Miután az előző részekben ( 1, 2, 3) megismertük a történet szereplőit és minden értelemben vett előzményeit, végre itt az ideje, hogy rátérjünk a cikksorozat tulajdonképpeni témájára, Przemysl várának ostromára. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy az osztrák-magyar hadsereg a Galíciát megtámadó orosz ellenfél elől a Dunajec folyó vonalához volt kénytelen hátrálni, és ez egyben azt is jelentette, hogy Przemyslt is magára kellett hagyni. Magára- de nem védtelenül!
-
Eisenmann
Przemysl parancsnoka Hermann Kusmanek von Burgneustaedten altábornagy (a képen, a korabeli magyar forrásokban ,,Kuzmanek Hermann”) volt. A tiszt 1860-ban Nagyszebenben született egy rendőrhivatalnok fiaként, 1876-79 között járt a bécsi katonai akadémiára. 1897-ben írt egy könyvet (társszerzőként) a katonai egészségügyi szolgálatról. 1910-ben léptették elő altábornaggyá, 1913-ban lett a vár parancsnoka. Egy időben szolgált Magyarországon is, Győr helyőrségének parancsnokaként.
A háború kitörése után nem sokkal megkezdte az erőd felkészítését az ostromra, bevonultak a védelemre kijelölt csapatok, elkezdődött a készletek felhalmozása, és a védelmi állások háborús üzemmódra való átállítása. A külső öv erődjei között lövészárkok, fedezékek épültek, melyeket az ostrom alatt is tovább erősítettek. Augusztus 19-én volt a védelmi készültség első ellenőrzése, a következő ellenőrzést 29-ére tűzték ki. A felkészülés keretében került sor az erőd körüli falvak letarolására (erre szeptember 2-án kértek engedélyt, a főparancsnokság először feleslegesnek ítélte, de egy nap múlva mégis engedélyezték). A lángoló falvak és erdők hetekig kísérteties, vörös fénybe borították a várbeliek éjszakáit. A lakókat ezekről a helyekről a karhatalom kitelepítette, végül magában Przemysl városában nyertek elhelyezést, ellátásukról természetesen az erődnek kellett gondoskodnia, úgyis jól jön ostrom idején pár éhes száj. A vár körzetében lévő alakulatok feletti parancsnokságot Kusmanek 3-án vette át. Szeptember 9-én elrendelte a mellvédek megerősítését, és gyorstalpaló kézigránátdobó tanfolyamot is szerveztetett a védőknek (nem mintha amúgy sok kézigránátjuk lett volna).
A lembergi csatából visszavonuló osztrák-magyar 3. és 4. hadsereg csapatai szeptember 11-16. között vonultak át a városon (a San hídjain). A visszavonulás eléggé nagy fejetlenségben, és zűrzavarban ment végbe. Az orosz előretörés nyomán először (4-étől) menekülő civilek özönlötték el a várost, a vár parancsnoksága ugyan megpróbálta kordában tartani őket, de az ellenőrzés nagy számuk miatt összeomlott, soraik közé beférkőzve minden valószínűség szerint egy csomó álruhás orosz felderítő is bejuthatott a várba. Sokan nem is mentek tovább, meghúzták magukat az erődben. A maradást 17-étől hivatalosan csak annak engedélyezték, akinek van három hónapra elegendő élelme, de ezt senki nem tudta ellenőrizni- a menekültek nagy részének aligha volt akár feleennyi is. A város eredeti lakosságának nagy része elmenekült egyébként, 10-12000 ember maradt, nagy részt lengyel zsidó kereskedők és vöröskeresztes szolgálatot teljesítő nők, sokukat (akiknek munkájára a védelemnél szükség lehet) rendelet is kötelezte a maradásra.
Ezután jöttek a visszavonuló katonák. Óriási összevisszaságban, kimerülten, demoralizáltan, éhesen, ellátatlanul, sebesülteket cipelve, illetve útközben hátrahagyva, remélve, hogy legalább Przemyslben lesz valami. A fegyelmet elég nehéz volt ilyen körülmények között fenntartani, az éhes katonák több esetben erőszakosan szereztek ennivalót a boltokból, lakosoktól. A boltok bezártak, a lakosok bezárkóztak, a katonák meg csak jöttek. Lassan aztán sikerült úrrá lenni a káoszon, és eldönteni, ki kivel van, továbbküldeni a továbbküldeni valókat, és elhelyezni a maradókat- folytatódhatott a felkészülés a védelemre, Kusmanek összeszedte, ki az, akivel rendelkezhet (egyes alakulatokat pl csak azért adtak a keze alá, hogy ő szarakodjon az etetésükkel), minden egységnek kijelölte a helyét, és megszervezte a parancsnoki láncolatot is. Az ilyen-olyan töredék csapatokból, kallódó emberekből is rendes századokat szervezett.
Nézzük, milyen alakulatok védték a várat az oroszok ellen. Összesen 65 zászlóaljról van szó, közülük 36 magyar, 19 rutén, 5 osztrák, 5 lengyel, és néhány vegyes (+az apró). Összesen mintegy 120000 ember rekedt a várban, háború utáni magyar forrás szerint 75%-uk volt magyar, persze kérdés, hogy ez konkrétan magyart jelent, vagy az akkori Magyarország területén élő nemzetiségeket is beleszámolja, bár talán utóbbi esetben is erős túlzás. A dandároknál, hadosztályoknál csak az ezredeiket soroltam fel külön, a közvetlenül alájuk rendelt kisebb egységeket nem.
- -23. honvédhadosztály: az utolsóként visszavonuló alakulatok egyike, szeptember 16-án hajnalban érkezett meg az erődbe, és ott is maradt, a parancsnokság 13-án rendelte ki ezt a hadosztályt a védelem megerősítésére. Ők alkották Przemysl védőinek krémjét.
- - gyulai 2. honvéd gyalogezred: magyar és román katonák (két gyulai és egy aradi zászlóalj)
- -szegedi 5. honvéd gyalogezred: szín magyar
- -verseci 7. honvéd gyalogezred: sok délszláv, német és román katonával. Tanulságos az ezred jelmonadata: ,,Foszlányokban is csak elől"
- -lugosi 8. honvéd gyalogezred: főleg román katonák
- -3. honvéd menetezred
- -4. honvéd menetezred
- -hajmáskéri 2. honvéd tábori ágyús ezred: korszerű, 1905M tábori lövegekkel rendelkezett, melyeket október 7-e után a lőszer kifogyása miatt 9cm-es 1875M-ekre cseréltek, ezek viszont nem csak, hogy gyengébbek voltak, de a tüzérek nagy része ki sem volt képezve a használatukra.
- -2 század a szabadkai 4. honvéd huszárezredből
- -6. népfölkelő huszárosztály: őket főleg futárszolgálatra használták, ez igen kimerítő és veszélyes feladat volt.
- -97. kassai népfölkelő gyalogdandár: a hiányosan felszerelt (nem voltak géppuskái) dandár a 3. hadseregbe tartozott, Weeber vezérőrnagy parancsnoksága alá. Aug. 13-18 között érkezett az erődbe, majd 24-étől részt vett a Lemberg környéki harcokban, szeptember 15-én megtépázott állapotban érkezett vissza a várba
- -kassai 9. népfölkelő ezred
- -miskolci 10. népfölkelő ezred
- -munkácsi 11. népfölkelő ezred
- -besztercebányai 16. népfölkelő ezred (a második ostrom vége felé beleolvasztják a 23. hadosztályba)
- -6. kassai honvéd menetezred: szeptember 7-én érkezett, a 97-esek pótlására, de őket is bevetették aztán a jaroslaui hídfőcsatában
- -16. kolozsvári honvéd menetezred: szeptember 7-én érkezett, a 97-esek pótlására, de őket is bevetették aztán a jaroslaui hídfőcsatában
- -111. Landsturm dandár: eredetileg is a várba szánták, már augusztus első felében megérkezett
- -108. Landsturm dandár: szeptember 13-án rendelték a várba, a két ezrede:
- -II. Landsturm-ezred
- -21. Landsturm-ezred
- -93. Landsturm dandár (a második ostrom vége felé beleolvasztják a 111-edikbe), a két ezrede:
- -19. Landsturm-ezred
- -35. Landsturm-ezred
- -34. Landsturm gyalogezred
- -6. népfelkelő huszárosztály
- -népfölkelő munkásosztagok: ezeket a –mint láttuk- eredetileg fegyvertelen alakulatokat sebtében képezték ki és szerelték fel fegyveres harcra (szept 11-től), erre a célra Werndl-puskákat és fejenként 5 lőszert biztosított a várparancsnokság, szóval nem ez volt a helyi Delta Force. A várparancsnokság november 3-iki jelentése szerint 17000 főnyi katonai munkásorsztag tartózkodott a várban, de arra nem találtam adatot, hogy ezek és a népfölkelők között mennyi az átfedés, illetve mekkora részükre vonatkozott a felfegyverzést előíró utasítás.
- -4 zászlóaljnyi vegyesfelvágott: Lemberg védőseregének túlélői, csendőrök, vasútbiztosító alakulatok, kóbor Landsturm-századok
- -néhány pótszázad
- -három lovasszázad
- -egy lovasított tiroli lövésszázad (utóbbi három talán benne is van a négy vegyes zászlóaljban, különböző források különbözőképpen említik őket)
- Az erőd tüzérségéről az ágyúk 2.. részben közölt számán túl csak a karosszéktábornok blog írásában találtam adatot, eszerint augusztusban két vártüzérezred (3. és 6.) és két vártüzérosztály (3. és 5.) volt ide beosztva
A 23. honvédhadosztály parancsnoka fogarasi Tamás(s)y Árpád altábornagy volt (jobbra, van forrás, amelyikben ,,sy“, máshol meg ,,ssy“. Nálam ,,sy“ lesz, így is elég hosszú a cikk), ő tulajdonképpen Kusmanek helyetteseként működött. 1861-ben született a brassó megyei Kőhalmon, az akadémia után vezérkari beosztásokban dolgozott. 1902-bem a soproni 18. honvéd gyalogezredhez helyezték, utána a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1913-ban helyezték át a Honvédséghez, de 1914-ben a közös hadügyminisztérumba került csoportfőnökként, bizonyos alkalmakkor a hadügyminisztert is helyettesítette. Szeptember elején kapja meg a 23. honvédhadosztály parancsnokságát.
A védelem szervezői között meg kell még említeni Révy Kálmán vezérkari őrnagyot is, a 23. hadosztály vezérkari főnökét.
Mint említettem, Kusmanek erélyesen, és néha felettesei akadékoskodása ellenére is rendet csinált a sokféle alakulat között. Megszervezte a beosztást a nyolc darab védőkörletbe, a körlet parancsnokságát pedig mindenhol a jelenlévő rangidős tisztre bizta, neki engedelmeskedett mindenki, az erődök személyzete, és a védő egységek is. Nézzük, kinek hol volt a helye. Ez a kép már szerepelt az első részben, ha nem bánjátok, ilyen 1/35-ös makettfigurákkal fogom elbábozni a fontosabb történéseket, a térképvázlatnál talán szemléletesebb, egy tisztességes térkép rajzolásához pedig nem érzem magamban az Erőt.
- -I-II. védőkörlet: ez a belső rész, tulajdonképpen a ,,Noyau”, illetve maga a város. Az itt állomásozó csapatokkal tartalékként számoltak. Ide került a 23-asok három ezrede, egy (a 10) Landsturm-ezred és a négy vegyesfelvágott zászlóalj.
- -III. védőkörlet, nyugat: a 111. Landsturm-dandár
- -IV. védőkörlet, észak: 93. Landsturm dandár és a 16. honvéd menetezred két zászlóalja
- -V. védőkörlet, északkelet: 5. honvéd gyalogezred és pár Landsturm-zászlóalj
- -VI. védőkörlet (délkelet, kelet): 97. népfölkelő dandár, és néhány menet-, illetve Landsturm-zászlóalj
- -VII. védőkörlet, dél: 16. népfölkelő ezred és pár Landsturm-zászlóalj
- -VIII. védőkörlet, délnyugat: 2. honvéd gyalogezred, 3. honvéd menetezred, 9. népfölkelő ezred és két további zászlóalj (egyik Landsturm, másik a 4. honvéd menetezredből
A vár felszerelésénél 121000 emberrel számoltak, az ő részükre három hónapig tartottak ki a készletek (szeptember 15-ével kezdve a számolást). A napi fejadag 70 dkg kenyér, 30 dkg hús és 20 dkg növényzet (rizs, főzelék meg ilyesmi) volt. A lovak számára 70 napra elegendő takarmányt raktároztak. A források szerint egyedül öngyújtóból és gyufából volt hiány a várban, az emberek az utcán tarháltak egymástól, hogy a cigarettájukat meggyújthassák.
A visszavonuló hadsereg egy csomó ellátmányt hagyott a várban, ezek egy része viszont pocsékba ment, nem volt elég raktár, ezért a pályaudvaron álltak, sátorlapokkal letakarva. Sok áru elázott az őszi esőben, egy szemtanú pl csokoládépocsolyákban szomorúan úszkáló szivarokról is beszámolt. Valami okos a vár benzinkészletét is vonatra tette és útnak indította a Dunajec felé, ez azért volt örömteli, mert benzin nélkül a nehéztüzérség vontatói nem tudnak mozogni, a legjobb lövegek (a jó lövegek:P) ily módon helyhez kötve, sokkal kevésbé hatékonyan tudnak csak részt venni a harcokban. Szerencsére akadt egy bátor tiszt, aki utánavonatozott a benzinnek, és az oroszok élénkülő lövöldözésével nem törődve sikeresen visszahozta a veszélyes szállítmányt. Hősies tettéért magas kitüntetést kapott, képünkön (Révai képén) az akcióban résztvevő vasutasok kitüntetése látható.
Mert bizony, a visszavonuló osztrák-magyar hadsereg nyomában keletről közeledtek az oroszok. Az ostrom Radko Dimitrijev tábornok (képen), illetve az ő 150000 fős 3. hadseregének a feladata volt. Korabeli magyar forrás 200000 főről, öt hadtestről ír. Ágyúkkal is rendesen fel voltak szerelve, nehezebb, 15, 18, 21 és 24 cm-es lövegekkel is rendelkeztek.
A bolgár Dimitrijev (semmit nem jelent, német tábornok is elég sok volt a cári seregben, Bulgária pedig ekkor még be se lépett a háborúba) tapasztalt katona volt, ellenfelei igazi békebeli tiszti karrierjével ellentétben kifejezetten kalandos és véres volt az az életút, amely Przemysl falai alá vezette. 1859-ben született Bulgária keleti részén, a nagyanyja nevelte. Korán belecsöppent a sűrűjébe, részt vett az 1876-os törökök elleni, úgynevezett áprilisi felkelésben, az 1877-78-as orosz-török háborúban pedig tolmácsként szolgált egy orosz alakulatnál. A szófiai katonai iskolát 1879-ben végezte el, 1884-ig pedig a szentpétervári katonai akadémián tanult, ahonnan hadnagyként jött vissza. (A bolgár hadsereg tisztjeinek jelentős része tanult külföldön, a helyi oktatási intézmények kapacitása nem volt elég a bolgár hadsereg szükségkeletinek kielégítésére.) 1885-ben a szerb-bolgár háborúban vett részt, szerephez jutott a piroti csatában is. 1886-ban egy oroszbarát összeesküvésben való részvétel miatt száműzték hazájából, ezután az orosz hadseregben szolgált. 1898-ben tért vissza, és a bolgár hadseregben katonáskodott tovább. Szépen lépegetett előre a ranglétrán, az első balkáni háborúban már egy hadsereget vezetett (az is a hármas számot viselte), és több győzelmet is aratott a törökök fölött. A második balkáni háborúban vezérkari főnökként működött (helyettes volt eredetileg, akkori kollégái, mint pl a harmadik bolgár hadsereget tőle megöröklő Bojadzsev tábornok később a központi hatalmak oldalán, Szerbia ellen vezették harcba a bolgár katonákat), ezután pedig követként az oroszokhoz küldték. Itt érte az első világháború kitörése, és egyből fejest is ugrott az újabb kihívásba, ezúttal orosz oldalon: Ferdinánd bolgár cártól hiába kérte, hogy engedélyezze az orosz szolgálatba állást, az inkább elbocsátotta, II. Miklós viszont azonnal kinevezte tábornokává.
Dimitrijev alacsony, köpcös, szúrós szemű, élénk kis ember volt, akit állandóan fűtött a tettvágy, gyűlölte a felesleges szószaporítást és határozottan, pattogós stílusban osztogatta parancsait. (Révai szerint Przemysl ostrománál toporzékolós dührohamokat is bemutatott, de ezzel mondjuk minden korban minden nemzet propagandistái szívesen vádolták az ellenség vezérét.) Bolgár kollégái ,,kis Napóleon”-nak becézték. Hírnevét egyébként még a bolgár hadseregben, Drinápoly ostrománál alapozta meg egy török állás elfoglalásával, melyet emberei a veszteségekkel nem törődve, szuronyrohammal (jelszó: ,,Na nos!”, azaz ,,Bicskára!”) vettek be. A rossz nyelvek (korabeli magyar propaganda) szerint Dimitrijev a szuronyrohammal azután úgy volt, mint Koós Jani az orgonánál fehérebb kislánnyal, ha ez vált be, ezt kell nyomatni beszarásig. Aztán volt, hogy sikerrel (Kirk-Kilissze, Csorlu), volt, hogy nem (Lüleburgasz, Visa), meg volt is némi technikai fejlődés, ami miatt ez egyre kevésbé tűnt nyerő taktikának, viszont ha valahol, hát egy cári hadsereg élén volt lehetőség a témával kapcsolatos kitartó próbálkozásokra. A galíciai hadszíntéren, Ravaruskánál egyébként maga is megsebesült.
Az oroszok jól ismerték a vár berendezését, a védelmi létesítményeket; súlyosan alábecsülték azonban a védők harci szellemét, abban reménykedtek, hogy a visszavonulás hangulata őket is magával ragadja, és az előrenyomuló orosz hadsereg csak néhány bebarnult alsógatyát talál majd a kiürített erődökben. Ez komoly hiba volt, mint láthattuk, Tamásy, Kusmanek és katonáik ha nem is teljesen problémamentesen, de alapvetően elszántan készültek a vár megvédelmezésére, akármilyen sereget is küldjön ellene Nyikolaj Nyikolajevics Romanov.
Szeptember 17-én hagyta el az utolsó, egyébként lengyel vasutasokat szállító vonat a várat. Ezután pár napig még autóval ki tudták vinni a postát, de miután ezt a kocsit az oroszok tűz alá vették, megszüntették ezt az összeköttetést is, maradt a rádió, illetve a repülőgépek. Utóbbiak leveleken és üzeneteken kívül gyógyszereket és vegyszereket is szállítottak, és egyáltalán nem volt könnyű dolguk, az oroszok minden csőből lőttek rájuk. Szerencsére egy repülőgép sem zuhant le, annak ellenére sem, hogy többször is nagyon megrongálódott állapotban érkeztek meg.
Az első orosz egységek szeptember 18-án jelentek meg a vár körül: ők lovasok voltak, de másnap már nagy létszámú gyalogság és tüzérség (képen) is érkezett. A védők egyre nagyobb szabású kitöréseket vezettek ellenük, különösen a Medyka környéki magaslatok térségében. Voltak kisebb sikerek, de a vár körülzárását nem lehetett megakadályozni, az oroszok egyre csak jöttek A védők a vár tüzérségével próbálták lefogni az előrenyomuló ellenséget (a védelmi irányelvek az orosz tüzérség helyett a támadó orosz gyalogság megritkítását tették a vártüzérség fő feladatává), a gyakorlatban ez vaktában lövöldözést jelentett (az külső erődöktől számolt 5 km-re voltak belőve az ágyúk, ezt a vonalat lőtték), hátha befosnak az oroszok. Életrajzából talán lejött, hogy az ötödik háborúját vívó Dimitrijev nem volt az a fosós fajta: késedelem nélkül hozzálátott az ostromhoz.
A védők feladták Jaroslaut, az előretolt osztrák-magyar egységek 21-én vonultak be a várba, 22-én pedig a délkeleti VI. védőkörlettel szemben letáboroztak Dimitrijev katonái. Utána a Sanon és a Wiaron átkelve, délről és északról is körbezárták Przemyslt, a nyugatra vezető utakat pedig az orosz lovasság (kozákok és ulánusok) vágta el. Szeptember 24-ére hőseink kör közepén álltak, mint Pataky Attila. Az erőd ágyúzása teljes erővel 21-én kezdődött meg. A védők több fontos hibát is elkövettek, túl közel engedték az oroszokat a XI. erődhöz (az itteni Na Gorach magaslatról a támadók beláttak a várba, amit a jobb oldali kép szemléltet), valamint a XIV. és a XV. számúhoz is. A gyakorlat sok esetben megmutatta a háború előtti elképzelések fogyatékosságait, hamar kiderült például, hogy hülyeség magas fa megfigyelőtornyokat építeni (az erődök mögé) a tüzérség számára, hiszen ez remek célpontul szolgál az orosz tüzéreknek. A erőd belső területeinek kopársága is visszaütött, a belső úthálózat mellett nem voltak fasorok, így az oroszok jól nyomon követhették az utakon folyó közlekedést és az erődök ellátását. Lévai Jenő könyvében olvashatjuk is, mit jelentett ez a gyakorlatban:
Ballag két pipázó magyar az egyik «Tützpunkt»-ról a másikra. Bumm bumm . . , dörög az ágyú. Vijj... Vijj . .. visit el fölöttük a gránát. Csóválja is fejét Szabó-Nagy István:
- Ejnye csak, komám, milyen vigyázatlan ez a fene muszka. Az útra lövöldöz, pedig gondolhatnák, hogy ott emberek járnak . . .
25-én a védők felderítői észlelték, hogy az ellenség mind nyugatabbra húzódik, ezért megpróbálkoztak egy ellenséget zavaró kitöréssel. A 7. honvédezred az V. (északkeleti) védőkörletből, a 23. honvédhadosztály többi része az V. és VI. erőd közötti terepszakaszon (VIII, délnyugati védőkörlet) tört előre. A meglepett oroszok először visszahúzódtak, de nemsokára erősítést irányítottak a kritikus pontokra, és nem törődve a bikovi erdőben összegyűlt csapataik által szenvedett súlyos veszteségekkel (az osztrák-magyar tüzérség korabeli forrás szerint 2000 oroszt ölt meg itt), ellentámadásba mentek át. A védőknek nemsokára vissza kellett vonulniuk, ez nem tett jót a morálnak, ennek ellenére további kitöréseket szerveztek, éppen a morál fenntartására.
A védők aztán lassan megszokták az állandó ágyúzást, a civilek is békésen tettek-vettek. A vár tüzérsége természetesen nem maradt az oroszok adósa, az ágyúk minden távolságra jól be voltak lőve, így hatótávon belül hatásos tüzet vezethettek az ellenségre. Legalábbis amikor minden klappolt, mert távolról sem klappolt mindig: az 1861M és 1875M ágyúk nemcsak erkölcsileg voltak iszonyúan elavulva, hanem a műszaki állapotuk is sokszor hagyott kívánnivalót maga után: a kopott ágyúcsövek miatt pontatlanok voltak, a régi lőszer pedig sokszor besült, és ez az ágyúk kezelői számára is nagyon balesetveszélyes volt. A harmincésfelesek bezzeg hasítottak, a legnagyobb pusztítást ez a négy löveg végezte az oroszok soraiban, egy lövéssel egész trénoszlopokat, vagy teljes ellenséges ütegeket tudtak lenullázni. A lövedékek (Lévai Jenő szerint ezekhez csak 75 darab volt) rémes, süvöltő hangot adtak ki, egy leírás szerint olyat, mintha sok ember egyszerre sírna. A pszichológiai hatás maximalizálása érdekében sokszor csak éjszaka, sötétben lövöldöztek velük. A védelmi létesítményekkel is sokszor meggyűlt az oroszok baja, egy helyen például egy egész domboldalt aláaknáztak a védők: mikor a domboldalon túl található osztrák-magyar tüzérségi állás felé nagy tömegben előrenyomuló oroszok leszorították a domboldalról az állást védő két századnyi katonát, egyszerűen rájuk robbantották az egészet.
Az oroszok pedig folyamatosan lőtték a külső erődövet akár 20 cm-es ágyúkból is, és vezették egyik rohamot a másik után, állítólag már itt is előfordult a szovjet módszer: a menekülők legéppuskázása. Na persze ne csak birkaként vágóhídra hajtott arctalan tömegként gondoljunk az oroszokra, azért nem hiányzott belőlük sem a ravaszság és az ügyesség. Voltak kiváló mesterlövész-alakulataik, akiknek a feladata az ellenséges tisztek, altisztek megölése volt, és ezt a feladatot hatékonyan végre is hajtották, és Przemysl ostromlóit idővel a japán háború tapasztalatai alapján direkt várostromra kiképzett egységekkel is megerősítették. Az ő módszerük az volt, hogy a katonák a fejüket vaspajzzsal védve, egyenként rohantak előre, a pajzs fedezékében beásták magukat, majd, mikor az egész vonal előbbre jutott ily módon, újra kezdték a folyamatot, a kiásott árkot pedig a mögöttük jövők foglalták el. Ily módon lassan, de biztosan közeledtek a védelmi állásokhoz. A szögesdrót akadályok ellen pedig olyan katonákat küldtek előre, akiknek a puskájához hosszú drótvágó ollót erősítettek. (Az orosz tartóstejgyártók mondjuk nem pont ezekre a drótvágós fiúkra alapozták a bizniszt.)
Szeptember 27-én feltűnt a vár fölött egy orosz felderítő repülőgép, amelynek feladata a védőütegek kifigyelése volt, akár 7-800 méter magasról. Az egész vár őrültként lövöldözött rá, de végül visszatértében a külső erődök tüzérsége szedte le, srapnelgránátokkal. A lezuhant repülőgép begyűjtésére autós egységet küldtek ki, másnap az északi védőgyűrűn kívül, egy fára akadva találták meg a roncsot, az egyik orosz pilóta meghalt, a másik éppen haldoklott. A képen egy zsákmányul esett légvédelmi állványra szerelt orosz Maxim-géppuska, mely Przemysl foghíjas légvédelmét erősítette.
Október 1-jén egy osztrák-magyar repülőgép is érkezett a várba, a rossz idő miatt igen veszélyes útja volt. Önként jelentkezők közül sorsolással választották ki a pilótát (egy Taussig Aladár nevű főhadnagyot, aki már a háború előtt hírnevet szerzett pilótatudományával), aki új rejtjelkulcsot és egy vezérkari századost szállított a várba, utóbbi feladata a tervezett nagy ellentámadás támogatásának előkészítése volt. A rossz idő miatt a repülőgép csak október 6-án hagyta el a várat, az orosz tüzérség már jövetben is megrongálta, hazafelé viszont még több találatot kapott, a benzincsövön ütött lyukat a pilótának kézzel kellett befognia, úgy tudott csak hazakecmeregni, ráadásul az idő is pocsék volt. (Révai képén az egyik várbeli repülőgép)
Október 2-án Dimitrijev követet küldött Kusmanekhez. A Wandam (más forrásban Van Dam) nevű orosz alezredes délután 3-kor érkezett meg a várparancsnokságra az egyik védőkerület autóján (bekötött szemmel), és egy szót sem volt hajlandó szólni, csak a levelet nyújtotta át, melyben az orosz parancsnok olyanokat írt, mint pl hogy ,,Hiábavaló vérontás elkerülése végett időszerűnek tartom, hogy a vár átadása felől való tárgyalásokat indítványozzam Excellenciádnak, mert ebben az esetben módomban állana az Ön számára és a helyőrség számára a legfelsőbb főparancsnoknál tiszteletteljes föltételeket kérelmezni”. Kusmanek altábornagy Dobó Istvánt idéző választ adott: ,,Parancsnok Úr! Méltóságomon alulinak tartom, hogy az Ön megszégyenítő ajánlatára érdemleges választ adjak. A przemysli vár parancsnoka". Wandam alezredest visszakísérték az övéihez, bekötött szemmel cigarettára gyújtott, és ekkor végül megszólalt:
-Auf Wiedersehen!
Október 4-én a védők Ferenc József nevenapját megünnepelendő (szikratávíró-üzenetben kívántak neki sok boldogot, mire a felség szintén jókívánságait küldte) újra kitöréssel próbálkoztak, ezúttal északnyugati irányba, a X. számú erődből kiindulva. A támadást szintén a 23. honvédhadosztály, Tamásy katonái hajtották végre,a cél az orosz gyűrű tágítása volt, a közvetlen ellenség pedig a 82. orosz tartalék hadosztály. A támadást a X. erőd ágyúinak előkészítő tüze nyitotta meg (emlékezzünk, ez az egyik legkorszerűbben felszerelt erőd), majd a 23. honvéhadosztály két ezrede, a 2. gyulai és a 7. verseci nyomult előre a támadás fő irányában, a további támogatást a hadosztály saját, hajmáskéri 2. tábori tüzérezrede biztosította. A fő támadás jól haladt, a jobbszárny ellen viszont az oroszok ellentámadást indítottak, az itt álló 35. zloczówi Landsturm-ezred pedig nem bírta a nyomást. A végén a hajmáskéri tüzérek nyílt állásban felállított ágyúinál folyt a harc, a tüzérek kézitusában és kartácstűzzel verték vissza az oroszokat. A jobbszárnyon kialakult kritikus helyzet miatt a támadást lefújták, sőt, a továbbiakban járőröket sem küldtek ki, csak az erődök (VIII. és IX.) tüzével ellenőrizték ezt a szakaszt.
Ekkor viszont megindulóban volt az osztrák-magyar-német fősereg előretörése a Dunajecnél. Ezt megorrontotta a cári hadvezetés is, és hirtelen elég sürgős lett Przemysl bevétele- a bolgár tábornok meg is kapta Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, illetve a cár parancsát, hogy csipkedje magát, 7-ére legyen a vár bevéve. Így tehát támadásra vezényelte az embereit (gondolom, már viszketett a marsallbotja egy jó kis szuronyroham elrendelésére). A vár parancsnoksága október 6-i kiáltványában közölte a védősereg katonáival a közelgő felmentés jó hírét: ,,[...] Tartsatok ki ti is, legyetek méltók őseitekhez. Pár nap mulva találkozni fogtok hadseregünkkel, és akkor bátran elmondhatjátok, hogy a legnagyobb dicsőség mégis a tiétek![...]”. A jó hírt minden katona lelkesen fogadta, és el is kélt a buzdítás, mert ekkor már teljes erejével dübörgött Dimitrijev döntő támadása, illetve az azt bevezető, minden addiginál hevesebb tüzérségi tűz.
Az oroszok az I/1. erődöt szemelték ki a külső gyűrű áttörésére legalkalmasabb helyként. Mint a bevezető részből láttuk, ez, illetve az I-es erődcsoport az egyik legkorszerűbb, és legjobban megerődített része volt Przemysl várának, másrészről viszont itt volt a legkedvezőbb a terep, az orosz tüzérség három irányból is dolgozhatott, és az erőd előterében nem voltak gyalogsági állások. A ravasz terv hét orosz hadosztály támadásával számolt (kb 80%-ban voltak feltöltve, tehát összesen kb 100000 ember). Ahelyett, hogy megpróbált volna az erődöket összekötő tábori erődítéseken keresztül betörni a vár belsejébe, Dimitrijev frontális támadást tervezett az egyes erődök ellen. Ez súlyos hiba volt, valószínűleg nem köszönhető másnak, mint az első világháborús tábornokok szokásos tévedésének, akik az ellenség főerejének gyors rohammal való megsemmisítését hirdető napóleoni elveket úgy fordították le a saját koruk viszonyaira, hogy az ellenséges védelmi vonalat annak legerősebbb pontján kell megtámadni. Ily módon önként ülve fel a védők által gondos munkával előkészített szopórollerre. Természetesen a Redl ezredes-féle árulás is közrejátszhatott a tévedésben, mint említettem, az a délkeleti oldalt mutatta a leggyengébbnek. Szóval: három orosz hadosztály rohanja meg az I-es erődcsoportot és a XIV. számú erődöt, egy hadosztály és egy lövészdandár délről (I-IV. erődök), három hadosztály pedig északkeletről (VIII-XI. erődök) támad.
Október 3-ától kezdve a tüzérség fedezete alatt megkezdődtek az előkészületek, éjszakánként előrelopóztak a támadásra kijelölt orosz csapatok, akik így már csak 1-2 kilométerre voltak vártól. Következő nap a 60. hadosztály hajtott végre harcfelderítést az I/5. és I/6. erődök ellen, 5-étől kezdve pedig az eddigre magát kényelmesen belövő orosz tüzérség elkezdte a támadás előkészítését, az orosz ágyúk ekkoriban már éjszaka is folyamatosan dolgoztak, nem törődve azzal, hogy torkolattüzeik elárulják a pozíciójukat a védőknek. Hatalmas 24 cm-es tarackok is lőtték a várat, melyeket a Magiera-magaslaton betonnal megerősített fedezékekbe helyeztek. Emellett a fekete-tengeri flottától érkezett erősítés néhány szárazföldi szolgálatra átirányított hajóágyú képében. A védők szerencséjére viszont a rossz időjárás komolyan akadályozta az oroszok előkészületeit (is), a feneketlen sárban az ágyúk mozgatása igen nehézkes volt. Ennek ellenére néha okoztak meglepetéseket, egyik éjszaka például a vártól mindössze 2 km-re állítottak fel egy üteget, melyet úgy beástak, hogy a várbelieknek csak nehezen, egy léggömb bevetésével sikerült megtalálni és menekülésre kényszeríteni.
A tüzérségi tűz fedezete alatt a gyalogság 150-200 méterig előrenyomult. Mint említettem, a telefonvezetékek szerencsétlen elhelyezése miatt a hevesebb ágyútűz egyben a kommunikáció megszakadását is jelentette, de Kusmanek azért résen volt, a veszélyeztetett helyre rendelte a 2. honvéd gyalogezredet és a 2. honvéd ágyúsezredet, 7-én pedig a 7. honvéd- és a 10. Landsturm-ezredet is ide küldte.
7-én, hajnalban indult az orosz támadás, a leghevesebb harcok az I/1. erődnél alakultak ki. Ezt dr Bielek István népfölkelő hadnagy (jobbra, civilben budapesti ügyvéd) védte az erőd tüzéreivel (40 ember, két tiszttel), a 11. munkácsi népfölkelő ezred 2. századának kb száz katonájával, a 30. honvéd menetzászlóalj előző nap ide vezényelt 30 katonájával és egy fényszórós osztaggal.
Kellemetlen, szeles, hideg esős éjszaka volt, előző este elhallgattak az orosz ütegek, majd október 7-én, hajnali kettőkor kezdődött el újra az erőd lövetése (fényszóróval világították meg az oroszok). Ötkor rohamra indult a válogatott legényekből álló orosz rohamcsapat, 8-10 soros, ritka rajvonalban, kúszva közelítették meg az erődöt, elvileg ágyúik fedezete alatt, de a védők puskatüze mellett a saját tüzérségük is tizedelte őket (az erőd tüzérsége valamiért csak később kapcsolódott be a harcba). A védők egy kisebb csoportja tartotta megszállva az erőd tetejét, Bielek hadnagy maga, és 10-15, folyamatosan váltott katona. Az erőd védői közül is sokan elestek: a fényszórósok az utolsó emberig, és az egyik géppuskaállást is telitalálat érte. 4 óra körül maga Bielek hadnagy is megsebesült, de tovább vezette a védelmet. Kb ekkor egy 4-500 fős orosz rohamcsapat sikeresen felmászott a jobb oldali mellvédre (a bal oldalon nem voltak annyira megrongálva a szögesdrótok, itt lassabban haladtak), és közben az orosz tüzérség tüze elvágta a kint lévőket az erőd belsejébe vezető úttól. A sebesült főhadnagy maga ugrott az élre, és az ellenséggel nem törődve bevezette embereit az erődbe. Odakint már csak halottak maradtak, és a segítség érkezése is kétséges volt:
-Az oroszok az erődömben vannak. Kérek újra segítséget...- majd a telefon elnémult. A szomszédos erőddel sem sikerült kapcsolatot létesíteni.
De a másodvonalbeli erőnek tekintett népfölkelők drágábban adják az életüket, mint Bruce Willis, Bielek hadnagy sebesülten is tovább vezette a védelmet. Az első oroszokat szuronnyal fogadták, a hadnagy pisztolyából lövöldözött rájuk. Végül az utolsó ajtót is magukra zárták. Az oroszok az erőd tetejére felmászva a kéményeken és az ablakokon át igyekeztek robbanóanyagot bedobálni, de a védőket a veszteségek ellenére ez sem hatotta meg. Az oroszok tűzifából raktak maguknak fedezéket az erőd udvarán, és így lövöldöztek egymásra. Az elsőként az erőd megsegítésére érkező két honvédszázadot az oroszok tüze földhöz szegezte. Szerencséjükre a szomszédos erődök is küldtek át felmentőegységeket: a 7. honvédezredet, valamint a 4. és 16. honvédmenetezredet. Végül kemény harcban ezek tisztították meg az I/1-est: az erődben védekező oroszok mellett a kintebb beásottakkal és az erdőben elrejtett orosz géppuskákkal is meg kellett küzdeniük. Dr Bielek megtépázott népfölkelői a felmentősereg megérkezésekor kitörtek az erődből, és két tűz közé fogták az oroszokat. Ők megadták magukat, a támadókat vezető két tiszt főbe lőtte magát. Az erődön belül 30 orosz halottat, 170 sebesültet és 150 sértetlen oroszt szedtek össze, a védők egyharmada sebesült meg, vagy esett el. A csata helyszíne mészárszékre hasonlított, az erődön kívül, ahol az oroszok betörtek, százával hevertek az orosz halottak.
Az oroszok megpróbálkoztak még egy támadásssal, de a 7-esek visszaverték a támadókat: hidegvérrel kellően közel engedték a három vonalban előrenyomuló oroszokat, majd lekaszálták őket, volt, ahol az orosz hullák egymáson feküdtek. Egy órai harc után az ellenség beszüntette a támadást, egy visszaemlékezés szerint 2520 orosz halottat számoltak össze itt.
Az I-es erőd (Salis-Soglio-erődnek is nevezik, az építését vezető olasz származású tábornokról) is megkapta a magáét. Itt egy Sverljuga nevű tüzérfőhadnagyra és 175 katonájára (öreg honvéd népfölkelők, cseh és horvát tüzérek) várt a feladat, hogy az orosz rohamot visszaverjék. A tüzérségi előkészítést 18 darab 15- és ugyanennyi 21 cm-es ágyúval végezték az oroszok, melyeket néhány 8 cm-es hajóágyú egészített ki. Az erőd jelentősen megrongálódott, az egyik ágyúja is tönkrement. A védők 5-én vették észre, hogy a közeli erdőben két orosz ezred gyülekezik, de hiába lőtték őket egész nap, az oroszok nem tágítottak. Éjszaka az őrséget az oroszok reflektorokkal vakították el, és kíméletlenül lőtték is őket. Eközben a lenti sötétségben az említett ezredek lassan az erőd falához kúsztak (a védők figyelmét az is elvonta, hogy Sverljuga főhadnagy a lábán megsérült egy srapnelltől, és az erőd belsejébe kellett vinni), majd 7-én reggel fél négykor irtózatos üvöltéssel indultak rohamra az erőd ellen. A roham nagyja az erőd jobb oldali sáncát érte, a védők a tetőről gyorsan az épület belsejébe menekültek, magukra zárták és eltorlaszolták az ajtót. Az oroszok meg feszegették, próbáltak bejutni, sőt, a lőréseken belőni. Ekkor érkezett meg a védők felmentésére küldött két szakasz honvéd és népfölkelő, akik hátbatámadták az erődfal sikátorszerű hajlatában az ajtó felfeszítésével ügyködő orosz katonákat, sokat megölve, a maradékot pedig fogságba ejtve. Még mindig ezek jártak jobban, az erődtől az előterepig derékszögben lenyúló mély várárokban is sok orosz keresett menedéket a tüzelés elől, csak arra nem gondoltak, hogy az erődökben viszonylag ritkán szokás a támadók számára fedezéket építeni: mikor elég sokan összegyűltek itt, a védők az errefelé néző lőrésekből géppuskáikkal hirtelen tüzet nyitva lekaszálták őket,
Közben a szomszédos erődöknél is tombolt a harc. A főcsapással egyidejűleg indult meg a roham a másik korszerű, páncélkupolás erőd, a XI. ellen is, melyet a tüzérségi előkészítés során 250 gránáttalálat ért, de a beton építmény bírta a strapát.. Az itt támadó 78. és 82. orosz tartalékhadosztályok nem érték el az erődöket: 400 méterre közelítették meg őket, ezen a vonalon beásták magukat, majd innen vezényeltek rohamot, de a sima terepen előrerohanó tömegből csak néhányan jutottak kézigránátdobó távolságra, a többieket elpusztította az erőd tüzérsége..
A IV. számú erőd elfoglalására induló csapatok sem jártak több sikerrel, említettem, hogy az amúgy korszerű erőd elhelyezkedésének köszönhetően könnyű célpontja volt a tüzérségnek. A roham tüzérségi támogatása viszont olyan jól sikerült, hogy az oroszok a saját, tömött sorokban rohamozó gyalogságukat lőtték cafatokra.
Délen, a III. és az V. erőd térségében az osztrák-magyar tüzérség uralta a terepet, hála egy bátor tüzérségi megfigyelőnek, aki egy téglagyár magas kéményébe rejtőzve irányította az ágyútk tüzét. Nem jártak jobban a II-es erőd ellen támadó oroszok sem.
Az oroszok mellett Kusmanek Przemysl elégtelen kommunikációs viszonyaival is küzdött, csak a szerencsén múlt, hogy ebből nem lett nagyobb baj. Dimitrijev október 9-éig erőltette a rohamokat, de sikert annak ellenére sem ért el, hogy a védők is hibáztak néha, október 8-án például a védelem lövegeinek egy részéhez gyakorlólőszert szállítottak ki, az ennek köszönhetően rövidre sikerült lövések a saját állásokra hullottak. Ezen a napon egyébként az oroszok már elkezdték szedni a sátorfájukat, estére visszavonultak az erőd nyugati és déli oldalától.
Mint említettem, eközben a Dunajecnél álló osztrák-magyar erők is összeszedték magukat, és hatalmas ellentámadást indítottak az oroszok ellen. Az eredeti terv szerint az egyesített seregek visszaszorítják az oroszokat a Sanig, majd az osztrák-magyar csapatok délről, a németek pedig északról átkarolva bekerítik őket. A tervet sajnos az oroszok is megtudták (állítólag egy elesett német tiszt naplójából), úgyhogy menet közben át kellett tervezni. Eszerint a 9. német hadsereg Varsó és Ivangorod irányába támadva egy nagy északi átkarolással csap le az oroszokra, elfoglalva a lengyel fővárost is. Így is lett, az oroszokat október 13-ára visszanyomták a Visztulához, és megkezdődött Varsó ostroma. Az osztrák-magyar seregek pedig közben egy lendülettel elérték a Sant- és a San-parti erődöt. Az ostromlott Przemyslbe október 9-én érkezett meg a XII. osztrák-magyar hadtestbe tartozó 2. huszárezred egyik járőre, majd sorban érkeztek meg a 3. hadsereg további alakulatai. Az oroszok az északi részen ekkor még tartották magukat, de a vár védőivel megerősített 23. honvédhadosztály újabb kitörést hajtott végre ellenük, támogatva az osztrák-magyar 3. hadsereg Radymno felé előretörő balszárnyát. Dimitrijevéket végül visszanyomták a San keleti partjára, és a vártól keletre és délkeletre, Medykához és a Magiera-magaslathoz. Az orosz tüzérség az utolsó pillanatig lőtte a várat, de ekkor már persze csak a visszavonulást fedezte. Pár ágyút, amit a nagy sár miatt nem tudtak elvinni, az oroszok el is ástak.
A Monarchia hadijelentéseiért felelős Höfer vezérőrnagy október 12-én jelentette: ,,Przemysl várának végleges fölmentése befejeződött”. Ezen a napon vonult be a városba Boroevics Szvetozár (Svetozar Borojević von Bojna) tábornok, a 3. osztrák-magyar hadsereg parancsnoka is.
Nagy volt az öröm, a bevonuló felmentősereget a lakosság virágcsokrokkal, kajával-piával köszöntötte. Győr városa, ahol régen Kusmanek szolgált, külön táviratban gratulált. Károly trónörökös (a későbbi király, a képen balra ő, jobbra Kusmanek) is a várba érkezett, és meghatottan mondott köszönetet Kusmaneknek. A vár parancsnoka kitárta szobájának ablakát, és az udvaron menetelő katonákra, egy magyar honvédalakulatra mutatott: ,,Ők csináltak mindent Przemyslben...”.
Volt is ok ünnepelni: Przemysl védőinek egy orosz hadsereg lekötése mellett sikerült megóvnia a városon átvezető utakat és átkelőhelyeket is, ezzel nagy kerülőkre kényszerítették az oroszokat, hozzájárulva a sikeres ellentámadáshoz, és végső soron a saját felmentésükhöz. El kell mondani, hogy a korszerűtlen és rosszul felszerelt erőd kortársaival összehasonlítva kiemelkedően jól állta az ostromot, a sokkal korszerűbb francia és belga erődöket a háború első hónapjaiban napok alatt foglalták el a németek, Antwerpen, a legnagyobb európai erőd éppen ezekben a napokban esett el (természetesen leginkább a harmincésfelesek és a Kövér Berták pusztító munkájának köszönhetően, ilyen korszerű ostromtechnikával az oroszok nem rendelkeztek).
Az orosz veszteségekről (halott, sebesült, fogoly) nincsenek megbízható adatok, a hivatalos osztrák-magyar jelentés 70000 főről írt, a baráti, de semleges országok sajtója 40000-rel is megelégedett. Szabó László könyve a 25%-os ökölszabály szerint, 25000 főre becsüli. Az orosz halottak eltemetése 18-áig tartott. A védők ehhez képest olcsón megúszták, 1883 fő volt a veszteség, azaz kb másfél százalék. A lenti képen osztrák-magyar katonák pakolják szekérre a halott oroszokat.
De a cár katonái és Kusmanek erődje között távolról sem ez volt az utolsó összecsapás...
Titus Pullo Urbino 2015.07.02. 09:47:56
2015.07.02. 10:12:27
Hiryu2,01 2015.07.02. 10:20:44
Elolvastam...
Rengeteget tanultam.
Falufejgyújtás, pocsékba ment készletek....
A fejadagon lehidaltam, oké, hogy katona, de ennyivel nem sokáig lesz rendesen harcképes...
Ahogy látom a főriszti kar mindent elkövetett hogy minél nehezebben védhető legyen a vár...
(Oké ez tényleg szmét volt egy kicsit)
Említetted Bruce Willist.
Tényleg megérdemelnének egy olyan filmet az ott harcoló katonák, nemzetiségtől függetlenül, mint a Breszti erőd.
www.wikiwand.com/en/Fortress_of_War
www.youtube.com/watch?v=0J_wyXGa9dc
Nem baj, helyette x milliárdot tolunk a Kincsemről a csodakancáról készülőbe...
De tényleg, lehetne szavazni a "Prezmysl hősei" szuperprodukcióban kit játszana Eperjes Károly?
2015.07.02. 11:04:26
Ostrom alatt nem kellett a katonának menetelni, gondolom olyankor nagyobb volt a fejadag. Mellette biztosan szereztek be a polgári lakosságtól is, ha volt rá módjuk.
pannonfunk 2015.07.02. 11:24:10
Fredddy 2015.07.02. 11:42:43
A tisztikar hozzáállásáról a bevezető részben volt szó, a várat egy hatalmas raktárként használták, itt tartottak minden szart. Elsődlegesnek pedig a tábori hadseregek felszerelését tekintették, ezért a várak helyőrsége másodvonalbeli felszereléssel rendelkezett.
Ehhez jött aztán a háború, amikor ugye semmi nem úgy van, mint ahogy lennie kéne, és az, hogy a váron többször is átvonult a 3. és a 4. hadsereg, és ami használható volt, elvitték, ami nem kellett nekik, azt pedig ott lerakták.
Egy normális filmet egyébként tényleg megérdemelne a téma, ne Svejk jusson már eszünkbe a kuk hadseregről, annál jóval különb megemlékezést érdemelnek a benne szolgálók.
@Hadrian77: @pannonfunk: várjátok csak ki a jövő csütörtököt, a második ostrom idején lesznek majd ,,érdekes" napi fejadagok.
Hiryu 2,0 · http://theidf.blog.hu/ 2015.07.02. 13:50:08
Fredddy 2015.07.02. 13:57:25
pannonfunk 2015.07.02. 14:38:13
Öcsielvtárs 2015.07.02. 14:41:44
Hiryu2,01 2015.07.02. 15:52:46
Fredddy 2015.07.02. 15:55:35
Minorkavidor 2015.07.02. 18:04:14
Szeretnék kiegészítést tenni Az OMM galíciai vereségének előzményei, mélyebb okairől, vagy legalábbis arról, hogy sztem mi volt az:
Az idősebb és katonai téren zseniális Moltke még a német egyesítési háborúk előtt, -az 1860-as évek elején- tisztázta az esetlegesen Oroszország elleni háború követelményeit. Az 1812.évi katasztrófa tanulságai alapján kijelentette, hogy a német haderő nem támadhat Oroszország óriási mélységeibe, de a kb. 1.000 km-es határait meg kell védeni. Kifejtette azt is, hogy Oroszország a memorandum írásának idején ugyan nem tudja megváltoztatni az erőviszonyokat, de előbb –utóbb törekedni fog arra, hogy a szláv Kelet és az angolszász-francia Nyugat között összehozza az Európa centruma elleni együttműködést:
„A politikai helyzetből feltételezhető, hogy a közeli jövőben és feltehetőleg azon is messze túl, vagy nem fog kirobbanni semmilyen háború, vagy két fronton kell harcolnunk.”
A kétfrontos háború elkerülését a politika feladatának tartotta. Őszintén meg kell mondani, hogy a diplomácia nem az ő asztala volt. Először is mind Nagy-Britannia, mind Oroszország jól fogadta, mind az 1866-os, mind az 1870/71-es porosz győzelmeket. Az előbbit NBr. azért, mert fontosnak tartotta, hogy az Ausztria, - maradjon ugyan fenn-, de szoruljon ki Itáliából, Oroszo. azért, mert a „hálátlan” Ausztria megkapta büntetését. A 2.-t azért, mert a britek jó szemmel nézték az „ősellenség” vereségét (annak ellenére, hogy krími háborúban szövik voltak), az oroszok azért, mert így felmondhatták a krími háborút lezáró békét (ismét tarthattak hadiflottát a Fekete-tengeren). 1871 után a franciák kerestek ugyan szöviket a revánshoz, de nem találtak. A Monarchia politikusai és katonái egy részénél volt fogadókészség (Albrecht főherceg), de a többség, - a magyar politikusok mind- elutasították a németellenes szövetséget, a többség a német szövetség híve volt. NBr. egy részről jól érezte magát a „spendid izolation” a „fényes elszigeteltség” állapotában, más részt gyarmati ellentétei voltak a franciákkal Afrikában, harmad részt félt az orosz terjeszkedéstől mind a tengerszorosok, mind India irányában. Az oroszoknak meg szükségük volt a németekre a közép-ázsiai és távol-keleti terjeszkedésük hátának biztosításához. A briteket Tirpitz indokolatlan flottafejlesztése és II. Vilmos és a német külügy ügyetlensége, az oroszokat a viszontbiztosítási szerződés felmondása. A németek által 1890, - Bismarck lemondása – után elkövetett hibák sztem 2 fő forrásból adódtak: a villámgyors növekedésből származó túlzott önbizalom és Bismarck hosszú hivatali működése. Bismarck zseniális politikus volt, de egy állam akkor működik, jól ha átlagos képességű politikusok működtetni tudják. Ráadásul ő az állam születési idején volt hosszan hivatalban, ez annyira rányomta bélyegét az állam működésére, hogy átlagos képességű utódai nem tudták vészhelyzetben működtetni.
E „kitérő” után ismét a katonai vonatkozások. Az 1866-ban megkötött méltányos béke lehetővé tette a későbbi szövetségkötést az OMM-val. A szövik a tervezéskor figyelembe vették a belső vonalakra kényszerített seregek bevetésének hadtörténelmi példáit, így pl. II. Frigyes harcait a 7 éves háborúban és Napóleon 1815. évi küzdelmét. A közös tervezés 1888 februárjában hozta meg gyümölcsét, Moltke előterjesztette az orosz közlekedés fejletlenségére és a természeti viszonyokra alapozott haditervét. A KH 2 irányú csapással beköti a „zsákot”: megsemmisíti az orosz határvédelmi erőket, elfoglalja Orosz-Lengyelországot, majd védelembe vonulva biztosítsák az elért eredményeket. Úgy ítélte meg, hogy a keleten állomásozó 350.000 főnyi német és 600.000 főnyi ot-m. haderő elég lesz a ¾ millió főre becsült orosz haderő leveréséhez.
A védelemhez a fronttal csaknem párhuzamosan folyó Nyemen, Styr, Bobr, a Visztula alsó szakasza, a Dnyeszter, a San és a Mazuri-tavakat és a rokitnói Pripjaty-mocsarakat összekötő Narew és Bug biztosított ideális lehetőséget. A tavaszi és őszi raszputyica is a védőknek kedvez. Végül a védelem kiváló támaszpontokkal és utánpótlási vonalakkal számolhatott. Német oldalról Königsberg, Tilsit, Thorn, Boyen, OMM részről Krakkó, Lemberg, Przemyśl és a hozzájuk vezető, tőlük kiinduló vasutak segítették a védelem sikerét.
Minorkavidor 2015.07.02. 18:05:20
„Ha a háború, amely tíz éve Damoklész kardjaként lebeg fejünk felett, ha ez a háború kitör, akkor nem lehet előre látni sem az időtartalmát sem a végét. Európa legnagyobb hatalmait, amelyek soha nem látott fegyverkezve vállalják ellenünk a harcot, nem tudjuk egy vagy két hadjárattal olyannyira térde kényszeríteni, hogy elfogadjanak bármilyen kemény feltételeket tartalmazó békét. Újra és újra talpra állnak. Lehet, hogy csak esztendő múltán, de folytatják a harcot. Hosszú háború lesz, Talán hét éves, talán harminc éves. Jaj, annak, aki először veti az égő kanócot a lőporos hordóba és borítja lángba Európát.”
Látnoki szavak, a háború elhúzódására vonatkozó tézisét viszont csak Kitchener osztotta, Schlieffen nem. Sokan és sokat vitatkoztak azon, hogy mennyire volt reális Schlieffen terve Franciaország 42 nap alatti legyőzésére.. Sztem Moltke szavai megadják a választ… A beszéd 1990. május 14-én hangzott el a berlini parlamentben. Azért nem sikerült megállítani a kalandor terv végrehajtását, mert 1890-1914 között a vezérkar leigázta a civil politikusokat, engedelmes szolgákat faragott belőlük.
Nemcsak a német (civil) parlament és kormány vs. vezérkar viszonya volt visszás. A KH, mint katonai szövetség sem működött. Amíg Franciaország a már hagyományosnak számító fegyverszállításon és katonai tanácsadók kiküldésén túl, frankmilliárdokat tolt be az orosz hadiipar és vasúti infrastruktúra fejlesztésébe, addig Németország semmi ilyet nem tett. Amíg a francia és orosz politikai és katonai vezetők rendszeres találkoztak és terveiket egyeztették, addig ilyen a KH oldalán nem, vagy alig volt. A „nagy” Moltke utódai a szerződést csak diplomáciai értékén kezelték. Még a saját külügyével sem konzultált a vezérkar. A külügy így nem jelezhette, hogy a szövetségben, a másik koalíció ellen vívott háború a katonain túl politikai és gazdasági feladatok összetett kombinációja, valamint, hogy a közös harc elvének kimondása mellett mind az előkészítést, mind a végrehajtást egyeztetni kell!
Az OMM hadrafoghatósága így a Monarchia belügye maradt. A gondokat csak tetézte, hogy az állam politikai is katonai vezetése Európában a legösszetettebb volt. A két, belügyét tekintve önálló állam közös ügyeinek intézésére közös hadügy-, és külügyminisztériumot hozott létre. Ezeket egy 3. közös minisztérium finanszírozta. Ezek finanszírozása viszont a 2 állam parlamentjének és kormányának a feladata volt, akik ezt a saját pénzügyminisztériumokon keresztül végezték. A hadügy királyi felségjog volt, de az újoncmegajánlás és a finanszírozás a 2 állam parlamentjének és kormányának a dolga volt. Hadügy-, és/vagy honvédelmi minisztériumból is 3 volt: a közösön kívül mind2 államnak volt 1-1, amelyek függetlenek voltak egymástól. Ezen kívül ellenőrző szervként létezett a 2 parlament által kiküldött 60-60 fős delegáció. A közös ügyek megbeszélésére közös minisztertanács szolgált melynek a 3 közös miniszteren kívül tagja volt a két kormányfő és az uralkodó. Amennyiben ő is részt vett az ülésen akkor koronatanácsnak hívták az ülést. Pénzt nagyon nehéz volt így szerezni, Conrad egy 1911. április 23-án kelt felterjesztésében szóvá is tette, hogy az állami hivatalokban, - községi hivatalnokok nélkül- 120 ezer fővel többen vannak, mind a haderőben.
A dinasztia hatalmát a hivatalnoki apparátus és a hadsereg segítségével tartotta fenn. A hadsereget belpolitikai feladatok ellátására képezték ki. Ezért még egy erős szövetséges oldalán vívott háború megvívására sem volt alkalmas.
Fokozta a nehézségeket, hogy Schlieffen elutasította, hogy Oroszország ellen egyeztetett hadműveleti terv alapján vívjon háborút. Ő ugyanis két, egymást követő egyfrontos háborút tervezett. Saját erőit kizárólag Poroszország védelmére utasította. A Visztula középső szakaszát jelölte ki elválasztó vonalnak ettől északra és délre a 2 szövi egymással nem koordinálva vívta csatáit az orosz seregek ellen. Az OMM haderejének egyetlen feladatot szánt: a veszteségekkel nem törődve tartson ki addig, amíg a franciákat legyőző csapatok megérkeznek a keleti frontra.
Minorkavidor 2015.07.02. 18:06:23
Az ifjabb Moltke az első időkben nemcsak osztotta elődje elgondolásait, hanem még csökkentette is a keleten bevethető erők nagyságát, azonban hamar ráébredt arra, hogy az oroszok hamarabb szerzik vissza hadiképességüket az elvesztett háború után, mint várta. Ezért 1909-től rendszeres megbeszéléseket folytatott Conraddal az OMM vezérkari főnökével, aki e megbeszélések eredményeként a német érdekeknek rendelte alá az OMM hadműveleti céljait. Egy feltétellel: a Mazuri-tavaktól délre lévő német csapatok indítsanak tehermentesítő támadást a Bug és Narew folyók irányába. Emlékiratai szerint erre Moltke szóbeli ígéretet is tett, Moltke munkatársai hevesen tagadták, hogy ez az ígéret elhangzott volna.
Moltke azt a következtetést vonta le az orosz vasúti hálózatot és annak kapacitását tanulmányozva, hogy az összes német offenzívának a Visztula alsó folyása és a Nyemen között kell indulna, mert az ellen kivonja csapatai az orosz-lengyelországi zsákból, hogy litván területről mérjen csapást a német erőkre. Továbbá a rokitnói mocsaraktól északra húzódó, erődökkel biztosított Minszk-Grodno, Baranovicsi-Bialisztok, Pinszk-Breszt-Litovszk vasútvonalak kiváló lehetőséget biztosítanak az orosz erőknek, hogy a határtól több száz km-re, zavartalanul összpontosítsa fő erőit, ezen túl a haránt irányú vonalak lehetőséget nyújtanak ellencsapásokra és váratlan manőverek végrehajtására. A mocsarak keleti irányba csak a frontális támadást tették lehetővé, végül ott volt Breszt-Litovszk erős erődje. Az omm haderő a mocsarak előtt, a Visztula alsó szakasza és a Bug között É-ÉK felé támadva elvágja a ruszki vasútvonalakat, majd a folyókra és a mocsarakra tartanák magukat, amíg a franciák ellen győztes erők megérkeznek. Addig viszont nem akart támadni a Bug és Narew irányába, hogy segítse szövetségese támadását. Nekik egyedül kell boldogulniuk.
A hírszerzés viszont időben,-1909-ben- jelezte, hogy az oroszok egy 5 éves hadsereg fejlesztési programot indítanak (szerencsére csak 1912-től indult). Ez tartalmazta a félmillió fővel növelt békelétszám utolsó évfolyamának kiképzését, a lovasság átképzését, a tüzérség modern lövegekkel való ellátását, vasúti rekonstrukciót kísérő intézkedéseket ( a kiszolgáló személyzetnek 50-60 km-ként laktanya építése, ideiglenes állomások,ások, kitérők és mellékvágányok, vízfelvevő helyek és raktárak építése). A megvalósítás végső időpontja 1918 nyara.
Conrad még a tényleges indulás előtt, 1911-ben, az alábbi veszélyekre hívta fel Moltke figyelmét: a francia befektetések megugrása miatt látványosan nőtt az orosz fegyver-, és lőszergyárak teljesítménye, egymás után futnak be az orosz kikötőkbe a modern francia lövegekkel zsúfolt hajók. Végül, hogy minden hír arról szól, hogy a ruszkik támadó módon lépnek fel, a vártnál gyorsabb mozgósítás következtében. Aggódott, hogy csapatainak a vártnál nagyobb orosz sereggel kell harcolnia. Ezért úgy egyezett meg Moltkéval, hogy az eredetileg tervezett Visztula alsó folyása-Bug közötti térség felé tervezett támadás helyett kb. 100 km-rel hátrább helyezett összpontosítási körzetből (San torkolata- Przemyśl) indít támadást. 3 hadsereg helyett csak 2-vel (20-21 hadosztály). A jobbszárnyon 2 hadsereg 18 hadosztálya fedezi a támadást, a Grodeki-tavakra, a Sanra, valamint Lemberg és Przemyśl erődjeire támaszkodva. Azt is javasolta, hogy a balszárny támadó erői alakítsanak ki számszerű és vezetéstechnikai fölényt a Narew felé támadó német erőkkel, mint 1911-11-15-én írta: „Előreláthatólag csapataink nagyobb harcászati mozgékonyságával és a jobb vezetéssel szemben az oroszok közismert szívóssága és bátorsága, amely országuk mérhetetlen kiterjedésére támaszkodik, egyenlő feltételeket alakít ki. Ezért ajánlatos a lehetőségek számításakor számszerű fölényünkre támaszkodni.” De, nem követelt semmilyen írásban rögzített, határozott választ azzal kapcsolatban, hogy az omm. csapatoknak egyedül kell vállalniuk a harcot, vagy számíthatnak a keleti német erőkre.
Minorkavidor 2015.07.02. 18:07:51
1: a háború kezdetének a kieli csatorna 1914 tavaszi megnyitása és az orosz felkészülés 1918 nyári befejezése közé kell esnie, minél közelebb 1914-hez.
2: Az omm. hadseregnek egyetlen feladata a végső siker biztosítása a keleti fronton, még a teljes megsemmisülése árán is.
A 2. döntésnek súlyos ára volt. A 2 hatalom a gyakorlatban egymásra volt utalva, de a német vezérkar kizárta az OMM-t a hadászati belső vonal nyújtotta előnyökből, ami bizalmatlanságot szült. A 2 vezérkari főnök nem egyezett meg az orosz hadszíntéren elérhető reális háborús célokról, mindössze abban egyeztek meg,- szóban- hogy 42. nap után átdobják a nyugaton győztes német csapatokat. Nem készítették el e frontra vonatkozó közös haditerveket, közös keleti főparancsnokság létrehozására még kísérlet sem történt. Nem elemezték a koalíciók működésének zavarait, ezért nem is foglalkoztak a zavarok elhárításának módjával. Moltke csak azt ígérte meg mint Schlieffen, de arról nem szólt, hogy nem utasította a 8. hadsereg parancsnokát az omm csapatokkal való együttműködésre. E döntésével viszont ellentmondott nagybátyjának a koalíciók működésére vonatkozó tanításainak. E tanok szerint egy koalíció működése csak addig biztosítható, ameddig az egyik fél nem kényszeríti a másikat teljes önfeláldozásra. A túlerő ellen egyedül hagyott szövetséges katasztrófája előrelátható volt.
Az EVH kezdetekor érvényben lévő tervek szerint a sereget a következő sorványokból kellett kiállítani:
- az 1893-as születésű még kiképzetlen 21 éves újoncokból,
- az 1890-92-es születésű aktív állományból, + a szabadságoltakból és póttartalékosokból,
- az 1882-89-es születésű tartalékosokból és póttartalékosokból,
- végül az 1872-1881-es születésű népfelkelőkből.
Ez kb. 3,5 fő, közülük 1,5 millió tartozott az első lépcsőbe. E létszám 1/3-da is népfelkelő. Krauss tábornok emlékirataiban leírta, hogy a háború előtti hadgyakorlatokon néha vitázott Conraddal a népfelkelők szerepéről, a tömegrohamokról és a tüzérségi támogatás hiányáról. Conradot ezek nem zavarták: „Véleményem szerint ezekre a menetalakulatokra szükségem van. Tömeggel akarom meglepni az ellenséget. Ezért nemcsak őket vetem be, hanem a népfelkelő zászlóaljakat is.” A katasztrófához Conrad hozzájárulása a vakhite volt: a minden erővel Észak felé törés, amit a németek is támogatnak, a lassabb orosz és a gyorsabb saját mozgósítás, a vezetési fölény, stb. Mindez annak ellenére, hogy 1911-ben maga tájékoztatta Moltkét az oroszok erősödéséről. Mivel a tények ellentmondtak a hitének, ezért veszniük kellett!
Moltke is átverte Conradot, amennyiben hitegette, hogy tervezett offenzívája egybeesik a Kelet-Poroszországban felvonuló német csapatok támadásának egyik fő céljával. 08.03-án megadta csapatainak számát, de már jelezte, hogy egy észak felöl érkező orosz csapás kétségessé teheti a déli irányú támadást. Azonban az omm haderőnek nem kell módosítani eredeti terveit, mert a fő erők az előzetes egyezmények szerint, a közös manőver keretében hajtják végre feladataikat. Üzenete szó szerint így hangzott: „Az osztrák haderő határozottan számíthat Oroszország elleni offenzívájában minden Németország keleti részére felvonuló magasabb egység támogatására.”
Conrad úgy vélte, hogy az orosz erők, -a Visztula és Bug sávjában- a mozgósítás 20. napjáig 14 gyalog és 4 lovas, a 30. napig max. 24 hadosztályt, Galícia K-DK-i részén max. 17 gyalog és 7 lovas hadosztályt állítanak ki, így lehetősége van helyi erőfölény kialakítására. Csakhogy a háború kezdetekor 12 hadosztály Szerbia felé ment, ezen erők így késve csatlakozhattak a keleti front csapataihoz.
Moltke csak 08.15-én fedte fel kártyáit. A közlés módja viszont igen megalázó volt. A 8. hadsereg parancsnoka közölte a vezérkarához beosztott k.u.k. századossal, hogy szó sem lehet egy déli irányú támadásról. Conrad tiltakozott, de erre sem Moltke, hanem a 8. hadsereg parancsnoka válaszolt.
Minorkavidor 2015.07.02. 18:09:12
A veszteségek csak tovább nőttek. Az orosz fronton 1914. december 31-ig több mint 800.000, a szerb front ugyancsak december 31-ig 270.000 fős veszteség keletkezett, Przemyśl felmentésére indított téli (kárpáti) offenzívák újabb 800.000, míg magában a várban 130.000 fő került a veszteséglistára. Pedig a veszteségek csökkentésére 2 lehetőség is kínálkozott:
1: Conrad módosítva az eredeti tervet védelembe vonul a folyókra, mocsarakra és az erődökre támaszkodva felőrli az orosz támadókat. Erre jó esélye is volt mert e korban védőknél volt az előny. Ráadásul ez nem jelentette volna a szövetségesi kötelezettség megszegését sem, mert az orosz főerők, -a németek franciaországi támadása miatt- az OMM-t vették célba. 6 hadseregükből 4 Galíciára támadt.
2: Aktualizálják az idősebb Moltke tervét, mely szerint a német haderő 1/3-da és omm csapatok főereje lezárja az orosz-lengyelországi „zsákot” és az eredményeit szívós védelemmel védelmezi. Mindkét terv számos katonai és politikai/diplomáciai előnnyel járt volna:
Katonai előnyök:
- rövidebb, ám a természeti akadályok miatt jól védhető front (Kelet-Poroszország és Galícia között 450 km a távolság).
- Ez a franciákat készteti támadásra, csakhogy mivel a német határ is jól erődített, így nekik kellett volna Belgium semlegességét megsérteni.
- A lengyelek aktívabb részvétele, nagyobb létszámú lengyel légió.
Politikai/diplomáciai előnyök:
- Mivel a britek elkötelezettsége távolról sem volt 100 %-os az Antant iránt, így Belgium semlegességének francia megsértése esetén semlegesek maradnak. Ez már csak azért is biztos, mert a valós történelemben a héják és galambok küzdelmét a belga semlegesség német megsértése döntötte el.
- A brit semlegesség azt jelentette volna, hogy nincs brit blokád Németország ellen, a németek szabadon hozzájuthatnak a náluk hiányzó nyersanyagokhoz
- Nagy-Britannia távolmaradása miatt az USA is megőrzi semlegességét.
- A 2 ingadozó szövetséges, Olaszország és Románia nem fordul a KH ellen
- A lengyelek megnyerésének jobb esélyei.
Végül az a schlieffeni/moltkei állítás, miszerint Ausztria sorsa nem a Bugnál, hanem a Szajnánál dől el, hazugság volt akár a Monarchia, akár Németország oldaláról nézzük:
A OMM részéről
A OMM 1914 augusztusa és 1915. április 30-ig csak a keleti front kb. 1.790.000 főt veszített. Amikor a háborúból való kilépésről tárgyaltak az AH képviselőivel nagyon nem volt mindegy milyen nagyságú és állapotú erők állnak az OMM rendelkezésére. Mit tud felkínálni? Mindjárt a háború elején elszenvedett óriási veszteségek lerombolták nemzetközi tekintélyét, mind Németország, mind az ingadozó szövetségesek, - Olaszország hadba is lépett ellene- mind az AH, mind a semlegesek előtt. Önállóan, - a limanowai csata kivételével- egyetlen hadjáratot nem nyert meg, a gorlicei áttöréstől caporettóig mindig szüksége volt jelentős német támogatásra. Végül, de nem utolsósorban a háború elvesztése után messze nem mindegy mekkora veszteséggel kerül ki a háborúból.
Németország részéről:
A két fent említett védelmi megoldás előnyein túl:
Az OMM veszteségeinek a pótlása túl sok élő,- és anyagi erőt vont el, és az erők szétforgácsolásához vezetett.
luftwaffe44 2015.07.02. 21:03:08
oranje2010 2015.07.02. 21:12:55
Valamint 1906-ban hiába lett leváltva Beck-Rzikowsky tábonok vezérkari főnök, aki Ferenc Józseffel egyidős volt és nem látta át, hogy mivel áll szemben a monarchia, befolyását egészen 1917-ig megőrizte, mint a „K.u.K. Erste Arcièren-Leibgarde” parancsnoka!
Továbbá a helyettese Oskar Potiorek aki besérült, hogy Conrad akinek legalább elképzelései is voltak az eljövendő háborúról lett a vézérkari főnök,állandó intrikáival aláásta az új vezetés tevékenységét! Ennek ellenére karriert csinált ahelyett, hogy kirúgták volna a hadseregből!
proletair · http://lemil.blog.hu 2015.07.03. 06:22:56
Minorkavidor meg kommentnek álcázva írt egy másik posztot :D
Nuclear Winter 2015.07.03. 08:01:51
(Bár az erőltetett, humorosnak szánt kiszólások pl. "nem belőlük fog az orosz tartóstejipar meggazdagodni" feleslegesek. Enélkül is megáll a saját lábán, minden elismerésem)
butyko 2015.07.03. 08:53:43
medium size devil 2015.07.03. 09:03:14
Buchhalter 2015.07.03. 09:50:23
Üdv
Hiryu2,01 2015.07.03. 09:58:31
(miért dolgozzunk ha nem muszáj?)
Minorkavidor 2015.07.03. 20:14:19
Köszönöm a magas labdát, lecsapok rá) De azért kössz, hogy ráirányítottad a figyelmemet az összeadási hibára)
A következő forrásokat ajánlom figyelmedbe:
1: Galántai József: Az első világháború
2: Galántai József: Magyarország az első világháborúban
3: Julier Ferenc: A világháború magyar szemmel
4:Romsics Ignác szerk: Magyarország az első világháborúban
Kezdjük az összeadási hibával: megadtam a részadatokat, szerb front 1914.12.31-ig 270.000, keleti front 1914.12.31-ig 800.000, a kárpáti (téli) offenzívában 800.000, Przemyśl 130.000. Ez nem 1.790.000, mint írtam, és nem is 2 millió, mert Przemyśl veszteségei benne vannak az április végéig elszenvedett 800.000 főben, hanem 1.870.000 fő.
A szerb front adata esetén még néhány ezer fővel kevesebbet is adtam meg:
Galántai József Magyarország az első világháború c. munkája 132. oldalán kerekítve 273.804 főben (ebből 76.690 hadifogoly), forrásként a Krieg 1.kötet 759. oldalán szereplő adatot adta meg a lexikon Potioerek- offenzívák szócikkében (552.o.) 275.560 főben adja meg. A Romsics Ignác szerkesztette kötet tanulmánya 1914.12.31-ig 75.690 hadifoglyot említ.
Az orosz fronton 1914.12.31-ig elvesztett 800.000 ember Galántai: Az első világháború c. műve 230. oldalán, valamint Magyarország az első világháborúban c. műve 133. o. szerepel (forrás: Krieg 7. kötet 655.o.). Juliernél is ugyanezen adat szerepel:
mek.oszk.hu/02200/02221/html/2_6.html
A kárpáti (téli) offenzíva 800.000 fős vesztesége Galántai József Az első világháború c. műve 254. o.
Valamint Magyarország az első világháborúban c. műve 135. oldalán szerepel (Forrása: Krieg II. kötet 270.o. valamint hivatkozik Julierre is.) Juliernél itt szerepel:
mek.oszk.hu/02200/02221/html/3_2.html
Érdemes tovább olvasni Galántai Magyarország az első világháborúban c. művét. A könyv 161.oldalán, a lábjegyzetben megadja a Krieg VII. kötet 46-47. oldalán található adatokra hivatkozva a Monarchia első 12 hónapjára vonatkozó adatokat, ami 2.016.508 fő halottat, eltűntet, sebesültet és hadifoglyot jelentett, ehhez járult még 722 ezer megbetegedés is. A 162. oldalon meg idézi Tisza István hozzászólását, mely az 1915. június 18-án megtartott közös minisztertanácson hangzott el: „Egyetért Conrad báróval, hogy első az állam számára az erős hadsereg, mégis a legszükségesebb kiadásoknál pénzügyi nehézségekbe ütközünk”. „A királyi magyar miniszterelnök – olvassuk a jegyzőkönyvben – megállapítja, hogy a háborút az ember- és készletanyag figyelembevételével a jelenlegi terjedelemben biztonságosan még 8 hónapig lehet vezetni.” (Forrásként megadja: Protokolle 247.
Szintén ezen az oldalon olvasható, hogy a magyar kormány 1915. február 20-i ülésén tárgyalt a veszteségek pótlásáról. „A pótlás nagysága 175 %-nak felel meg. Számokban kifejezve pusztán csak a küzdő gyalogságnál eszerint már kb. 1 millió 200 ezer embert küldtünk a harcoló sorokba pótlás gyanánt.” Nemcsak a további erősítések küldéséhez járultak hozzá, hanem ahhoz is, hogy a Lajtán túli ezredek kiegészítéséhez is hozzájárulnak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a veszteségek nemzetiségi megoszlását nem lehet kimutatni.
A veszteségek időbeni megoszlásáról a 220. oldalon a következőket írja: „Bár az osztrák-magyar hadsereg még két évig harcolt, önálló nagyobb akcióra ez után már nem volt képes, és csak a német hadseregekkel kooperálva tudta arcvonalait tartani. Kimerülő tartalékai következtében a korábbiakhoz hasonló nagy harcokat már nem vállalhatott. Jelzi ezt az 1916 júliusát megelőző és követő veszteségeinek aránya is. Az első szakaszban majdnem háromszor annyi katona esett el, mint a másodikban. A fogságba kerültek száma több mint háromszoros. A hadsereg az utolsó két évben vegetált. Forrása: Krieg VII. köt. 46-47.o.
Minorkavidor 2015.07.04. 19:50:25
Így van! Az OMM katonai hierarchiájának élén a korlátolt szellemi képességekkel rendelkező Ferenc József állt, a 2. helyen a közös hadügyminiszter állt (ő soha nem lehetett magyar állampolgár), aki a tárcája alá tartozó valamennyi intézmény, így a vezérkart is irányította. A vezérkari főnök a háború idején az uralkodónak illetve Őfelsége által kinevezett főparancsnoknak alárendelve végezte feladatait. A béke idején úgy alakult a felállás, hogy vezérkari fönök minden hadsereg fejlesztési javaslatát a közös hadügyminiszteren keresztül tette meg, aki a delegációkkal tartotta a kapcsolatot, a végső döntést az uralkodó szentesítette. Ez elvben nem is olyan bonyolult. Ugyanis a delegációk saját parlamentjeiknek is felelősséggel tartoztak. A delegációk jeleztek a parlamenteknek. Előbb viszont a kormányok előkészítették a törvényjavaslatokat, amit a parlamentek megvitattak. Az elfogadás után kormányfők utasítására a pénzügyminiszterek utalták a közös haderő fenntartására szánt pénzt a közös pénzügyérnek, az meg végül eljuttatta a közös hadügyminisztérium számlájára.
De ezzel még nincs vége:)) A honvéd/Landwehr csapatok finanszírozása a helyi parlamentek ügye volt. A játszmát e szinten is le kellett játszani. A közöst ez az újoncjutalék megállapításakor érintette. Az összjutalékból mennyi essen a közösnek, mennyi a két honvédségnek.
De még mindig nincs vége! Conrad ugyanis állandóan fasírtban volt az épp regnáló k.u.k. hadügyérrel. Egy épületben volt ugyan hivatali szobájuk (egymás feletti emeleten), de soha nem tudtak időt szakítani problémáik kibeszélésére, ami pedig a konstruktív együttműködés alapfeltétele. A belháború annyira elfajult, hogy Őfelsége katonai irodájához ill. a 3 hadügyminisztériumhoz beosztott vezérkari(!) tisztek,- a miniszterekhez alkalmazkodva(!)- bármikor nemcsak kritizálhatták Conrad döntéseit, hanem negligálhatták azokat. Ez a (v)iszony a háború idején is megmaradt. A közös hadügyér bármikor kész volt összefogni a delegációkkal és a parlamentekkel a hadügyi költségvetés megkurtitása érdekében.Így pl. nem szavazták meg azokat pénzeket melyek a tüzérség fejlesztésére szánt pénzeket, akár a mennyiségi akár minőségi fejlesztésről volt szó. 1914-ben a németek 72, a szerbek 54, az oroszok 48, míg a Monarchia hadosztályai 42 löveggel rendelkeztek.Minőség területén hátráltatták a kitűnő 30,5-es mozsarak bevezetését, nem szavazták meg azokat az összegeket sem melyek révén a muzeális példányoknak számító tarackokat korszerűekre cserélhették volna.az orosz-japán háború tanulságai szerint a srapnelekkel szemben a gránátok fontosságát, de 1914-ben még mindig a srapnel volt a meghatározó lőszerfajta.
De a k.u.k hadügyérek is tudtak időnként jól lépni. 1912-ben Auffenberg hadügyérnek sikerült keresztül vinnie, hogy 76 tábori üteget elláthattak lövegmozdonyokkal, modern irányzó készülékekkel, lovakkal és a kezelésükhöz szükséges személyzettel. Összehasonlításul a háborúba 471 üteggel vonult a OMM hadba... (Igaz ekkor Conrad parkolópályán volt: 1911-től 1912 december 12-ig nem ő volt a vkf)
Minorkavidor 2015.07.04. 19:55:29
A tüzérséghez való magyar viszony is igen ellentmondásos:
A tüzérséget (és a műszaki csapatokat) az 1848/49-es események miatti mély osztrák félelem miatt nem lehetett 1868-ban létrehozni. A Honvédség iránti félelem Bosznia-Hercegovina 1878. évi megszállása után,- a Honvédség ott mutatott teljesítménye- miatt kezdett enyhülni. A honi politikusok ilyen irányú követeléseinek szó szerinti ismertetéséhez több száz normál méretű poszt sem lenne elég, de amikor jött az igazság órája:
A XIX.-XX. századfordulóján bekövetkezett,- a Monarchia számára kedvezőtlen- fejlemények arra késztették a közös hadvezetést, hogy maga kezdeményezze a Honvédség tüzér (és műszaki) csapatainak létrehozását. A hadvezetés ugyanis a közös tüzérséget, a Landwehrt és a haditengerészetet kívánta fejleszteni, ezért még 1903-ban döntést hoztak az ehhez szükséges pénzfedezet előteremtéséről. E fejlesztések az újonc- és békelétszám emelését is szükségessé tették, azonban a birodalom mindkét felében dúló politikai válságok miatt az aktuális kormányok nem vállalták ennek megszavazásával járó kockázatokat.
Mindenesetre a Széll-kormány még 1903-ban a létszámemelés megvalósításába kezdett, melyet ún. nemzeti vívmányok elérésével kívánt összekapcsolni. Majd 1904 februárjában gróf Tisza István, az új miniszterelnök, egy memorandummal fordult az uralkodóhoz. Ebben tüzérség felállítását is kérte, indoklásában leírta, hogy évtizedeken át azért (is) utasították el e kérés teljesítését, mert a Honvédségben csak 2 év volt a szolgálati idő. Most, hogy a haditengerészet, a lovasság és lovas tüzérség kivételével a közös hadsereg tervezi az áttérést a 2 éves kiképzésre, ez az ellenérv nem állja meg a helyét (a tengerészetnél továbbra is 4, a lovasságnál és lovas tüzérségnél 3 év maradt a szolgálati idő). Hangsúlyozta, hogy e terv politikailag veszélytelen, mert nem érinti a hadsereg egységét.
Őfelsége és Heinrich Ritter von Pitreich táborszernagy, közös hadügyminiszter katonailag előnyösnek tartották Tisza előterjesztését. Megadták elvi beleegyezésüket. A végrehajtásra a Monarchia tüzérségének általános újjászervezése keretében, több év alatt került volna sor. Maga Ferenc József a következőket mondta az 1904. április 23-ai koronatanácson: „A honvédtüzérségi alakulatok felállítását, annak idején, a honvédség megteremtésekor bizalmatlanságból nem engedtük. Azóta azonban a honvédség olyan irányban fejlődött, hogy nincsen ok a bizalmatlanság további fenntartására.”
Mivel a sógorok már beleegyeztek, a labda visszakerült a magyarok térfelére, ahol egy évtizedig pattogott!
Ugyanis az Apponyi Albert vezette „dicső” ellenzék vég nélküli beszédekből álló obstrukciókkal múlatta az időt, mikor pedig 1906-1910 között hatalomra kerültek semmit sem csináltak. Az ellenzék ezekben az években többek között a k.u.k. magyar ezredeiben a magyar vezényleti nyelv bevezetését, a magyar jelvények használatát követelték, azaz többnyire szimbolikus dolgokat. Amelyek azonban túlmentek ezen, azok az önálló, működőképes magyar hadsereg megteremtését célozták.
A honvédtüzérség hiányát már az 1870. évi őszi fegyvergyakorlatoktól kezdve úgy pótolták, hogy a honvédgyalogság együtt gyakorolt a közös tüzérség ütegeivel. Háború esetén a közös tüzérség alakulataiból a honvédség seregtesteihez is osztottak volna be ütegeket.
A Lajtántúl zökkenő mentesebben ment a Landwehr ellátása tüzérséggel, ott már 1908-ban felállították az első ütegeket. Ez újabb impulzust adott a honvédtüzérség megszervezéséhez. Conrad von Hötzendorf 1909 januárjában újra megsürgette annak létrehozását, tervei szerint minden honvéd gyalogoshadosztály 1-1 ágyús és tarackos ezredet kapott volna mozgósításkor, összesen 52 löveget.
A HM 21. osztálya már 1905-ben kidolgozta tervét a tüzértiszteknek a Ludovika Akadémián történő képzésére. E munkában részt vett Hazai Samu ezredes is, aki majd 1911-től,- hadügyminiszterként- lelkes támogatója lesz a tüzérségnek. A tüzérség fejlesztését szükségessé tette az 1908 óta permanens válságban levő Balkán, valamint a Monarchia tüzérségének, mind számbeli, mind technikai lemaradása a többi nagyhataloméhoz képest.
Végül 1912. június 4-én elfogadták az véderőről szóló XXX. tc.-t, valamint a honvédségről szóló XXXI. tc.-t. E tc., 12. §-a értelmében 8 tüzérdandárba szervezett 70 ágyús-, tarackos-, és lovasüteget kell felállítani. Mégpedig úgy, hogy az 1913-1916 közötti 4 évben évente 2 tábori ágyús ezredet, kétévente egy lovas tüzérosztályt szerveztek volna. A 32 tarackos üteg felállítása az 1916 utáni időre maradt volna. Mivel a Honvédség ekkor 8 gyalogos és 2 lovas hadosztályra tagolódott ezért a gyalogos hadosztályok tüzérdandára 1-1 4 ütegből álló ágyús-, és tarackos ezredből, ütegenként 6, összesen 48 lövegből állt volna, a 2 lovas hadosztálynak a k.u.k. lovas hadosztályokhoz hasonlóan egy 3 ütegből álló, ütegenként 4 löveggel rendelkező tüzérosztálya lett volna.
Minorkavidor 2015.07.04. 21:51:15
Amennyiben már 1910-ben elfogadták volna a váderő törványt, úgy a 3 éves végtehajtás 1914-ben jár le:))
A 70 üteg így oszlozz volna meg:
8 gyalogos hadosztálynak összesen 32-32 ágyús és tarackos üteg, összesen 64 üteg 384 löveg,
2 lovashadosztály, 1-1 lovastüzérosztállyal, osztályonként 3 üteg, ütegenként 4 löveg, összesen 24 löveg.
Mindösszesen 408 löveg. Ténylegesen volt 198, hiány 210 löveg.
Csakhogy így a Landwehrt is fejleszteni kell:
a 8 gyalogos Landwehr hadosztálynak összesen 32 ütege volt, így neki is kell 32 üteg, ami újabb + 192 löveg.
Csakhogy mivel a k.u.k. hadosztályokat 42 löveggel szerelték fel, így az egyenlőséghez egy újabb 6 löveges üteget beállítása lett volna szükséges. Mivel 33 közös hadosztály volt, ez 198 löveg.
Mindösszesen ez időbeli fejlesztés vonzata +600 löveg. Az OMM 2842 löveggel vonult a háborúba, ez a többlet 21,11%-al növelte volna meg a lövegállományt!
Még jobb lett volna Conrad 1909 évi tervének megvalósítása:
8 honvédhadosztálynak 52 löveg hadosztályonként, összesen 416 löveg, a lovas hadosztályoknál maradt volna 24 löveg, mindösszesen 440 löveg. Így a 242 + löveg "keletkezett" volna:))
De akkor a Landwhrnek is ennyi kellett volna az egyenlőséghez, ami 224 + löveget jelenthetett volna.
Az egyenlőség a k.u.k gyaloghadosztályainál +10 löveg hadosztályonként, összesen 330 löveg +.
Ez esetben a többlet 796 löveg, ami 28 % pluszt jelentett volna!
Conrad nem véletlenül volt nagylelkű:))
Tranquillius 2015.07.06. 16:10:22
Titus Pullo Urbino 2015.07.07. 11:55:11
nagyhaboru.blog.hu/2011/07/22/przemy_li_zongorak
Fredddy 2015.07.07. 13:12:03
Titus Pullo Urbino 2015.07.07. 13:27:32
"a forradalom harmadik évfordulójától kezdve szerveztek a bolsevikok tömegrendezvényeket, amelyeken a Téli Palota ostromát játszották újra. Majd a híres rendező, Eizenstein leforgatta az Október című filmjét, amelynek ostromjelenetei később szinte történelmi dokumentumként szolgáltak a szovjet propaganda igazolására. Egy 2007-es hír szerint egyébként egy orosz levéltári igazgató, Szergej Mironyenko azt állította, hogy a Téli Palotát nem ostromolták meg, és abban is kételkedett az orosz állami levéltár vezetője, hogy az Aurora cirkáló ágyúi eldördültek volna november hetedikén."
Fredddy 2015.07.07. 13:46:27
Titus Pullo Urbino 2015.07.07. 14:00:30
Titus Pullo Urbino 2015.07.07. 14:06:12
Fredddy 2015.07.07. 16:02:01
2015.07.08. 19:52:59
Minorkavidor 2015.07.08. 21:00:19
De az is milyen ostrom volt?
88 roki 'védett' 7 személyt, a leghíresebb "politika' elítélt De Sade márki volt, belőle rövid ideig De Sade polgártárs lett, oszt az új rendszer is rájött arra, hogy jobb ha rács mögé teszik. A többi 6, vagy elmebeteg, őrült volt akit családja kérésére sitteltek le, vagy köztörvényes.
Egyébiránt a Bastille már végóráit élte, ugyanis tervezték a lebontását.
A Téli Palota ostrománál a legnagyobb ellenség nem az Ideiglenes Kormányt védő csapatok, hanem a pincébe tárolt jó fajta itóka volt )bor, pálesz)
Fredddy 2015.07.08. 21:59:13
ihasz laci 2015.11.07. 13:03:55
reszletekbe nem megy bele tul melyen, amolyan elmeselo stilusban mondja el a tortenteket. a 8-9 het tortenesei kozott emliti meg przemysl ostromat, ha erdekel valakit.
www.youtube.com/channel/UCUcyEsEjhPEDf69RRVhRh4A
David Bowman 2018.08.27. 13:40:19