Az alábbi főbb konstrukciók játszottak:

 
Az alap: Mauser M1895, a forgó-tolózáras puskák tipikus képviselője: 

A Springfield ’03:















(A Springfield '03 a Mauser Gew 98 másolata. A Háború után a licenszért fizetett is az USA, akárcsak a Brit haditengerészet a Kruppnak a hajópáncél licenszéért.)

A legendás Lebel, egy másik klasszikus:

Történtek kísérletek az innovációra:

Krag Jorgenson rendszer – vadászpuskáknál még használják:











Mannlicher Rotary Magazine – jó, de túl bonyolult rendszer:













A gépgyártástechnológiában járatosak tudják, hogy a puskacsöveket nem gyártják. A puskacsövek sikerülnek. A gyártási folyamat esetenként az előírt paramétereknél sokkal jobb pontosságú csövet eredményez (Gaussnak hála..) – ezt mindjárt ki is emelik és a mesterlövészeknek különítik el. 

Itt lent egy Mauser Gew(ehr) M1898 gyerekzárraltéli elsütőbillentyűvel, egykezes kesztyűt viselő mesterlövészeknek és balra egy Lee-Enfield mesterlövészpuska, érdekes távcsőfelszerelési megoldással.

A tisztek oldalfegyvere általában megmaradt a jó öreg, bevált revolvernél. A központi hatalmaknál felbukkant az öntöltő pisztoly, ami ekkorra legtöbb gyerekbetegségét kinőtte (a lövészárkok poros, sáros, vizes mikroklímája persze ekkor sem tett jót a megbízhatóságnak). A Monarchia rendszeresítette a Roth és a Steyr öntöltő pisztolyokat (itt balra), az utóbbi meglepően sok, modern technikai megoldást tartalmazott. A németek is az öntöltő pisztolyok mellett tették le voksukat, amint ez kiviláglik a „Kaiser, the beast of Berlin” című igaz, hiteles és mértékadó propagandafimből:






















A géppuska a háború kitörésekor már majdnem fél évszázados múltra tekintett vissza, mégis igen szerény számban szerepelt az európai csapatok arzenáljában, mert inkább gyarmati felhasználásra tartották alkalmasnak, ahol is kevés számú katona tud költséghatékonyan halomra lőni sok bennszülöttet (a búr háborút lendületesen elfelejtették). (balra: a 9-es ulánusok géppuskával) A mandzsúriai háborúból annyit jegyeztek meg, hogy az „emberi hullám” elsöpri a géppuskákat – a veszteségi listát csak a defetisták és a gyávák szokták olvasni. Altham tábornok szerint „A mandzsúriai hadjárat megsemmisítette azt a dél-afrikai tapasztalatok alapján leszűrt téves következtetést, hogy a bajonett-roham a múlté”. Sir Douglas Haig (akinek kollégái szerint ragyogó volt a ...csizmája. Más kiváló tulajdonságáról nem tesz említést a történelem) tábornagy szerint a géppuska védekező fegyver, ami passzívvá és defetistává teszi az embereket, ezért a háború első két évében a brit zászlóaljak 2 (kettő) géppuskával voltak kénytelenek beérni. Később 16-ra növelte (volna) utóda, David Lloyd George „lőszerügyi miniszter”, de a gyártási nehézségek hátráltatták a tervet. Maradt a lovasroham, általában katasztrofális eredménnyel. Katonanapló, 1914: 

 „A németek Liége bevétele után a Maas folyó mentén támadtak Maubeuge irányába. Augusztus 23-án a helység közelében angol lovasok tűntek fel. […] Az angol dandárparancsnok amikor megpillantotta a német egyenruhákat, elhatározta, hogy az ellenséget lovasrohammal veri szét, mert erre a terep is alkalmasnak látszott.

Hirtelen felharsantak az angol kürtök, és mint a gátjain áttörő áradat, úgy öntötte el a síkságot a vágtázó angol lovasok hulláma. Legelöl a 9. lándzsás ezred, csupa fiatal daliás legény, akik inkább sportversenynek, mint véres valóságnak nézték a rohamot. [...]

Ebben a pillanatban a domb alján iszonyú dörgés rázta meg a levegőt. Húsz elrejtett géppuska szólalt meg és ontotta gyilkos golyózáporát a brit lovasságra. A lovasok fele csaknem rögtön elhullott, a többiek egy része menekülni kezdett, más részük folytatta a rohamot, de 50 méterre tőlünk minden próbálkozás elakadt. Néhány lovas sebesülten fogságba esett, a többi jórészt elpusztult."

 (Balra fent: a 9-es ulánusok rohama Mons-nál 1914-ben, lent dragonyostiszt a Monarchia hadseregéből) 

 Rájárt a rúd a Monarchia elit (és magyarok által monopolizált) fegyvernemére, a huszárokra is. A „vörös ördögök” a tapasztalatok nyomán hamar lekényszerültek a nyeregből a bakák mellé.

„ - Szuronyt szegezz! - adja a parancsot a zászlóaljparancsnok.

A századparancsnokok egymás után ismétlik a vezényszót, és most már szuronyt szegezve rohanunk előre. […] Ekkor éles fénypontok villannak fel előttünk, majd valami ijesztő monoton ropogás. A rajvonal megtorpan, négy-öt, tíz-húsz baka elejti a puskát, szétcsap karjaival és egész hosszában arcra bukik.

- Előre! Roham! - hangzik a szilaj kiáltás, fölharsannak a kürtök, és az embertömeg vad hurrázással tör be az erdőbe. De amint tovább akarunk nyomulni, ismét felhangzik az előbbi ropogás, és vad golyózápor vág közénk a magasból.

- Istenem! - hangzik mögöttem, és arcra bukva látom egyik bajtársamat. Jobbra-balra, mint érett kalászok a sarló alatt, hullanak az emberek. 

Elesik az őrnagy, el a kapitány és úgy látszik, hogy a géppuskák golyózápora mindnyájunkat elsöpör. Hiába törnek előre a tisztek kivont karddal, a sorok haboznak, meginognak a borzalmas tüzelés alatt.”


Az angol hadvezetés járt elöl a géppuskákat alulértékelő nézettel: a Vickers gyár 1904 és 1914 között évenként 11 (tizenegy) géppuskára kapott hazai megrendelést, csak az orosz megrendelések tartották életben a termékvonalat. Később, 1914 októberében hirtelen 1500 darabra érkezett megrendelés, és csodálkoztak, hogy a cég nem tud eleget tenni a megrendelésnek. (lent: Vickers géppuska akcióban)

Az Nagy Háborúban koncentráltan előforduló állásháború problémája a zárt, összefüggő és mélységben tagolt beásott ellenséges arcvonal áttörése, majd az áttörés mélységi kifejlesztése volt. A katonai szakirodalom ezt addig nem taglalta, bár a problémával már az amerikai Észak-Dél háborúban is találkoztak. Ma már tudjuk, hogy a katonai vezetők nagyvonalúan elmulasztották az amerikai tapasztalatok tanulmányozását. Az addigi recept – a szabadszárnyak átkarolása és az ellenség bekerítése - most lehetetlenné vált. Maradt a tüzérségi előkészítés utáni szurony- roham, általában katasztofális kimenettel.



A nehézséget a „kritikus 400 méter problémája” jelentette. A technika akkori szinvonalán kb. 400 méteres szórása volt a tábori lövegeknek, ezen belül nem volt tanácsos a saját csapatoknak kerülni. A tüzérségi előkészítés alatt tehát ennél távolabbról kellett indulni. Amikor a „felpuhítás” lezárult, a tüzérség hátrébb helyezte a tüzet az ellenség állásainak mélységébe, részben, hogy lezárja az tartalékok előremozgását, részben hogy ne a saját csapatokat lője. Ez jel volt a védelemben levőknek, hogy előjöjjenek a fedezékből és felállítsák a géppuskákat. Amíg a támadók átevickéltek a sáros, aknatölcsérekkel, drótakadályokkal teli senkiföldjén, erre bőven jutott idő. Ha pedig megszólaltak a géppuskák, a támadók napja nagyon el lett rontva.

A háború lehetővé tette a tüzérség fejlődését is. Megtanulták a tűzzel manőverezést, a gyalogság tűztámogatását, a két fegyvernem együttműködését, amit a háború végén már sokkal jobb pontossággal és gördülékenyebben ment.

A gépuskák leküzdése egyszerűnek látszott az elméleti szakemberek számára a háború előtt: a puskás gyalogság összefogott tüzével leküzdik azokat. Egy 1910-es Osztrák-Magyar harcfeladatgyűjtemény szerint a géppuskát oldalról, fél század puskatüzével lehet elnémítani. Csupán közel kell hozzá férkőzni, és jól célzott tűzzel megsemmisíteni a kezelőket. A tüzet nem szabad megosztani valamennyi géppuskára, hanem egyenként kell leküzdeni azokat. Megközelítésük ne elölről történjen, egy kis kerülővel a „födött megközelítés is lehetséges lesz”. Arra senki nem számított, hogy tucatszámra szólnak majd a géppuskák, földhöz szegezve a támadókat és célzott tűz vezetésére nem lesz lehetőség.

Balra: Francia géppuskás

(Ne feledjük, az akkori puskák irányzéka általában 800 m-ig terjedt, persze inkább szakasznyi puska össztüzéhez szamárvezetőnek, mint pontos egyes lövéshez. Persze voltak mesterlövészetre alkalmas puskák, lásd fent).

További kísérlet volt a géppuskák leküzdésére a nehéztüzérség, de kezdeti sikerek után (1915 május 2, Gorlice és Tarnów) ez sem bizonyult megfelelőnek. A nagy erejű tűz lehetővé tette a gorlicei áttörést, de a cári csapatok mélységben megállították a támadást, igaz, 300-350 km után.









Balra: "Kövér Berta", 420 mm-es nehézlöveg. Adolph Krupp kisunokájáról (és nem a kedves nejéről) elnevezve.








 

A géppuskáknak új alkalmazási területe nyílt meg 1917-től (Szovjet-) Oroszországban.

A nehéztüzérség jobbára elveszett, a pótlása kilátástalan volt. A Vörös Hadsereg legtöbb frontján azonban a terepen mozgó, rohamozó csapatok csaptak össze, így a géppuska vált az ellenség lefogásának legfőbb eszköze. 

A géppuskák itt a harcrend első lépcsőjében törtek előre, ami bátorságot, leleményességet, kitartást követelt meg a géppuskástól, de cserébe ő lett a korszak „celeb”-je, sok katonadal, vers, film, agitációs propaganda szól róluk. 


Szemjon Bugyonnij, az I. Lovashadsereg parancsnoka így ír:
 
„1920 október végén Novo-Alekszejevkáért harcoltunk... Bátran küzdött Kuzmin elvtárs, egy géppuskás szakasz parancsnoka is. A harcban az egész kezelőlegénység elesett vagy megsebesült. Kuzmin egy géppuskával ott maradt, és egyedül, fedezet nélkül sokáig visszatartotta a támadó ellenséget... Jakov Reznyikov géppuskás elsők között tört be az ellenséges gyalogság soraiba, és tíz katonát ejtett foglyul, mellettük egy géppuskát is zsákmányolt.”

A géppuskák zöme a jól bevált Maxim volt (ritkán a 7,62-es léghűtéses Madsen géppuskák is játszottak). A sebesség és a manőverezés javítására a géppuskákat gyakran három ló által vontatott könnyű homokfutókra szerelték („Tacsanka”), ami által menetből is képesek voltak tüzelni. (balra fent)

Balra: M1910 Maxim géppuska. (Figyeljük meg a Szokolov-féle lövegtalpat, és a lövészt védő pajzsot. A szerző tulajdona.)


A nyugati fronton igéretesebbnek bizonyult az az elképzelés, hogy a géppuskákat géppuskákkal kell legyőzni. Verdun ostrománál jelentek meg a német hadseregben az önkéntesekből álló rohamcsapatok (Sturmtruppen, Sturmabteilung esetleg Stoßtruppen, ennek angol fordítása a shock troopers vagy stormtroopers), akik kézigránáttal, lángszóróval, könnyű géppuskákkal kezdték meg a rohamot. Sikereik nyomán a központi hatalmak minden hadseregénél felállították a saját rohamcsapatokat. (Mellékszál, de a háború utáni Németországban a volt rohamosztagosok nagy számban léptek az NSDAP katonai szervezeteibe és alapozták meg a német katonai erények kiemelt szerepét a Harmadik Birodalomban.)

Balra: Schwarzlose géppuska tüzelőállásban.


A „könnyű géppuska” a kulcsszó. A létező konstrukciók robusztus, nehéz darabok voltak. Előbb a meglevő típusok könnyítésével próbálkoztak (Schwarzlose 1916M), vagy az amúgy is könnyebbváltozatokat használták (Lewis, Maxim 08/15 pisztoly- markolattal és válltámasszal, Bergmann 1915M, Chauchat 1915M), általában heveder helyett tárt alkalmazva, szinte golyószórónak is beillettek. A legkisebb a karrierjét repülőgép-géppuskaként kezdő olasz Villar-Perosa volt (itt fent), ami ikercsöveiből 9 mm-es pisztolylőszerrel tüzelt – végül géppisztolyként vált be. Az ilyen tűzerővel felszerelt alegységek gyakran a létszámukhoz képest hatalmas eredményeket értek el. Az 1916 október 7-9 között vívott brassói ütközetről így ír egy német haditudósító:

„A brassó-bertalani vasútállomásnál az ellenség beásta magát egy úttöltés mögé, és valószínűleg arctámadásunkat várta. Ekkor történt, hogy egy kis osztag néhány géppuskával a románok oldalába jutott. Az oldalazó tűz hatása szörnyű volt: a román gyalogosok százával maradtak holtan. Két esztendő óta a borzalom képeit minden változatban láttam, de a román halottak lemészárolt tömege felűlmúlt minden eddigit.”


Balra: Olasz Fiat alacsony költségvetésű tankgéppuska, a mozgékonyság elősegítésére kerékpárra szerelve.


Lassan tanulták meg a leckét a lövészárkot ásók, miszerint egyenesen nem szabad húzni az árkot, csak cikk-cakkban, hogy ne lehessen oldalról egyszerre végigsöpörni, vagy egy szerencsés tüzérségi találattal kiiktatni. Az 1917. őszi, Olaszország elleni támadásban az olasz arcvonal mögé férkőzött géppuskás osztagok annyira megrendítették a védőket, hogy – olasz katonákra szinte sohasem jellemző módon :-) - gyakran harc nélkül letették a fegyvert.


A tankok megjelenésükkel (a briteknél„nőstény” tankok csak géppuskákkal, „hím” tankok fallikus szimbólummal aka ágyúval), először pánikot keltettek, de hamar megtanultak ellenük védekezni: fals lövészárokfalak, kézigránát-füzér a lánctalp ellen, és végül egy máig használatos páncélelhárító eszköz, a páncéltörő/rombolópuska. A korai tankok (a képen francia Renault FT-17 harckocsik láthatók) páncélzata ellenállt a gyalogsági kézifegyvereknek, de nagyobb kaliberű nehézpuskának/kisebb ágyúnak már nem. A fegyverkonstruktőrök kreáltak hát olyan nagy méretű, egy ember által még éppen kezelhető súlyú és kaliberű puskát, ami 50 m-en belül átlőtte az akkoriban használatos harckocsik páncélját. (lent: páncéltörő puska)


Az ötlet ma is él, gondoljunk csak a magyar fejlesztésű Gepárdra... A funkciója kibővült a fedezék mögött levő ellenséges orvlövész semlegesítésével, de pl. a .50 BMG-re épülő típusok kb. 30 mm acélpáncélt vagy 500 mm téglafalat is képesek átütni 100 méterről. (Nem véletlen, hogy ezeknek a lövészeknek tanítják a PSZH-k belső világát is, így egy jó lövéssel képesek egy ilyen járművet megállítani.)

Magától jött az ötlet a rohamosztagok sikerei nyomán, hogy a gyalogságot az addig használt, forgó-tolózáras, kis tárkapacitású puskák helyett automata, de legalábbis öntöltő fegyverekkel szereljék fel – a lőszerpazarlás, mint fő ellenérv, eddigre a háttérbe szorult. Sok konstrukció született, köztük jók is, amik közös jellemzője, hogy mire nagyobb számban hadrendbe állították volna őket, véget ért a háború. Az ígéretesebb konstrukciók közül válogatva:

Farquhar-Hill öntöltő puska. Bonyolultsága miatt csak technikustól felfelé ajánlott:




















Federov AVT automata puska. Állítólag 3500 készült belőle 1916-ig:










Pedersen öntöltő puska. Saját tervezésű lőszert használt, ezért .30-06 lobby elkaszálta, pedig nagyon igéretes volt:
















Pedersen device – átalakító a Springfield 1903-re, amitől 40 db .30 pisztolylőszerrel tüzelő félautomatává vált. 1915-ös design, 1917-re sorozatgyártásra készen állt. Az U.S. Army 130,000 db-ot rendelt a tervezett 1919-es offenzívára. Később a M1917 Enfield puskára is áthangszerelték. A háború végére 65,000 db állt a raktárban – valaki elfelejtette a gyárat értesíteni a háború végéről, így 1920 márciusáig még 145,000 db-ot gyorsan legyártottak:



















És végül a „Tommy-Gun”, a legigéretesebb konstrukció. Egyszerű, robusztus, késleltetett súlyzáras, nagy tűzerejű (.45 ACP), nagy tárkapacitású (a kezdeti szekrénytárat hamar lecserélték a gengszterfilmekből ismerős „dobtárra”). Bevezetését a magas ára késleltette (a fődarabokat tömbökből forgácsolták ki), és mire „lövészárok-seprű”-ként bevethették volna, véget ért a háború. A többi konstrukcióval ellentétben a Tommy-Gun nem tűnt el a süllyesztőben, sokan másolták (a szovjet Spaginnak még egyszerűsítenie is sikerült a szerkezetét a PPS „gitár”-ban), és az alkoholtilalom alatt rajongói között olyan igéretes tehetségek sora tűnt fel, mint John Dillinger, Al Capone, „Babyface” Nelson, Bonnie & Clyde...

A Nagy Háború ötvenkét véres hónap után véget ért, 10 millió halottal és 20 millió sebesülttel és rokkanttal. A háborút lezáró békeszerződések nem bizonyultak alkalmasnak a felejtés és a megbékélés elősegítésére. A hamu alatt izzott a parázs, a tervrajz stádiumban lévő konstrukcióknak és koncepcióknak nem sokáig kellett papíron maradniuk.