Mindennemű katonai hadművelet a felderítéssel kezdődik. A támadni készülő hadseregnek minden információra szüksége van egy sikeres hadművelet megindításához. A felderítés a védelemre berendezkedett hadsereg számára is létfontosságú. Sokáig az emberi szem volt a felderítés első számú „eszköze”, azonban a haditechnika fejlődésével előtérbe kerültek egyéb felderítési módok is. Mi van, ha az ellenség nem látható csak hallható? Nos, marad a fül. Ám addig, amíg a szemnek segítségképpen ott volt a távcső, a fülnek sokáig nem akadt ilyen leleményes technikai „rásegítője”. A fülelés, mint felderítési mód azonban szépen fejlődött, és ez a poszt a fülelés technikai módjait mutatja be, az „őskortól” napjainkig.
Az 1972-es Katonai Értelmező Szótár (Zrínyi kiadó) ekképpen fogalmaz: Fülelés- a felderítés egyik módja, amelyet korlátozott látási viszonyok között alkalmaznak. A fülelést fülelők, vagy fülelőőrsök valósítják meg. Ebből sajnos sok technikai adat nem nyerhető ki, így lássuk, mivel is lehet fülelni, ha messzebbről akarjuk észlelni az ellenséget.
A fülelés technikai erősítését az első világháború hívta életre. Persze a szemben álló felek nagyon is jól hallották egymást ott a lövészárkokban, leírások szerint néha a köhögésük alapján meg tudták különböztetni a szemben lévő árokban kuporgó katonák egymást. A fülelés nem is a földi harcokban lett létfontosságú. Persze az ellenség mozgásának, tevékenységének kihallgatása régebbről is bevett szokás volt, idézzük csak fel a fülét a földre tapasztó katona képét, ahogy a még nem látható ellenség lovasságának patadübörgését próbálja meg detektálni. Romantikusabbak bármely indiánregény főhősét odaképzelhetik egy vadnyugatot átszelő sínpárhoz, ahogy a közeledő vonat érkezési idejét próbálja megjósolni sínre tapasztott füllel. Kezdetleges technikai segédeszköz volt a várvédelemben a dobra szórt borsó. A dobot a földre rakták, és ha a borsószemek ugrabugráltak a kifeszített bőrön, sejthető volt, hogy az gaz ellen épp alagutat ás, és alá akarja aknázni a várfal egy pontját. Ennek az akusztikai felderítő berendezésnek volt a szofisztikáltabb változata, mikor is edénybe, tálba töltöttek vizet, ami ha az ellenség nekifogott a rejtett talajmunkának finoman gyűrűzve jelezte ezt. Ezek a megoldások persze nem közvetlen fülelések voltak, sokkal inkább akusztikai (sőt, szeizmikus) előrejelző eszközök. Évszázadokkal később ezek az előrejelző berendezések újra előtérbe kerülnek, de ne ugorjunk olyan nagyot.
Ott kanyarodtam el, hogy az első világháborúban vették először nagy hasznát a fülelésnek. Ebben a háborúban jelentek meg először a katonai repülőgépek, amik sok fejtörést okoztak a védőknek. A gondosan kialakított lövészárokrendszerek egy csapásra ismertek lettek, az odafent szemtelenül köröző gépről még a korabeli technikával is pompás képeket lehetett ezekről a védelmi vonalakról készíteni. Ez az új haditechnikai eszköz (mármint a repülőgép) aztán egy csomó új eljárást hívott életre, például a komolyabb, fentről is rejtő álcázást. Meg a légvédelmi tüzérséget. Ahhoz, hogy a védelem kellőképpen felkészülve várja az ellenséges gépeket, szükség volt valamiféle előrejelzésre. Az emberi fül tökéletlensége miatt ez sok esetben már későn történt meg, az lett volna a legjobb, ha már akkor hallják a gépeket, mikor azok még nem is látszanak, vagy szabad füllel még nem hallhatók. Nem kellett sok hozzá, hogy alkalmazásba kerüljenek az első kezdetleges hallássegítő eszközök. Ilyenek már voltak akkoriban, a hallótölcsér nem volt újdonság. A hallássérült emberek régóta használtak különböző tölcséreket, amiket eleinte tengeri kagylókból, szarvasmarha szarvából készítettek, később míves megmunkálású, rendszerint fémből készült fémtölcsérek terjedtek el. Legismertebb hallótölcsér-használó ember Beethooven volt, de ne kanyarodjunk megint el a témától. A lényeg az, hogy már akkoriban is a sorozás egyik alapfeltétele volt, hogy a leendő katona érzékszervei jól működjenek, kiváltképp a hallás, hiszen aki süket volt mint az ágyú, az nehezen hallhatta meg a parancsszavakat. Nem véletlen, hogy a seregben senki sem tudott kölcsönadni egy hallótölcsért, légvédelmi előrejelzési kísérlet céljára. Így történt, hogy lelkes mérnökök lényegében újra feltalálták a hallótölcsért, ráadásul tovább is fejlesztették ezeket. A végeredmény egy nagyon hasznos szerkezet lett, kinézete miatt viszont bármikor pályázhat a legmurisabb haditechnikai eszköz címére. Ahány ország, annyiféle megoldás született, abban viszont szinte mindegyik megegyezett, hogy „sztereo” módon, mindkét fül számára próbálták a hangot összegyűjteni. Az alábbiakban néhány képen a világ hadseregei által használt fülelő berendezés látható, persze a teljesség igénye nélkül. (A kinézetük és működési elvük szinte vonzza a hagyományosan vaskos katonai tréfálkozást, de arra nem találtam infót, hogy valaki tényleg belefüttyentett volna egy ilyen tölcsérbe, mikor a bajtársa erősen fülelt).
Itt fent egy francia fülelőörs és berendezése.
Ez itt felül egy japán "war tuba" a két háború közti időből.
Német fülelők munkában a második világháború idején.
Szovjet légvédelmi fülelő.
Francia fülelők a második világháború idejéről.
A fülelő eszközök rendszerint elég nagy berendezések voltak, mozgatásukhoz legalább egy vontató járműre volt szükség, és a személyzet is minimum 3 fő volt. Az első világháború végére aztán már kidolgozott harceljárások voltak a fülelőkre. A briteknél például egy ilyen mobil egység egy fülelő berendezésből, az ezt vontató teherautóból, és a teherautó platóján szállított, telepíthető keresőfényszóróból állt. Ez az egység a légvédelem hasznos tagjának bizonyult. A világháború végén a katonai repülés már ott tartott, hogy többmotoros, nagy hatótávolságú bombázók repültek be az ellenség hátországába, nem beszélve a az irányítható léghajók által jelentett fenyegetésről. A britek kiváltképp mérgelődtek a német zeppelinek bombázásai miatt, még akkor is, ha igazán nagy károkat ezek a berepülések nem okoztak. A németek főleg éjszaka repültek be a brit légtérbe, ezért vizuálisan nem lehetett észrevenni a támadókat, viszont a léghajókat hajtó motorok zaját a fülelők jó eséllyel időben jelezték. Itt lent egy ismeretterjesztő újságcikk a két háború közti időből, amin a kötött ballonokra telepített "hallótölcséres" légvédelmi rendszer kerül bemutatásra. A terv nem valósult meg.
A háború után nem csak a repülés fejlődött tovább, hanem az elektronika is. Persze messze vagyunk még a radartól, de a fülelést már elektronikusan is próbálták segíteni. A britek a légvédelmük erősítéseképpen létrehoztak egy állandó, helyhez kötött egységekből álló hálózatot, vagy inkább láncot, ami a déli partszakasz pontjain volt telepítve. Ezek voltak a betonból épített hangtükrök, amik erősen steampunk jelleget adnak az egyhangú dél-angliai partszakaszoknak. Ezek a hatalmas építmények hasonlítanak egy kővé vált radartányérhoz, ami nem véletlen. A fix telepítés miatt persze ezek a hangtükrök nem voltak mozgathatóak, viszont eléljük egy mikrofont raktak, ami így a hangtükör faláról visszaverődő hanghullámokat vette, és azt egy berendezéssel felerősítve egy hangszórón tette hallhatóvá a kezelők (fülelők) számára. A 20-as 30-as években több ilyen hangtükör épült, különböző méretben és alakban, és mivel masszív építményekről van szó, jó részük ma is áll, környékük egyetlen sivár túristalátványosságaként. A brit radarfejlesztések aztán a 30-as évek végére beértek, és az új elektronikai berendezéssel bár pont a hangot nem lehetett hallani, minden mást viszont igen: mekkora repülőgép kötelék közeledik, milyen sebességgel, és milyen magasságon. Míg a hangtükör csak a hangot „hallotta” (vagy inkább gyűjtötte be) így igazából feleslegessé is vált, és a 2. Világháború kezdetére le is szerelték az összeset.
A radartechnikával nem rendelkező országok hadseregeiben viszont a második világháború idején is megmaradtak a fülelő őrsök, a légvédelem fontos részeként. A Magyar Királyság légvédelmében is voltak ilyenek. Bár a radartechnika kétségtelenül eredményesebben deríthette fel az ellenséges légi kötelékeket, méretéből és bonyolultságából adódóan helyhez kötött eszköz volt, így a folyamatosan mozgó frontvonalakba telepíteni nem lehetett. Az előretörő (vagy épp védelemre felkészülő) csapatok légi előrejelzéséhez a háború végéig alkalmaztak fülelő berendezéseket.
Szintén a második világháború műszaki újdonsága volt a hadihajókra telepített ASDIC, későbbi nevén szonár. (eredetileg SONAR, Sound Navigation And Ranging). Ez az elektronikus berendezés a víz alatt tevékenykedő ellenséges tengeralattjárók helyének felderítésére szolgált. Kétféle üzemmódon működött: aktív módban hangjelet bocsájtott ki, és annak visszaverődéséből lehetett következtetni az ellenség helyére, passzív módban csak fülelésre szolgált. Mivel a vízben a hang gyorsan és jól terjed, a szonárral már nagyon messziről ki tudták szűrni egy ellenséges tengeralattjáró helyét. A zajkeltő eszköz ez esetben a tengeralattjáró hajócsavarja volt, de ha az épp nem is működött, kellő közelségből akár a fedélzeten történő tevékenység is hallható volt. Nem véletlen, hogy a német tengeralattjárók diadalmenete az ASDIC/szonár megjelenésekor/elterjedésekor megtört, és veszteségeik folyamatosan emelkedtek. A szonár a háború után nem kopott ki a haditengerészetek hajóiról, hanem továbbfejlesztve él tovább mind a mai napig. A technika fejlődése már olyan lehetőségeket is megenged, amik a háború éveiben elképzelhetetlenek voltak. Ráadásul a szonár sikere nem hozta magával a tengeralattjárók hanyatlását, hanem épphogy a tengeralattjárók voltak az egyik legjobban fejlődő fegyvernem. A nukleáris meghajtással lényegében elérhető volt, hogy a legritkább esetben keljen a felszínen haladniuk, így a felderítésük is elsődleges fontosságú lett. Aztán amikor a fegyverarzenáljukba beillesztették a nukleáris töltetű ballisztikus rakétákat, a tengeralattjáró-elhárítás és felderítés a haditengerészetek kiemelten fontos feladata lett. A szonárt továbbfejlesztették, már nem csak hajó (vagy másik tengeralattjáró) hordozhatta, hanem helikopter is. Az akár egy cirkáló tatjáról felszálló helikopter egy szonárberendezést az előre kijelölt helyen a vízbe eresztett, és vagy lebegve, vagy lassan előrehaladva deríthetett fel egy adott területet, ráadásul úgy, hogy a hajóköteléknek nem kellett lassítania, vagy körbe-körbe cirkálnia. Ha a helikopter a dolgával végzett, sebességéből adódóan könnyedén utolérhette a köteléket. Ha esetleg ellenséges tengeralattjáróra lelt, akár fel is vehette a harcot: torpedót, vagy aknákat szórhatott az ellenség szonár által meghatározott helyére. A nagyhatalmak elemi érdeke volt, hogy az ellenség nukleáris csapásmérő tengeralattjáróinak helyéről napra kész adatokkal rendelkezzenek. Erre találták ki a szonárbóját, amit repülőgépekről a vízbe lehetett szórni, (vagy hajókról, tengeralattjárókról kirakni) és az folyamatosan figyelte a hatótávolságában lévő terület forgalmát. Itt is létezik aktív és passzív működési mód. A szonárbóják a vett jeleket egy rádióadóval továbbítják, ezeket a jeleket vagy tengerészeti járőrrepülőgépek, vagy más felszíni egységek veszik, és dolgozzák fel, majd jelentik le az illetékes parancsnokságokra. Ma már olyan extrákkal is felszerelhető egy-egy bója, ami pár évtizeddel ezelőtt nem volt lehetséges, ilyen például a műholdas összeköttetés. Minket persze a fülelés szempontjából csak a passzív szonárbója érdekel, hiszen az tényleg nem csinál mást, mint „fülel”. Hátrányként jelentkezik ez esetben, hogy mindent hall, vagyis az ártalmatlan kereskedelmi hajózás zörejeit ugyanúgy, mint a tengeri emlősök jellegzetes énekét. (Vajon volt-e olyan kísérlet, hogy egy tengeralattjáró egy szerelmes ámbráscet énekével tévesszen meg egy szonárbóját? Aki tud ilyenről, kommentben legott írja meg!) A szonár, mint „elektronikus fülelő berendezés” egyszerűsége, relatív kis költsége és hatékonysága miatt sokáig lesz még a haditengerészetek víz alatti „füle”.
A vietnami háború idején az amerikai fegyveres erők szinte minden haditechnikai eszközt kipróbáltak, ami csak a kezük ügyébe került. A hagyományos hadviselés addig alkalmazott módszerei rendre kudarcot vallottak, a vietnami fegyveres erők (gerillák, reguláris erők) remekül használták ki a terep adta lehetőségeket, és kerülték a nyílt összecsapásokat a technikai fölényben lévő amerikaiakkal és szövetségeseikkel. Utánpótlási vonaluk, a legendás Ho Shi Minh-ösvény nem egy autósztráda volt, hanem földutak, vízi utak, gyalog is alig járható csapások hálózata, aminek felderítése állandó problémát jelentett az amerikai csapatoknak. Az amerikai légi fölény miatt az utánpótlás ráadásul éjszaka folyt, a sűrű növényzet pedig még nehezebbé tette a felderítést. Az elektronikai felderítés ért el sikereket, de csak az olyan esetekben, amikor a szállítmányokat gépjárművek vitték. A gyalogos utánpótlás felderítésére vajmi kevés lehetőség mutatkozott. Az ellenség elektronikus felderítésére tett erőfeszítéseket az Operation Igloo White akció keretében koordinálták. A cél az volt, hogy a szemnek láthatatlan ellenséget az elektronika segítségével „láthatóvá tegyék”, helyét meghatározzák. Itt kerültek elő a tengeri hadviselésben használatos szonárbójákra hasonlító eszközök. Az ellenséges csapatmozgások, utánpótlási útvonalak feltételezett helyére (annak környékére) rendszerint repülőgépekről elektronikus szenzorokat dobtak le, amik a sűrű aljnövényzetben rejtve maradtak, viszont a fogott jeleket beépített rádiójukkal továbbították. Volt itt mindenféle érzékelő, olyan ami a gépjárművek működő gyújtástekercsének jelét vették, voltak amik szeizmikus tevékenységet érzékeltek (egy harckocsi azért már produkál ilyet) és ott voltak a fülelésre optimalizált berendezések, magyarán mikrofonok. A természetes zajtól viszonylag könnyű volt elkülöníteni a mesterséges zajokat (gépjárművek, fegyverek zaja) vagy akár az emberi beszédet. Az ilyen szenzorok jeleit a levegőben repülő, különleges berendezésekkel ellátott repülőgépek vették (az aprócska Beechcraft Bonanza QU-22 Pave Eagle és a négymotoros veterán Lockheed EC-121 Warning Star), és továbbították a magasabb parancsnokságokra. Ott pedig eldöntötték, hogy elég lesz egy tüzérségi tűzcsapás valamelyik közeli bázisról, vagy légicsapást mérnek a területre.
A hagyományos harcászatban az egyik alapvető tűztámogatási mód a tüzérségé. Műholdak ide, drónok oda, a tüzérség nem kopik ki a hadseregek arzenáljából. Módfelett kellemetlen tud lenni, ha a saját csapatokat valahonnan a távolból egy jól irányzott tüzérségi tűzcsapás éri. A tényleges veszteségeken túl jelentős demoralizáló hatása is van, emiatt a csapatokat zaklató tüzérségi egységet ha lehet, mindenképp ki kell iktatni. A probléma az, hogy ezeknek az ágyúknak a helye nehezen felderíthető, jelenlétük akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a lövedékek becsapódnak. Vagy ha a lövés hangját meghalljuk. Sajnos a hang érzékeléséből az ágyú (üteg) helyét nem nagyon lehet megállapítani. Erre találták ki a tüzérségi akusztikai felderítő berendezéseket, amik működési elve viszonylag egyszerű. A terepen el kell helyezni mikrofonokat, amik össze vannak kötve egy központi jelfeldolgozó egységgel. Az ellenséges ágyú lövésének hanghulláma ezeket a mikrofonokat (jó esetben) különböző időben éri el. Az így kapott adatokból a jelfeldolgozó egység kiszámítja az ágyú vélelmezhető helyét. A helymeghatározás hasonlít a tájolásban ismert háromszögeléshez. Az így meghatározott helyre aztán mehet az áldás, lett légyen az légicsapás, vagy tüzérségi ellencsapás. A tüzérség akusztikai felderítésének helyébe új eljárások lépnek: a technika már lehetővé teszi, hogy tüzérségi lövedékeket is lehessen speciális radarral érzékelni. Ezek a radarok aztán a röppálya ismert adataiból kiszámítják a lövés lehetséges helyét. Az akusztikai berendezéssel szemben ez az eljárás némileg egyszerűbb, hiszen nem kell a mikrofonok kirakásával bajlódni, és mivel kevesebb berendezésből áll, kevesebb helyet is foglal. A Magyar Néphadseregben az AZK-5 jelű szovjet gyártmányú hangfelderítő komplexum volt rendszeresítve, de megbízhatatlan és pontatlan berendezés hírében állt. Minden tüzérségi magasabbegységnek volt egy hangfelderítő ütege. (Az üteg itt a hagyományos tüzér szakzsargon szerinti századot jelöl, tehát a hangfelderítő üteg az egy század, és nem lő sehová és senkire) A továbbfejlesztett változatai már rég gyártásban voltak, de a Néphadsereg nem cserélte le az AZK-5-öt, inkább kivonta a rendszerből. (Azóta a tüzérségünk is lényegében megszűnt).
Gondolnánk, hogy a mai modern hadviselés már mellőzi a fülelés technikáit, de ne higgyük, hogy a fülelés, vagy az azt segítő berendezések csak a szegény ember radarjai lennének. Az aszimmetrikus hadviselésben a saját csapatokra a legnagyobb veszélyt a kis létszámú (sokszor csak egy fős) lesállásból harcoló ellenség jelenti. Egy jól megválasztott helyről pár ember is képes egy menetoszlopot megakasztani. Az ilyen ellenséges állások felderítése és leküzdése elég macerás és időigényes, és nagyon tudja frusztrálni a saját erőket. Az ilyen ellenséges állás leküzdésének első lépése, hogy meghatározzuk, honnan jött egyáltalán a lövés. Egy gyalogos járőr, vagy menetoszlop a lövés irányát még talán be is tudja „lőni”, de az ellenség távolságát és pláne helyét már nagyon nehezen. Egy gépjárműves menetoszlop katonái pedig lehet, hogy meg sem hallják az első rájuk leadott lövéseket. Erre a problémára fejlesztették ki a gépjárműre szerelhető „lövést jelző” (shooter detection) rendszert. Ez nem más, mint egy olyan antenna, amin mikrofonok vannak, és képesek a másodperc tört része alatt meghatározni a lövés irányát, és néha még a helyét is. A rendszer nagy előnye, hogy egyszerű felépítésű, kis helyet foglal, a gépjárművekről leszerelhető, és ebben a formában is harckész, így egy ideiglenes bázis felállításánál tetszőlegesen telepíthető.
Eddig tartott hát a fülelés, mint katonai felderítési mód rövid bemutatása. Kiegészítéseket szívesen olvasunk a hozzászólások között.
2016.03.29. 08:22:54
sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2016.03.29. 09:48:16
Én csak ezt az egy filmművészeti példát ismerem :)
www.youtube.com/watch?v=lB47ESWYG4g
proletair · http://lemil.blog.hu 2016.03.29. 10:59:32
Zig Zag · http://lemil.blog.hu/ 2016.03.29. 11:10:07
falugazda 2016.03.29. 20:32:33
ihasz laci 2016.03.29. 22:24:01
a filmekben sikerult:)
proletair · http://lemil.blog.hu 2016.03.30. 07:13:13
Ez melyik filmben volt? Látnom kell!
ihasz laci 2016.03.30. 08:45:17
A halal 50 oraja.
Jo film nagyon a nemetek ardeneki offenzivajarol szol. A vege fele van ez a repulos jelenet.
Jo mozizast:)
2016.03.30. 10:33:02
HowAreYouOneAVetésün? 2016.03.30. 19:37:54
Kismy 2016.03.30. 20:29:47
de, hogy kötözködjek "rendszerint fémből készült fémtölcsérek terjedtek el". ezen meglepődtem. voltak nem fémből készült fémtölcsérek is?:D
Pierr Kardán 2016.03.31. 09:24:25
Mr Eggs · http://farmprojekt.blogspot.com/ 2016.03.31. 15:13:06
Kis ember 2016.04.10. 08:15:55
proletair · http://lemil.blog.hu 2016.04.10. 18:06:37
Köszi az infót, ezt a könyvet nem ismertem, feltétlen be fogom szerezni. Vietnami háborús témában amúgy is le vagyok maradva. Mármint irodalmilag, persze :)
Hiryu2,01 2018.11.14. 10:47:25