A Nagy Háború végét lezáró békeszerződések nem rendezték sem a kirobbanásához vezető konfliktusokat, sőt újakat teremtettek. A vesztes államokra kényszerített lefegyverzési megállapodásokat nem tartották be, hanem keresték a visszavágáshoz szükséges arzenál megteremtéseinek módjait. 

Ebben a részben a második világháborúban (és az azt megelőző korszakban) kifejlesztett és használt tűzfegyvereket igyekszem ismertetni, a téma nagysága miatt országonként. Elsőnek az Amerikai Egyesült Államokról esik szó.

A nagy klasszikusokat, amiket mindenki ismer, kisebb terjedelemben említem, a főbb hangsúlyt a méltatlanul elfeledett és „futottak még“ kategóriára helyezem, annál is inkább, mivel a harcokban nem csak az ikonikus fegyverek kaptak szerepet, hanem használtak mindent, ami lőni tudott. Érdekes módon ez az USA-t kiemelten érintette, hiszen a Nagy Háború után (ami, mint az közismert, minden háborúnak véget vetett volna) nem helyeztek nagyobb súlyt a fegyverek fejlesztésére, mivel a meglévő arzenál elegendőnek számított a szóba jöhető konfliktusok kezelésére. Léteztek világszínvonalú fegyverek, de az összezsugorodott költségvetésű és létszámú fegyveres erők zöme nem ezeket kapta kézhez.

Az I. világháborúból éppen lemaradt „Tommy gun“ (azaz Thompson géppisztoly, de hívták lövészárok-seprűnek és chicagói zongorának is...), a világ első "hivatalos" géppisztolya (előtte is léteztek pisztolylőszert tüzelő automata fegyverek, de ezt rendszeresítették először hivatalosan géppisztolyként: “Thompson Submachine Gun“ - gyakorlatilag a német Bergmann MP18 [maschinenpistole] volt az első akciót látott géppisztoly, az előző részben már tárgyalt Villar-Perosa pedig könnyű géppuskaként volt nyilvántartva, pedig 9 mm-es Glisenti pisztolytöltényt tüzelt) hamar új felhasználókat kapott. Borsos ára miatt (200 dollár körül, amikor 300 dollárért már Ford T-model autót lehetett venni, és forgalomban volt az ezüst Morgan egydolláros) inkább Dick Tracy az alvilág vásárolta előszeretettel, mert hatalmas előnyt nyújtott nekik az ötlövetű (egy lőkamrát a hatból üresen hagytak, hogy lőszer csappantyúján nyugvó ütőszeg ne okozzon balesetet - az erőátadó kar / transfer bar még nem volt feltalálva) .38 SPL-el felszerelt rendőrséggel szemben.

Eredetileg 50 lőszert befogadó „dob“ és 20-as „bot“ tárral készült (helyesen csiga- és szekrénytárral, előbbiből volt 100-as, utóbbiból pedig a végül legelterjedettebb 30-as modell) később számtalan módon fejlesztették tovább. Nagy súlya miatt (ezen a Blish-hatással megpatkolt késleltetett súlyzár nem segített sokat) és a mindvégig gépidőigényes, kis tűréseket igénylő előállítás gyártás miatt drága fegyvernek számított. Ennek ellenére ikonikus darab lett belőle, az amerikai ifjúság számára is népszerűsítették a Dick Tracy vonaltól a "Krak-a-Jap Commando Machine Gun"-ig. Bár a konstrukciót végig egyszerűsítették, gyártási folyamatokat optimalizálták, a tűzgyorsaságát 1200/percről levitték a felére, a tömegtermelésben gyártott fegyver ára kevesebb, mint negyedére esett vissza, még mindig túl jó volt. Jött helyette a hulladék M3 "Grease Gun". "Sick Transit, Glorious Monday" - mondhatta volna Thompson úr.

A géppisztolyok fejlődésének voltak ígéretes mellékágai. A Reising .45-ös géppisztoly (itt jobbra) faék egyszerűségével, megbízhatóságával, kezelhető tűzgyorsaságával (500 lövés/perc) olcsóságával és kis súlyával tűnt ki (6 1/2 font szemben a Thompson 9 3/4 font súlyával). Futott még az öt forgó csővel rendelkező, helikális tárral ellátott, egy másodperc alatt mind az 50 db .22 LR kaliberű (bizony, kispuskalőszer...) lövedéket kiokádó Neal géppisztoly. Ezek mind eltűntek a süllyesztőben, akárcsak a rakétákat tüzelő, visszarúgás nélküli géppisztoly (bár a gyrojet alighanem innen merített ihletet) itt balra.

Thompson géppisztolyt használt Al Capone, Dillinger, Baby Face Nelson, Pretty Boy Floyd, Dick Tracy. Kivételnek számított a hírhedt dinamikus duó, a Velma Kelly és Roxie Hart Bonnie E. Parker és Clyde C. Barrow, akik előszeretettel használták a Browning Automata Rifle M1918 (BAR) becenevű 7.62 mm-es könnyű géppuskát, az így kapott nagyobb lőtávolság és tűzerő miatt. Akárcsak a Thompsont, ezt is az európai hadszíntérre szánták még az egyel korábbi világháborúban, és ez is lekésett az akcióról, de a második világháborúban még jutott szerephez. Kézifegyverként Bonnie .38 Detective Specialt hordott, Clyde viszont egy másik amerikai klasszikust, a Colt M1911 / 45 ACP-t.

Bonnie és Clyde a filmvásznon és az általuk utoljára használt arzenál

Az öntöltő kézi lőfegyverek lőszerei sokáig szerény kaliberűek maradtak (James Bond az első részekben még Beretta Model 20 .25 Cal.-al védi a szabad világot, később vált a nagyobb tűzerejű 7.65-ös Waltherre), de 

Browning Automatic Rifle (BAR)

Amerikában „a nagyobb jobb“ elv érvényesült. A megszokott súlyzáras elv 9 mm Brownig short (.380 Auto) kaliber felett csak nagyon erős rugóval ( 9mm Largo Star) vagy nagy tömegű zárral (a magyar fejlesztésű Danuvia VD-01-re emlékszik még valaki?) volt megvalósítható (az olcsó „Saturday Night Special" / "szombat esti különleges" ajánlat, avagy hulladék) kategóriában léteztek 3 font tömegű szánnal megáldott .45 ACP kaliberű pisztolyok $100 alatt). A megoldás a rövid hátrasiklású (a cső és a szán reteszelve siklanak együtt hátra, amig a lövedék el nem hagyja a csövet) elv volt. A Colt M1911 (klikk a képre!) tipikus képviselője ennek a típusnak, későbbi változatait mindmáig gyártják és használják (Nem jogkövető felhasználók számára a Fülöp-szigeteken kézi megmunkálással - fémtömbből kireszelve - is készülnek sorozatszámmal nem rendelkező darabok).

A története dióhéjban: 1904-ben a US Army a Fülöp Szigeteken időzött, amikor is a Moro törzs fellázadt. A M1892-es oldalfegyverben használt .38 Long Colt lőszer nem mindig állította meg a rohamozó bennszülötteket, de a régebbi .45 Colt lőszert tüzelő M1873 igen. A válasz az 1911 márciusában rendszeresítésre elfogadott, John M. Browning által tervezett Colt M1911 lett (aminek már volt markolatbiztosítója és hüvelykujjal pöccinthető manuális biztosítókarja is, ami által a "cocked and locked" - azaz csőre húzva, de bebiztosított állapot - hordási mód bizonságos volt). Azóta nemzeti ikon lett belőle, számos fejlesztésen is átesett.

 Balra fent: Colt Detective Special, BAR és Tommy gun akcióban.

Egy másik nagy klasszikus a westernekből ismert Colt Peacemaker, amit 1870 és 1941 között gyártottak (és használtak is), .22 peremgyújtású kalibertől a .476 Eley-ig mintegy 30 különböző kaliberben, ami sokat elárul a népszerűségéről. (1956 és 1974 között a második hullámban gyártott modellek száma 73.000 körül van.) Jelenleg is gyártják Cowboy Action Shooting és gyűjtői célokra. Nyilvánvalóan elrepült felette az idő a II. világháború idejére, ennek ellenére megbízhatósága miatt nem hivatalosan gyakran használták, pl. Patton tábornok, akinek elefántcsont markolatú revolverei ott virítanak szinte minden fotóján. 

A Thompson géppisztolyt sokan koppintották, mint a finn „Suomi“ géppisztoly, vagy a Spagin által radikálisan leegyszerűsített PPS(h) 41 „gitár“ (A Tommy-gun hatására ez is készült „dob" tárral, (helyesebben csigatárral), de a gyakorlatban a megbízhatóbb „banán“ tárral használták).  

Az amerikai hadiipar másik emlékezetes dobása a FP-45 Liberator. A lehető legegyszerűbb (23 alkatrészből álló), egylövetű, sima csövű, még éppen lőfegyvernek nevezhető dolog.  Nem az amerikai csapatoknak szánták, hanem a megszállt országokba (főleg Kínában és a Fülöp-szigeteken) dobták le 10 db .45 ACP lőszerrel és egy képregénnyel, ami a használati útmutató volt - kb. 10 mp alatt lehetett újratölteni. Az elképzelés az volt, hogy a helyi ellenállók majd lelövik az ellenséges katonákat, és a zsákmányolt fegyverekkel harcolnak tovább, a minimalista Liberator helyett. Ha pedig a megszállók találnák meg, nem sok hasznát veszik, a sajátjuk sokkal korszerűbb lévén.

A General Motors több, mint egymilliót gyártott le belőle 11 hét alatt, azaz átlagosan 7 másodperc alatt készült el egy darab  - gyorsabb volt legyártani, mint megtölteni...

M3 "Grease gun" (Zsírzópisztoly) : a tömegtermelés másik csodája. Rendkívül gagyi spártai felépítése (lemezből hajtogatva, hegesztve és szegecselve)  miatt sohasem javították, hanem kukázták, és vételeztek egy újat. Kalibere a népszerű .45 ACP, amiből percenként 450-et lőhet ki elméletileg. Harckocsizók, gyalogosok kapták, az épületharcosok számára létezett 90 fokos "kanyarcsöves" változat is.

A háborús feleslegből visszamaradt golyóálló mellényeket a gengszterek vásárolták fel (ez még messze nem Kevlar / műselyem alapú volt, de az alapvetően kis energiájú,  tiszta ólom lövedéket úgy-ahogy felfogta - amit egyébként Jesse James kollégája, Cole Younger bivalybőr páncélja is megtett kb. fél évszázaddal előbb), erre válaszul született meg a máig népszerű .357 Magnum, ami akkor minden ismert mellényt átütött 100 yardon belül (azóta az eredeti .357 Magnum lőportöltetét csökkentették, cserébe viszont megjelentek az erősebb .357 Magnum +P lőszerek, sőt létezik .357 Maximum is).

Balra fent: golyóálló mellény tesztelése.

Jelentős előrelépés volt az M1 Garand öntöltő puska. A Garand M1 nem az első öntöltő puska volt (az a a dán Soren H. Bang volt, az 1900-as években), de ez volt az első, amit hadseregben rendszeresítettek az idejétmúlt Springfield M1903-as helyett, legyőzve a 0.276" Pedersen öntöltőt (Annak a "Pedersen Device"-nek a megalkotója, ami a M1903 Springfield-et képessé tette .38 pisztolylőszer tüzelésére egy 40-es tárból, és ami majdnem az első US.SLR (Self Loading Rifle, öntöltő puska) lett. Lásd az előző részt).

Családi fotó: Tommy gun, Garand, lángszóró egy helyen.

Robosztus, megbízható (kevesebb alkatrészből állt, mint a Pedersen (99 alkatrész) a BAR (154 alkatrész) vagy akár a Springfield (93 alkatrész), könnyen karban tartható puska volt, ami nyolcat lőtt annyi idő alatt, mint az elődje kettőt. Egy tipikus 12 fős amerikai szakaszban a 11 M1 Garand (a fennmaradó egy BAR vagy egy M1919A1 Tommy volt) percenként 330 célzott lövést tudott leadni a forgó-tolózáras elődjeik kevesebb, mint 150 lövéséhez képest. Azért akadtak szépséghibák is: nem lehetett rátölteni, amíg ki nem ürült a fegyver, a töltőléc tipikus pengő hangot adva esett ki, jelezve az ellenségnek, hogy éppen üres a fegyver (vagy a furfangos katona az erre a célra hordott töltőlécet ejtette le csalárd módon), a töltés módja miatt elég faramuci módon lehetett rá céltávcsövet tenni. A tetejében nehéz is volt. 

A Garand nagy lehetséges vetélytársa volt a Johnson M1941 öntöltő puska. A népszerű .30-06-os lőszerrel üzemelt, a 10 lövetű körkörös tárat az elterjedt M1903 Springfield ötös töltőlécével lehetett feltölteni. A cső lövéskor hátrasiklott, ami csökkentette a visszarúgást, de a szurony használatát megbonyolította. Végül a Garand nyert, csupán a tengerészgyalogság karolta fel, állítólag elégedettek voltak vele. 

  Johnson M1941 öntöltő puska

A Garand M1 és a Colt M1911 közti űrbe esett az M1 Carbine, ami spéci .30 lőszerrel, rövid csővel, behajtható válltámasszal hiánypótló szerepet töltött (volna) be. 6 millió példányban gyártották, a géppisztoly (M2) kivitelben pedig automata üzemmódra is képes volt. Főleg az európai hadszíntérre tervezték, no meg a Csendes-óceáni dzsungelharcra, de elég kényes szerkezete és a viszonylag gyenge lőszer miatt nem lett belőle nagy klasszikus.

Kép: Eisenhower és Bradley tábornokok, valamint (ekkor még csak simán, "Sir" nélküli) Winston Churchill tesztelik a vasat:

Fent: M1 Carbine (M1A1 változat, behajtható válltámasszal)

A fenti fegyvereknek volt egy közös hátulütője: az áruk és az "étvágyuk". A világháború elején a katonák egy része ezért a jó öreg forgó-tolózáras puskákkal volt felszerelve.

Géppuskák terén az Egyesült Államok a kisebb kaliberű változatokat preferálta, katonai doktrínája miatt. Az első világháborúban is remekül elvoltak a Lewis Mk. 1 golyószóróval (amit továbbfejlesztve a második világégésben is használtak) és a .30-as kaliberű M1917 Browning géppuskával, és ami főleg megbízhatóságával tűnt ki (a rendszeresítést megelőző teszten 20.000 lövést tett elakadás nélkül). Ennél azonban nagyobb hatású lőszert tüzelő géppuskákra volt szükség a második világháborúban, ahol a géppuskákat nemcsak élőerő, hanem gépjárművek és épületek ellen is bevetették.

Fent: Browning "fifty cal" M2HB géppuska

A legsikerültebb modell a .50-es lőszerre felnagyított M1921 lett, amit továbbfejlesztve született meg a 105-ös kapacitású hevederből az .50 BMG lőszert tüzelő Browning M2HB ("Heavy Barrel", a hűtés javítása miatt megvastagított csőre utalva) géppuska. A konstrukció olyan sikeres lett, hogy sok területen még mindig szolgálatban van, az eredeti darabokat pedig a gyűjtők kedvenc darabjai (állítólag még találnak eredeti gyártású, lezsírozott darabokat, amik már nem értek ki a frontra). A lőszer elvileg 2.200 yardig hatásos, gyakorlatilag ennek a kétszereséig. Páncéltörő lőszerrel 3/4 hüvelykes acéllemezt képes 547 yard-on átütni, azaz egy félhernyótalpas csapatszállító, vagy egy  Bf 109-es motorblokk nem jelentett akadályt, ezért mesterlövész / romboló puskák is előszeretettel használják - géppuska változatban tripodról vagy járműre szerelve használták a jelentős visszarúgás miatt.. A lőszere készült páncéltörő/gyújtó kivitelben is, sőt legújabban mesterlövészek számára röppályát menet közben változtatni képes lövedékkel.

Lángszóró-akna: A botlódrótos akna továbbfejlesztése: durranás helyett lángsugár. Mindegyik harcoló fél használta, de az amerikaiak voltak a legnagyobb kapacitásúak. Itt oldalt egy 55 gallonos darab.

M1 "Bazooka" : a háború elején az amerikaiaknak - a tüzérségen kívül - nem voltak páncélelhárító eszközeik. Ezen segített az 1942-e "Launcher, Rocket, 2.36in, Anti-tank, M1" elnevezésű, elektromos indítású M6-os idomtöltetet (kumulatív töltetet) hordozó rakéta, amely maximum 4.5 hüvelykes páncélt ütött át 400 yard-on belül. Hamar következtek a feljavított változatok, előbb az M1A1 típus M6A1 rakétával, egészen az M9 és az M9A1-ig, ami már 5 hüvelyk páncélig volt hatásos, és jóval megbízhatóbb volt elődjeinél. Eddigre a kumulatív fejrész mellett gyártottak fehér foszforos gyújtó és repeszhatású fejeket is, hogy ne csak a harckocsizók érezzék a törődést.

Jobbra és lent: Bazooka Panther ellen. Valószínűleg utólag beállított propaganda felvétel, esetleg a helyszín és a tank is azonos. 

A fegyver annyira jó sikerült, hogy a németek is merítettek belőle ihletet: a Panzerschreck (a.k.a. Raketenpanzerbüsche 54, mellesleg az Adidas gyártotta) a Bazooka koppintása volt, a Panzerfaust viszont már önálló fejlesztés, 200 mm-es páncélátütéssel.

A bazooka kezelése jó szemmértéken kívül nem csekély elszántságot is igényel: a tüzeléskor a lángcsóva és porfelhő, no meg a zaj erősen exponálta a lövészt, akinek ráadásul ajánlatos volt közel is lopózni a célponthoz a megfelelő találat eléréséhez, ami mágnesként vonzotta az ellenséges tüzet a lövész irányába. 

A bazooka unorthodox felhasználási módja volt a telefonkábel fektetése nehéz terepen -  a kábel végét egyszerűen a rakéta végéhez kötve átlőtték a kívánt irányba, egészen 150 yard távolságig.

A tűzfegyverek hordozó platformjaként is szolgáló páncélosok terén az USA a világháború kezdetén nem tartozott a világ élvonalához. A feltalálók néha a komikum határán is túlmenő ötleteikkel (a Modern Mechanix olvasóinak nagy örömére) nem igazán hoztak gyakorlatban is felhasználható vasakat, bár minden létező fegyverből igyekeztek minél többet beléjük zsúfolni. A hadba lépéskor persze ezt igyekeztek ezt sürgősen pótolni, a rendelkezésre álló európai forrásokból ihletet merítve - például 1941-ben még német tankparancsnok publikálhatott cikket a Mechanix Illustrated-ben. 

Egy kreatív ötlet a tank megújítására - később a német hadiipar meg is építette "Kugelpanzer" néven

A nekilóduló amerikai hadiipar legismertebb páncélosa - és nagyon sok fegyver hordozó platformja - végül egy kisebb, olcsóbb, egyszerűbb és minden farmról beesett katona által is kezelhető, karbantartható tank lett: a Sherman M4 harckocsi. A szokásos géppuska és ágyú mellett számos más fegyvert is hordozhatott, volt belőle mérnök / műszaki, lángszórós, rakétavető, cséphadarós / ekés aknamentesítő, páncélvadász (FireFly), stb. kivitel.

Itt jobbra a rakéta-sorozatvető változat látható, a fent említett 4.5 hüvelykes rakétákkal - az orosz "katyusa" jut az ember eszébe. 

A robbanóanyaggal megrakott járművek személyes célba juttatásáról nem az amerikaiak ugranak be az ember eszébe elsőnek. Császárért, Vaterlandért, Rogyináért még talán-talán csináltak ilyesmit, de az amerikaiak inkább a mennyiségi megközelítést kedvelték (a háború vége felé egy bombázóhullám több robbanóanyagot szórt le Németországban, mint amit az összes V-1 és V-2 valaha is célba juttatott). Ennek ellenére egy bizonyos Lester P. Barlow ember irányítású, 3,500 fontos bombát tervezett a légierő számára. Ez már egy nagyobb hadihajót vagy hordozót is elsüllyeszthetett volna egy találattal. Természetesen az eszköz nem kívánta meg, hogy a pilótája öngyilkos legyen, hiszen lehetősége nyílt, hogy utolsó pillanatban kiugorjon, ejtőernyőt nyisson, és felfúvódó gumicsónakjában nyugodtan várja, hogy az éppen lebombázott hajó túlélői a mentésére siessenek. Bevetésre szerencsére sohasem került a fegyver, ahogy a hasonlóan kreatív ötlet, az időzített gyújtóval ellátott denevérek sem, akiket a japán házak padlásaira terveztek bereptetni.

A tűzfegyverekben azóta is legnagyobb kategóriát képviselő nukleáris fegyverekért folytatott versenyt is az USA nyerte. A Manhattan Projektben dolgozó, jelentős részben európai tudósok és mérnökök által létrehozott, gyakorlatban is működőképes urán és plutónium alapú atombombák bevetése (számos konteó forrásául is szolgálva) adta meg a végső lökést a háború végéhez (és adta meg az alaphangot a következő évtizedekhez). Készült nukleáris meghajtású repülőgép, tank, autó, fegyverként pedig fejlesztettek nukleáris aknavetőt, tüzérségi lövedéket és harckocsiaknát. Kézigránátot talán nem... 

Itt jobbra látható a harmadik atombomba  (Fat Man, a Little Boy és a "Kütyü" avagy Gadget után) magja a sugárvédelmi előírásokat lendületesen hanyagoló úriember kezében. A végül Hirosimára és Nagaszakira ledobott egy-egy bomba akkora pusztítást okozott, mint korábban egy nagyobb bombázóraj bevetése pl. Drezda vagy Tokió esetében. 

 Források:

Chris McNab: A History of the World in 100 Weapons

Loren K. Wiseman: Infatry Weapons of the World

David Westwood: Rifles An Illustrated History of Their Impact

http://blog.modernmechanix.com/

http://www.ibiblio.org/hyperwar/USN/ref/MG/I/index.html#contents

http://www.wwiivehicles.com/

http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/

http://animagraffs.com/