Csütörtök, úgyhogy folytatódik a San-parti party. Az előző részekben megismerkedtünk az erőddel és a védőkkel, most a cári orosz hadsereg következik. Mindenképpen megérdemlik a figyelmet, hiszen az elmúlt 100 év történetírása nem túlzottan kényeztette őket, Nyugaton ők a lesajnált futottak még-kategória, a kommerek alapból velük szemben határozzák meg magukat, a tengelyhatalmak szemszögéből íródott művekben pedig ők az arctalan tömeg, akik ,,csak nem bírnak mindenkit megölni, b+"-felkiáltással hömpölyögnek az MG 08-asok és a Schwarzlosek elé. Na, ennyire azért nem egyszerű ez a történet.

 Utána pedig- Galícia lángba borul...

1. Moskau

II. Miklós hadseregét területalapon szervezték meg. Oroszországot katonai kormányzóságokra osztották, a katonai kormányzóságokat pedig hadtestkerületekre. Minden hadtestkerület egy hadtestet volt köteles kiállítani békében, háborúban pedig emellé még egy tartalékhadtestet is, amennyiben az orosz realista írók műveiből ismert, legendásan rugalmas és átlátható cári közigazgatás meg tudott birkózni a feladattal.

A hadtestkerületek java a Birodalom legtöbb érdeklődést kiváltó nyugati felén volt, Vilna, Varsó, Kijev, illetve Odessza központtal, 4-4 hadtesttel. Keletebbre, Szentpétervár és Moszkva katonai kormányzóságai összesen 9 hadtestet állítottak ki (Moszkvában egy gránátoshadtest, Péterváron egy úgynevezett gárdahadtest volt). A kazáni katonai kormányzóság két hadteste már akár Ázsiában is bevethető volt, az egyértelműen ázsiai lokációjú erőket pedig az irkutszki (2), turkesztáni (3), illetve az amuri (3) katonai kormányóságok jelentették, valamint itt volt még egy omszki, illetve mandzsúriai önálló hadseregcsoport is. Összesen tehát 39 hadtest volt a békelétszám- a katonai kormányzóságok 2-3-4 hadtestjükből tulajdonképpen egy-egy hadsereget állítottak ki.

Egy orosz hadtest két gyalogoshadosztályból, egy lovashadosztályból vagy lovasdandárból (más források szerint akár 2-3), és két tüzérdandárból (2-2 tüzérezreddel) állt, ez 40-42000 embert jelentett. Mozgósításkor minden hadtest egy tartalék hadosztályt is felállított (más források szerint akár 2-3 tartalékhadosztály is tartozhatott hozzá).

Egy gyalogoshadosztály 2 lövészdandárból (2-2, azaz összesen 4 ezredből), 2-3 lovasszázadból (,,szotnyá"-ból) és egy tüzérdandárból (2 tüzérezred) állt. Egy gyalogezredben 4 zászlóalj (,,drusina") volt, és minden zászlóaljhoz tartozott egy géppuskás osztag is (2-2 géppuskával). Egy orosz hadosztály így kb 21000 katonával, 48 löveggel és 32 géppuskával rendelkezett, határozottan erősebb volt tehát osztrák-magyar megfelelőjénél, legalábbis ami a számokat illeti. (Van olyan könyv, ahol 16000 főt írnak egyébként.) A zászlóalj menetoszlopa 2,5 km-re közelítette meg az ellenséget, ott nyílt szét 1200 méter szélességű vonallá.

Volt persze egy csomó rendes köteléken kívüli egység is, önálló gyalogdandárok, lovasdandárok, lovashadosztályok, sőt, lovashadtestek is. Mozgósításkor felállt 40 hadosztály harmadik vonalbeli hadkötelesekből is, a háborút így 111 lövészhadosztály, 17 önálló lövészdandár, 1 tartalékos kozák gyalogdandár, 24 lovas- és 10 tartalék kozákhadosztály és a 40 3. vonalbeli tartalékos hadosztály kezdte meg.

Oroszországban 1874 óta van általános hadkötelezettség, az eredeti törvény igen sok kedvezményt és kiskaput biztosított, 1914-ig ezeket próbálták több-kevesebb sikerrel befoltozni. Jellemző volt például, hogy a hadkötelezettség elől meg lehet menekülni, ha az ember egyik rokonát küldi maga helyett. A katonaidő 3 év a gyalogosok számára; lovasságnál, tüzérségnél, műszakiaknál pedig 4 év (ez a korban máshol is így volt, a hosszabb kiképzés miatt a speciálisabb csapatokban tovább tartott a szolgálat), a 21-43 év közöttiek pedig népfölkelésre kötelezettek.

Az összes korosztály mozgósításával Oroszország 7 668 000 embert volt képes fegyverbe állítani, a többi országgal összehasonlítva ez viszonylag csekély arány (a 164 milliós összlakossághoz képest), de persze így is hatalmas szám, és egyúttal azt is jelentette, hogy mindig volt honnan pótolni a veszteségeket- a korabeli magyar média elborzadva írt a cár ,,kimeríthetetlen ember-reservoir”-járól. A békelétszám amúgy mintegy 1 200 000 fő (van, ahol százezerrel többet írnak), melyből 850 000 állomásozott Európában.

A cár sokféle alattvalóját igyekeztek úgy hadsereggé szervezni, hogy minden egységben az orosz nemzetiségűek legyenek túlsúlyban (az összlétszám 75%-a volt orosz), így a döntően szegényparaszti sorból számazó orosz katonák határozták meg a sereg arculatát. A források szívós, igénytelen katonákként írják le az oroszokat, akik egységüket családjuknak tekintik, tisztjeik parancsait pedig az oroszokra jellemző fatalista nyugalommal és fanatikus kitartással teljesítik, akár a biztos halállal is szembenézve is- a visszavonuló oroszok utóvédjeinek szívós kitartása és a vert helyzetből indított hirtelen ellentámadásaik többször is meglepték ellenfeleiket. A kezdeményezőkészséget és a gyors helyzetfelismerést azonban a kortársak nem tartották jellemzőnek rájuk, ebben természetesen a 40%-os írástudatlanságnak is volt némi szerepe. Ehhez még egy gondolat: besorozva lenni alapvetően szopás, az ember hosszú időre magukra hagyja szeretteit, minden percét mások osztják be, és jöhet egy háború is, amiben megsebesülhet, vagy meg is halhat. A régi időkben azonban, főleg az ilyen elmaradott helyeken, a katonaságnak komoly kultúra- és civilizációterjesztő funkciója is volt: a katonákat számontartották, elvitték őket az ország más tájaira, megkövetelték tőlük a tisztaságot, a rendezett megjelenést, az ápolt fejszőrzetet. A katonáknak naponta háromszor adtak enni, ebből legalább egyszer meleg ételt, rendes ruhájuk és csizmájuk volt -egyáltalán: volt csizmájuk. Ennek a szintnek a civil életben nagyon sokan a feléig sem értek el, így leszerelés után egészen más szemmel kezdték nézni önmagukat, és gubancos szakálluk tövét korgó gyomorral vakarászó mezítlábas környezetüket. Na persze azért a hadseregnek sem sikerült mindenkiből normális embert faragni, a mieink általában megdöbbentően piszkos, igénytelen, civilizálatlan emberekként írták le az alacsonyabb néposztályokba tartozó oroszokat, civilieket és katonákat egyaránt. Az 1905-ös orosz forradalom idején sokszor vetették be a katonaságot a lázongások, felkelések leverésére is, a saját véreikre való lövöldözés pedig igen rossz hatással volt a sereg moráljára. 1914-re nagyjából összeszedték magukat, sőt, a háború elején akkora volt a lelkesedés, hogy a fiúk mellett még lányok is beálltak katonának (kihasználva az orvosi vizsgálat hiányosságait. Hivatalosan női zászlóaljat csak 1917 májusában alakítottak, ez az önkéntes egység súlyos veszteségeket szenvedett a fronton, majd végül a Téli Palota nevezetes védelménél semmisült meg teljesen). A harci kedv aztán az elhúzódó háború nehézségei miatt kezdett lassan újra megrogyni- innen viszont már nem volt visszatérés, 1917-ben kitörtek a forradalmak.

A Monarchia alattvalói a cár egyenruháját viselő sokféle nép közül leginkább a cserkeszeket rettegték, vadságuk, kegyetlenségük visszatérő téma a korabeli forrásokban. Nagy részben érdemtelenül, a hasonló ruházat miatt errefelé minden kaukázusi népet cserkesz néven tiszteltek, és ez elég sokféle népet jelent, akiknek a háborúzáshoz való hozzáállása is elég széles skálán mozgott. Az igazi cserkeszek mohamedánok lévén, pont, hogy nem túlzottan lelkesedtek Atyuska nagy háborújáért (pláne miután a török szultán kihirdette a szent háborút az antant ellen).

Az orosz hadsereget a háború elején a cár nagybátyja (a magyar szabadságharcot leverő I. Miklós cár unokája, illetve dédunokája voltak) Nyikolaj Nyikolajevics Romanov nagyherceg vezette (jobbra). A Nyik-Nyiknek vagy Hosszú Nyikolájnak (vékony, kivételesen magas ember volt) becézett tiszt 1856-ban született, de előkelősége ellenére nem indult könnyen a pályája, apja az 1877-es hadjáratban elszenvedett kudarca, illetve korrupciós ügye miatt kegyvesztett volt. Hosszú Nyikolájt ambíciózus felesége (a montenegrói Anasztázia hercegnő- a máskülönben kicsi és szegény balkáni ország nagyra látó hercegnőkben egyáltalán nem szűkölködött, minden korabeli királyi udvarba jutott belőlük, számos vicc céltáblájává téve Nikitát, az országát 1860-tól hat évtizeden át vezető montenegrói uralkodót) sarkallta a csúcsra való visszatérésre. A szokásos módon végigkatonáskodta az Orosz Birodalom minden szegletét és háborúját, az 1877-78-as orosz-török háborúban is részt vett, Mandzsúriában pedig már a hadjárat vezetői között volt. Az ellenséges érzelmű nemzetközi sajtó számos hazugságot terjesztett ekkor róla el, kéjvágyó, lakomázó, katonáit elhanyagoló rossz parancsnoknak festették le. Ez aljas hazugság volt, de szerencséjére a cár bízott benne, és a katonák között is nagy népszerűségnek örvendett, belevaló, tökös csávó volt, nem véletlenül lett a háborús párt fő hangadója és reklámarca. Tehát tapasztalt parancsnoknak számított, annak ellenére, hogy ekkora hadsereget, mint most, nem vezetett még azelőtt. A háború előtt többször volt egyébként Magyarországon vadászni, a Pallavicini őrgrófok vendégeként, egyszer még Dankó Pista is húzta neki a talpalávalót. Tetszett neki az ország és a magyar kultúra, akkori vadászcimborái, a magyar főurak viszont most az ellenséges sereg tisztjei lettek- c’est la guerre.

Az 1915 tavaszi kudarcai miatt azonban a cár leváltotta, és maga állt a hadsereg élére. Az orosz hagyományok szerint ilyenkor az uralkodó feleségére hárult a korona otthoni ügyeinek intézése, ez soha nem látott befolyást biztosított a cárné kegyence, Raszputyin számára. Az orosz emberek, és így az orosz katonák is mélyen vallásosak voltak, és szinte vallásos tisztelettel tekintettek uralkodójukra, a cárra is. Az orosz közvélekedés még a kegyetlenkedéseket is elnézte neki, mondván, nem a cár atyuska gonosz, csak a tanácsadói. II. Miklósnál ez tulajdonképpen így is volt, a források békés, visszahúzódó emberként mutatják be, és természetesen volt az udvarban, aki szívesen üzemeltette az elnyomó gépezetet a nevében. A vallásos szellemre jellemző volt, hogy egy híres, Szűz Mária Szent Szergiusz előtt való megjelenését ábrázoló szentképet az első világháborúban is a főhadiszálláson tartottak, ez egyébként hosszú időre visszanyúló hagyomány volt. Előfordult egyébként az is, hogy a tisztek helyett/mellett pópák vezették rohamra a katonákat. (Balra a cár magában, a lenti képen pedig rajongó katonái gyűrűjében látható).

Az orosz hadsereg 1905-ben Mandzsúriában vívott háborút a japán császár korszerűen felszerelt hadai ellen, és itt a gyengén felszerelt és rosszul vezetett oroszok hatalmas vereséget szenvedtek. A cári hadsereg nemzetközi megítélésén súlyos csorbát ejtett az eset, a valóságban viszont profitáltak is belőle: az orosz vezérkar a maga lassú víz partot mos-stílusában nekilátott a tapasztalatok feldolgozásának, és a világháború kezdetére az orosz sereg felszerelésében és harceljárásaiban is megjelentek a levont következtetések, komoly előnyhöz juttatva őket az osztrák-magyarokkal szemben, akik csak a császárgyakorlatok alapján próbálták a valóságot elképzelni.

Az orosz-japán háború tapasztalatai alapján korszerű egyenruhával látták el az orosz hadsereget, a gimnasztyorkának nevezett parasztingjük, csizmanadrágjuk és sildes tányérsapkájuk a terepen jó rejtést biztosító barnászöld színben pompázott (ez a gyakorlatban a zöld kb. bármely árnyalatát jelenthette mohazöldtől a sárgászöldig, ahogy az egyenruha szabása is eltért kis mértékben, attól függően, hogy a Birodalom mely szegletében gyártották), télen ugyanennek a ruhának a vastagabb változatát, illetve vastag kabátot (köpenyt) és kucsmát hordtak. Kucsmából volt lehajtható oldalú verzió is, de ez még nem a jól ismert usanka volt, hanem egy papaha nevű, manapság főleg kaukázusi férfiak fején látható magasabb változat. A puha, fejre simuló usankát később a rohamsisak alatt való viselhetőség követelménye hívta életre, sisakja viszont az orosz katonáknak sem volt, a háború végére szereztek be néhány francia Adrian-sisakot (ezeket, az angolokat kivéve, kb az összes antant-ország használta, többük a következő világháborúban is). Nagyon hidegben még egy elég mulatságosan kinéző orosz népviseleti elemet is bevetettek, a baslik nevű csuklyaszerű ruhadarabot, amit a kucsmás fejükre húztak, de nem a kabát tarkórészéhez, hanem két hosszű füllel elöl a derékszíjhoz volt rögzítve. Lábukon fűzős bakancs helyett csizmát hordtak (érdekes, az orosz hadsereg csak a nyolcvanas években szabadult meg a csizmától). Felszerelésüket az oldal- és tölténytáskán túl gyalogsági ásó, kulacs, pohár, csajka és sátorlap egészítette ki, ez utóbbit a köpennyel együtt hurkába gyűrve, a testükön patkó alakban körbetekerve hordták.

Az orosz katonák fő fegyvere az M1891 Moszin-Nagant puska volt, egy belga eredetű, a Mannlicherhez nagyjából hasonló karakterű ismétlőpuska, a legendás 7,62*54mmR-t tüzelte, mely azóta is a keletről fegyverkező hadseregek standard (gép)puskatölténye. Laikusok részéről időnként felröppen a kérdés, hogy bírnak a fegyvertervezők ilyen nyomorult törtszámokat kitalálni- nos, ők ugyanúgy vonzódnak a könnyen megjegyezhető, egész számokhoz, mint bármely más normális ember, nem mindegyikük számolt azonban SI-ben (pláne a mai kaliberek nagy részét megszülő késő-XIX. században), 7,62 mm az kereken 3 a vonás nevű, azóta kihalt orosz mértékegységben kifejezve. A Moszin-Nagant töltőléccel tölthető, fix tárjába öt töltény fért, a másfél-két kilométeres elméleti lőtávolságot itt is 500 méter körülire korlátozták a Mannlichernél leírt szempontok, bár a hivatalos taktika szerint elvileg már 800 méter távolságból meg kellett kezdeni a tűzharcot. Szuronyként egy háromszög keresztmetszetű, bő fél méteres vasnyárs szolgált, nem volt fixen a puskára rögzítve, de önmagában nem sok mindenre lehetett használni. Az M1891 igen időtálló konstrukció, az orosz hadsereg két világháborút harcolt végig vele, ma is fel-felbukkan vadászok kezében, és mesterlövészpuska-változatai is bejárták a hidegháború forró pontjait. (A sors groteszk tréfája, hogy ez váltotta a Mannlichert a magyar hadseregben, 1948-tól a Kalasnyikovok hatvanas évek eleji megjelenéséig volt a magyar katonák egyik fő fegyvere, az ötvenes években még gyártottuk is a hossza miatt itthon Dióverőnek becézett fegyvert). Az első világháború során nagy készletek kerültek belőle a központi hatalmak kezére zsákmányként, és nem is haboztak szolgálatba állítani, a Monarchia még szuronyt is készített hozzá. Az orosz katonák két kis, derékszíjra fűzött bőr tölténytáskában 60 lőszert tartottak, 40 további töltény pedig oldaltáskájukban kapott helyet, így ugyanúgy 100 tölténnyel indultak csatába, mint osztrák-magyar ellenfeleik. Előfordult, hogy többel, a visszaemlékezések szerint később 200-as javadalmazás is előfordult.

Amikor azonban a nagy orosz hadsereg 1914-ben háborúba indult, hirtelen annyi Moszin-Nagant kellett, amennyi nem is volt (4,5 millió volt, a hatalmas háborús veszteségek pedig csak növelték a problémát- kisebb-nagyobb mértékben minden hadviselő felet sújtotta a puskahiány, de legjobban talán az oroszokat). Ezért gyorsan egy beszerzőbizottságot küldtek az USA-ba, kb azzal a paranccsal, hogy hozzatok bármit, amivel lőni lehet, de bazmeg, gyorsan ám. Az amerikaiak haraptak is az üzletre, több százezer Made in USA Moszin-Nagantot adtak át különféle amerikai cégek az orosz hadseregnek (az 1917-es összeomlás miatt a legyártott készlet jó része így is a nyakukon maradt, amit aztán megpróbáltak saját hadseregükre rásózni, de azoknak meg nem kellett). És nem csak Moszin-Nagantot: az M1915 nevű fegyvert is, mely a westernfilmek legendás alsókaros Winchesterének módosított, 7,62*54mmR-re átalakított változata volt. Elméletileg kb háromszázezer orosz katona kóstolhatott bele a cowboy-életérzésbe, ennyi M1915 érkezett ugyanis Oroszországba a nemzetközi munkásmozgalom nagy győzelméig. Emellett használtak az oroszok japán, brit és a tengelyhatalmaktól zsákmányolt fegyereket is.

Mesterlövészeket az oroszok már az 1877-es háborúban is alkalmaztak, a visszaemlékezések szerint az első világháborúban is voltak mesterlövészeik. Valószínűleg ezek inkább egyéni kezdeményezések lehettek, olyan hivatalos hátteret, mint a második világháborúban, nem tettek a mesterlövészek mögé (legalábbis a forrásokban sehol nincs említve, aki máshogy tudja, kommenteljen bátran).

A cári hadsereg géppuskája az M1910 Maxim volt, Hiram Maxim híres találmányának egy licenszgyártott és kicsit átalakított változata. Ugyanazt a töltényt tüzelte, mint a Moszin-Nagant (töltőléc helyett persze egy hosszú vászonhevederből), az oroszok lövegpajzzsal és egy kis kerekes taligával látták el, a csövet körbefogó, hűtővízzel teli hengeres köpeny miatt elég nehéz fegyver így könnyen mozgathatóvá vált. Irányzéka 425-1850 méter közé volt beállítva, az oroszok igyekeztek a géppuskásaikat hátul, minél jobban elrejtve tartani. Egy gyalogezredhez egy 8 géppuskával rendelkező géppuskás századot csatoltak, a gyalogos hadosztályoknak így 32 géppuskája volt. A Maximokat légvédelmi állványon, repülők ellen is használták. (Az orosz Maxim is hosszú életű konstrukció volt, a következő világháborúban is alaptípusnak számított, sőt, még Vietnamban is lőttek vele)

A tisztek nagy része a híresen megbízható 7,62*38mmR kaliberű, hét lövetű (balra, Piszkos Harry imádná), szintén Nagant-licensz M1895 revolvert használta.

Az orosz hadsereg minden más korabeli hadseregnél nagyobb létszámú, 60000 népfölkelő kozákot is beleszámolva 280000 főnyi lovassággal rendelkezett (Oroszország lóállománya volt talán a legnagyobb a világon: az 1910-es évek elején Franciaországban 3,3 millió, Németországban 4,5 millió, a Monarchiában 4,2 millió, míg a cárok földjén 30 millió ló élt!). Voltak köztük huszárok, ulánusok, vértesek és dragonyosok, és a lovasság jelentős részét (140000 főt) a kozákok tették ki. Ők atamánnak nevezett vezetőik által irányított törzsekben éltek a Birodalom különböző területein (így beszélhetünk doni, uráli, stb kozákokról), állandóan készen arra, hogy a cár harcba hívja őket. Ennek fejében olcsón tudtak ingatlant bérelni a kincstártól, békeidőben itt tettek-vettek. Némely véleményekkel ellentétben azonban nem irreguláris szabadcsapatok voltak, hanem rendes katonák, akik 20 éves koruktól halálukig (!) kötelesek az említett rendszer szerint szolgálni. A fiatalabbak a hadsereg rendes állományába tartoztak, az idősebbek a tartalékba, a nagyon öregek pedig a népfölkelésbe. A közvélemény gyáva, buta és fegyelmezetlen katonáknak tartotta a kozákokat (Hindenburg szerint az orosz lovasság egyenesen hasznavehetetlen), és az orosz-japán háborúban le is szerepeltek, az itteni tapasztalatok alapján viszont más lovaskatonáknál jobban elmélyedtek a folyamátkelések gyors megszervezésében és a lóról szállva, gyalogosan folytatott harc fogásaiban, ami az első világháborúban sokszor jól jött számukra. Előfordult olyan is, hogy a lovon gyalogosokat is magukkal vittek, akár két gyalogost is (ők két oldalról kengyelbe állva kapaszkodtak erősen). Egyenruhájuk –kék nadrágjukat leszámítva- alapvetően a gyalogságéhoz hasonlított, de sok alakulat akadt, amelyik a hagyományos ruhadarabokat, kozák kucsmát és/vagy kaftánt viselte. Fegyverzetüket a Moszin-Nagant (lovasok általában a karabélyváltozatát használták, nem a dióverő kivitelt) mellett kard és pika alkotta, a magyar huszárokkal folytatott közelharc viszont feladta nekik a leckét, a kozák kard nem rendelkezett kézvédővel, így könnyen kiüthették a kezükből, a lándzsákkal végrehajtott roham elől pedig a huszáralakulatok egyszerűen kitértek, és oldalról támadtak a kozákokra. (Persze a lovasrohamozós-kardozós összecsapás alapvetően elég ritkán fordult elő már az amerikai polgárháborúban is). Az orosz lovasezred valamivel kisebb volt, mint a Monarchiáé, egy lovasezredben 1015 fő, egy kozák ezredben 967 fő volt.

A cári tüzérség a XX. század elejéig igen elhanyagolt fegyvernemnek számított, az 1905-ös háború nyomán azonban hatalmas fejlesztéseket hajtottak végre ezen a téren, amely egyaránt érintette a löveganyagot, a harceljárásokat és a tisztek kiképzését is. Az 1914-es orosz hadsereg talán legnagyobb erőssége így már a tüzérség volt. Az orosz ütegek 8 ágyúból álltak, a Monarchia hatlöveges ütegeivel ellentétben. Az orosz tüzérség igáslova a 76,2mm-es m/02 ágyú volt (jobbra), melyet a híres Putyilov-gyárban készítettek, könnyű lafettájával és alacsony profiljával korszerű tábori ágyúnak számított, éppen az alacsony profil akadályozta meg azonban sokszor, hogy kihasználják igen tekintélyes, majdnem 10 km-es lőtávolságát (srapnellel csak 7,5 km).

A nagyobb, 107, 122, vagy 152 mm-es darabok ritkábbak voltak, nem is mindegyikük volt korszerű konstrukció, sok közülük a francia Schneider gyár termékeinek licenszben gyártott változata. A mellékelt képen látható Obucsov-féle 152mm-es m/04-es is az elavult darabok közé tartozott, annak ellenére, hogy nem volt régi tervezés:  nem rendelkezett hátralökéscsillapítással. Ettől eltekintve nem volt rossz konstrukció, könnyű szerkezete és pontossága miatt jól használható volt, hatótávolsága pedig a  14 km-t is meghaladta. Przemysl ostrománál még ennél is nagyobb lövegek is előkerültek, egy részüket a fekete-tengeri flottától irányították át szárazföldi bevetésre. A Kövér Bertához vagy a harmincésfeleshez hasonló korszerű ostromlövegekkel az orosz hadsereg nem rendelkezett (jó, konkrétan harmincésfelessel mondjuk igen, 1915 nyarán állították szolgálatba, de az egy szárazföldi használatra átalakított hajóágyú volt, hasonlítani se lehetett a 11M-hez).

Az orosz tüzérség legnagyobb baja azonban nem a lövegek minősége volt, sokkal nagyobb gondot okozott a lőszerhiány. Az első világháború csatát iszonyatos mennyiségű tüzérségi lőszer felhasználásával vívták, az orosz hadiipar viszont nem igazán nőtt fel ehhez a feladathoz. Úgy általában a cári hadsereg Achilles-sarka az ország gyenge ipara volt, a hatalmas katonatömeg és a tekintélyes tüzérség sokszor küzdött a mindenféle utánpótlás hiányával- a nagyobb csaták előtt mindig hosszú időbe telt, míg a szükséges lőszert összegyűjtötték és felhalmozták a front mögött. Ebben természetesen szövetségeseik segítségére is számíthattak, még a régi ellenség, a japánok is segítettek az orosz hadsereg hadianyaggal való ellátásában. Visszaemlékezések szerint az is előfordult, hogy néhány egységet csak az elesettektől elszedett fegyverekkel sikerült felszerelni.

Az ellátási nehézségeket az ország hatalmas kiterjedése és rossz közlekedési viszonyai: a ritkás vasúthálózat és a rossz utak csak tovább súlyosbítottak- annak ellenére, hogy az utász-, hidász-, és általában a műszaki csapatokra az oroszok nagy gondot fordítottak. Mint azt az erődös résznél már említettem, az oroszok nagyon szerettek tábori erődítéseket emelni, Przemysl ostrománál az értékesebb ostromlövegeket betonozott fedezékekbe helyezték, a lőszert pedig tábori vasúton juttatták el a várat lövő ütegekhez. Az orosz-japán háború tapasztalatai alapján a lövészárok-hadviselésre amúgy is nagy gondot fordítottak, az ellenséges lövészárkokat például sokszor próbálták végig fedezékben maradva, esetleg vas pajzsok védelmében megközelíteni.

A hatalmas orosz hadsereg az infrastrukturális (és bizonyára kommunikációs) nehézségek miatt sokszor bizonyult lomhának, nehezen mozdíthatónak, támadásban sokszor nem érte utol a visszavonuló osztrák-magyar erőket (jó, igen, ,,Robin, a bátor elszaladt”, de azért gondolom megvan, hogy miért előnyös gyorsan végrehajtani a visszavonulást, ha már egyszer arra van szükség).

A gépesítettség természetesen Oroszországban is igen kezdetleges volt (a ritkánláthatótörténelem blog képén a Sons of Anarchy orosz chapterje), a lövegek egy részét nem is lovak, hanem ökrök vontatták. Páncélvonataik viszont az oroszoknak is voltak, igazi legendás fegyverré azonban ezek csak a polgárháborúban váltak. Repülőkkel sem álltak valami fényesen, a háború kezdetén mindössze 6 repülőszázad volt, összesen 36 repülőgéppel (ez is a a haditengerészet nélkül értendő). Az orosz pilóták lovagias ellenfelei voltak az osztrák-magyaroknak, a lezuhant pilóták sorsáról például gyakran saját életük kockáztatásával is hírt vittek (az osztrák-magyar reptér fölé alacsonyan berepülve dobtak le tájékoztatást tartalmazó levelet). A második ostrom elején került sor először Przemysl bombázására, nagy pánikot okozva a védők között.

Egyéb repülőeszközökről nem találtam adatokat, az biztos, hogy a mandzsúriai háborúban már alkalmaztak megfigyelő léggömböket az oroszok, és Przemysl második ostrománál is volt léggömbjük.

Egyvalamiben viszont az orosz járműipar lépést tartott a világ élvonalával: biztos megvan a vicc a három turistáról, az angolról, aki repülővel utazik más országokba, a magyarról, akinek csak a vonat jut, és az oroszról, aki pedig leginkább tank segítségével látogat meg más népeket. Hát, a tökön-paszulyon átrongyoló, ellenséget üvöltő ágyúkkal és géppuskákkal lekaszáló páncélozott fémszörnyeteg ötlete nagyjából a mandzsúriai háború óta élénken pörgeti az oroszok agyát. Az országban két valamire való autógyár volt, a Russo-Balt és a már említett Putyilov-féle üzem, mind a kettő készített páncélozott járműveket. Az első páncélosszázad már 1914-ben megalakult. A páncélautókat (,,broneavtomobil") három járműves szakaszokba osztották, két könnyebb, géppuskás jármű mellett egy nehezebb, ágyúval felszerelt kocsi szolgált. A században 12 könnyű és 3 nehéz páncélautó volt (+100 ember és 21 különféle támogató jármű), és általában gyalogoshadosztályok mellé osztották be, ahol felderítés és tűztámogatás is a feladataik közé tartozott. Persze az új fegyvernem nem szűkölködött gyermekbetegségekben, a rossz úthálózat megnehezítette a páncélautók mozgását, a hatalmas típuskavalkád (csak főbb típusból 30 féle!) pedig logisztikai rémálom volt. A tipikus orosz páncélautó nehezebb személyautó, vagy teherkocsi felpáncélozásával született, az alapjármű legtöbbször importból, esetleg licenszgyártásból származott. A rossz utak leküzdésére az oroszok szülték meg a világ első féllánctalpasait is; igazi, lánctalpas tankot viszont a NOSZF-ig nem állítottak szolgálatba. A képen egy tipikus háború eleji páncélkocsi, Russo-Balt Type C névre hallgat és 15 példányban épült. 2,5 tonnáját 20 km/h-ra gyorsíthatja, illetve 100 km-re viheti el a 40 lóerős motor. Páncélja 6,5mm, 3 vagy 4 géppuskával, és ezek számától függően 4, vagy 5 fős személyzettel van ellátva. Később nagyobb, masszívabb kocsikat is építettek.

Galícia népe elég sokat szenvedett az orosz hadseregtől. Szögezzük le gyorsan, hogy a második világháborúban a Vörös Hadsereg részéről tapasztalt erőszakoskodások és tömeges nemi erőszakok nem fordultak elő a források szerint (Kelet-Poroszországból érkeztek csak hírek ilyesmiről, és ebben már a propaganda is benne van), de azért volt baj az orosz katonákkal. Az elfoglalt városokban az orosz parancsnokok általában igyekeztek (ha máshogy nem, zsarolással) a polgármesterrel, vagy helyi elöljáróval megegyezni, a nyugalom biztosítását kérve a katonák fékentartásáért cserébe, utóbbi azonban nem mindig sikerült. A megszállt városokból a lakosság nagy része általában elmenekült, hátrahagyott házaik csábító prédát jelentettek a kozákok számára, akik sokszor a puszta falakig kitakarítottak mindent (a pénz mellett az italkészletekre is nagy gondot fordítva- bár előfordult, hogy a katonák italozását halállal büntették, azért Hosszú Nyikoláj sem állíthatott minden pálinkásüveg mellé tábori csendőrt), amit nem tudtak elvinni, azt pedig összetörték. Az elrejtett javak sem voltak biztonságban, a frissen falazott részek is felkeltették érdeklődésüket, Tarnówban meg például vizet locsoltak szét a kertekben, így keresve friss ásás (=elásott kincs) nyomait. A lakosokkal való erőszakoskodás ritkábban fordult elő (visszavonulásokat közvetlenül megelőző 1-2 napban azért megsűrűsödött, mikor a tisztek már nem értek rá fegyelmezni), ennek szenvedő alanyai főleg a zsidók voltak, de megkapták a magukét a lengyelek, sőt, néha az ukránok is (az ő bűnük az volt, hogy görög katolikusok voltak, a lengyeleket talán nem kell magyarázni, a zsidókat meg a hagyományos antiszemitizmuson túl szintén molesztálták politikai megfontolásból is, hiszen Galícia aránylag nagy létszámú zsidó népessége gyakorlatilag egy emberként támogatta Ausztria-Magyarországot, amin persze semmi csodálkoznivaló nincs, Bécs és Budapest nem szerveztetett pogromokat). Előfordult az utcákon járókelők megállítása, ilyenkor revolverkeresés ürügyével végigtaperolták az illetőt, elvették az értékeit, sőt, nem egyszer még a ruhájából is kivagdosták a belevarrt értékeket. Az orosz rubel piaci áron 2,5 koronát ért, de a megszállók 3,33-as váltási arányt írtak elő, és volt, hogy ezt sem tartották be, a panaszra menő boltos meg a nogajka nevű, szíjakból fonott korbáccsal kapott borravalót.

Visszavonulás előtt gyakran igyekeztek minél több embert magukkal vinni, a kollaboránsok örömmel mentek is velük (a Monarchia megbocsátására természetesen nem nagyon volt érdemes várniuk), de volt, akit erőszakkal fogdostak össze, azon a címen, hogy a visszatérő osztrák-magyaroknak így majd jól nem lesz besorozható katonájuk. Sokszor persze ez sem volt több egyszerű pénzgyűjtő akciónál, a transzportból némi váltságdíjért simán ki lehetett szabadulni. Visszavonuláskor az oroszok szívesen alkalmazták a felégetett föld taktikáját, egy visszaemlékezés szerint képesek voltak a lábon álló búzát fecskendőből benzinnel locsolni, és úgy felgyújtani. A saját országuk városait sem kímélték.

Az orosz tisztek úriember voltát azonban még a korabeli magyar propaganda is elismeri, a cári tisztek elszállásolására kijelölt kastélyok, lakások gazdáinak általában nem kellett javai miatt aggódnia. ...már legalábbis ami az orosz irányból jövő fenyegetéseket illeti, az ágyúik számára zsíros célpontokat kereső osztrák-magyar tüzérek teendőinek listáján a műemlék- és vagyonvédelem nem nagyon szerepelt.

2. Feuer frei!

Na, de jussunk el odáig, hogy elkezdődik a háború.

A sztorit nagyjából mindenki ismeri, puskaporos hordó, Gavrilo, hadüzenet, Schlieffen-terv, mireafaleveleklehullanak, blablabla, számunkra most Galícia az érdekes.

A Monarchiának a háború előtt két haditerve volt, egy B(alkán), és egy R(ussland). Az első elképzelés egy Szerbia elleni büntetőhadjárat volt, ezért 1914. július 25-én a B terv végrehajtásának előkészületeit, azaz a Szerbia elleni részleges mozgósítás három nappal későbbi megindítását rendelték el. E szerint a 2.,5., és 6. hadsereg a déli határhoz vonul, és ott szervez csoportos foglalkozást a szerbek részére.

Július 30-án aztán az oroszok nyíltan is elrendelték a mozgósítást, ezért gyorsan mindent meg kellett változtatni, és elrendelni az R-terv (egyszerre szerbek és oroszok elleni háború) végrehajtását. Eszerint az 1., 2., 3. és 4. hadseregek északra vonulnak, hogy ott megütközzenek az oroszokkal. Mint látható, a két terv rendesen alátett egymásnak, az úton lévő 2. hadsereget át kellett vinni délről északra (ez 8-10 nap), és ezen túl is három plusz hadseregnek kellett vasúti járműveket biztosítani. A Monarchia az orosz hadüzenetet egy nappal később kapta meg, az általános mozgósítás első napja pedig augusztus 4. lett. Az oroszok ráadásul titokban már előbb elkezdték a mozgósítást (bár erről eltér a történészek véleménye, van, aki szerint nem is, van, aki szerint áprilisban próbamozgósítást kezdtek, és a bevonult embereket már nem engedték haza), úgyhogy jól kezdődött a háború Conrad számára: a központi hatalmak gyorsaságra épülő haditervét késve, és egy hadsereggel kevesebbel kellett elkezdenie végrehajtani. Az orosz haditerv, a Danyilov tábornok által a háború előtt elkészített 19-es terv egyébként Kelet-Poroszországot jelölte ki fő célként, később azonban ezt módosították, az eredeti négy helyett csak két hadsereget indítottak a németek ellen, a többi a Monarchiát célozta meg.

1914-ben még a légi felderítés nem volt olyan fejlett, a felderítés nagy részét a lovasság végezte. A Monarchia 11 lovashadosztályát előrelátóan Galíciába telepítették, a hadműveletek kezdetén az ő feladatuk volt a felderítés. A hősies próbálkozások ellenére ez nem ment valami jól, a lovas egységek egyszerűen nem tudtak behatolni az orosz arcvonal réseibe, mert az már folyamatosra, erősre ki volt építve. Conrad terve az volt, hogy észak felé támadja meg az oroszokat az 1. és a 4. hadsereggel, a kelet felől érkező esetleges támadások kivédésére pedig csak kisebb erőket hagy hátra. Ez volt a felvonulóban lévő 3. hadsereg, és Szerbiából csak lassan beérkező 2. hadsereg, amelynek augusztus közepére beérkező és harcba vethető részeit parancsnokáról Kövess-csoportnak nevezték. Ezen a keleti részen viszont csúnya benézés történt, a bevetett légi felderítés ellenére valahogy kimaradt a tervekből egy egész, 150000 fős orosz hadsereg- konkrétan az orosz főerő, amely bizony nem északról, hanem keletről tervezte megtámadni a Monarchia csapatait.

Az észak felé irányuló támadások nem haladtak rosszul, annak ellenére, hogy a kirakási pontokat az eredetileg eltervezettnél hátrébb jelölték ki, és így a katonák hosszú gyalogmenetekre készültek: Dankl tábornok 1. hadserege (I., V. és X. hadtest+némi aprólék) vitézül tört előre, és az augusztus 23-án kezdődő kraszniki csatában meg is verte az oroszokat (Salza tábornok 4. hadserege). Döntő győzelmet azonban nem aratott, és Lublint sem érte el, részben azért, mert az utánpótlást nem kapó osztrák-magyarokkal ellentétben az oroszok sokan voltak, mint az oroszok és folyamatosan pótolták veszteségeiket, részben pedig az észbekapó Conrad is fékezte az előrenyomulást, nehogy a kelet felől támadó oroszok elvágják bázisától az észak felé támadó hadsereget. Auffenberg tábornok 4. hadserege (a kassai VI. és a linzi II. hadtest volt többé-kevésbé fullosnak tekinthető, a IX. és a XVII.-nek csak részei érkeztek be) nehezebben, kemény harcok árán, de szintén tört előre (komarowi csata), és sikeresen be is kerítette Plehwe orosz tábornok csapatait, jobbszárnya azonban teljesen védtelen volt a kelet felől érkező támadás ellen, emiatt Conrad a győzelem küszöbéről visszarendelte őket. (Balra a cár és említett fővezére, látható, miért volt Hosszú Nyikoláj).

Erre a keleti oldal miatt volt szükség. Brudermann tábornok 3. hadserege (III., XI., és XII. hadtest) és a Kövess-csoport (parancsnoksága augusztus 25-én érkezett meg, onnantól 2. hadereg) komoly harcokat vívott az oroszokkal (Zlota Lipa- illetve Gnila Lipa menti csata): már önmagában az erőltetett előrenyomulásban eléggé elfáradtak a csapatok, az oroszok lassan kibontakozó, de nagy erejű (és túlerejű) támadását így nem tudták kivédeni. Voltak sikerek és hősies epizódok, de végül a legnagyobb eredményt az jelentette, hogy sikerült az oroszoktól elszakadva visszavonulni- a cári hadvezetés amúgy sem volt az a kapkodó idegbeteg fajta, és emellé a két csatában elszenvedett vereségek is lassították az előrenyomulásukat. Conradnak persze egy zabszem se fért be, nehogy már összeomoljon kelet, mielőtt az 1. és a 4. hadsereg elvégzi a dolgát, de lassan csak felismerte, mivel is áll szemben, így szeptember 3-án végül kénytelen volt a negyedik hadsereget is keletnek fordítani (ez elég komoly szervezési feladat volt, de sikeresen megoldották).

Itt ismét csúnya benézés történt: az osztrák-magyar hadvezetés nem volt tisztában az oroszok pontos helyzetével, sokkal előrébb sejtette fő erejüket. A negyedik hadsereg így ahelyett, hogy oldalba kapta volna őket, keresztbe elmasírozott az orruk előtt, felkínálva saját oldalát a megtámadásra. Az oroszok köszönték szépen a lehetőséget, és éltek is vele, az orosz 3. hadsereg (ők még fontos szerephez jutnak majd történetünkben) támadásának az osztrák-magyar erők nem tudtak ellenállni. Eddigre az északon harcoló 1. hadsereget is megállították, és visszafelé szorították az oroszok. Bizakodásra csak a 2. és a 3. hadsereg adott okot, különösen a 2., mely főnixként feltámadva győzelmek sorát aratta. Conrad egy darabig igyekezett ennek a két hadseregnek a támadását erőltetni, de az általános hadihelyzetben végül nem volt más választása, mint szeptember 11-én este fél hatkor elismerni a lembergi csata elvesztését, és elrendelni az általános visszavonulást: a megtépázott, lerongyolódott, élelemből és lőszerből kifogyott csapatoknak a San folyó mögé kellett visszahúzódniuk. Galícia fővárosa, Lemberg, orosz kézre került.

Az osztrák-magyar hadvezetés csak azzal vigasztalhatta magát, hogy amit vállalt, azt végülis teljesítette: feltartotta az oroszokat, míg a németek nyugaton kicsikarják a döntést (más kérdés, hogy a marne-i csatában végül az a döntés született meg, hogy sokáig folytatjuk még a háborút). A németeknek ezután nem volt más választása, mint kelet felé fordulni, hiszen amíg ők a franciákat kergették, az oroszok már átlépték Németország keleti határait.A híres tannenbergi csatában, 1914. augusztusának második felében Hindenburg tábornok aztán iszonyatos vereséget mért a Kelet-Poroszországot elözönlő orosz hadseregre, felszabadítva így a Birodalom területét az idegen megszállás alól. (Kis érdekesség: az öreg Hindenburgnak már jóval a világháború előtt rögeszméjévé vált, hogy itt, a Mazuri-tavaknál mennyire jól szarrá lehetne verni egy esetleges orosz támadó hadsereget. Ezért keresztül-kasul bejárta az amúgy nehezen járható, mocsaras vidéket, feljegyzéseket készített, számolgatott- és a történelem úgy hozta, hogy egyszercsak igaza lett.) Az oroszok persze csak csatát vesztettek, háborút nem, úgyhogy továbbra is kordában kellett őket valahogyan tartani. A nyugatról áthozott német csapatokat az ekkor éppen javában dúló lembergi csatában való bevetés helyett egyszerűen Németország határain sorakoztatták fel, ott, ahol Tannenberg után az oroszok egyelőre nem terveztek újabb offenzívát. A lembergi csatavesztés kellett ahhoz, hogy a németek rájöjjenek: az oroszokat úgy tarthatják vissza legjobban Németország lerohanásától, ha Galíciában biztosítanak számukra elfoglaltságot- elhatározták tehát Conrad osztrák-magyar seregeinek megerősítését.

Ez azonban időbe telt, így Conrad úgy döntött, hogy nem áll meg a San folyónál, hanem, ha visszavonulás, akkor legyen visszavonulás, egészen a Dunajec vonalára megy vissza. Mire ideér, megjönnek a németek, neki is lesz egy kis ideje rendbeszedni az iszonyatos veszteségeket szenvedett csapatait, aztán már tényleg oda lehet vágni az oroszoknak. Szerencsére a cári hadsereg továbbra sem kapcsolt nagyon rá, úgyhogy a szeptember 13-15. között megindult újabb visszavonulás a nehéz időjárás ellenére (hatalmas esőzések áztatták fel az utakat) gond nélkül megtörtént. Az osztrák-magyar csapatok maguk mögött hagyták a San folyót, és így Przemysl várát is- a rendes várőrség mellett a 23. honvédhadosztályt hagyták hátra a vár megvédelmezésére, mert ezt az állást azért természetesen nem akarták feladni. Az oroszok a Sannál sejtették a védelmi vonalat, ezért csak gyengébb erőkkel keltek át rajta- amikor megbízható felderítési adatokhoz jutottak, aztán bátorodtak csak fel (ezekben a harcokban esett el egyébként Conrad már említett fia, aki dragonyos hadnagy volt).

A Dunajecet 21-ére sikerült az osztrák-magyar csapatoknak elérni, és nemsokára beérkezett a 9. német hadsereg. A 10 német hadosztállyal megerősödött osztrák-magyar erők összesen 49,5 hadosztályt számláltak, ez még mindig kevesebb volt, mint az oroszok 57 hadosztálya (pláne, hogy, mint láttuk, az orosz hadosztályok nagyobbak), de a veszteségeket rendesen feltöltötték, úgyhogy Conrad, Hindenburg és Ludendorff egyelőre bizakodó volt. Kb ekkor volt az is, amikor az oroszok először betörtek Magyarországra. A Kárpátok vonala a két szembenálló hadsereg déli szárnyát súrolta, de nem volt reális egy nagyobb erejű orosz betörés, hiszen az oroszok nem akarták megosztani erőiket, és az oroszok szövetségesei sem déli, hanem északi, Németország elleni hadműveleteket követeltek. A Kárpátok vonalán csak kisebb orosz csapatok, főleg lovasság kelt át, velük szemben a kassai, illetve a Munkácsra visszavont lembergi körletpatrancsnokság állt, egyenként 25-30 zászlóaljjal, illetve néhány üteggel, a csapatok egy részét ráadásul Werndl-puskás népfölkelő alakulatok alkották. Szeptember végén jelentek meg az orosz csapatok először, legnagyobb eredményük Máramarossziget október harmadiki elfoglalása volt, ahonnan 7-ére virradóra kergették el őket. Október első napjaiban a kritikus hágók környékét nagyjából sikerült megtisztítani, de az utolsó orosz csak 20-án húzott el. Sajnos hagytak némi búcsúajándékot is, az ázsiai kolera, amit behurcoltak, több ezer áldozatot szedett.

Amíg a német és osztrák-magyar tábornokok a Dunajecnél seregük ráncba szedésével foglalatoskodtak, Przemysl San-parti erődjét az orosz hadsereg ostrom alá vette.

 Jövő csütörtökön meglátjátok, mire jutottak.

Részek: 1, 2, 3, 4, 5, 6