Elérkeztünk Przemyslért vívott harcokat bemutató cikksorozatom (1, 2, 3, 4, 5, 6) utolsó részéhez.  Ez lesz talán a legrövidebb, mert a harmadik ostromról nagyon kevés anyagot találtam, általában arra szeretik kifuttatni ezt a sztorit, hogy mindenki éhen halt és/vagy hadifogságba került, és megint vesztettünk. Pedig nem: 1915 májusában a Birodalom visszavág!

1. Zerstören

A német főparancsnok, Falkenhayn 1915 tavaszán újabb dilemmával szembesült. Mindenhol égett a ház, úgyhogy el kellett dönteni, hogy a Balkánon, vagy az orosz front déli részén jelentkező válság kezelésére vesse be II. Vilmos nélkülözhető katonáit. Végül utóbbi mellett döntött. Az eddigi módszer, a Kárpátokból északra irányuló támadás viszont nem vált be, úgyhogy új ötlet kellett. Azt találták ki, hogy ott támadják meg az oroszokat, ahol a nyugat-keleti irányú kárpáti arcvonal északra fordul, hogy észak-déli irányú lengyelországi front legyen belőle. Ezt a kiálló sarokpontot úgy hívták: Gorlice.

Romanov nagyherceg eközben tavaszra egy hatalmas, Krakkón át Szilézia felé irányuló támadást tervezett, de le kellett tennie a tervről, a kárpáti és a mazuri csatában elszenvedett veszteségek megakadályozták a támadásra szánt erők összegyűjtését. Attól persze nem kellett tartani, hogy Oroszország anyácska kifogy a fiakból, egyszerűen csak a rettegett ,,ember-reservoir”-ból sem csettintésre lehetett azért bevethető hadosztályokat felszerelni, azt majd 30 év múlva. A kezdeményezés így a központi hatalmakhoz került.

Nekik viszont a tervezett támadáshoz először is egy újabb hadsereg kellett, amit fel is állítottak, Mackensen német tábornok vezénylete alatt. August von Mackensen polgári származása (Anton Ludwig Friedrich August Mackensen néven látta meg a napvilágot 1849 decemberében) ellenére tipikus porosz katona volt, szinte egész katonai szolgálatát Németország keleti felében töltötte (képen, a  fura egyenruha, mely Mackensennek afféle védjegye is volt, a nagy múltú 1. Leib-Husaren-Regiment Nr. 1 nevű ezredé),  A másodosztályú vaskeresztet még a porosz-francia háborúban kapta meg, itt léptették elő hadnaggyá is. Az első világháborúban a gumbinneni és a tannenbergi csatában vezette a XVII. hadtestet, majd novemberben megkapta a 9. hadsereg parancsnokságát. Innen helyezték át a jelentősen átszervezett 11. hadsereg élére, melyet egy osztrák-magyar és három német hadtestből állítottak fel. A német hadtestek már harcedzettnek számítottak, a 11. hadsereg eredeti formájában a nyugati fronton harcolt, a katonák itt komoly tapasztalatokat szereztek a legfontosabb első világháborús skillekben: a kommunikációs vonalak kiépítésében, a tüzérség és a gyalogság együttműködésében és a tábori erődítések gyors elkészítésében.

Az új hadsereget az osztrák-magyar 3. hadseregtől északra helyezték, a 3. és a 4. hadsereg közé illesztették be az arcvonalba. Vele szemben a XI. és a X. orosz hadtest állt, régi ismerőseink: az időközben hercegi címet kapott Radko Dimitrijev és 3. orosz hadserege. Az oroszok frontja mögött komolyabb tartalékok is elhelyezkedtek.

A gorlicei csatához való felvonulás óriási titokban zajlott, nehogy az általában jól működő orosz felderítés megsejtsen valamit. A csapatok éjszaka mozogtak, a támadó alakulatokat pedig csak közvetlenül a támadás megindulása előtt vezényelték az első vonalba. 1000 löveget vonultattak fel a támadáshoz, a már ott lévőkkel együtt így kb 1500 különféle tüzérségi eszköz várta a nagy fellépést, köztük két harmincésfeles és az egyik tengerpartról áthelyezett 42 cm-es. A munka ünnepe szórványos lövöldözéssel telt. Dimitrijevék viszont nem figyeltek fel arra, hogy ez nem kevés ágyú sok lövése, hanem sok ágyú kevés lövése: a hatalmas tüzérségi arzenál belövését végezték a frissen ide helyezett csapatok. Május 2-án reggel hatkor aztán leszakadt az ég, egyszerre dördült el a rengeteg ágyú, Gorlicéből magából  pár órán belül csak néhány telekkönyvi bejegyzés maradt. A Dunajec-vonalon talán a legjelentősebb városnak számító Tarnówra pedig az említett 42-es lövedékei hullottak (ez januártól kezdve állt itt, összesen 300 lövést adott le a városra, iszonyatos hatással, a vasútállomás fordítókorongját egy ilyen lövedék felfordította, a túlélő oroszok közül sokan megvakultak, vagy megőrültek). ¾ 10-kor befejeződött az ágyúzás, 10-kor pedig rohamra küldték a gyalogságot. Az egész arcvonalon egyszerre hangzott fel a lelkes hurrázás, az előző este előkészített, és a légi felderítés elől gondosan álcázott pontonokon (azt találták ki, hogy a folyóparti töltésekre deszkákat fektettek, arra földet hánytak, így takarták el a légi felderítés elől a gát átvágott részeit) a Dunajecen átcsónakázó osztrák és magyar katonák gyorsan foglalták el az oroszok rommá lőtt túlparti állásait, pláne, hogy volt, ahol már a tüzérségi tűz végzett az összes védővel. A nap végére 40 km-es rés tátongott az orosz arcvonalon. Dimitrijevék hiába vetették be a tartalékaikat is, ezúttal ők voltak azok, akiket elsöpört az áradat: csakhamar elesett Tarnów is. Az oroszok egy településen, egy megerődített állásban se tudtak megkapaszkodni, akinek szerencséje volt, megadhatta magát a diadalmasan előrenyomuló csuka- illetve táboriszürke ezredeknek, akinek nem, az nyomorultul pusztult el a menekülőkkel zsúfolt utakon, túlterhelt hidakon a villogó karddal rohamozó huszároktól űzve, vagy az osztrák-magyar-német tüzérség iszonyatos tüzében. A hidakat egyébként az oroszok igyekeztek elpusztítani maguk után, hogy ezzel is lassítsák üldözőiket, a gyalogság és a lovasság csak-csak átevickélt valahogy a folyókon, de a nehéztüzérség előrenyomulásához szükség volt masszív hidakra. Az osztrák-magyar-német utászok kidolgozták a belüket, és itt jött nagyon jól a harmincésfeles könnyű mozgathatósága is. Képünkön osztrák-magyar katonák orosz hadifoglyokat kísérnek, néhányat abból a 140000-ből, akiket a gorlicei csata pár napja alatt ejtettek foglyul.

Az előrenyomuló 11. és 4. hadsereg tehát a Kárpátok vonalánál délre néző oroszok hátába került. Conradék és Falkenhayn nem győztek csodálkozni, az első világháború összes tábornoka végig egy ilyenről álmodozott. Május 8-án az előrenyomuló osztrák-magyar-német csapatok elérték a Wislok folyót, közben olyanok voltak, mint pl hogy a debreceni 11. hadosztály egy rohammal verte szét a 48. orosz hadosztályt, 1300 foglyot ejtve (köztük a későbbi fehérgárdistát, Kornyilov tábornokot). Magyarországról is ekkor űzték ki végleg az északi megyékbe betört oroszokat.

A gorlicei áttörés (van, ahol gorlice-tarnówi áttörés) néven elhíresült esmény támogatására/kihasználására a Kárpátokban vérző Pflanzer-Baltin-féle 7. hadsereg is újabb támadásra indult, az így bekerített és három irányból szorongatott oroszok a Kárpátokból is kénytelenek visszahúzódni a Sanhoz. Ivanov tábornok 8. orosz hadserege megkísérelt egy ellentámadást (sanok-rzesovi csata) az osztrák-magyar 3. hadsereg ellen, melyben a przemysli orosz őrségből elvont csapatok is segítségükre voltak, de nemsokára ők is visszavonulásra kényszerültek a Kárpátok alól. Az eredeti terv szerint a németek pedig az orosz hadsereg másik szárnyán, Kelet-Poroszországban támadnak újra, de itt nincs olyan nagy eredmény, azért Hosszú Nyikolájjal sem lehet a Mazuri-tavakat harmadjára is ugyanúgy megetetni. A németek mindenesetre benyomultak Kovno és Kurland orosz kormányzóságaiba.

2. Rein, raus

Nézzük, mi történt mindeközben Przemyslben. Azt korábban megbeszéltük, hogy az erőd orosz nézőpontból Magyarország kapuja- nos, osztrák-magyar nézőpontból pedig Lembergé, úgyhogy továbbra sem írták le. A vár parancsnoka a már említett Artamanov tábornok lett, a városé egy bizonyos Kiviakov ezredes.

Az oroszok azonnal nekiláttak az erőd helyreállításának, ez főleg romeltakarítást és tábori erődítések építését jelentette. 8000 főnyi orosz munkásosztag vonult fel erre a feladatra, közülük többen is áldozatul estek a hátrahagyott osztrák-magyar aknamezőknek. Az infrastruktúrára is nagy gondot fordítottak. A hidak felújítása kulcsfontosságú volt, a felrobbantott vasúti hidak helyére először fahíd készült, majd, mikor ezt az áradás elvitte, két pontonhíd építéséhez is hozzákezdtek. Közben két szilárd híd építésén is dolgoztak.

A fogságba esett védőkkel az oroszok igen jófej módon bántak, a sebesültek megmaradhattak a várbeli kórházakban (hat ilyen volt) eredeti orvosaik ápolása alatt, a felgyógyulókat vitték csak tovább a hadifogolytáborokba. A tisztek megtarthatták a kardjukat, mint említettem; később sajnos ezt az intézkedést az oroszok visszavonták, sőt, ki is plakátolták, hogy ez a lépés válasz arra a (természetesen alaptalan) hírre, hogy az osztrák-magyarok kínvallatással próbálnak a fogságba esett orosz katonákból hadititkokat kiverni.

A civilek élete azonban sajnos nem volt fenékig tejfel. A város polgármestere, Lanickievic, az első ostrom után elmenekült Bécsbe, helyére dr Blazovszki került, aki aztán összekülönbözött az oroszokkal (állítólag tartalékos főhadnagy volt, és megtagadta, hogy a cárt köszöntse a város nevében), és túszként Oroszországba szállították, így végül egy Gluckievic nevű lembergi rutén ügyvéd lett a polgármester. A fosztogatókedv kordában tartására Lembergből érkezett orosz katonai rendőrség a városba, ez sajnos nem működött túl eredményesen, úgyhogy nemsokára egy másik rendfenntartó alakulatot hoztak a helyükre. Velük sokat javult a helyzet, az orosz rögtönítélő katonai bíróság tíz orosz katonát agyon is lövetett fosztogatás miatt. Idővel antiszemita intézkedéseket is bevezettek, a zsidóknak el kellett hagyniuk a várost (sokan eladták az üzletüket ekkor). Nem kímélte az intézkedés az öregeket, sőt, a sebesültek ápolását végző orvosokat sem, a zsidó orvosoknak április 28-án kellett távozniuk Przemyslből, A Lemberg felé vezető út egy részét ráadásul gyalog kellett megtenniük. De nem csak a zsidók szenvedtek, a Monarchiához való hűség miatt több keresztény polgárt is megbüntettek, Chechovitz gör. kat. püspököt lemondásra kényszerítették, mire az öreg pap szívszélhűdést kapott és meghalt. A przemysli kerületből összesen 6000, 16 és 50 év közötti, katonai szolgálatra alkalmasnak talált férfit internáltak Oroszországba. Az üresen maradt lakásokba orosz tisztek költöztek be, akik igyekeztek az előző lakók fényűző életét folytatni, de kézen-közön azért néhány zongorába bele is szartak.

Április 25-e nagy nap volt a przemysli oroszok életében, nem akárki érkezett ugyanis látogatóba: maga II. Miklós cár. Atyuska előtte Lembergben volt, a vonata este 9-kor futott be nagy katonai pompa közepette Przemyslbe. A főutcán nyitott kocsin hajtott végig (a konvoj harmadik kocsijában állt ő, a negyedikben Hosszú Nyikoláj), éljenző katonái sorfala között (ablaktáblák bezárva, katonáktól a fegyver elvéve, biztos, ami biztos). A lakosságot az eseményről olyan szigorúan eltiltották, hogy mikor később észbe kapva, mégis inkább kivezényelték őket a cárt köszönteni, akkor sem mert senki az orosz zászlókkal feldíszített utcán mutatkozni. A tiszti kaszinóban lakoma várta a cárt, az éjszakát ezután egy helyi villában töltötte (a vendégek kényelmét persze a lakosoktól rekvirált bútorok és berendezési tárgyak biztosították). Reggel felébredvén a VI. sz. erőd meglátogatása volt a program, egykor megebédelt a tiszti kaszinóban, majd háromkor visszavonatozott Lembergbe.

Nem minden orosz lelkesedett azonban annyira az ügyért, volt a várban 2000 főnyi cserkesz katona, akik ugye mohamedánok. Ekkor már túl voltunk azon, hogy a török szultán kihirdette a dzsihádot minden mohamedán számára az antant ellen, a cserkesz katonák ezért megtagadták az engedelmességet, és követelték, hogy fegyver nélküli szolgálatot láthassanak el valahol. A renitensek csoportját az oroszok ágyúval lőtték szét, a 250 túlélőre nyilvános kivégzés várt.

Az ilyen kisebb incidensektől eltekintve az oroszok kezdték magukat egész otthonosan érezni: eredeti céljuk Galícia annektálása volt, a hivatalos közleményekben és a propagandában a száz éve Habsburg elnyomás alá került Galícia felszabadítóiként ünnepelték magukat. A vár orosz őrségét Szádecky-Kardoss szerint eredetileg 40-50000 katona alkotta. Az oroszok fontos szerepet szántak Przemylsnek a haditerveikben, Kusmanek utászai azonban alaposan feladták a leckét nekik: a kívánt minőségű védművek (újra)felépítéséhez sokkal több idő kellett volna, mint amennyi végül is a rendelkezésükre állt.

Május másodikán ugyanis, mint láttuk, beindultak az események: egy dolog, hogy a védőseregből több alakulatot is elvontak az összeomló front megsegítésére, a nagyobbik baj, hogy ennek ellenére sem kellett két hétnél többet várni az ostromlók megérkezésére. Május 14-én a központi hatalmak csapatai elérték a Sant. Dimitrijev ittmegpróbálta összegyűjteni erőit egy ellentámadásra, mely a folyó Przemysltől északra fekvő három erős hídfőjére támaszkodott volna. A bolgár tábornok összesen 23 hadosztályt szedett össze erre a célra, de ezek nagy része már csak névleg volt hadosztály, a gyakorlatban mindenféle szétvert alakulatok töredékeiről volt szó., a 10. és a 14. orosz hadtestnek például mindössze 1000 bevethető embere maradt. Ilyen állapotban nemhogy támadni, védekezni is alig tudtak (pedig nagyon kellett volna, a beszakadt front egyben azt is jelentette, hogy a támadók az északon, a Visztulánál állásaikat tartó, illetve délkeleten, a román határ körül harcoló orosz hadseregeket is oldalba kapták). 14-én a jaroszlaui hídfő esett el József Ferdinánd főherceg 4. orsztrák-magyar hadseregének katonái előtt, másnap a 2. német gárdahadosztály kelt át a Sanon. Őket szorosan követte az osztrák-magyar 12. hadosztály. 18-ára már csak egy hídfő volt Dimitrijev kezén, Jaroszlau eleste után a przemysli oroszok is elkezdtek nyugtalankodni, ami leginkább abból látszott, hogy potom áron, nagy tételben kótyavetyélték el a kincstári felszerelést és ellátmányt.

Przemysl várát elsőként az osztrák-magyar X. hadtest érte el- már május 16-án. Ők gyakorlatilag hazatértek, hiszen a hadtest békeidőbeli állomáshelye Przemysl volt, már csak az Artamanov vezette agresszív lakásfoglalókkal kellett valamit kezdeni. Nem is teketóriáztak sokat, egyből rohamra indultak a VII. számú (pralkowcei) erőd ellen, ha jól látom a térképen, ez a legnyugatabbi erőd. A hadtest katonái bátran előrenyomultak, és elfoglalták állásaikat az erőd tövében, magát az erősséget azonban nem tudták bevenni, mert egyelőre csak a saját könnyű tábori lövegeiket tudták használni ellene, a nehéz ostromtüzérség előreszállítása az oroszok által elpusztított hidak miatt késedelmet szenvedett.

Közben délen is zajlott az előrenyomulás, olyannyira, hogy az elmúlt év végén sok keserves harcot látott Magiera magaslat is a központi hatalmaké lett, ezzel Przemyslt már délkeletről is fenyegethették. Az oroszok vonala Huszakov és Jaksmanice között áll, a déli irányból támadó osztrák-magyar-német csapatok itt hosszabb megállásra kényszerülnek, így keleten az ostromgyűrű nem tudott teljesen körbezárulni..

Mackensen 24-én adott parancsnot a San-vonal elleni általános támadásra, ezen a napon el is foglalták Radymnot (Radymno a Przemyslből északra vezető úton fekszik, alig pár kilométerre az erődvárostól). 27-ére a támadó sereg újabb 20 km-t haladt, a vár ezzel északról is át volt karolva.

Közben azért Dimitrijev is összeszedte magát, a váltakozó sikerrel (képünkön egy számára kevésbé sikeres pillanat) napokon át folyó San-menti csatában sikeresen megvédte az egy megmaradt, sieniawai hídfőjét. Sok öröme nem telt benne: 31-én elesett Stryj is. A támadók eddigre 120 km-t tettek meg, folyamatosan harcolva, és nem úgy tűnt, mintha lassítani akarnának a tempón. Nem is várták meg a vár teljes bekerítését, május utolsó napjaiban teljes erővel megkezdődött az ostrom. 24-én végre munkába álltak a félelmetes német Kövér Berták, egyelőre a VII. erőd elleni, nyugati irányból induló támadás támogatására. A X. hadtest katonái így 29-én estére már be is vették az erősséget, az oroszok azonban az összes tartalékukat ideirányítják, így a VII. végül senkiföldjévé válik.

 A X. hadtest harcai arról győzték meg az oroszokat, hogy a fő támadás a legkézenfekvőbb, délnyugati irányból indul, ez azonban tévedésnek bizonyult. A döntő támadás igazából nem itt, hanem északon készült, csak az északi részen álló ostromlókkal sem tudott az ostromtüzérség lépést tartani, a saját könnyebb tábori tüzérségükkel pedig ők sem tudták ,,rohaméretté” tenni a várat. Az orosz felderítés nem vette észre, hogy itt igazából elég nagy sereg gyülekezik, mozgolódásukat, akcióikat elterelő támadásnak vélték.

Közben Francois német tábornok (balra) délkeletről szorította a gyűrűt a vár körül: a luxemburgi hugenotta családból származó tiszt a német XXXXI. tartalékhadtestet (81. és 82. tartalékhadosztáy) vezette, melyben osztrák-magyar tüzéralakulatok is voltak.

Északon a 11. bajor (Kneussl tábornok -jobbra- vezette) és a 45. porosz gyalogoshadosztály állt, hozzájuk volt beosztva az egyik osztrák-magyar közös lovasezred egy zászlóalja, akik gyalog harcoltak. Mikor hozzájuk is megérkezett a nehéztüzérség, a Gorlicét elsöprő iszonyatos pusztítás Przemysl jól-rosszul helyreállított északi erődjeire is rázúdult. Miközben a gyalogság megközelítette az erődöket, 30-ával kezdve német és az osztrák-magyar tüzérség összes eszközét bevetették itt, a 42-esektől kezdve harmincésfeleseken át a 8 cm-esekig, talán még döglött macskával is megdobálták a várvédőket (a lenti képen két 21cm-es német M1910 Krupp-mozsár látható. 121 kilós gránátját 9400 méterre tudta ellőni, azok a lapos vackok a kerekén a puha talajon való használatot hivatottak elősegíteni). Ők még mindig puszta erődemonstrációnak tartották az északi erődök lövetését, és az eddigi tapasztalatok alapján (saját, és biztos francia és belga is) igyekeztek a tűzijátékot nem pont alulról nézni: azt találták ki, hogy a várövön belül ásnak lövészárkokat, itt bekkelik ki az erődök szétlövését, majd, amikor a tüzelés elhalkul, és a központi hatalmak gyalogsága rohamra indul, gyorsan visszaslisszolnak a várba, hogy a (megmaradt) védműveket kihasználva méltó fogadtatásban részesíthessék a támadókat.  Nem számoltak viszont azzal a bátor porosz altiszttel, aki 31-én délben, mikor a támadó tüzérség egy kis szünetet tartott, élete kockáztatásával óvatosan előremászott az orosz vonalak elé, és bekukucskált a XIa. erődbe. Miután rájött, hogy az oroszok nincsenek a spájzban, többedmagával tért vissza, így az oroszok nem tudták terv szerint elfoglalni az őrhelyüket. A 31-én, délután 4 után nem sokkal beérkező fő támadóhullám (a 11. bajor hadosztály katonái, és az említett gyalogos huszárok) simán legázolta a poroszokkal huzakodó védőket, és elfoglalta nem csak a XIa. számú erődöt, de az oroszok figyelmét megosztva, a Xa-t is. A XI. és a XIa. erőd körül az oroszok külön is erős védőállásokat építettek ki, ezeket a bajorok a magyar honvédhuszárok segítségével foglalták el. Na, erre már azért a védők is felfigyeltek, észbe kapván gyorsan próbálták is elszigetelni a rést: a két szomszédos erődbe komoly erősítések érkeztek, a város belseje felől pedig a két erődgyűrű közé épített tábori erődítésekre támaszkodva védekeztek. A szomszéd erődök közül a XI. számú volt a kritikus pont, ez védte a mai 77-es főutat, amely északról, az ekkor már a támadók kezén lévő Radymno felől vezetett be a városba. Dacára annak, hogy ez volt talán a legjobb állapotban maradt erősség, nemsokára kitűzte a fehér zászlót, így kitágult a külső védőgyűrűn ütött rés, és szabad volt az út befelé- a másnapi orosz ellentámadást viszonylag könnyedén visszaverték, igaz, ezzel elment egy nap.

A X. erőd kemény diónak bizonyult, mivel a támadó gyalogság túl közel jutott hozzá, csak a könnyebb lövegek lőhették. Este a gyalogságot visszavonták, másnap reggel a nehéztüzérség pusztító munkájának köszönhetően hamarosan elesett ez is. A 45. porosz gyalogoshadosztály segítségével a bajorok elfoglalták a XII., majd a IXa., IX.b. és Xd. erődöket, és a Zuravica-környéki védőállásokat is. Ezzel a külső védőgyűrű északi oldalán már befoltozhatatlan rés tátongott. Egy korabeli forrásban találtam csak veszteségekről adatokat, a XI. erődért 4000 orosz és a 11. bajor hadosztály 500 katonája adta életét.

A támadók nem is teketóriáztak sokat, nemsokára már a városra hullottak a tüzérség lövedékei. Próbálták szétrombolni a hidakat, ez eléggé üti-véti-módon ment, sajnos több épületet, és egy sebesültszállítmányt is sikerült pl szétlőni, a városban maradt civilek pokoli éjszakát értek meg aznap. Végül az egyik híd tüzet fogott, és majdnem le is szakadt az átvonuló oroszok alatt, akik pánikba estek, a tisztek korbáccsal tettek rendet közöttük.

Június 3-án hajnalban délről a 4. közös lovashadosztály, északról a 22. bajor gyalogezred (a 11. hadosztály része, Wilhelm von Hohenzollern vezetésével) csapatai megkezdték a behatolást a városba. Annak ellenére, hogy Nyikoláj Nyikolajevics nagyherceg eredetileg az utolsó katonáig véde(t)ni akarta az erődöt, az oroszok kb ezen a ponton döntöttek úgy, hogy nincs értelme a további harcnak az elsöprő túlerő és tüzérségi fölény ellen, és elhatározták a visszavonulást Lemberg felé, amíg még nincs teljesen körbezárva a vár. A Noyaut így aztán érdemben nem is védték, a támadók már kiürítve találták az itteni erődöket. A hidak megteltek menekülő oroszokkal, és egy részük sikeresen ki is jutott (,,az utolsó kapcsolja le a villanyt robbantsa fel a hidat!"- az oroszok távozásával Przemysl pár hónapon belül másodszor is híd nélkül maradt...). A reggeli káoszban a még ekkor is 475 beteget ápoló helyőrségi kórházra már fel is kúsztak a Monarchia lobogói. 3-án reggel, mindössze 5 napi ostrom után Przemysl felszabadult. A bajorok és a huszárok előörsei hajnali 6-kor találkoztak a városközpontban, nemsokára a X. hadtest gyalogosai is megérkeztek. 7-kor az osztrák-magyar 4. lovashadosztály huszárjai és ulánusai már a lakosság ujjongásától kísérve vonultak be a városba.

Przemysl várát ma reggel, miután az éjjeli órákban az északi arcvonalon még ellenálló erődműveit rohammal bevettük, elfoglaltuk. A hadizsákmány még nem tekinthető át.-jelentette a német főhadiszállás. Vicces, de Kusmanek régi lövegei is a várban maradtak, ami a második ostrom végén nem semmisült meg, az, vagy legalábbis egy részük, most visszakerült az eredeti tulajdonosokhoz.

A győztes ostromlók és a felszabadított lakosság öröme leírhatalan volt, templomokban hálaadó istentiszteleteket tartottak, a legénység pedig vígan mulatozott, cigány katonák hegedültek, a többiek meg a hazai nóták dalalmaira ettek, ittak- már persze, amit találtak. De a szélesebb közvélemény is nagy örömmel fogadta a sokat szenvedett vár visszatértét, Budapest 3-án délben már zászlódíszben volt, Bécset és Berlint is lobogókkal díszítették fel a nagy győzelem tiszteletére.

A harcok után nem sokkal Frigyes főherceg kíséretében ismét a várba látogatott Károly trónörökös, sőt, ha már a cár megnézte Przemyslt, a német császár sem akart lemaradni, ő 19-én érkezett a városba.

3. Frühling in Paris

Pár nap alatt mindegy 40000 orosz esett fogságba Przemysl térségében. Gluckievic, az oroszok által kinevezett przemysli polgármester a város pénztárából kimentett 10000 koronával Lembergbe menekült.

Keleten egy ideig még folytak utóvédharcok, a menekülő védősereg Moszcsiszkánál, Przemysltől kb 10 kilométernyire keletre csatlakozott az orosz fősereghez. A vár elfoglalása után kb 10 napos szünet állt be az előrenyomulásban (a központi hatalmak bevárták az erősítéseiket), aztán gördült tovább az úthenger, a 11. hadsereg és társai űzték tovább az oroszokat kelet felé, a Dnyeszter vonaláig. Nem sokára elesett Grodek, majd, június 22-én a harmadik lembergi csata (az első volt, mikor elvesztették, a második, mikor nem tudták visszavenni) pár napos harcai után felszabadult Lemberg is. A Kárpátokban is előretörtek az osztrák-magyar-német erők, az oroszokat az év közepére kiszorították Galíciából, sőt, nem csak Orosz-Lengyelország határvédő erődei közül került több a központi hatalmak kezére, de augusztus első napjaiban Varsó is elesett. Ezt a későbbi békekötés színhelye, Breszt-Litovszk követte, szeptember 19-én pedig a német hadsereg Vilnába is bevonult (a litván főváros, Vilnius, melynek védői másfél hónapig hősiesen kitartva megakadályozták, hogy az offenzíva elérje az orosz fővárost, melynek németesen hangzó nevét a cár a háború kitörése után változtatta Petrográdra). Vilna volt a Gorlicével kezdődő nagy offenzíva utolsó jelentős csatája, október közepére az orosz front megmerevedett, kialakult az állóháború: az oroszok a sebeiket nyalogatták, a központi hatalmak figyelme pedig Szerbia felé fordult. Magyarországot többé nem fenyegette az a veszély, hogy a cár hadserege elözönli. A cél, amelynek szolgálatában Przemysl erődje megépült, végső soron teljesült (még ha ennek részleteit nem is pont így képzelték el :P).

A Monarchia és Oroszország háborúja immáron a cári birodalom földjén, de azért változó sikerrel folyt tovább 1917-ig, amikor forradalmak söpörték el II. Miklós uralmát. A kommunista forradalmár, Vlagyimir Iljics Lenin vezette új rendszer békét kért és kilépett a világháborúból melynek folytatására az orosz gazdaság és társadalom képtelen volt. A vörösök egy véres polgárháborúban a cár szétesőfélben lévő birodalmának nagyjából teljes területén megszilárdították hatalmukat, és már 1917 végén elkezdték kegyetlen elnyomó rendszerük kiépítését, amilyet azelőtt még soha nem látott a világ. Koronás elődei hibáiból tanulva az 1924-ben Lenin örökébe lépő Sztálin óriási iparosítási programot hajtott végre, és a következő világháborúban a gigantikus orosz hadsereg számára már nagyvárosnyi gyárak sora ontotta az utánpótlást; a világ vezető hatalmává téve az ekkor már Szovjetuniónak nevezett országot.

Ferenc József (illetve utóda, Ferenc Ferdinánd unokaöccse, a koronát 1916-ban megöröklő  IV., osztrák számozás szerint I. Károly) sokszor lesajnált hadserege három, sőt, egy ideig négy fronton küzdött hősiesen a végsőkig, és hiába jelentett megkönnyebbülést Oroszország kiszállása, a kimerült, kivérzett, utánpótlást adni már nem tudó hátország végül feladta a harcot. Jellemző volt a helyzetre, hogy az őszirózsás forradalom napján, 1918. október 31-én a hadsereg még végig ellenséges földön állt, sőt, néhol még támadott is. A Monarchia összeomlott és szétesett, a hadsereget leszerelték, így aztán semmi nem állhatott a győztesek (és a hirtelen melléjük álló nem annyira győztesek...) útjába, akik a vártnál sokkal keményebben megkérték a béke árát. Magyarországon a sors fura fintoraként végül éppen azok a kommunisták próbálták fegyverrel menteni a helyzetet, akiknek az összeomlás előidézésében is komoly szerepük volt. Próbálkozásuk azonban kudarcot vallott, Ausztria-Magyarországot darabokra tépték, Ausztriát és Magyarországot külön-külön is megcsonkították, és a Párizs-környéki békékkel sikeresen elvetették egy még nagyobb háború magvait.

Az oroszok és a Monarchia között kötött béke értelmében azonnal megkezdődött a hadifoglyok hazaszállítása, voltak olyanok, akiket még be is vetettek a világháborúban, de a polgárháború dúlta Oroszország kaotikus viszonyai miatt egy részük csak 1918 után tért haza. A visszaemlékezések szerint a Gorlice után előrenyomuló csapatokhoz olyan osztrák-magyar katonák is csatlakoztak, akik az 1914-es nagy visszavonulásokkor maradtak hátra, de nem estek orosz fogságba, hanem a lakosság bújtatta őket, amíg bajtársaik végül vissza nem tértek. A hadifoglyok hazaszállítása hivatalosan a húszas évek elején ért véget, de előfordult olyan is, aki csak a harmincas években került haza.

1918-ban a Monarchia erődrendszerei számára is véget ért a történet, Közép-Európa térképének teljes átrajzolásával megszűntek a határok, melyek védelmére épültek, az utódállamok nem nagyon tudtak mit kezdeni velük. Az új politikai helyzetnek megfelelően új erődöket kellett építeni, a kisantant például a magyar és német határait erődítette. Magyarország még két ízben kezdett nagyobb erődépítkezésbe: a második világháborúban a Kárpátokat védte a szovjetek ellen a híres Árpád-vonal (a románok átállásának köszönhetően a Vörös Hadsereg végül meg tudta kerülni), az ötvenes évek elején pedig a jugoszláv
határ megerősítésébe öltünk óriási pénzeket (Tito meg közben a magyar invázió elleni védekezésre készült- pár év múlva, mire mindkét védelmi vonal elkészült, a két oszág kibékült egymással). A mindenkori magyar hadsereg természetesen erődostromra is felkészült, de ebből sem lett semmi, a Magyar Királyi Honvédség komolyabb harcok nélkül szállta meg a kisantant védelmi létesítményeit a második világháború előestéjén; a Magyar Néphadsereg pedig végül sohasem indult meg az osztrák Alpok bunkerekkel védett hágói ellen. (A fölső kép a visszatért Észak-Erdélyben készült a 2. világháború alatt, magyar tisztek pózolnak a román Károly-vonal egyik erődjében: a rosszul megtervezett, gyatrán kivitelezett erődrendszer a 2. bécsi döntéssel puskalövés nélkül került magyar kézre, a románok magukkal vitték az erődök felszerelését, az épületeket aztán a magyarok robbantották fel. Az alsó képen a Magyar Néphadsereg egyik 122mm-es M-30/68-as lövege tüzel valamire, ami nem egy alpesi osztrák erőd; a fölöttük voyeurködő Ka-26-os alapján valamikor a hetvenes, esetleg a nyolcvanas években.)

4. Ohne dich

II. Miklós cárt családjával együtt a kommunisták még 1918 nyarán kivégezték. A Szovjetunió bukása után rehabilitálták, újratemették, sőt, szentté is avatták őket. A klépen látható templom Jekatyerinburgban, a cári család kivégzésének helyén áll.

Nyik-Nyiket a gorlicei áttörés után a cár leváltotta, ezután a Kaukázusban, illetve Ázsiában vezette a törökök elleni hadműveleteket. Franciaországi emigrációban halt meg 1929-ben.

Radko Dimitrijev a gorlicei áttörés miatt egy időre kegyvesztett lett, de később újra vezethette a cár seregeit. 1917-ben aztán a forradalmi bizottságokkal szembeni túlzott engedékenysége miatt kellett leszerelnie, családjával a Kaukázusba távozott. 1918-ban száz tiszttársával együtt itt lőtték agyon kommunista katonák.

Przemysl meghódítója, Andrej Nyikolajevics Szelivanov tábornok nem érte meg a kommunizmus diadalát. Rossz egészségi állapota miatt 1915 májusában leszerelt (maradt felsőházi képviselő), majd 1917 nyarán, 69 éves korában elhunyt.

August von Mackensen továbbra is hasított, bár ezután már nem az északkeleti fronton: csapatai elfoglalták Szerbiát, majd a Monarchiát hátbatámadó Romániát is. Ezt követően Románia katonai kormányzója lett. A háború után (rövid időre internálták is) visszatért hazájába, ahol elég nagy felfordulást talált. Sem a dekadens és életképtelen weimari köztársaságot, sem a kispolgári és egyházellenes nácikat nem szerette, revansvágyuk és militarizmusuk miatt azonban végülis az utóbbiak oldalán találta magát (a mellékelt képen Hitler jobbján, ennél jobban talán nem is találhatja nácik oldalán az ember magát). Olyannyira, hogy a náci ideológiától való következetes távolságtartása ellenére ellenére végül a hitleri rendszer díszporosza, a hősi múlt amolyan élő szobra lett. Még láthatta, ahogy a hosszú (96 év!) életén keresztül hűséggel szolgált hazáját elfoglalja az új zászlók alatt harcoló régi ellenség, ezután nem sokkal, 1945 novemberében halt meg Északnyugat-Németországban, ahová feleségével a szovjetek elől menekült. Celle városában temették el. (A Mackensen név a második világháború irán érdeklődők számára is ismerős lehet: bár az öreg az első világháború után nyugállományba vonult, a Wehrmacht nem maradt mackensentelenül: a harkovi csatából ismert Eberhard von Mackensen tábornok a gorlicei áttörő negyedik gyermeke volt.)

Franz Conrad von Hötzendorfot az új uralkodó, IV. Károly leváltotta, ezután az olasz frontra helyezték. A Monarchia általa sokszor megjósolt összeomlása után visszavonult, Innsbruckban, majd Bécsben élt, vallással és filozófiával foglalkozott. 1925-ben Bad Mergentheimben halt meg, ahol az epehólyagját kezelték. Bécsben, a Hietzinger Fredhofban nyugszik, utolsó útjára rengetegen kísérték el, a wikipédia szerint 100000 ember volt ott az öreg katona temetésén, amely minden bizonnyal a korszak, az eszme és a birodalom sírba szállását is jelképezte számukra.

Tamásyt hadifogolyként (Dél-Oroszországba vitték), távollétében táborszernaggyá léptették elő. Breszt-Litovszk után szabadult ki a hadifogságból és visszatért a hadseregbe, hadosztályt, majd hadtestet is vezetett. Széthulló serege éléről csak az 1918-as összeomlás után tért vissza Budapestre, ekkor le is szerelt. A helyzet rendeződése után háborús hősnek kijáró tisztelet és nagy megbecsülés közepette élt. Természetesen vitézzé is avatták. Belépett a hungarista mozgalomba is (ez csak halála után derült ki, nagy megrökönyödést keltett a hungarizmust a prolik és kispolgárok sportjának tartó magyar elit köreiben). 1939. február elsején hunyt el, a farkasréti temetőben nyugszik.

Kusmaneket Kijevbe vitték, ő is hadifogoly volt 1918-ig, 1917-ben, távollétében vezérezredessé léptették elő. 1921-ben megkapta a Mária Terézia Rend arany vitézségi érmét. 1934-ben halt meg, Bécsben, a Zentralfriedhofban nyugszik.

Az I/1-es erődöt hősiesen védő dr Bielek túlélte a háborút, hőstettéért Bronz Katonai Érdeméremmel tüntették ki, 1925-ben vitézzé avatták, 1931-ben pedig a Mária Terézia Rend tiszti arany vitézségi érmét is megkapta.

A költő, Gyóni Géza a krasznojarszki hadifogolytáborba került, ahová csak októberben érkezett meg. Eleinte még viszonylag jó dolga volt, szintén Przemyslnél szolgáló és ott fogságba esett, főhadnagyi rendfokozatot viselő öccse mellett a tiszti barakkban kapott egy kis zugot. A fogságban is írt verseket (Levelek a Kálváriáról). Testvére azonban nemsokára meghalt, az érzékeny lelkű költő ezt nem tudta elviselni: megtébolyodott, és 1917. június 25-én, pont a 33. születésnapján örökre lehunyta a szemét. Az ő temetésén is sokan voltak, őrök és fogolytársai is elkísérték utolsó útjára. A sírban fekvő halott költő mellkasára egy hordóabroncsot helyeztek, megkönnyítendő a későbbi azonosítását. Részben ennek köszönhetően találták meg pár éve újra a krasznojarszki nyughelyet.

A 23. honvédhadosztályt és ezredeit 1915. március 22-ével feloszlatták, később sem alapították újra. Az ostrom alatt/után az elvileg ezekhez az ezredekhez tartozó, de még frontra el nem indított pótalakulatbeli katonák más ezredekhez kerültek.

A képünkön éppen Hende Csaba által megkoszorúzott oroszlánt veterán katonák megrendelésére egy Sződy (más forrásokban Sződi) Szilárd nevű szobrászművész készítette. Nem kellett kétszer elmagyarázni neki, hogy miről van szó, katonakorában maga is részt vett a Przemyslért folyó harcokban- a megrendelők direkt ilyen embert kerestek. Az emlékművet 1932-ben avatták fel, és -csodával határos módon- eddig minden rendszerváltást túlélt. (Sződy a háború alatt plaketteket és akvarelleket készített, Przemyslnél esett orosz fogságba, ahonnan 1918-ban szökött meg).

A harmadik ostrom után Przemysl térségét végleg elhagyta a front, a vár nem játszott komoly szerepet sem ebben a háborúban (1915-ben egy repülő-kiképző alakulatot azért telepítettek ide), se azóta egyikben sem. A városnak kedvező fekvése miatt volt minimális stratégiai értéke, védelmében azonban nem számítottak többé Kusmanek várára: a lerombolt erődöket nem építették újjá, sőt, a két világháború között és az ötvenes években párat le is bontottak. A város az első világháború (és az azt követő ukrán-lengyel háború) óta Lengyelország része. 1939-ben a San mentén osztották német és orosz érdekszférává, 1941-ben teljesen elfoglalták a németek, 1944-ben pedig bevonult a Vörös Hadsereg. Az ukránok térségbeli partizántevékenységét csak 1947-re sikerült teljesen leverni, ekkor a város ukrán lakosságát elcserélték a szovjetek által megkapott lengyel területek ,,feleslegessé vált” lengyeljeire. A megmaradt erődöket 1968-ban helyezték műemléki védettség alá, azóta szabadon megtekinthetőek, a Duna-parti oroszlánhoz hasonló mementóként emlékeztetve a falaik között harcoló katonák hősiességére.

----------------------------------------------------

Források

Szabó László: A nagy temető: jó és részletes könyv a Népszerű Történelem sorozatból, de látszik rajta, hogy 1982-ben oroszokat szidni és reakciós rendszerek tetteiről elismeréssel szólni még nem nagyon volt szabad.

vitéz Aggházy Kamill és Stefán Valér: A világháború (1914-1918): talán a legjobb összefoglalója az első világháború hadműveleteinek, amit csak 320 oldalon le lehet írni. Persze valamennyire ezen is látszik mind a korszellem (1934), mind maga a kor, viszont akkor legalább cenzúra nem volt.

Rudi Rolf: Festungsbauten der Monarchie: a Monarchia erődépítkezései a bécsi kongresszustól az első világháborúig, sok fényképpel és alaprajzzal. Przemysl építésének történetét máshol fele ilyen részletesen sem találtam meg, a második fejezetet 90%-ban ennek a könyvnek köszönhetitek.

Barczy-Somogyi: Királyért és Hazáért: a Honvédség története és egyenruházata, van egy újabb kiadása is, de abban csak a képek vannak benne.

Laurent Mirouze: World War One Soldiers 1914-18: tipikus nyugati szakirodalom, összesen 32 egyenruhát mutat be, a keleti frontot két orosz képviseli, osztrák-magyarból egy van (alpesi hadszíntér), törököt, vagy bármilyen balkánit meg ne is keressünk.

Hermann-Szanyi: ,,Csak előre, édes fiam...“: minden, amit az első világháborús magyar katonajelvényekről tudni akartál, és az is amit, nem.

Udovecz György: Az első világháború magyar katonáinak öltözete, felszerelése és fegyverzete: a cím talán magáért beszél

Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon: főleg képek, viszont bőséges magyarázattal.

Tankönyv az egyévi önkéntesek számára, 21. (magyarul 7.) kiadás, III. kötet: a hadsereg szervezete elméletben, 1915-ből.

Maróti kiadó Magyar autógyárak katonai járművei

Balla-Csikány-Gulyás-Horváth-Kovács: A magyar tüzérség 100 éve

Dr Csonkaréti károly: A császári és királyi légierő

Tolnai: A világháború története

Révai: A világháború képes krónikája

Dr Szádeczky Kardoss Lajos: Przemysltől Breszt-Litowszkig

Rubicon 2015/1

http://www.landships.info/landships/index.html

http://www.austro-hungarian-army.co.uk/oobgalic.html : a sereg teljes 1914-es hadrendje

http://www.mosinnagant.net/

http://karosszektabornok.blog.hu/2014/09/02/130_przemysl

http://hadijatekos.blog.hu/2014/06/08/przemysltol_breszt-litovszkig_harczteri_elmenyek_franklin-tarsulat

...még idefér pár kép. Egy adag Titus Pullo Urbinotól:

 Ez egy felújított kapu és műanyag lőállás, a kaputól balra Gyóni Géza emléktábla.

 A felső kettő képen orosz találatok, az egyik 140 cm betont tört át. A harmadik képen az önrobbantás eredménye. TPU

...és kettő Abattoire fényképezőgépéből, az első a XV. erődből az ukrán határ felé, a másik a XVI-ből a város felé való kilátást mutatja.