seregek a bécsi és párkányi csatában olyan erőt mutattak, ami már egyértelműen mutatta a megszállóknak, hogy nem tart soká az itteni uralmuk. Ráadásul az esztergomi győzelem utáni évben XI. Ince pápa kezdeményezésére - Habsburg Lipót és XIV. Lajos békekötése után - a törökellenes szövetség eredményeképpen megalakult Krakkóban (!) a Liga Sacra, vagyis a Szent Liga (1684), a Habsburgok, Lengyelország és Velence ideiglenes összefogása. A messzi Oroszország (a lengyelekkel megkötött béke után) és a bajor, a szász és a brandenburgi választófejedelem is csatlakozott a Ligához, mindannyian fenyegetve érezték magukat az iszlám hódítók által. Sőt, egyénileg morva, holland, talján (toszkán), brit, francia, dán, burgund, sváb, flamand, rác, vallon és katalán katonák is harcoltak a keresztény seregben a nagyszámú - mintegy

tizenötezres - magyar katonaság

mellett (kiválóságaik: szülővárosom büszkesége Bottyán János, Semsey András, Barkóczy Ferenc, Petneházy Dávid, az ostrom hőse, a későbbi Budai Oroszlán, Erdődy György, Fiáth János, Eszterházy János, Bercsényi Miklósok, apja és fia, Koháry István, Gombos Imre, aki három éve még Bécset ostromolta, hosszú sor, legendás nevek). A tizenkettőezres horvát kontingens is kivette a részét a harcokból. A pápai diplomácia gondoskodott róla, hogy minden katolikus területen kihirdessék a "lepantói bullát", amely teljes búcsút, bűnbocsánatot hirdetett a török elleni harcok résztvevőinek.  A bécsi kamarilla Apaffy Mihály erdélyi fejedelmet szintén a török elleni szövetkezésre bírta, ezzel vált teljessé a keresztény egység. Múlt az idő, a XVI. század haditechnikáját valami teljesen új váltotta fel, bár a hadtörténelem nem sokat foglalkozik a témával. A látható különbségeket majd később kitárgyaljuk, először tekintsük át a belső változásokat. Mohácshoz képest a magyar király nem egyedül küzdött, széles nemzetközi szövetség alakult a török kiűzésére, ez lélektanilag fontos tényező a felszabadító harcokban, stabil ideológia is a szövetségesek mellett állt a kereszténység tanaival, ráadásul az örök marakodók közötti megállapodások, az orosz - lengyel, valamint a francia - német békék olyan keresztény egységet eredményeztek, ahol együtt küzdött orthodox, katolikus és református keresztény harcos. Az ideológiai stabilitást erősítette, hogy XI. Ince pápa, mint a Liga kezdeményezője nem csak imával, hanem arannyal is támogatta a harcokat. Nem is kevéssel, megtehette, nem véletlenül kapta a

"Bankárpápa"

jelzőt már működésének első éveiben. A vatikáni kincstár ontotta a pénzt a seregek felé, semmiféle ellátmányt nem kellett nélkülözniük. Francesco Grimani velencei polgár így vallott: "Az ostromló sereget képző gyalogcsapatok mindannyian egészségesek, jól ruházottak és nagyszámúak. Minden dolognak annyira bőviben vagyunk, hogy igények és szükségletek dolgában nemcsak az van meg, ami kell, de még az is, ami kívánatos… Élelmiszerekben nincs hiány, s ami kell, minden megvan… Takarmányban meglehetős nagy a hiány, de végre erről is gondoskodnak, részint úgy, hogy a kényelmesebb vízi úton, részint úgy, hogy távolabbról, kényelmetlenebb úton hoznak." Egy névtelen önkéntes is így ír: "Eleség, zab, kenyér, hús, hal, bor, sör, s mindaz, ami úgy embernek, mint lónak táplálékul szolgálhat … oly bőségesen volt a táborban, Rabatta főhadbiztos jó rendszabályainak és helyes gazdálkodásának köszönhetően, hogy semmi sem volt drágább, mint Bécsben.” Oppenheimer Sámuel ("Jud von Heidelberg”) hadikincstári beszerző munkáját dicséri, hogy minden hadifelszerelés rendelkezésre állt, jött az ágyú, a puskapor, a liszt, (45-50.000 mázsa) a hús (16-17.000 mázsa), valamint a tavaszra az ostromsereg 7000 (!) kipróbált és új muskétával lett gazdagabb. A jól felszerelt és teli gyomrú katona szívesen harcol az

éhes török

ellen. Bizony, a török sereg korántsem az a vidám rablóhad volt, aki a XVI. században kedvére rabolt a Dunántúlon, még a leggazdagabb katonák, a tehetős janicsárok is éheztek. A belső gondokat tovább tetézte a janicsárok bevételeinek folyamatos csökkenése, elkedvetlenedtek és elszegényedtek a süvegükön rézkanalat hordó hajdan elit harcosok. A lovas élcsapatot alkotó ispahik, a szpáhik is kikoptak, hova lett hajdani ékes formájuk? "Mindkét oldalán tarsolyt hordott – kiváló bőrdíszes munka –; az egyikben íj volt, a másikat telerakta nyilakkal. A pajzs, melyet bal kezére fűzött, hasonló bőrmű, ezzel nyilak, szablyák és buzogány ellen védekezett. Jobb kezét a szpáhi, ha könnyű, zöld lándzsáját nem húzta elő, szabadon hagyta. Az övén rövid, drágakövekkel ékesített kard, nyeregkápáján pedig buzogány fityegett.” írta róluk Busbecq. A janicsárok helyét a szerényebb felszerelésű aszabok, a szpáhik szerepét a várvédő lovasság, a beslik vették át, akik Evlia Cselebi világutazó szerint: "Ruházatuk

magyar formájú,

aki látja őket, magyaroknak véli… szépen és jól beszélnek magyarul.” A magyar nyelv ismerete és a magyar szokások átvétele is a belső változásokat jellemzi, ezek a harcosok már nem küzdöttek olyan fanatikusan az iszlámért, mint százötven évvel azelőtt élt elődeik. Nekik már volt vesztenivalójuk, magyar telken állt a házuk, haradzsból éltek, magyar bort ittak, az anyátlan és nőtlen janicsároktól eltérően családjuk (néhol magyar feleséggel, Abdi pasa felesége is magyar asszony volt) volt, motiváltságuk a harcra viszont már sokkal kevesebb. Ilyen morális körülmények jellemezték az oszmán hódítókat kedvenc városuk, a

Kizil Elma,

a Piros Alma falai között.

Buda vára észak-déli irányban szűkülő, szabálytalan sokszög. A vár két részre bontható, a belső vár (fellegvár) és a városi rész, ahol a budai polgárok tengették napjaikat. A két rész összekötésére a Koldus kapu szolgált, a főbejárat a Becs kapuci, ezen kívül a déli oldalon az Isztambuli kapu, nyugati irányban a Fehérvári kapu, keletre pedig a vízművet fedező Vízi kapu. A dunai víz kinyerését úgy oldották meg, hogy a folyóhoz vezető párhuzamos falak alatti folyosókon szállították fel a vízműbe a vizet, ugyanis kút nem volt a várban. Az északi várfalakat öt magas bástya védte, az Esztergomi bástya, Murad pasa bástyája, a Szakáltalan Sziavusz pasa bástyája, Mohamed pasa bástyája és az Erdélyi bástya. A várfallal párhuzamosan széles árkok (10 méter mély és 15-20 méter széles száraz-árok, korabeli hadinyelven franciául „faussebraye”, olaszul „falsabracca”) húzódtak, ezzel nehezítve a támadók dolgát, a Víziváros falát ráadásul párhuzamos vesszősánc is védelmezte.

Buda akkori parancsnoka, Abdurrahman pasa hetven éves kora ellenére aktívan szervezte a védelmet (1684-ben sikeresen szervezte a védekezést),a tízezres seregét saját számítása szerint bőven ellátta minden földi jóval, étellel, itallal (fedett helyen még a muzulmánok is kortyolták a magyar bort), nagymértékű élelmiszert, sót, takarmányt és ivóvizet (okulva az esztergomi szomorú tapasztalatokon) raktározott fel. A taktika az volt, hogy kitart a vár a felmentősereg érkezéséig. Amúgy sem Buda az első, először jön Fehérvár és Eger ostroma, vélekedtek a török urak. Abdi nem volt könnyű helyzetben, katonái nem szerették a kereskedőből lett pasát, a holland önkéntes naplója így ír: "Időközben olyan személyek, akiket a harcra való alkalmatlanságuk miatt elűztek a várból, hírt hoztak arról, hogy a helyőrség

janicsárjai és szpáhijai

megfogadták, hogy védekezni fognak, a következő feltételek mellett: 1. valamennyien kapnak 10 birodalmi tallért; 2. kiengedik a börtönből azt a néhány parancsnokot és közkatonát, akiket valamely bűncselekményekért fogva tartottak; 3. hogy a dolgokat nem hagyják a legvégsőkig fajulni: ezen feltételeket a vezír jóváhagyta. Az említett foglyok is megerősítették, hogy a helyőrség, mind a gyalogosok, mind a lovasok tekintetében nem több 8000 főnél, mert nem számítottak az ostromra, és úgy hitték, hogy az Székesfehérvárnál lesz, amit ezért utoljára még hadakkal erősítettek meg. Elkezdték a lövedékeket, mozsarakat, bombákat, gyújtóbombákat és a spanyol mérnök, Gonsales egyéb munícióját behajózni a Duna nagy ágán, amihez 20 bárka állt készenlétben. Tekintettel a híres pap lövedékeinek hatékonyságára, melyekkel csodálatos távolságokra lehetett tüzelni, futárokat küldtek Stájerországba és máshová, hogy azonnal csináltassanak 1000 bombát és 1000 gyújtólövedéket Rabatta főhadbiztos parancsára. Ezen az estén Marsigli grófot megsebesítette a karján egy muskétagolyó."

A Buda várát 1684-ben ostromló sereg vereségeinek tapasztalataiból okultak a keresztény parancsnokok, kettő év múlva igyekeztek már hibák nélkül nekifogni vállalkozásuknak. A hosszas felvonulás után a Piros Almát körbevette a Lotharingiai Károly és Lipót császár veje, a fiatal kora ellenére

nagy intrikus, 

24 éves II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem vezette keresztény sereg, amelynek létszáma mintegy 64.000 fő (más források szerint 80.000 fő), parancsnokaik:  Starhemberg tábornagy, gróf Souches altábornagy, Diepenthal vezérőrnagy, gróf Caprara tábornagy, magyar részről a lovasságot vezető gróf Pálffy altábornagy, Petneházy Dávid ezredes (balra lent) Dünewald lovassági tábornok, Styrum vezérőrnagy. A sereg létszámának megállapítása azért is bajos volt, mert Székesfehérvártól Egerig, délen Kalocsáig állomásoztak és őrködtek a csapatok, hogy a török felmentőseregről hírt vigyenek a táborba, vagy lehetőség szerint állítsák, fékezzék őket. Volt ilyen dolguk, sok is. A lovasság sem talált megfelelő legelőt Budán, Pesten sem, ezért a Csepel szigeten, vagy még délebbre állomásoztak a huszárok, akik váltották a lovakat a kiegyensúlyozott legeltetés érdekében.

A korábban már kitárgyalt láthatatlan jegyek után ejtsünk szót a haditechnikai újításokról is, a mennyiségi fölény minőségi előnybe is át kell csapjon a siker érdekében. Hova lett a mohácsi síkon végigvágtató nehézlovassági harcmodor, hova lett a száz éve még hatékony huszita szekértábor, hova lett az egri várfalakra lóháton érkező rácsapás? Korszerűtlenné váltak és eltűntek. Az ostromra készülő keresztény seregek az eltűnt alkalmazások helyett fontos haditechnikai újdonságokat vezettek be, amire nem volt török válasz. A korabeli elmélet szerint a tűzerőt és tűzgyorsaságot ötvözni kell nagyfokú mobilitással, ezt az alapelvet minden nyugati hadtudós vallotta, mit sem ér a tűzfegyver a gyalogos kezébe. Mi hát a megoldás? Lovasítani kell a tüzelő katonát, de hogyan? Bizony, "Csinom Palkó, Csinom Jankó, Csontos karabélyom, Szép selymes lódingom, Dali pár pisztolyom."  Igen, a

karabély és a pisztoly

a megoldás, a rövid csövű, ló nyaka mögött mozgatható fegyver, amely gyorsabb és nagyobb lehetőséget adott a tűzfegyveres katonák mozgatására a hadszíntéren. Buda ostroma számos olyan furcsa helyzetet hozott, hogy az ostromlóból ostromlott lett, a budai lovasból pedig a rózsadombi sánc mögül lövöldöző gyalogos. Ebben a helyzetben már érthető, miért fontos a gyors mozgású tűzfegyveres katona. Nem a pisztoly mérete keltett feltűnést, hozott újítást, hanem az, ahogy a rövid lőfegyvert és a mozgékonyságot kombinálták a hadi stratégák.

A műszaki alakulatok parancsnoka, gróf Marsigli főmérnök (aki túlélte a török rabigát, sőt, a fogságát ismeretszerzésre fordította, nála jobban kevesen ismerték a török haditechnikát) kitűnő talján, vallon és francia hadmérnökökkel vette magát körül, minden technikai újdonságot megvizsgált, hasznos-e? Javaslatait szívesen fogadták,  hiszen minden újítással közelebb kerültek a török megsemmisítéséhez. Technikai újítások mellett a praktikum is hozott új harceszközt, ilyennek tekinthető a szurony is, amit tömegesen először Buda ostromakor vetett be a támadó, vagy a védekező keresztény gyalogság. Aki már lőtt elöltöltős puskával, az tudja, hogy micsoda macera egy ilyen fegyvert megtölteni és elsütni, ráadásul az elsülési arány 50 %. Ilyen helyzetben a lőfegyvert

 hideg szálfegyverként

kell használni, gondolkodtak a szurony alkalmazásának kitalálói. A kezdeti szurony a csőbe szúrt kiegyenesített kettőélű kard volt, de csodát tett. A képen Németh János fegyverkovács által készített replika látható. A kovács szerint "A szurony markolata diófából készült, a csapja kú­pos­ra van kiképezve, hogy kellően szoruljon a csövek mindegyikébe, kiküszöbölve így az esetleges gyártási pontatlanságokat." Esős időben, lövés után, lövés helyett kitűnő hatásfokkal lehetett alkalmazni a közelharcban, további előnye volt, hogy a töröknek nem volt ilyen, nem nagyon tudtak mit kezdeni a görbekardos aszabok a muskétacsőbe helyezett szurony ellen. Már csak azért sem, mert hetven centivel volt hosszabb a szuronyospuska a kardnál. A markolatos, kívülre szerelt "bayonet" elvű háromélű szurony is létezett már akkoriban, legalábbis Vauban papíron már az elvét leírta, legnagyobb előnye, hogy felszerelt állapotban is el lehetett sütni a lőfegyvert. A szurony tömeges alkalmazása viszont Buda ostrománál még csak a kettőélű, puskacsőbe dugott változatának ismert.

Másik harctéri újdonság a

futóárok,

vagy más néven a vonalárok, közlekedőárok rendszere, a fedett folyosók és alagutak, sáncok mérnöki egysége. "Na mivan, elássátok magatokat?" humorizáltak a magyar huszárok az árokásó bajorokat látva. Bezzeg nem nevettek később, amikor a 4 ember, kettő ló szélességű árkok fedett szállást is biztosítottak számukra. Négy féle árkot készítettek, közlekedőárkot, szállásárkot (ezres nagyságrendű katona védettségét biztosította), gyülekezőárkot (rohamárok) és párhuzamos, illetve felülről és oldalról belőhetetlen zeg-zug árkot.

Bánhidy így ír: "...a Szarvas-téren átnyúló negyedik parallel-árokból a rondella lejtője felé vont zeg-zugos árkoknak segélyével sikerült július 7-én a rondella körül futó árokkal párhuzamosan az árok contre-escarpejától valami 20 lépésnyire egy új vonalat ásatni; azt néhány lépéssel beljebb, az árok felé egy másik követte s július 9.-én éjjelre már valamennyi futó-, közelítő-, zeg-zug és párhuzam-árok a köztük emelt redouteokkal és rohamgyülhelyekkel (fedett rohamterekkel) teljesen készen, lőpadokkal jól ellátva oly állapotban volt, hogy bármily mérvű s bármi szerencsés eredménnyel járó török kicsapás esetére sem lehete többé azok teljes szétrombolásától tartani. A közelítő művek már csaknem a rondella árkának contre-escarpeját védő s a török által az ostromlók szemeláttára készített erős cölöpzetig értek. S ha Lotharingiai Károly, meg a brandenburgiak büszkén tekintettek ostromműveikre. Miksa és Badeni Lajos is megelégedéssel nézhették fáradságuk gyümölcsét, legalább e részben. Mert becsületesen fáradtak mind a ketten. A tüzes választófejedelem minden új vonal irányáról, minden ölnyi árok előhaladásáról személyesen szeretett meggyőződni s versengett Lajossal a munkálatok éji ellenőrzésében is. Utóbbi szintén saját szemével akart mindenről meggyőződni. Találékony elméje mindig tudott valami újat, javítani valót fölfedezni s különösen feltűnést keltettek saját szerzeményű mellvédei, melyeket roham esetén ernyők gyanánt is lehetett alkalmazni.

Magas deszkafalak

voltak ezek erős tölgyfadeszkákból, pléhvel bevonva kívül-belül; a munkálatoknál mint spanyolfalat állították föl s mellőle kőrakásról s földhányásról lőhette a bajor muskétás a kicsapó törököt; rohamnál pedig fölemelték s alattuk 100 ember feje volt födve a magasból jövő gránát meg török puskatűz ellen..."

Dr. Károlyi Árpád hadtörténész a következő részleteket közli az árkok és az ütegek kialakításáról: "Mindjárt a futóárkok megnyitása alkalmával, tehát június 23.-án a bajorok hozzáfogtak az első szent-gelérthegyi üteg telepének vagy gátonyának ásásához is. E gátony hét 24 fontos réstörő ágyú számára készült, mely lövegek a várkastély előretolt nagy rondellájának homlokfalát voltak törendők… Ez a réstörő üteg valami 700 méternyi, tehát igen nagy légtávolban állott a várpalotai köröndtől. Június 27.-én végezték be ezt a batteriát, az ágyúkat a következő napon belevonták s mikor július elsején a császári oldalon Károly ágyúi megszólaltak észak felől, dél felől ez a gellérthegyi bajor batteria is szomorúan kezdé hajigálni 24 fontos golyóit a rondella falának. ... a török tűzérség a császárinál sokkal jobb; mert ebből a 7 darabos ütegből, mely föntebb jelzett telepéből a rondellának ártani nem volt képes, a török rondellai üteg július 5.-éig nem kevesebbet, mint hármat szerelt le. … Különben a császári ágyuk matériája nem a legjobb volt. Nagyon hamar megrepedtek s Lotharingiai Károly folyton újakat kért, alig győzik neki küldeni. Egy ágyú repedése miatt Miksa Emánuel majd életét veszté: oda is izent Károlynak, hogy ha különb ágyúkat nem tud neki szolgáltatni, bizony elvonul Buda alól! Július 5.-én készen lőn a mintegy 160 méternyivel lentebb kezdett telep … lehozták a használható négy ágyút, adtak melléje más hármat s ez a 7 ágyús (24 fontos, félkarthaun) üteg most már csak 520–540 méter légtávolságra lévén a palotai nagy rondellától, mindjárt másnap, július 6.-án, elég jó eredménnyel kezdé a rondella homlokát törni. – Sokkal kellemetlenebb tapasztalást szereztek Miksáék a naphegyi redouteba szánt batteriánál. A redoute nagyon lassan, nagyon óvatosan épült, hogy a benne elhelyezendő üteg a török ellenütegek (contrabatteriák) ellen megállhassa a helyét. S még sem állotta meg. 12 napig dolgoztak a redouteon s benne az ágyútelepen s mikor 13-ad napra, július 5.-én, a munkával készen lőnek, azt vették észre, hogy a török is készen van kitűnő fekvésű ellenütegével. A naphegyi 10 ágyús (24 fontos, félkarthaun) üteg föladata kettős lett volna: jobboldali lövegeinek a várpalotai rondella oldalát kelett vala töretni, baloldali ágyúi ellenben merőleges irányban a várkastély belsejét veszik célba. De a batteria halva született gyermek volt. Július 6.-án kezdett lőni az üteg: a török ellenüteg, hatalmasan támogatva a török mozsaraktól, vígan felelt versenytásának s mihamar leszerelt belőle egy ágyút s mire a nap lealkonyodott, egy másodikat is Másnap, július 7.-én a naphegyi batteria megszűnt volt létezni, a török ellenüteg teljesen szétugrasztá. .... Az első mozsártelepet szintén július 3.-án készítették el, körülbelül a Palota-utcának a Szarvas-térre néző végébe három, deszkából összerótt,

pléhvel bevont

alkotmány védte a török kicsapásai ellen e tekenőt, melybe még aznap 5 darab 60 fontos bombát vető mozsarat állítának be. E mozsarak bombái látszólag oly jó eredménnyel csapkodtak a rondellán forgolódó törökre, hogy másnap még két s pedig 140–200 fontos bombát vető mozsár helyeztetett melléjük, melyek lövéseitől a Várpalotai mosé tüzet is fogott… Július 11.-én e 7 mozsaras tekenőtől északnyugatra valami 40 lépés távolságra, körülbelül a Szarvas-tér közepén egy második tekenő készült el 3 mozsárra.”

A fedett árokrendszerek, lakóvermek és sáncok kapcsolatát a legalsó képen (Wening Hallart kitűnő korabeli metszetén) figyelhetjük meg, az ütegeket fedező sáncokat árokrendszer vette körül, a belső kört contravallatio, a külső, a felmentő sereg elleni védekezést biztosító árkokat circumvallatio (jelentése: körsánc, amelyet spanyollovas akadállyal erősítettek) névvel illették. A római hadfiak, főleg Julius Caesar gall hadjárata óta tudjuk, hogy az ostromló sereget sánccal illik védeni a felmentési kísérletektől, a sáncok rendszere már az ókortól ismert, ám a fedésben, takarásban rejtett nagy, akár ezredi csapattesti mozgások újítólag hatottak, meg is lepték vele a kontyos védőket. A híres francia mérnök, minden francia

Maginot-vonalat

álmodó hadtechnikus nagymestere,  Sebastien Vauban elméleti munkáit  most a gyakorlatban is lehetett alkalmazni. Az alsó képen nem Vauban kori, hanem még egy római kori védgyűrű metszete látható.

A holland önkéntes naplójába került visszaemlékezés szerint a védmű építése így zajlott: "Azok belülről erősen ágyúzták a mi munkásainkat és több különböző kicsapást kíséreltek meg, többek között ma reggel is 2000 emberrel; de mindannyiszor visszafordították őket, veszteségek mellett. Időközben elkészült két tüzérségi üteg a Vízivárossal szemben, amelyekre azonnal ágyút állítottak fel. A Szent Endre-szigeti hidat is teljesen befejezték, és egy másiknak is nekikezdtek a Szent Margit-szigetre. Ma vízi úton a seregbe érkeztek a nehézágyúk: egész, fél és egynegyed kartaunos lövegek, valamint más könnyű tüzérségi eszközök, nagy mennyiségű sánckosár, rőzseköteg és más hadianyag.

21-én megkezdték a futóárkok ásását a Víziváros felé, mellyel a munkások elég jól haladtak az ágyúk védelmében.

22-én elkészültek és megnyíltak a sáncárkok, valamint egy üteg hat nagy ágyúval; ezáltal formálisan is kezdetét vette az ostrom.

27-én délelőtt 11 óra körül a bentiek gyalogosan és lóval kicsaptak a mieink alsóvárosbeli állásaira; de visszakergették őket 20 halott elvesztése mellett, ezen felül voltak sebesültek, akiket behúztak magukkal. A mieink közül csak egy lövész maradt ott holtan. A lovas őrséggel maga Hofkirchen gróf haladt előre. Ezen az éjszakán keményen folyt a munka: egy 400 lépés hosszú párhuzamos vonalat csináltak a városnál a jobb oldali kaputól egy fordulattal a középső kapuig, ezzel az ágyúütegeket és a futóárkokat 200 lépésen biztosították; ugyanott a

sánckosarakból

lőréseket alakítottak ki, hogy 12 ágyúval, amelyek közül 8-al a sarokrondella jobb oldalára, 4-gyel pedig ugyanezen rondella bal oldalára lőhessenek, és hogy a másik irányból is védhető legyen, nem állhatva, hogy belülről bombákkal, kövekkel és gránátokkal erősen lövik a rondellát, amint észrevették, hogy a mieink vakmerő gyorsasággal közelednek: ennek ellenére a nekünk okozott kár nem volt nagy, csak 8 sebesültet szereztünk."

Az ütegeket takaró sáncok kiépítése nem telt hosszú időbe, rugalmas fűzfából készült vesszőkkel és karókkal, gerendákkal együtt válaszfalakat építettek, majd a falak közét betöltötték földdel. Ha már a földnél tartunk, a budai talajt átkozták az ásást végzők, nagyon köves szerkezete miatt nehéz volt a talaj kitermelése, ezért mindenki örült az esőknek. És esett rendesen, a holland önkéntes naplója szerint kettő-három naponta esett az eső. Ez nem könnyítette meg a tüzérek dolgát. Ha már tüzérség, nézzük, mivel lehetett operálni, Bánlaky így ír a bajorok felszereltségéről: "Tűzérség, lőszer és egyéb hadianyag: 35 háromfontos ezredlöveg, 4 tarack, 4 falkony, 4 laktábor-ágyú (Quartierschlangen), 1 hatvan- és 1 százfontos mozsár (Böller), 1 emelőgép, 2 tábori kohó, 3 petárda, 2000 kézigránát, 250 mm. lőpor, 200 mm kanóc, 200 mm ólom, 11 lőszertaliga, 66 fedeles lőszerszekér, 9 tűzmester szekrény, 11 golyókocsi és 3000 sáncszerszám."

Rabatta listája szerint a keresztények rendelkezésére álló tüzérségi felszerelés összesen 129 ágyú, 55 háromfontos mozsár, 2

negyvenöt fontos (!)  

mozsár, 10.000 mázsa lőpor, 3000 mázsa kanóc, 112.000 ágyúgolyó, 441 láncos golyó, 2500 mázsa ólom, 54.000 kézigránát és 20.000 mozsárbomba.  Olvassátok csak el még egyszer a számokat, ez nem nevezhető kispályának!

A felfedezők és hadmérnökök újdonságait a tüzérség terén négy helyen kell megemlíteni, elsőként Bél Mátyást idézzük, egy helyen megkérdőjelezve állítását:

"Volt a tüzérek között egy Gonsales nevű belga (?), akit Grana márki bocsátott a császár rendelkezésére…Ő új módszerrel, egy rövid, s bő torkolatú ágyúféléből, melyet hasonlósága révén mozsárágyúnak hívnak, roppant magasságra, s mégis kisebb lőporfelhasználással tudott tüzes bombákat kilőni.”

A mozsarak hatékonyságára jellemző, hogy a réstörést és a belső tüzek okozását is számlájukra lehet írni. egyébként a kontyosnak több ágyúja volt, szám szerint 200, de ezek már elavult szerkezetek voltak és az ostromárkok rendszere miatt nem sok kárt okoztak a beásott gyalogságnak, másik tényező az volt, hogy a török tüzérek hamar kifogytak a lövedékből, ezért főleg kővel töltött kartáccsal tüzeltek, viszonylag kis eredménnyel (fedett árkok).

A második tüzérségi újítás a Rafael Gabrieli nevű ferences barát 

(Tüzes Gábor)

által készített olthatatlan tűz, amelyet először tömlőkön rálocsoltak a kapukra, vagy a falra, illetve behajították a területre, vagy a brandenburgi tüzérek speciális üreges, súlypontképzéses (és gyutacsos) bombáikkal vetették a falon belülre, majd meggyújtották azt. Alapanyaga kátrány, illetve valamiféle petróleum lehetett, vízzel nem lehetett oltani, hiába esett az eső, a pocsolyákon még tovább is terjedt a tűz, ezzel nagy szenvedést okozott a védőknek. Közvetlen érdeme, hogy 40 bajor katonával kiiktatta a Gellérthegyi facölöpsori erődöt.

A harmadik technika nem nevezhető újításnak, inkább csak egy "know-how" felfedezés, amely fegyvernemi összehangolás kezdeti példája lehetne, az esztergomi sajkások, a huszárok és a gyalogság kooperációja, amelyre jó példa Bottyán János esztergomi huszárkapitány antréja. Ő az első napon felderítette a terepet, majd egy összehangolt támadással a csepeli és budai kikötőben horgonyzó török flottát fosztotta ki, miközben a vízen közlekedő magyar és rác sajkások elvágták a menekülési utat és folyamatosan ágyúzták a Várból kitörő gyalogságot, majd

partraszálló csapatként

avatkoztak be a harcokba. Ezt a harctechnikát később a kalocsai palánk elfoglalásánál is beveti a magyar huszárság és a flotilla. A menekülésre szánt török naszádok kifosztása hatalmas lélektani veszteséget okozott a védőknek, végignézték, ahogyan feleségeiket (max 5) és gyermekeiket lemészárolják, értékeiket kifosztják a magyarok.  A zsákmányszerzés után huszárcsákóval mérték a szerzett aranyat, ölével a selymet, kilóra a kincseket.  A jókedvű huszárok török bugyogóba és turbánba öltözve riasztgatták a táborban az áskálódó bajorokat, akik felettébb fejlett humorérzékük ellenére (hehehe) nem értékelték a mutatványt.

A negyedik tüzérségi újításról és a többi ostromtechnikáról, támadóeszközről később rántjuk le a leplet. Folyt. köv., türelem! A kézigránátos folytatást itt olvashatjátok.