1945. október 9-én a Louise névre keresztelt, nagy erejű tájfun elérte Okinavát, miután váratlanul irányt változtatott az óceán felett, nem hagyva időt az ott állomásozó amerikai csapatoknak a felkészülésre. 44 hajó elsüllyedt vagy súlyosan megrongálódott, továbbá megsemmisült az épületek négyötöde és a raktáron lévő ellátmány, használhatatlanná téve a sziget katonai létesítményeit. Ma alighanem csak néhány meteorológus tartja számon ezt a katasztrófát, merőben más lenne azonban a helyzet a világtörténelem alternatív alakulása esetén. A tájfun következtében ugyanis egy becslés szerint másfél hónappal kellett volna elhalasztani az Olimpia-hadműveletet, a partraszállást a legdélebbre fekvő japán főszigeten, Kjúsún.

Az ellenállás mértékével továbbra is reálisan számolva ebben az esetben a Tokió vonzáskörzete elleni invázió, a "Diadém" (Coronet) sem indulhatott volna meg a tervbe vett 1946. március 1-i határidőre, márpedig ott, a Kanto-síkságon április közepéig ideális az időjárás a gépesített hadviseléshez, utána a vastag felhőtakaró a légitámogatást, a tavaszi olvadás pedig a közlekedést nehezíti meg - júniusban pedig kezdetét veszi az esős évszak. Ráadásul 1946. április 4-én a támadó erők összevonására elsősorban kiszemelt Luzon szigetén egy másik, szintén jelentős tájfun pusztított. Magától értetődő párhuzam húzható a Japánban isteni beavatkozásnak tekintett tájfunokkal, melyek 1274-ben és 1281-ben is megpecsételték a hatalmas hadiflottákon érkező mongol hódítók sorsát. A modern haditechnika korában persze már nem lehetett ilyesmitől várni a vereség elkerülését, de ezek a fejlemények képet adnak arról, milyen nehézséget jelentett önmagában a csendes-óceáni éghajlat az amerikai tervezők számára.

A védőknek kedvezett a földrajz is. Kjúsút és a legnagyobb főszigetet, Honsút is nagyrészt hegyvidékek tarkítják, önmagában korlátozva a közlekedést, másrészt bombabiztos helyszíneket kínálva a kisüzemi haditermeléshez, hadianyag és harceszközök tárolásához és mellesleg egy földalatti császári főhadiszállásnak is, amely a fegyverletétel idejére már nagyrészt elkészült. A jelenlegi állapotokkal szöges ellentétben az infrastruktúra is igen szegényesnek számított. A Kanto-síkságon pl. egyetlen híd sem bírta volna el az amerikai páncélosokat és önjáró lövegeket, az ott nagy területeken elterülő rizsföldeket pedig viszonylag könnyen el lehetett árasztani. Az egyik kommentelő szellemes megjegyzését kölcsönvéve Európában ez kb. egy olyan helyzettel lett volna egyenértékű, ahol Németország legyőzéséhez először Norvégiában kell partraszállni.

Ráadásul azt sem lehetett készpénznek venni, hogy a támadók részletesen ismerik majd az ellenséges terepet. Erre vonatkozóan jó tanulságokkal szolgált a fülöp-szigeteki hadjárat, ahol Leyte töltötte be azt a szerepet, amit a Japán ellen előkészített offenzívában Kjúsú: az első partraszállás helyszíne, mely ugródeszkának használható a további hadműveletekhez (a két résztvevő amerikai hadsereg mozgását lásd jobbra). Az amerikai légi és tengeri fölény biztosította ugyan a győzelmet, viszont a szigeten a harc tovább tartott és nagyobb veszteségekkel járt, mint amire a parancsnokok számítottak, továbbá a repülőerők átcsoportosítása is lassabban haladt. A késedelmet a nehéz terepviszonyok okozták, melyek váratlanul érték az amerikaiakat, noha a Fülöp-szk. addigra már négy évtizedig volt a fennhatóságuk alatt. Ezzel összehasonlítva Kjúsúról csak kevés térképpel rendelkeztek, légi fényképezést pedig a háború alatt egyáltalán nem végeztek a sziget felett, amit így nyugodtan lehetett a kellemetlen meglepetések valóságos tárházának tekinteni.

A földrajzi és éghajlati adottságok az amerikai hadviselés könnyen azonosítható jellegzetes vonásaival együtt azt eredményezték, hogy a japán vezérkari tisztek - józan ítélőképességük kivételes mozgósításával - működő kémhálózat és felderítés híján is igen pontosan ki tudták következtetni a készülő partraszállás helyét, idejét. Ezzel a nyugtalanító lehetőséggel az amerikaiak is számoltak, ezért az "Olimpia" leplezésére "Pasztell" fedőnévvel kidolgoztak - de természetesen végre már nem hajtottak - egy hadászati megtévesztő műveletet. Ennek folyamán felderítő repülések, rádióadások és egyéb bevett módszerek révén azt a képzetet kellett kialakítani, hogy előkészítettek, majd lefújtak egy nagyszabású inváziót Sanghaj térségében, a végleges célpont pedig a Kjúsútól keletre lévő fősziget, Sikoku lesz.

A "Diadém" esetében Dél-Korea jelentette volna az elsőre kiszemelt, Kasima és Szendai városai pedig a módosított "kamu" helyszínt Tokiótól északkeletre, de ennek a műveleti tervnek csak a vázlata készült el a háború végére. Ahogy arra fentebb utaltunk, csak igen korlátozott eredményekre lehetett számítani. Az amerikai tervezőknek világos képük volt ugyan arról, mely területeket tekintette a japán hadvezetés egy invázió másodlagos célpontjainak, az elsődleges célpontokról viszont a japánoknak volt pontos képe. A császári vezérkarban többen is attól tartottak ugyan, hogy az inváziós erők egy merész húzással egyből Tokiót veszik célba, vagy Nagoja gyengén védett körzetében szállnak partra s ezzel kettévágják az országot. Ilyen amerikai tervek azonban jelenlegi ismereteink szerint nem léteztek, a japán parancsnokok pedig nem mutattak hajlandóságot a védősereg szétaprózására, a még megmaradt "birodalmi periféria" védelmével pedig egyáltalán nem tudtak, és igazság szerint nem is akartak már próbálkozni. Helyette elkezdtek összeszedni minden erőforrást az anyaországban megvívandó végső, csakugyan véres csatára.

A lenyugvó nap

Az előkészületek 1945 elején kezdődtek, és az igen találó "Döntő Hadművelet" (Ketsu-Go sakusen) nevet viselték. A főhadiszállás ekkor döntött arról, hogy a védőknek a végsőkig ki kell tartani a Fülöp-szigeteken és az amerikai acélhenger útjába elég nagy valószínűséggel eső Iwo Jima, Okinawa és Tajvan szigetein, továbbá Kínában és Koreában is, optimális esetben arra késztetve az ellenséget, hogy a partraszállást japán földön az év őszére, a tájfunidény utánra halassza. Így értékes hónapokat lehetett nyerni az erődítési munkálatok befejezéséhez a várt partraszállás zónáiban, a tartalékosok mozgósításához, új hadosztályok és népfelkelő alakulatok kiállításához - másrészt az időhúzás következtében, a bombázások folytatódásával egyre jobban pusztult a hátország.

A tengeri blokád szorításában Japán a hiánygazdálkodás szélsőséges formáihoz folyamodott, égető hiány volt betonból, acélból, üzemanyagból, kézifegyverekből és lőszerből egyaránt. Az intézkedések során bekövetkezett csúszásokat természetesen inkább ez okozta, semmint a nem megfelelő mértékű nekibuzdulás. A munkálatok felgyorsítása jegyében a népoktatás is szünetelt. A másodlagos védelmi körletek kiépítéséhez a fegyverletételig már nem fogtak hozzá, de Dél-Kjúsún és Honsún a prioritásként kezelt zónákban aknamezőket telepítettek, szögesdrót-, kő- és betonakadályokat létesítettek, melyekkel a tervek szerint a rohamozó gyalogságot a géppuskafészkek, aknavetők és tüzérségi állások tűzrendszerébe lehetett "csatornázni". A partszakaszok mögött húzódó magaslatokban alagutakat, barlangokat alakítottak ki a védők részére.

Az amerikai tervekkel nagyrészt összhangban a japán hadvezetés úgy becsülte, a támadók 1946 tavaszára összesen 50 hadosztályt vetnek majd be, ebből 16-ot Dél-Kjúsún az első két lépcsőben. Ehhez képest 1944 végén a főszigeteken csak 11 bevethető hadosztály állomásozott, ezt a számot a fegyverletétel idejére a totális mozgósítás keretében 55-re növelték, melyből 14 volt Kjúsún. Ebben nincsenek benne az önálló dandárok, a tengerészgyalogság alakulatai, továbbá a légierő és a haditengerészet eszközök nélkül maradt s ezért gyalogosnak szánt katonái. Összesen kb. 2,3 millió védővel lehetett számolni, kb. csak felük rendelkezett elég lőszerrel és kézifegyverrel a huzamosabb ideig folytatott harchoz, páncéltörő lövegekből és aknavetőkből különösen kevés állt rendelkezésre, csapatszállító járműveik pedig nem voltak. De a várható helyzet így is meglehetősen vérfagyasztónak ígérkezett az amerikaiak számára. A csendes-óceáni hadszíntéren a partraszálló műveletek során két-háromszoros számbeli fölényben voltak, Kjúsún azonban ideális esetben is 1:1 arányra kellett számítani. Másrészt az ott rájuk váró csapatok még mindig jobb állapotban voltak kiképzés és utánpótlás tekintetében, mint amelyekkel a háborúban addig találkoztak, ráadásul jól ismerték a terepet is.

Az "Olimpia" és az 1945. augusztusi atomcsapások körüli vitákban visszatérő érv, hogy az amerikai haderő Japánhoz közeledve egyre makacsabb ellenállásba ütközött. A számadatok viszont ennek az ellenkezőjét mutatják. 1943 végén Tarawán 4836 védőből 17-et, nem egészen egy évvel később Peleliun pedig 10900-ból 19-et sikerült fogságba ejteni. A Fülöp-szigeteken viszont már 10 ezren adták meg magukat - a védősereg kb. 4%-a, Okinawán pedig 6%-ra nőtt az arány. A japán haderő általános fanatizmusa nyilván még így is egyedülállónak számított, de a teljes vereség és a gyorsan romló állapotok árnyékában a császár földhözragadtabb gondolkodású bakái egyre nagyobb mértékben adták fel a harcot.

Az anyaországban ezt a trendet azonban ellensúlyozta a félrevezető módon "önkéntesnek" nevezett népfelkelő alakulatok létrehozása 1945 júniusában, melyekbe beolvasztották a polgári védelem erőit is. A hatóságok 28 millió főt listáztak szolgálatra alkalmasnak, de a háború végéig "csak" 2 milliót soroztak be, ebből több mint 575 ezret Kjúsún. Lényegében ez jelentette a Volkssturm és a Home Guard helyi megfelelőjét, persze a már említett hiánygazdálkodás viszonyai mellett. Ennek megfelelően felszerelésük alapvetően egylövetű puskákból, kézigránátokból, bambuszlándzsákból, vasvillákból, szekercékből, kardokból állt. Az erődítési munkák, felderítés és kisegítés szokásos feladatai mellett járőrökön és könnyűfegyverzetű hadoszlopokon való gyors rajtaütésekkel, gyengébb állások elleni tömeges rohamokkal, éjjeli támadásokkal és az arcvonal mögötti partizánharccal kellett kivenni részüket a honvédő háborúból, ezért rájuk is szívesen hivatkoznak a krónikások, amikor egy esetleges invázió borzalmait kell ecsetelni. Ajánlatos azonban ilyenkor figyelembe venni, hogy a japán átlagembernek aligha volt erőssége a gerillaharc. Ott ugyanis inkább hátránynak, mint előnynek számítanak azok a tulajdonságok, melyek egy erősen konformista és tekintélyelvű társadalom ideális alattvalójává tették őt. (A kontraszt kedvéért meg lehet nézni a szomáliai vagy afganisztáni helyzetet.)

Lehulló virágok

A vezérkar azonban nem a népfelkelőknek és nem is a szárazföldi csapatoknak szánt főszerepet a várt nagy összecsapásban, hanem az önfeláldozást szó szerint értelmező "különleges támadóalakulatoknak" (Tokubetsu Kogeki-Tai, korabeli rövidítés szerint Tokkotai). Az első ilyen az "Isteni Szél" nevet vette fel, ahonnan közismert nevük is származik. A "különleges" jelző amellett, hogy tapintatosan leplezte a feladat lényegét, az adott körülmények között mondvacsináltnak is számított, elvégre voltaképpen a japán védők közül senki nem számíthatott arra, hogy túléli a betolakodók elleni küzdelmet. ("Mártíralakulatoknak" is lehetne nevezni őket, de az efféle értékítélet nyilván kiválthatná az elfogultság vádját.) Megalakulásuk katonai és kultúrtörténeti okaiba most inkább nem megyünk bele, speciális eszközeikről is egy másik posztban lesz szó, a végső harcra szánt egyéb japán haditechnikai fejlesztésekkel egyetemben. A mai téma szempontjából a lényeg az, hogy öngyilkos harcmodoruk minden más tényezőnél jobban aggasztotta a partraszállást előkészítő amerikai tiszteket.

A Tokkotai első eszközei zuhanóbombázók, torpedóvető repülőgépek és 250 kg-os bombát hordozó, minden "felesleges" tehertől megszabadított vadászgépek voltak, szervezett bevetéseik 1944 októberében kezdődtek a Leyte-öbölben. Ezek mögött nem átgondolt stratégia, hanem a haditengerészet és a légierő oda küldött parancsnokainak egyéni kezdeményezése állt, melytől azt remélték, hogy pilótáik halála az egyébként semmi pozitívummal nem kecsegtető helyzetben nem lesz teljesen hiábavaló. Ennek megfelelően hatásuk elsősorban a meglepetés erejéből fakadt, az pedig az adatok szerint egyre csökkent. 1944. november első két hetében az 1. és 2. légiflotta 71 gépe indított különleges támadást, és 19 ért el találatot. Az ilyen akciók végigkísérték a fülöp-szigeteki hadjáratot egészen 1945. január közepéig, lényegében amíg repülőgépekből a készlet tartott (a vizuális beállítottságú olvasók kedvéért mellékeltük a jobbra látható térképet). A 836 bevetett gépből 121 ért el találatot, miután átcsúszott a vadászkötelékekből és hajófedélzeti légvédelemből álló kettős védőgyűrűn, melynek következtében 19 hadihajó süllyedt el.

A jelentős veszteségek következtében a légi Tokkotai következő nagy szereplése az okinawai csatáig (pontosabban hadjáratig) váratott magára. 1945. ápr. 6. - jún. 22. között tíz hullámban indultak utolsó útjukra az "úszó krizantémoknak" nevezett támadók (Kikuszui), nem beszélve a kisebb kötelékekről. Az 1900 bevetett gép 26 hadihajót süllyesztett el, 164-et pedig megrongált, azaz a Tokkotai lényegesen kisebb harcértéket képviselt, mint a Fülöp-szigeteken. Pilótáik rendszerint lecsaptak az első észlelt célpontra, és gyakran még akkor sem találták el azt, ha átjutottak a védelmen, vagyis átlagos képzettségük egyre alacsonyabb szintre esett vissza. Másrészt az amerikai haditengerészet nagyobb hangsúlyt fektetett a vadászlégierő őrjárataira, a radarfelderítésre használt rombolókra és a hajófedélzeti légvédelemre, így alkalmazkodva a fenyegetéshez. A légi Tokkotai elleni védelemre ekkor már világos koncepciójuk volt, ahogy az alábbi tájékoztató filmből is kiderül:

Az ellenség minőségi-mennyiségi fölénye mellett az öngyilkos támadások azonban még így is jóval hatékonyabbak voltak, mint a hagyományosak, és a japán parancsnokság azért is nagy reményeket fűzött ezekhez a Ketsu-Go kidolgozása során, mert Dél-Kjúsún adott volt több kedvező körülmény. A gépeknek jóval kisebb távolságot kellett megtenni, a radarfelderítést pedig akadályozta a domborzat. A kiszemelt célpontot pedig nem a tenger közepén csoportosuló, erős légvédelemmel ellátott flottakötelék jelentette, hanem a part közelében lehorgonyzó csapatszállító hajók. Másrészt jóval nagyobb mértékű, koncentrált támadásokkal lehetett növelni az esélyeket. 1945 júliusában a japánok 8500 bevethető harci géppel bírtak, és ezt a számot derűlátóan 16 ezerre akarták növelni az év végéig. Figyelembe véve, hogy ezt bizonyára erősen keresztülhúzzák az intenzív amerikai bombázások, továbbra is fennáll a hiány üzemanyagból, pótalkatrészből, hajtóművekből és alkalmas pilótákból, továbbá a modern vadász- és felderítő gépeket visszatartják eredeti feladataikra (legalábbis egy ideig), az "Olimpia" kezdetére kb. 5 ezer kamikaze-géppel kellett számolni.

A japán hadvezetés elszánta magát, hogy ezeket 10 nap alatt elhasználja, a továbbiakban pedig teljesen Kjúsú védelmére áldoz mindent, ami a légierőből és haditengerészetből még megmaradt. Első lépésben 330 kamikazénak kellett nappal támadnia a felfejlődő flotta légi- és tűztámogatásra szánt hajóit, utána 825-nek a csapatszállító hajókat. A továbbiakban 2-300 gépből álló hullámoknak kellett óránként indulnia a kikötéshez készülő hajók ellen, lényegében a nyers tömeggel agyonnyomva, kifárasztva a védőket, miközben azoknak hosszabb időszakokra nélkülöznie kell a földi telepítésű vadászgépek védelmét. A kamikazék részére a szigeten 64 támaszpontot létesítettek, ezek közül sok álcázva volt, vagy földalatti hangárokkal rendelkezett.

A tengeri Tokkotai története kevésbé ismert ugyan, de a hadműveleti tervben természetesen ezeknek is jutott szerep. A Kaiten öngyilkos torpedók addig nem értek el meggyőző eredményeket, így ezekre könnyebb célpontokat osztottak, mégpedig a tüzérségi támogatást nyújtó rombolókat és egyéb hadihajókat, melyek megjelenésére a partvonalhoz közel lehetett számítani. A meglévő 19 romboló kapta a feladatot, hogy a torpedókat a bevetési körzetbe juttassa, utána éjjel azok célpontjait szintén támadja, végül zátonyra fusson és a partraszálló egységekre tüzeljen, amíg meg nem semmisül. A 34 tengeralattjárónak és az öngyilkos minitengeralatjáróknak az offenzíva korábbi szakaszában kellett csatlakoznia a kamikaze-támadásokhoz a csapatszállító hajók ellen. A Sinjo és Renraku-tei öngyilkos motorcsónakok tervezett éjjeli célpontjait pedig a már kikötőtt kisebb hajók jelentették, mivel ezeknél keményebb célpontok elleni hatékony bevetésükre az addigi tapasztalatok alapján egyáltalán nem lehetett számítani.           

A japán haditengerészet parancsnokai csak igen optimista s egyben pontatlan értesülésekkel rendelkeztek a légi Tokkotai hatékonyságáról, ezért úgy kalkuláltak, hogy a Ketsu-Go során egyéb eredmények mellett a kb. ezer várt amerikai csapatszállító hajó felét is elsüllyeszthetik ilyen harcmodorral, így az amerikaiak csak erőik kétharmadát lesznek képesek partra tenni. A hadsereg józanabb gondolkodású tisztjei azonban úgy vélték, ennél jóval alacsonyabb veszteség okozása a valószínűbb, vagyis az inváziós kontingens négyötöde el fogja érni a partot. Mivel az amerikaiak jelentős légi-tengeri fölénye és a Tokkotai elleni további felkészülés nyilvánvaló volt, a kamikazék valószínűleg nem lettek volna hatékonyabbak, mint Okinaván, ahol minden 9. ért el találatot.  

A fő kérdés az volt, sikerül-e megakadályozni a tüzérségi, a páncélos- és páncélvadász alakulatok partraszállását, így a sziget belsejében vívott halogató harc helyett a gyors ellencsapásokon és az állások bármi áron való védelmén volt a hangsúly. A hadvezetés már nem számolt komolyan azzal, hogy lesz elegendő utánpótlás és harceszköz a szervezett védelemhez Dél-Kjúsún és a Kanto-síkságon egyaránt, vagyis az előbbi helyszínen kellett mindent egy lapra feltenni. Ha történetesen sikerül is kikényszeríteni az "Olimpia" kudarcát, nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiaknak van elég tartaléka egy újabb próbálkozáshoz, Japánnak viszont a további védekezéshez már nem. De a végső harc megvívását a jelek szerint olyan tisztek is támogatták, akik annak katonai sikeréhez nem fűztek reményt. Korábbi előítéleteiktől nem szabadulva azt hitték, ha az amerikaiakat kellően sokkolják a saját veszteségeik, akkor hajlandóak lesznek még elfogadható feltételeket ajánlani a megadáshoz, így elkerülhető az össznemzeti megaláztatás.

Nem meglepő tehát, hogy az "Olimpia" témájában központi kérdésnek számítanak a várt veszteségek. Az egyesített vezérkar 1945-ös kimutatása szerint a csendes-óceáni hadszíntéren a partraszálló műveletek több mint háromszor nagyobb veszteségi rátával jártak, mint Európában. Iwo Jima és Okinawa esetében ez 30-35 százalékot ért el, Kjúsún pedig elég hasonló volt a terep. Az amerikai parancsnokok ennek alapján több becslést is tettek, s ezek kb. azonos irányba mutattak, mely szerint az "Olimpia" teljes időtartama alatt a saját élőerő-veszteség elérheti a negyedmilliót, ami szinte pontosan megegyezett a csendes-óceáni háború utolsó 12 hónapjában elszenvedettel. A szervezett japán ellenállás leveréséig, azaz 1946 őszéig pedig egymillióval kellett számolni. Kérdés, hogy emögött gondos kalkulációk álltak, vagy csak jobban szerettek ők is szép kerek számokban gondolkodni. Derűlátó értelmezések szerint a japán fanatizmus már fogyatkozott, és több szabad terület áll majd a hatalmas fölényben lévő támadók rendelkezésére manőverezéshez és a tüzérségi tűz összpontosításához, mint a korábbi csendes-óceáni hadműveletek során.

Ettől függetlenül az offenzíva végrehajtására kijelölt alakulatok veteránjai közül sokan egybehangzóan állítják, hogy elbúcsúztak az élettől, amint értesültek a kitűzött feladatról. Az ellenségeikre pedig kivétel nélkül vonatkozott ugyanez, legalábbis ha abból indulunk ki, hogy Okinawán majdnem 10, a Fülöp-szigeteken pedig 15 volt a japán és amerikai vérveszteségek közötti szorzó. A műveletek kezdeti szakaszában óránként ezer halottal lehetett kalkulálni a partokon - és ez még nem minden. Akkoriban Dél-Kjúsún 2,4 millió, Tokióban pedig 2,8 millió civil lakos élt, evakuációjukra pedig sem kapacitás, sem szándék nem volt, márpedig ezekre a régiókra a történelemben addig sosem látott tűzerőt akartak irányítani az amerikaiak.

Ma már persze csak találgatni lehet, milyen helyett kapott volna a krónikákban az "Olimpia" és a "Diadém". A harcok kegyetlensége és intenzitása a csendes-óceáni hadszíntér viszonyai között aligha lett volna kirívó, az egész háború kontextusát nézve pedig sajnos az abszolút számokban mért véráldozatokról is el lehet mondani ugyanezt. Másképp kifejezve ez annyit jelent, hogy Kagosima, Jokohama és Tokió nevét ma Sztálingráddal, Leningráddal vagy Berlinnel emlegetnék egy lapon. Az amerikaiak és különösen a japánok viszont csak krónikáik legsötétebb fejezeteiben találnának ehhez fogható traumát.

További magvas gondolatok helyett japán népzenével búcsúzunk: 

Nem csak a kjúsúi és honsúi partraszállás volt olyan hadművelet, melyet az 1945. augusztus 15-i kapituláció eredményeként fújtak le - ugyanebben az időszakban a szovjetek egy jóval szerényebb és különböző célú, de végső soron hasonló vállalkozásra készültek a legészakibb japán főszigeten, Hokkaidón. Erről, illetve a csendes-óceáni háború lezárásában játszott szovjet szerepről külön, egy későbbi posztban lesz szó.

A két poszthoz felhasznált források:

• Brig. Gen. R. Clements: An Invasion Not Found in the History Books (link)
• D. M. Giangreco: Operation Downfall: The Devil Was in the Details (link)
• Dr. Thomas M. Huber: Pastel: Deception in the Invasion of Japan (link)
• Dr. D. Clayton James: MacArthur's Lapses from an Envelopment Strategy in 1945 (link)
• Barry P. Messina: Development of U.S. Joint and Amphibious Doctrine, 1898-1945 (link)
• Wayne A. Silkett: Downfall: The Invasion that Never Was (link)
• Olympic vs Ketsu-Go. Marine Corps Gazette, August 1965, Vol. 49, No. 8. (link)
• US Army Corps of Engineers - Historical Vignette 057 (link)
• Reports of General MacArthur - Japanese Operations in the Southwest Pacific Area - vol. 2 - pt. 2. (link)

• Reports of General MacArthur - The Campaigns of MacArthur in the Pacific - vol. 1 (link)

...meg ami a szövegben linkelve van.

Köszönjük a figyelmet!